A XII táblától a 12 ponton át a magánjog új törvénykönyvéig : Válogatott tanulmányok

780 

Loading....

Loading....

Loading....

Loading....

Loading....

Texto completo

(1)

A XII TÁBLÁTÓL A 12 PONTON ÁT

A MAGÁNJOG ÚJ TÖRVÉNYKÖNYVÉIG

(2)
(3)

SZENT ISTVÁN TÁRSULAT

AZ APOSTOLI SZENTSZÉK KÖNYVKIADÓJA BUDAPEST, 2013

A XII TÁBLÁTÓL

A 12 PONTON ÁT

A MAGÁNJOG ÚJ

TÖRVÉNYKÖNYVÉIG

Válogatott tanulmányok

Zlinszky János

(4)

ISBN 978 963 277 462 6 Szent István Társulat 1053 Budapest, Veres Pálné u. 24.

www.szit.katolikus.hu

Felelős kiadó: Dr. Rózsa Huba alelnök Felelős kiadóvezető: Farkas Olivér igazgató

Készült a Prime Rate Nyomdában Felelős vezető: Dr. Tomcsányi Péter

(5)

TARTALOM

Előszó ... 9

Bevezetés ... 11

Szerkesztői megjegyzések ... 14

I. Jogtörténeti tanulmányok 1. Az ügyvédség kialakulása Magyarországon és története Fejér megyében (1974) ... 19

2. A nemzetközi magánjog kezdetei Magyarországon (1981) ... 59

3. Marton Géza, a civilista (1981) ... 73

4. A XIX. századi magyarországi magánjog forrásai és irodalma (1983) ... 83

5. A magyar magánjog történetének hiányzó fejezetei (1985) ...127

6. Jogalap nélküli gazdagodás – egykor és ma (1987) ...135

7. Bányajogi reformtörekvések Magyarországon a XIX. században (1988) ...157

8. Werbőczy jogforrástana (1993) ...169

9. Kossuth és a kiegyezés (1994) ...175

10. A magyar jog tradicionálisan európai jog (1995) ...183

11. Degré Alajos, a tudós (1995) ...195

12. A semleges állam jogtörténeti fejlődése (1995) ...199

13. A magyar jogrend kezdetén (1996) ...207

(6)

A XII táblától a  ponton át a magánjog új törvénykönyvéig 

15. Az esztergomi érsek közjogi státusa (1998) ...223

16. A Szentkorona-eszme és története (1999) ...227

17. Baranyai Decsi Czimor János (1560?–1601?) (1999) ...245

18. A szentgotthárdi ciszterci apátság kegyúri jogai és Pázmány Péter (2001) ...253

19. Zlinszky Imre (1832–1880) (2001) ...281

20. Történelmi alkotmányunk fejlődése (2002) ...295

21. Deák Ferenc öröksége (2003) ...319

22. Bodó Mátyás Praxis Criminalisa (2005) ...327

23. Tudjátok-e, mi a haza? (2006) ...335

24. A Szentkorona-tan – „mai érvényében” (2006) ...343

25. Kitonich János véleménye a jogászok jogfejlesztő szerepéről (2007) ...347

26. Akadémikusok a magyar jog kiegyezés utáni fejlesztésében (2008) ...353

27. Külföldi rendi előjogok hazai elismerése a bécsi béke alapján (2010) ...365

28. Stádium (2010) ...385

II. Római jogi tanulmányok 29. „Herculesre, milyen hidegek a fürdőitek!” (1992) ...393

30. Pólay Elemér és a római jog történetének rejtélyei (2004) ...399

31. Római jog és jogállami jogalkotás (2004)...405

32. Evictio missilium (2006) ...413

(7)

34. Római jog – a jogbölcselet és az államelmélet gazdag példatára (2007) ...425

35. Jézus pere (2007) ...433

III. A jogállamért 36. A készülő vallásügyi törvény elé (1989) ...449

37. A jogász erkölcse (1990) ...459

38. Mindnyájan egy hajóban ülünk...: A nagy elszámolásról (1991) ...479

39. Antall József és a magyar jogállamiság (1999) ...489

40. A Velence Bizottságról – belülről (1999) ...501

41. Az Alkotmány 70/A. §-ának értelmezése az Alkotmánybíróság gyakorlatában (2000) ...509

42. A vallásszabadság gyakorlati kérdései az Alkotmány és az alkotmánybírósági határozatok tükrében (2005) ...515

43. Az Alkotmány értéktartalma és a mai politika (2005) ...531

44. Alkotmány, alkotmányvédelem, Alkotmánybíróság (2006) ...575

45. Az Alkotmánybíróság felelős az elmarad rendszerváltásért? (2012) ...579

IV. A magánjog törvénykönyvéhez 46. Mit mond ma a Marton-rendszer? (1993) ...589

47. A polgári jog és az alkotmány (1994) ...597

48. Értékek a polgári jogban (1998) ...609

49. Magánjog – polgári jog (1999) ...621

50. Iustum, aequum, salutare (2000) ...627

(8)

A XII táblától a  ponton át a magánjog új törvénykönyvéig 

51. Javaslat a Ptk. felelősségi fejezetéhez (2001) ...633

52. A kegyelet magánjogi kérdései – személyi jog, vagyoni jog, és kötelezettség (2005) ...647

53. Ember lenni mindig, minden körülményben (2009) ...657

54. Észrevételek a magánjog új törvénykönyvéhez (2010) ...665

V. Keresztény közéletiség 55. A család az Alkotmányban (1994) ...679

56. „Egyházjog – államjog” (1998) ...687

57. Közjó és nevelés (2000) ...693

58. A vallástudomány a jogtudomány szemszögéből (2004) ...703

59. Jog és kötelesség (2006) ...709

60. „Szent Erzsébetből hős szeretet árad!” (2008)...715

61. Biblia és törvény (2008) ...721

62. Emberi jogok és keresztény etika (2009) ...729

VI. Az életút töredékei 63. Utószó a szerkesztőtől (1992) ...737

64. Boldogulásom útja (1999) ...745

65. A 60-as évek. A fejlett ipari ország építése (2001) ...751

66. Az 50-es évek jogalkotása (2005) ...759

(9)

ELŐSZÓ

Zlinszky János professzor, jogtudós, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának alapító dékánja, volt alkotmánybíró nagylélegzetű gyűjteményes munkája fekszik előttem; ez immár hasonló összefoglaló művei-nek harmadik kötete.

Hat fejezetre oszlik a gyűjteményes munka. Az I. fejezet nyomán a jogtörté-nészt, különösen a magyar magánjog kutatóját ismerhetjük meg. A II. fejezetben a római jog professzorának írásaiból válogathatunk. A III. fejezetből a Szerzőnek a jogállam, a magyar alkotmányosság megteremtése érdekében kifejtett munkás-sága ismerhető meg, az alkotmánybíró felelős gondolatai fogalmazódnak meg, és ezek között még az Alkotmánybíróságot érintő kritikái is megtalálhatók. (Kü-lön gyűjteményt érdemelnének a Zlinszky János által jegyzett alkotmánybírói határozatok, párhuzamos indokolások és különvélemények is!) A IV. fejezetben többek között tananyagként is használható tanulmányt találunk a magyar ma-gánjog fejlődéséről, a szerző Marton Géza római jogász, jogtörténész professzor munkásságáról írt tanulmányok mellett. Az V. fejezet a Szerzőnek a keresztény közéletiséget jogászi szempontból érintő jelentős írásait foglalja össze. Ha pedig a jogtörténész, római jogász, alkotmánybíró és közéleti író megismerése mellett, Zlinszky Jánost, a nagyszerű szellemi örökséget hordozó, küzdelmes életet meg-élt, elkötelezett hittel élő jogászt és családapát, vagyis „az embert” akarja valaki megismerni, ajánlható a VI. fejezet, azaz a Szerzőnek „az életút töredékei” cím-mel összegyűjtött emlékezései.

Nem feladatom a bemutatott írások értékelése, elemzése, néhány írásra mégis felhívnám a fi gyelmet, mert fontos és aktuális felismeréseket tartalmaznak. Ilyen például az 1985-ben megjelent írás „A magyar magánjog történetének hiányzó fejezeteiről.” Ebben azt fejtegeti a Szerző, hogy a XVI-XVIII. század jogfejlődésé-re vonatkozó rész kutatásával adós maradt a jogtudomány. E hiányosság pótlása érdekében kutatómunkára hívja fel nem csak a jogászokat, de a társtudományok résztvevőit is.

Ma, amikor a gazdasági válság közben, a rosszul kihelyezett és felvett köl-csönök nyomán kialakult helyzettől hangos a társadalom, számomra meglepő érdekességként jelent meg Széchenyi István „Stádium” c. munkájának elemzése. A reformkorban íródott tanulmány nem csak aktuális, de komoly üzeneteket is megfogalmaz a mára vonatkozóan. Zlinszky professzor írásának célja „megnézni az ország általános helyzetének mai stádiumában, melyek is azok a Széchenyi által javallott, a polgári Magyarország alapjait képező elvek, amelyeket fontos lenne fi gyelembe venni, megszívlelni, kiegészíteni, kibontani.” A Széchenyi sze-rinti választ írásában nyomban meg is adja: „a cél, hogy se a tőkével ne lehessen visszaélni, se hitelt ne lehessen könnyelműen használni, viszont álljon

(10)

rendelke-A XII táblától a  ponton át a magánjog új törvénykönyvéig 

zésére mindazoknak, akik maguk kibontakozására, az ország fejlesztésére kíván-ják felvenni.” A mindenkori kormányok számára szóló további intést is ebben a cikkben találjuk: „erkölcsi alap nélkül nincs közrend, erkölcsi alap nélkül nincs polgári rend.”

Ugyancsak aktuális témában, elkötelezett határozottsággal szól a szerző az új Ptk. születésének hosszú folyamata során készült különféle észrevételeiben. Köz-ismert tény, hogy a család és a házasság intézménye egyre nagyobb és sokféle irányból érkező támadásokat él meg. Még az ember fogalmát is a mindenáron való „újradeifi nálás” veszélyezteti. Ezért tartom fontosnak az „Embernek len-ni mindig, minden körülményben” c. értekezést. A Szerző ebben határozottan kimondja, hogy az emberi együttélés különböző formái közül csak a házasság – amely férfi és nő tartós kapcsolata, és amelynek célja utódok létrehozása és felnevelése – élvezhet alkotmányos védelmet: „az ember nem egy minőségű, ha-nem kettős: férfi és nő.” Nagyon fontos mindezek egyértelmű megfogalmazása és hangoztatása!

Zlinszky János munkáinak hatalmas gyűjteménye ismeretében össze lehet-e foglalni mégis tömören, mi a fő üzenete a jogásztársadalom számára a szerzőnek, a tudós professzornak, a tanárnak? Az Ő szavaival kísérlem meg a válaszadást, az 1990-ben megjelent „A jogász erkölcse” címmel megjelent írásának segítségével: „Ki a jogász?”, teszi fel ebben a kérdést. „A jogvégzettséghez még szükség van valami többletre is.” A többletet az elhivatottságban látja és az erkölcsiség jelenlé-tében. Végül, a jogásszal szemben támasztott etikai követelmény, hogy „magában is, maga körül is iparkodjék magvalósítani a jogot, az általa hordozott erkölcsi értékeket. Életre szóló program!”

Zlinszky János professzor, a tanár, a jogtudós, a közéleti író, az alkotmánybíró működése és élete során mindannyiunk számára példamutató módon valósítot-ta meg ezt a programot. Mindezekért tisztelet és köszönet illeti őt!

(11)

BEVEZETÉS

A jog igazsága – az igazság joga

A jogi oktatásnak, ha meg akar felelni a jogállam igényeinek, bizonyos etikai alap-képzést biztosítania kell.1 Az Etika a Filozófi a ága, oktatására és munkálására két

társkarunk, a bölcsész- és a hittudományi kar is rendelkezett akkreditációval, de amikor az oktatás a jogi kar keretében megindult az 1995/96-os tanévben, az első-éves jogászok oktatását és vizsgáztatását e tárgykörben egyik társkar sem vállalta. Így maradt a feladat megoldása a dékánra, rám, és én azt személyesen ol-dottam meg: választható tárgyakként párhozamosan kezdtem oktatni „Az etika alapjai” és „A keresztény erkölcs és jogászi etika” tárgyakat. Előbbit később, két év múlva, a Kánonjogi Intézet saját gondozásába vette, az utóbbi maradt, elkészült és jól fogadott tankönyvem alapján,2 a Római Jogi Tanszék kompetenciájában.

A tárgy kedvező fogadtatása és egyre nyilvánvalóbb haszna miatt megkísé-reltük oktatását a főelőadások mellett gyakorlati csoportokon keresztül is, gya-korló jogász kollégák bevonásával is, és nyitottunk számára egy doktori kurzust. Főleg utóbbi hívta fel a fi gyelmet arra, hogy a felsőbb évfolyamok körében is lenne érdeklődés a jog és etika összefüggései, egymásra hatása iránt. Meghir-dettem hát felsőbb éveseknek, választható tárgyként, a közéleti etika gyakorlati kérdéseinek elemzését. Többnyire aktuális, közérdeklődésre számot tartó esetek kerültek tárgyalásra, részletes elemzésre, megvitatásra. E kurzus anyagából aztán rövidesen megszületett a Közéleti és jogászi etika a gyakorlatban3 című

tanul-mánygyűjteményem, a választható etikai gyakorlat segédkönyvének. Tárgykörei közt a társadalmi etika, a közvagyon kezelése, a lelkiismereti és szólásszabad-ság, a hatalmi ágak súrlódásai, a jogállam működési gondjai, valamint a szociális problémák körüli viták szerepeltek, az 1997-2007 közötti évtized eseményeiből, gyakorlatából vett példákkal.

Ez a kötet jó fogadtatást kapott, közben magam is, új oktatási feladatként, bekapcsolódtam a Sapientia Főiskola etika-szakképzésének oktatásába, mint a közéleti etika tárgy alapjául szolgáló „Állampolgári alapismeretek”, és a „Köz-életi etika” egy-egy féléves, egymásra épülő tárgyak oktatója. Tapasztalataimról

1 Vö. Jakab András: A magyar jogi oktatás megújításához szükséges lépések. Magyar Jog, 2010/4. 215., valamint Zlinszky János: A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának kezdetei. Budapest, Szent István Társulat, 2008. 20. és 38. melléklet

2 Zlinszky János: Keresztény erkölcs és jogászi etika. Budapest, Szent István Társulat, 2002. (Legújabb, 4. kiadás: 2013).

(12)

A XII táblától a  ponton át a magánjog új törvénykönyvéig 

Lukács László emlékkönyvében,4 illetőleg A Pázmány Péter Katolikus Egyetem

Jog- és Államtudományi Karának kezdetei5 című gyűjteményes munkákban

szá-moltam be. Úgy véltem, hattyúdalként.

Ám a katolikus egyetem megtisztelt azzal, hogy emeritusként továbbra is meg-adta nekem a venia legendi-t, és ennek keretében, ha megrövidített óraszámban is, tartom előadásaimat a jogászi etika tárgyköréből, immár fi atalabb kollégákkal együttműködve. A téma sajnos kimeríthetetlen, mert az élet termi az újabb-újabb megvitatandó kérdéseket. A hallgatók érdeklődése töretlen, és remélhetem, hogy ha majd végleg „letészem a lantot”, méltó kezek fogják azt felvenni.

2006 pünkösdje óta, mikor a kezdetekről szóló kötet írásait lezártam, és ősze óta, amikor a Közéleti és jogászi etika a gyakorlatban c. gyűjteményben szereplő legfrissebb tanulmányok születtek, eltelt újabb hat év. E hat év során befejeztem munkásságomat az új Ptk. szerkesztőbizottságában. Nem hagyott, nem is hagyha-tott érdeklődés nélkül az Alkotmányt felváltó Alaptörvény létrejöttével kapcso-latos elméleti és gyakorlati, átfogó és részletkérdések sorozatos megvitatása. És ebbe az időszakba esett Mádl Ferenc barátom elnöki működése is, aki hivatalosan is bevont megoldandó kérdések során azok körébe, akikkel tanácskozni indokolt-nak tartotta. Összegezésre, visszatekintésre buzdított nyolcvanötödik születési év-fordulóm, meg harminc éves felsőoktatási tevékenységem napjainak betelte is.

Tanítványaim és fi atal kollégáim megtiszteltek azzal, hogy egy újabb kötet-ben össze kívánták gyűjteni és hozzáférhetővé tenni nehezen fellelhető tanulmá-nyaim sorát. Örömmel tettem eleget kérésüknek, hogy e munkában részt vegyek.

Abban, hogy ez az életmű-kötet megszületett, döntő szerepe és sok, szere-tetteljes munkája, bíztatása rejlik ifj ú kollégámnak és szeretett tanítványomnak, Koltay Andrásnak, akinek fáradságos és szorgos, amellett ötletgazdag és alkotó jellegű közreműködését nem tudom eléggé megköszönni: mondható, hogy szin-te közös művünk kerül az olvasók kezébe! Köszönöm továbbá fáradságos és szorgos közreműködését mindazoknak, akikkel együtt dolgozva sikerült a gyűj-teményt összehozni, elrendezni.

A gyűjtemény szerkesztője háromféle forrásból kívánt meríteni: visszanyúl jóval az első kötetben tárgyalt évtized elé, feldolgozza a fent említett feladatok tanulságait, és hozza, rögzíti a gyakorlati jogászi etika tárgy legújabb példatá-rát is. A kötet néhány nagyobb dolgozat mellett tartalmazza a még a szocialista érában kifejtett irodalmi tevékenységem főbb, máig időszerű darabjait, azután a rendszerváltás, a jogállamiságért folytatott küzdelem termését rendezi. Gondol-kodtunk alkotmánybírói párhuzamos- és különvéleményeim közreadásán is, de végül is úgy láttuk egyetértőn, hogy azok mondanivalóját publikált

tanulmánya-4 Bende József et alii (szerk.): Látó szívvel.Lukács Lászlónak. Budapest, Magyar Piarista Rend-tartomány Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola – Vigília, 2006.

(13)



im, elsősorban a Szent István Akadémián tartott székfoglaló előadásom6

tartal-mazzák, így felesleges ismétlésekkel terhelné az amúgy is tekintélyes terjedelmű kötetet. Tükrözi viszont a gyűjtemény az új Ptk. megalkotása során kifejtett vé-leményeim több részeredményét, valamint az Alkotmány értéktartalmával, az Alaptörvénnyel kapcsolatos változásokkal és érték-, valamint hangsúlyeltolódá-sokkal kapcsolatos állásfoglalásaimat, a pillanatnyi politikai hasznosság, és a jog kívánta értékállandóság közötti ütközések számos feltárását. Végül pedig ide-kerültek, ebbe a „kapcsos könyvbe” újabb, kötetbe korábban nem foglalt római jogi és jogtörténeti, többnyire aktuális alkalmakhoz kötődő tanulmányaim, és néhány, pályám emlékezetét érintő visszatekintésem is.

Ami kimaradt, recenziók, bírói állásfoglalások, zsurnalisztikai jellegű alkalmi írások, megemlékezések, e munka során legalább is leltározásra került, így fi ók-ból, szükség szerint, könnyen előszedhető. Ami – jóindulattal – nyomdára érde-mes volt eddigi köteteimben és a mostaniban, immáron a teljességhez közelítő igénnyel rendelkezésére áll.

„Kötelességet keress”, kötötte lelkünkre fi atal cserkész korunkban gróf Teleki Pál. „Csak használhassak” – fogalmazta meg élete éthoszát a legnagyobb magyar. A haza jogáért, szabadságáért mindent, a hazát semmiért nem szabad feladni – volt Deák Ferenc hitvallása.

Ha művésze lennék jónak és igaznak, e mottókat olvasóim kihallanák nekik nagy szeretettel ajánlott soraimból. Ha nem is művészi fokon, hivatott elköte-lezettséggel törekedtem tisztességgel élni, senkinek sem ártani, és más jussát el nem vonni. Ennyi, remélem, az érdeklődő olvasó számára felismerhető. Bár kö-vetendőnek is találnák azok, akik kedvéért írtam, szóltam, dolgoztam, akiknek használni akartam egy hosszú pálya során, mindig, ha lehetett: a jogot ismerni és művelni kívánó ifj úságnak, a cupida legum iuventus csapatának!

2013. Nagyboldogasszony ünnepén ajánlom Nekik, lectoribus, salutem!

János bátyátok

6 Ld. e kötet 43. tanulmányát.

(14)
(15)

SZERKESZTŐI MEGJEGYZÉSEK

A kötetben szereplő tanulmányok szándékaink szerint Zlinszky János tudomá-nyos életművének reprezentatív keresztmetszetét adják. A célunk az volt, hogy az egyébként nehezebben hozzáférhető szövegek együtt, egy helyen legyenek megtalálhatók, és így az életmű legalább egy része könnyebben jusson el az újabb korok újabb olvasóihoz. A Tisztelt Olvasó ezen – a teljes publikációs listához képest – szűk, ámde mégis terjedelmes szelekcióból is következtethet az oeuvre gazdagságára. A válogatásból kimaradtak művek terjedelmi korlá-tok miatt (ilyenek értelemszerűen a disszertáció, tankönyvek, monográfi ák, kismonográfi ák), valamint a hírlapi publicisztikák, szakértői és alkotmánybí-rói vélemények és az interjúk. Igyekeztük elkerülni az átfedéseket más gyűj-teményes kötetekkel, ezért a Közéleti és jogászi etika a gyakorlatban (Budapest, Szent István Társulat, 2007), valamint A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának kezdetei (Budapest, Szent István Társulat, 2008) c. munkákban közzétett szövegek sem szerepelnek itt. A most újból közzétett tanulmányok eredeti szövegén csak a legszükségesebb változtatásokat eszkö-zöltük, amelyek az apróbb hibák, elütések javítására, valamint a főszövegbeli jelzések és a jegyzetapparátus egységesítésére szorítkoztak. Ezen felül itt te-szünk most közzé néhány olyan kéziratot is, amelyek nyomtatásban eddig még nem jelentek meg. A szerkesztő köszöni Mayer Annamária, Nyakas Levente, Reményi Édua Vénusz, Szeghalmi Veronika, Szikora Tamás és Tomasitz István áldozatos munkáját, amellyel a kéziratok rendezéséhez hozzájárultak, valamint köszöni Komáromi Lászlónak és Könczöl Miklósnak a szövegek eredeti példá-nyainak beszerzésében nyújtott segítségét. A Tisztelt Olvasónak pedig jó uta-zást kívánunk e gyűjtemény lapjain, amely az ókori Rómából indulva, a magyar jog történetén át, a jogászi etikai alapkérdéseit érintve, napjaink polgári jogi és alkotmányos kérdéseinek megvitatáshoz viszi őt el.

(16)
(17)

I.

JOGTÖRTÉNETI

TANULMÁNYOK

(18)
(19)

[1]

AZ ÜGYVÉDSÉG KIALAKULÁSA MAGYARORSZÁGON

ÉS TÖRTÉNETE FEJÉR MEGYÉBEN*

Bevezetés

A magyar ügyvédség kialakulásának és fejlődésének tudományos igénnyel meg-írt története (mint például Weiszlernek a német ügyvédségről meg-írt műve)1

egyelő-re nincs. Az eddigi, régebbi feldolgozások romantikusak. Nem is lehet ezt a mun-kát megírni addig, míg a magyar ügyvédek munkásságának forrásai megfelelő rendszerességgel feltárásra nem kerülnek. Ez pedig nehéz feladat. Egyrészt rend-kívül nagy, elszórt és nehezen feldolgozható a forrásanyag. Az ügyvéd személye a periratok sorai közt visszavonul az ügyfél személye mögé, szinte azonosul vele, csak részletes elemző munkával lehet róla munkája nyomán bármit is megtudni puszta nevén túl. És még a puszta nevek is nehezen szedhetők össze a különféle forrásokból, levéltári adatokból. Bónis a Mohács előtti magyar jogászréteg fel-dolgozása során bemutatta, hogy milyen kiváló eredményt lehet az egyes szemé-lyeket elemző munkával elérni. Azonban az ilyen kutatás nagyon munkaigényes, egyszerre az egész magyar ügyvédségre, annak teljes történetére vonatkozóan egy személy által aligha oldható meg.

Másrészt a magyar ügyvédség, mint intézmény kialakulása is feldolgozatlan. E nélkül, legalábbis a főbb vonalak tisztázása nélkül az intézménnyel kapcsolatos résztémákhoz nyúlni is nehéz. Igényes kutató a magyar ügyvédség száz évének feldolgozása előtt válaszolni köteles arra, hogyan vált lehetségessé a magyar ügy-védség részére száz évvel ezelőtt az önkormányzat megadása, hogyan alakult ki akkorra e jogintézmény úgy, hogy a testület létrehozása szükségszerűvé vált. Még az utolsó száz éven belül is meghaladná egy ember erejét a teljes magyar ügyvédség történetének részletes feltárása…

Az ügyvédi intézmény római jogi formái

Hazánkban az ügyvédi hivatást száz éve gyakorolják zárt, szervezett keretek közt. Az ügyvédi diploma alig kétszáz éves. Minél távolabbra tekintünk ezt

meg-* Eredeti megjelenési hely: Fejér megyei történeti évkönyv, 8. szám. Székesfehérvár, a Magyar Szo-cialista Munkáspárt Fejér Megyei Bizottsága, a Fejér Megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága, 1974. 1–143. E munka a Kamarák megszervezésének centenáriumára a Fejér Megyei Kamara történetét bemutató dolgozat első fele. A teljes irodalom, jegyzet- és forrásanyag ahhoz csatolva található. 1 Adolf Weiszler: Geschichte der Rechtsanwaltschaft . Frankfurt/M, 1967.

(20)

A XII táblától a  ponton át a magánjog új törvénykönyvéig 

előző korokba, annál nehezebb az ügyvédi hivatás gyakorlóit felismerni, műkö-désükről számot adni.

Ügyvédnek bármely történelmi korszakban azt tekinthetjük, aki mások jogi természetű ügyeivel jogi szakismeretei és rátermettsége alapján tiszteletdíj fejé-ben rendszeresen foglalkozik. Ahhoz, hogy az ügyvédkedés valóban foglalkozás-szerűvé váljék, szükséges a jogélet bizonyos fejlettsége, a társadalmi diff erenciá-lódás megfelelő foka.

Megkísérlem vázolni az ügyvédség kialakulásához vezető folyamatot. Ennek előzményeként a mai helyzetből kiindulva kellett végighaladni a múltba vezető nyomokon, elnevezések, megjelölések és tartalmi elemek segítségével a gyökere-kig jutni el, és várható volt, hogy a kezdeti formák lényegesen különbözni fognak attól, ami ma az ügyvédet jellemzi és jelenti. Kiindulásunk tehát nem a mai ügy-véd alakjának felkutatása a múltban, hanem azon elemek feltárása, amelyekből az évszázados változások során társadalmi, gazdasági, jogi formai erők hatására az intézmény kialakult.

A római jog a mai európai jogrendszerek számos formai elemét kidolgozta és szolgáltatta, és ránk hagyományozta az ügyvédségnek is mind formáit, mind megjelölését. A római jog ismerte a képviseletet a perben és peren kívüli ügyfe-leknél egyaránt. A kezdeti és klasszikus fejlődés szakaszában ez nem volt megha-tározott egyének élethivatásszerű vagy díjazott foglalkozása, hanem a família ke-retében oldódott meg. A távollévő családfőt a fi a, rabszolgája, szabadosa, cliense helyettesíthette teljes jogkörrel. Az első kettő eleve a családfő részére szerzett, a többiek számára a jog kidolgozta a teljes jogkörű helyettes, a procurator omnium bonorum fogalmát, és ezzel lehetővé tette az ügyleti és a perbeli helyettesítést is. A posztklasszikus jogban az ügyleti és gazdasági helyettes, a procurator társadal-mi állása süllyedt, a colonusok és más csökkent jogképességűek között tartották számon. Ennek a szemléletnek változott társadalmi viszonyok közötti nyomaival a középkori jogban is találkozunk. A perbeli egyedi helyettesként, képviselőként eljáró procurator et dominus megjelöléssel nyert az egyszerű ügyvivőtől megkü-lönböztetést.

A procurator fogalmában lényeges a más személyében való ügyködés lehe-tősége, de ez nem szakmai, hanem családi jellegű. A rabszolgatartó társadalom sajátos családi szerkezete tette ezt lehetővé. A feudális viszonyok közt, bár némi változással, de ismét ezzel találkozunk a familiárisok képviselete során. A procu-ratorral szemben a képviselt ezért dominus, patronus, a procurator kezdetben -lius vagy servus, később cliens, és e megjelölések későbbi korok jogi nyelvébe is eljutottak.2

Egész más volt a helye a római jogban a szakjogásznak, aki a hozzá forduló-nak a szakkérdésben tanácsot, perbeli felhasználásra responsumot adott. Különös

(21)

I. Jogtörténeti tanulmányok 

tiszteletnek örvendett a iurisconsultus, a legmagasabb állami hivatalok váromá-nyosa, aki véleményével az egész jogrendszerre alakítólag hatott. A hozzáfordu-lónak nem alkalmazottja, nem lekötelezettje volt, hanem a maga szaktudásának teljes súlyával az igazságszolgáltatás, jogalkalmazás szuverén képviselője,3 aki

legjobb meggyőződése szerint nyilatkozik, állásfoglalása jogkérdésben kötele-ző erejű, jogforrás jellegű,4 munkadíjjal meg sem sérthető, csupán tiszteletdíj,

honorárium illette meg később.5 Ő dominus és patronus a hozzá fordulóval való

viszonyában, aki neki, ha ügyét magáévá teszi, cliense lesz. Nem is a fél képvise-lőjeként lép fel az ügyletnél vagy bíróság előtt, hanem csak mint advocatus, oda-hívott szakember, aki személyekre tekintet nélkül adja az ügyben szaktudását, sokszor megfellebbezhetetlen szakvéleményét.

Hogy a szakjogász tekintélye a római jogban ilyen magasra emelkedett, annak oka a római jog fejlesztésének közérdekű voltában rejlik. A marxizmus klasszi-kusai szerint a római jog azért emelkedett az elismert tökélyre, mert a gazdasági viszonyok tiszta kifejezőjéül szolgálhatott, nem kellett az állam osztálytartalmát lepleznie. A római jogász nyilatkozata során többnyire egyetemes érdekeket tart-hatott szem előtt, még akkor is, ha adott esetben egy-egy polgárra a jog alkalma-zása hátrányosan hatott. Ezért van, hogy a iurisconsultus, az advocatus a római jogban nem szolgálja ki a felet, csak a jogot, innét ered az őt övező hatalmas tisztelet, amelyet Leó császár szinte panegirikus hangnemben fogalmazott meg.6

Vele szemben a mindig egyéni, familiáris érdekeket képviselő procurator szolgai szerepben tűnik fel, és így is méltányolják.

Volt a római társadalomnak még egy harmadik szereplője, akinek tevé-kenysége a mai ügyvédi tevékenységnek előfutára. Ez a perben cliensei védel-mében eljáró orator. A köztársaság idején ennek volt legnagyobb a társadalmi szerepe, Cicero büszkén vallotta magát oratornak, és megkülönböztette ettől a leguleji, praecones actionum, cantores formularum néven emlegetett, nyil-ván még a formális perből (legis actio) visszamaradt jogászokat. Az orator a politikai pálya várományosaként járt el hívei nevében és védelmében,

telje-3 Cicero, De oratore I. 48.: „Si autem quaereretur, quisnam iurisconsultus vere nominaretur, eum dicerem, qui legum et consuetudinis eius qui privati in civitate uterentur, et ad respondendum, et ad agendum et cavendum peritus esset.” (Ha kérdenék, kit lehet valóban jogtudósnak nevezni, azt jelölném meg, aki mind tanácsadás, mind perlés, mind védekezés szempontjából jártas az államban magánosok között érvényesülő törvényekben és szokásokban.)

4 ius respondendi 5 D 1.2.2.49.

6 C 2.7.14.: Az ügyvédek (advocati) legalább annyira hasznára vannak a társadalomnak, mint ha csatában és sebek árán védenék a hazát és a szülőföldet. Ugyanis megoldják a kétes ügyek sorsát, sok elveszett köz- és magánügyet hoznak helyre, sok elesettet feltámogatnak, fáradtakat megsegí-tenek. Nem csak karddal, pajzzsal és vérttel lehet a mi államunkért harcolni, harcolnak azért az ügyek védői (causarum patroni) is, midőn diadalmas hangjukkal bizalmat keltve, a küszködők reménységét, életét, utódait védelmezik.

(22)

A XII táblától a  ponton át a magánjog új törvénykönyvéig 

sen ingyenesen, és ezt még az első császároktól is elvárták a polgárok. Amint azonban a köztársasági formák eltűnésével a választott tisztviselők kora le-hanyatlott, az oratorok helyett kialakult a dominatus idejére egy hivatássze-rűen perbeli képviselettel foglalkozó réteg. megállapították a részükre járó honoráriumot, és a bíróságok mellett kötött számú jogász nyert jogot a per-beli képviselet szakszerű ellátására. Az ilyen jellegű tevékenység gyakorlatilag összeolvadt a jogi tanácsadással, s az ezzel foglalkozókra átment az advocatus

megjelölés. A létszámi kötöttséget Constantinus császár 319-ben feloldotta, viszont a foglalkozás gyakorlását az advocatus számára csak megválasztott bí-róság előtt engedélyezte, e területi kötöttséggel a párhuzamos elfoglaltságból adódó zavarok kiküszöbölését remélve. Az V. században azután a létszám újra kötött lesz, így bizonyos testületi jelleget nyertek az advocatusok, felvételük során a céhbeliek gyermekeit előnyben részesítették, megkívánták a szakkép-zettség vagy tanulmányi idő igazolását, és a bíróság, illetve hatóság fegyelmi jogkört kapott a hivatás gyakorlói felett.7

E fegyelmi joghatóság szükségessége abból adódott, hogy a forrásokból ki-tűnően megjelennek a jogi szakképesítéssel való visszaélések. Így például a per tárgyára vonatkozó egyezség, a quota litis, a perhúzás, az ellenfél becsmérlése, összejátszás az ellenféllel, a tanúk befolyásolása stb.

A testületi jelleg ugyanakkor a bírósággal való szorosabb együttműködésnek, alkalomszerűen a képviselők bíróként szerepeltetésének lehetőségét teremtette meg, amit viszont az e körön kívül állók kifogásoltak. Jelenségek, amelyekkel még találkozni fogunk a fejlődés során, és amelyek igazolják, hogy a jogérvénye-sítés és jogszolgáltatás formai-technikai része nem annyira a gazdasági-társadal-mi rend függvénye, gazdasági-társadal-mint inkább a jogi felépítmény és a társadalom laikus része közti kapcsolat sajátos jellegéből adódó problémáké.

Képviselet és jogi tanácsadás Európában a XI. századig

A rabszolgatartó társadalomból a feudális társadalomba való átmenet időszaká-ban az európai gazdasági élet az áruforgalom szempontjából erősen visszaesett. A jobbágygazdálkodás, a terményben történő adózás területenként autark, egy-mástól elszigetelt gazdálkodó részeket hozott létre, köztük a kapcsolat szegényes volt. Így a gazdasági életet bonyolult fi nomsággal szabályozó római jogrendszer a leges romanae barbarorum jóval primitívebb formájában élt tovább, és még ezen belül is kétséges, mennyi volt belőle az élő jog. Az egyház ugyan a későbbi megfogalmazás szerint élt a római joggal, de ezt a tételt egyrészt az újabb kuta-tás nem egyértelműen fogadja el, másrészt ugyancsak kérdéses, hogy az egyházi

(23)

I. Jogtörténeti tanulmányok 

jogi kódexekbe felvett római joganyagból mennyi volt az eleven.8 Mindenesetre

szándékosan történt, hogy e fejezet címéből a fejlődés szót kihagytuk.

A feudális társadalomban a rendi előjogok ellenére a kizsákmányolt réteg már nem jogtárgy, hanem jogalany. Ebből adódón a jognak a társadalmi igazságot ér-vényesítő tendenciája egyúttal az osztályellentéteket is oldja. Ezáltal rendszerébe belső ellentmondás került, ami az egyes jogász számára megnyitotta annak lehe-tőségét, hogy az ellentmondó társadalmi érdekek közül valamelyiket képviselje, esetleg a csoportérdeket a társadalmi haladás érdekével szemben. Ez érződni fog az ügyvédség korai formáinak kialakulásánál.

A rendi megosztottságnak megfelelőn a kora középkorban sokféle bírósággal, sokféle perrenddel találkozunk. Legkorábban az egyházi per rendje bontakozott ki, egyrészt az egyház hatalmi és vagyoni helyzete miatt, másrészt azért, mert az egyház soraiba tartozott a kor írástudó rétegének döntő része, ott maradtak fenn a latin nyelvű római jogi emlékek, ebből a körből kerültek ki a világi urakat szolgáló klerikusok, írástudók is.

Az egyházi per a késő római perből átvette és mindmáig megtartotta mind a perbeli képviselő, a procurator, mind a fél jogi szaktanácsadójaként működő

advocatus intézményét.

„A procurator az, aki más jogi ügyében megbízásból eljár. Egyesek szerint já-ruléka az ingyenesség, de mai szokás szerint salariumért állítanak procuratort azok, akik nem tudnak, vagy nem akarnak saját ügyükben eljárni.”

Advocatusnak nevezzük, aki a bíróság előtt jelen lévő peres félnek segítséget nyújt abban, hogy ügyét jogszerűen vezesse. Ezért komoly, bölcs, jogban és szo-kásban jártas férfi únak kell lennie. Bár hasonlít a procuratorhoz, mégis különbö-zik tőle, mert az a távollévők, míg ő a jelenlévők ügyét viszi, és így nem is ura a pernek, mint a procurator. Tiszte közhasznú, tiszteletreméltó, előjogokkal jár, tanult, jogtudós embert kívánó, a procuratoréval ellentétben.”9

Látható, hogy az egyházi perbe a kettős ügykör a késő római jog fogalmi meghatározásával került át, és ott mindmáig meg is maradt. Ugyanez a kettős-ség található a középkori olasz városállamok jogában, ezt vették át a franciák, és ebből ered az ügyvédi hivatás kettőssége a mai angol jogban is. A világi perben azonban még hosszú századokig nem fejlődött a joggyakorlat addig, hogy tényleges jogi képzettségű szakembereket kívánt volna. Az ars notarialis, a formulák, okirati szövegek ismerete, a klerikusok által a kolostori iskolákból hozott írástudó ismeretek, és a nem túl bonyolult helyi szokások ismerete elég volt arra, hogy a különböző rendi előjogok alapján bíráskodó laikusok mellett

8 Bónis György: A jogtudó értelmiség a középkori Nyugat- és Közép-Európában, Budapest, 1972.; Gerald Fürst: Ecclesia vivit lege Romana? ZFR Germ. 1973. 502.

9 Vitus Pichler: Summa iurisprudentiae sacrae universae seu jus canonicum. Augsburg, 1741. 176., 178.

(24)

A XII táblától a  ponton át a magánjog új törvénykönyvéig 

valaki ellássa az ítélőmester, vagy a feleket képviselő, kívánságaikat írásba fog-laló deák feladatát.

A középkorból adataink vannak arra, hogy helyenként az ítélkezés és perle-kedés a régi római actio stricta kötött kérdés-felelet rendszerű formájára hason-lított. A kérdés helyes feladásával pert lehetett veszteni vagy nyerni, például a lombard jog szerint, mert a bíró válaszában kötve volt a kérdés szövegezéséhez. Természetes, hogy a laikus félnek az ilyen formulák pontos betartásánál képvise-lőre volt szüksége. De ebben a kötött perben jelent meg először a képviseletnek egy további előnye, amellyel a középkori jogrendszerekben, hazai jogunkban is, még találkozunk: ha a képviselő rosszul adta fel a kérdést, és a per emiatt vesztés-re állt, meg kellett vonni tőle a megbízást, és a fél, vagy új megbízottja a kérdést most már helyesen, a hibát kijavítva tehette fel.

Főként a különböző germán jogterületeken találjuk meg az igazságszolgálta-tási eljárásnak egy sajátos szereplőjét (az orator késői utódját). Ez a korai germán jogban a felek szószólójaként lépett fel, a bíróság jelölte ki, eosago, fürsprecher, vorsprecher. A felek igényének előadása a feladata, de nem a felek rendelkezése, hanem saját meggyőződése szerint, talán azért, hogy a szóbeli eljárásba a contra-dictorius formát bevigye, és a bírót mentesítse a szembenálló követelések meg-fogalmazásától. Nem jogvégzett vagy jogtudós ember volt ez a szószóló, viszont erkölcsi és pártatlansági követelményeket támasztottak vele szemben. Esküt kel-lett tennie az igazságos pervitelre, joga volt viszont tanácsot kérni, hibás lépését visszavonni, és ha bírságban marasztalták, a féltől kártérítést kérni. A szószóló mellett a perben szükség szerint megjelenhetett a tanácsadó, az odahívott advo-catus, és a kettős szerep a germán jogterületen is gyakorlattá lett, noha a jogtudó, tehát római vagy egyházi jogban művelt, idegen bölcsességet magával hozó szak-emberrel szemben sokszor megnyilatkozott a gyanakvás, ellenszenv, tiltakozás.

Amint a német-római császárság megalakulása után a német területen a római fogalmakra való hivatkozás általánosabb lett, a vorsprecher a procura-torral nyert azonosítást. Pl. az 1415-től működő birodalmi kamarai bíróság, a

Reichskammergericht mellett működő, a képviseletet kötelezően ellátó jogászok e megjelöléssel szerepeltek egészen a XVIII. századig, a bíróság megszűntéig. A Reichskammergericht procuratorai végig megtartották azt a közérdekűnek és közbecsülésben lévőnek értékelt pozíciót, ami az ősi vorsprecher pozíciójából következett, és ennél a bíróságnál a procurator és az advocatus értékelésében az egyházi jogi, az advocatust előnyben részesítő szemlélet sohasem lett úrrá.

Az alsóbb területi bíróságoknál azonban az írásbeli per bevezetésével a kö-zépkor végére bekövetkezett a kétféle szerep egybeolvadása, a procurator mun-kakörének elsekélyesedése, alacsonyabb értékelése.

Mindenesetre a XI. század Európájában az általános latin hivatalos nyelvben a perbeli képviselők kétféle elnevezése volt használatos. Ezek közül az advocatus

(25)

I. Jogtörténeti tanulmányok 

A procurator viszont, mint az írástudatlan, a latin nyelvben járatlan felek perbeli képviselője, klerikus, vagy deákképzettségű írástudó embere, mindenütt megje-lenik, ahol az igazságszolgáltatás a rendi államapparátus felépülése során elsza-kadt az ősi törzsi keretektől, és a népvándorlással Európába áramlott népektől idegen latinos műveltség nyújtotta formákat kezdi alkalmazni.

A perbeli képviselet kezdetei Magyarországon

A XI. században elsősorban nyugati mintára megszervezett rendi magyar állam szükség szerint átvette, törvényhozásában, okleveleiben felhasználta mindazt, amit a nyugatról beáramló klerikusok magukkal hoztak az európai jogi forma-kincsből. Arra, hogy milyen volt a magyar igazságszolgáltatás az ezt megelőző időben, legfeljebb következtetni lehetne összehasonlító jogi alapokon. A „pogány” Magyarország szokásaiból egyébként éppen a literátus réteg a királyság korában lehetőleg semmit nem vett át. Ha valószínű is, hogy a törzsi szerkezet nyomainak teljes eltűnéséig a helyi jogszolgáltatás őrizhetett elemeket az ősi magyar eljárás-ból, ezeknek írásbeli nyoma, a középkori perrendre kihatása alig lehetett.

Szűkös forrásanyag áll rendelkezésünkre a magyar királyság első századai-ból, és ez szinte lehetetlenné teszi a magánfelek jogkeresése utjainak tisztázását. Mégis éppen ebben a korai időszakban találkozunk az igazságszolgáltatásnak egy olyan szereplőjével, aki párhuzamba állítható a korai germán törvénykezés

Vorsprecherével: ez a pristaldus. A fogalommal a XI–XII. századi oklevelekben, Kálmán király törvényeiben és az Aranybullában egyaránt találkozunk, a váradi tüzesvaspróba-lajstromnak pedig szinte minden eseténél előfordul, igazolva, hogy a XIII. század elején az igazságszolgáltatás rendszeres szereplője volt.10

A pristaldus név minden valószínűség szerint szláv eredetű, képviselőt jelent. Az, hogy az intézmény csupán nevét kapta-e az országban lakó szlávoktól, mint sok más közjogi megjelölésünk (pl. ispán, udvar, nádor, király), vagy a pristald a szláv bíráskodásnál is szerepelt, és így vették át a magyarok, bizonytalan. A for-rások szerint a pristaldus lehetett bírói hatáskörrel rendelkező feudális méltóság, hatóság állandó alkalmazottja, de valószínűleg lehetett adott ügyben eseti meg-bízott is. Kérdés tehát, hogy a király, a püspök, a nádor, a comes pristaldusa eleve mint pristaldus állott-e a nevezett méltóság szolgálatában, vagy ennek familiárisi köréből nyert adott esetben pristaldusként kijelölést. Az utóbbi magyarázat a va-lószínűbb,11 és ezzel összhangba hozható, hogy adott esetben a felek a maguk pristaldusával jelennek meg a perben. Ez a pristaldus a későbbi királyi ember és a bírósági esküdt szerepének vonásait egyesíti tevékenységében. Vitás kérdé-sek helyszíni egyeztetése, bizonyítás felvétele a pristaldus jelenlétében történt.

10 Nagy Aladár: A pristaldusok. Századok, 1876. 11 Aranybulla 9. §.

(26)

A XII táblától a  ponton át a magánjog új törvénykönyvéig 

Többnyire azonban a bíróság nem egy pristaldust küldött, hanem a felek mind-egyike mellé kirendelést nyert egy-egy. Tehát a pristaldus a vorsprecherhez ha-sonlóan a fél mellé rendelt hites személy, az igazságszolgáltatás bizalmi embere volt. Kálmán törvénye szerint a bíróhoz hasonló védelmet élvezett, viszont a működése során okozott kárért is felelt, ugyancsak a hamis eljárásért, a bíróhoz hasonlóan.12 Csak birtokos lehetett, hogy vagyona működésének zálogául

szol-gáljon, és ha egyszer csalárdul járt el, többet pristaldus nem lehetett.

E jellemzők alapján az ügyvédség eredetét kutatók a pristaldust hajlamosak voltak az ügyvéd korai formájának tekinteni. A német Vorsprecherhez hason-ló alakja a mi igazságszolgáltatásunknak. Adatunk van arra, hogy egyeztetést is folytatott le a felek között, és úgy tűnik, hogy időnként a felek bízták meg, vagy legalábbis javaslatot tettek a kirendelendő pristaldus személyére. Költségei per-költségként szerepeltek, amint a Váradi Regestrum erre sokszor utal. Mind a bíró, mind a pristaldus költségét a vesztes félre hárítja, egyezség esetén a költségvise-lésre vonatkozó megállapodást rögzítik. Találunk olyan egyezséget, amelyben ki-ki saját „képviselője” költségét viseli.

A pristaldus a magyar korai perben azt a szerepet töltötte be, mint Európa más országaiban a vorspecher: az írástudatlan, szokásokat nem ismerő felet tá-jékoztatta, bizonyítékait, nyilatkozatait begyűjtötte és a bíró elé tárta, egyúttal hitelesítve is azokat. Ezért alkalomszerűen díjazásban részesült. E szerepkörben kétségtelenül fellelhetők olyan vonások, melyek később az ügyvéd tevékenységé-re lesznek jellemzők. Másrészt a pristaldus végrehajtói szerepköre, a bíró famili-árisaihoz tartozása révén a későbbi notarius elődjének is felfogható. Valószínűleg akkor járunk legközelebb az igazsághoz, ha feladatkörét később a homo regius, a

procurator és a juratus notarius között megoszlani véljük. Az eljárás bonyolultab-bá válása és a jogélet fejlődése ugyanis a későbbiekben kizárta, hogy e szerepkö-röket ugyanazon perben ugyanaz a személy lássa el.

A korai perekben még egy érdekes személlyel találkozunk, a király vagy a bírói hatáskörrel felruházott rendi méltóság billogosával, ítélőmesterével. Ő is nyilván a familiárisok közül került ki. Megbízatását a király vagy főrend pecsétjével igazol-ta. Az egykorú itáliai jogi nyelvben mint iudex szerepel, aki többnyire nem azonos az ügy rendi hatalom alapján illetékes bírájával, hanem a bíró ítélőmestere, jogi tanácsadója, klerikus vagy deák képzettségű szakembere. A billogos iudex és a

pristaldus annak a törvénytudó értelmiségnek voltak magasabb és alacsonyabb rangú képviselői, amely a XIII. század elejére a főurak, főpapok, ispánok körül, de egyes városokban, hites helyeken és főleg az udvarban volt található, és melyből aztán a következő században a magyar középkori jogtudó értelmiség kialakul.

Mialatt a magyar rendi állam első századait élte, Európában a középkor vi-rágába jutott, gazdasági, társadalmi és politikai értelemben egyaránt. Az itáliai

(27)

I. Jogtörténeti tanulmányok 

városgazdaságok fellendülése, a városok, a céhes ipar Európaszerte mutatkozó fellendülése, a kereskedelem élénkülése a jogélet fejlődését, kibontakozását szük-ségszerűen igényelte és előidézte.

A fejlődésben élenjáró Itáliában megtörtént a római jog gazdag szellemi ha-gyatékának újrafelfedezése és birtokbavétele, Bologna, majd Párizs és más vá-rosok egyetemein a jogtudomány reneszánsza messze megelőzte a művészetek reneszánszát. De a praktikum is egyre-másra került szembe a vagyonosodás, a kereskedelem szülte új meg új megoldandó olyan jogkérdésekkel, amelyekben a döntést a feudális báró egyre kevésbé tudta hivatott szakember nélkül meghozni.

Az egyetemeken a glosszátorok munkássága, a kancelláriákban az ars notaria-lis új tudós és új gyakorló jogászréteget nevelt ki a XII–XIV. század Európájában. Az előző korban esetenként az írástudó töltötte be többek közt a jogász feladatát is, most azonban szétvált a litterátus és a jogász képzettsége, érdeklődése. Civil- és egyházjogban doktorok kerültek a magas hivatali polcokra, a kancelláriákban legalábbis jogi segédkönyveken és a gyakorlaton nevelődött notariusok dolgoz-tak a bíráskodó bárók mellett.

A peres eljárások is bonyolultabbakká váltak, a szóban forgó kérdések a va-gyonosodás miatt egyre nagyobb átlagértéket képviseltek, így a kialakuló gya-korló jogászréteg meg tudott élni szakmájából. A rétegen belül még nem volt specializálódás, ugyanazok a familiárisok töltötték be alkalomszerűen a iudex

vagy procurator, sőt az advocatus szerepét, akik egyébként mint notariusok a kancellárián dolgoztak. Az sem volt ritka, hogy az igazságszolgáltatásból átke-rültek a közigazgatásba, (e kettő sem vált még el élesen egymástól), politikai pályát futottak be, vagy vagyont szereztek. Mikor az Árpád-kor végére Ma-gyarországon a peres eljárás fenn vázolt kibontakozását észlelhetjük, Itáliában már messze túllépett a fejlődés az egységes értelmiségen, és az Anjouk alatt beáramló olaszos műveltség nálunk is megteremti a jogtudó értelmiséget.

Az említett elnevezések közül legkorábban a procurator fordul elő. Még jóval a diff erenciáltabb jogi életet megelőzően találkozunk ezzel forrásainkban. 1228-ban egy adománylevélben a pristaldussal együtt procurator is szerepel. A Váradi Regestrumban13 több helyen előfordul a meghatalmazott hozzájárulásával

tör-ténő átadás,14 a fél sem maga, sem képviselője személyében nem jelenik meg,15

Dezső püspök képviselője Symcho, Dénes püspök birtokai procuratorának adja át a döntést,16 Péter procuratora Hubec, belátva, hogy ura ellenfeleinek követelése

jogos, kiegyezett velük, és vállalta a teljes bírói költséget, a pristaldus költségének

13 Karácsonyi Sámuel – Borovszky Samu: Az időrendbe szedett váradi tüzesvaspróba-lajstrom, Budapest, 1903. (VR).

14 VR 102 (328) probavit se duos equos cum conscientia procuratoris tradidisse.

15 VR 164 (244) assignato termino mulier non venit neque procuratorem causae suae misit… 16 VR 267 (16) Symcho procurator Desiderii episcopi, 355 (344) (dionisius episcopus) tradidit eos iudicantos syncho comiti procuratori praediorum suorum.

(28)

A XII táblától a  ponton át a magánjog új törvénykönyvéig 

pedig ráeső részét.17 Egy esetben az egyik fél terminus technicussal meg nem

jelölt képviselője a másik fél (Bistria város) procuratorai, Lythus és Pous kezéhez teljesít. (Városról van szó, a képviselő mégsem syndicus18) Hasonló a helyzet az

ispotályosok képviselője és Scaldubog város képviselője, Usi esetében.19

Ám a váradi tüzeslajstrom-jegyzőkönyv a korai perbeli képviselet számos esetét is hozza, amikor a képviselő nem procurator, legalábbis nem így nevezik. Két esetben „defensor libertatis” szerepel a többiek, illetve rokonai nevében,20 más esetekben az

úr lép fel szolgája helyett, vagy küld neki képviselőt,21 gyakran szolgák uruk helyett,

családtagok, földiek vagy pertársak közül „egy a többiek” nevében.22 Ezzel szemben

a procurator az említett esetek közül legalább egyszer,23 de valószínűleg többször is, a

vagyonkezelőt, ispánt jelenti, mint a késő római jogra vonatkozólag már említettük. Egy-két ügyben a pristaldus látszik kifejezetten képviseleti szerepkörben eljárni.24

Degré lektori véleménye szerint a defensor libertatis nem perbeli képviselő. Inkább patronus, előkelő koronatanú. Azonban a korai időkben a perbeli képvi-selők, a perben fél helyett fellépők jó része ilyen. Így a római orator (l. feljebb), az itáliai-lombard iudex stb. Tény, hogy az idézett helyeken a defensor a fél nevében vagy helyett perbeli cselekményeket végez, tehát a mai tanú tevékenységét mesz-sze meghaladóan működik. Nem is testavit, hanem probavit, nem tanúskodott, hanem bizonyított. Esetleg saját szavával, de az eskü mint bizonyíték virágkorá-ban ez a fél részéről nem lehetetlen.

Az advocatus megjelöléssel tudomásom szerint Magyarországon először 1309-ben találkozunk, mikor László szerémi püspök Gentilis pápai legátus auditora előtt egy keresettel szemben védekezve előadja, hogy a magyar királyságban az ügyekben nem civil- vagy kánonjog szerint járnak el, hanem az ország szokásai

17 VR 368 (358) procurator Petri nomine Hubec iustitiam adversariorum domini sui recognoscens non adiuravit eos, dimittens eis terram, quam dominus eius Petrus pro emptitia parte requisierat convenit etiam ille Hubec iudici satisfacere in toto pristaldo vero in parte.

18 VR 374 (127) unus de proadicto populo (Eccl. Bistriensi) portato pro se et pro convillaneis suis ferrum… Porro nominatus Tub, iudicium, in quo tenebatur, VIII. et X. marcas totaliter persoluit nobis praesentibus in manus procuratorum de Bistria Lytho et Pous.

19 351 (340) Usi procurator villae Scaldubog.VR 202 (87) Arnoldus procurator hospitalarium de Sermoroch.

20 VR 348 (337) adduxerunt assertorem libertatis ipsorum et defensorem… aki a perben egyez-séget köt! – VR 747 (300) adduxerunt defensorem libertatis suae nomine Chedur, iobbagionem, qui dicens illos cognitos suos esse… probavit illos liberos esse.

21 VR 101 (327) pro Cheka stetit dominus suus Andreas. 105 (288) dominus eorum misit excusatorem pro eis…

22 298 (216) Comprovinciales de Zabolch et horum specialiter… így még 295 (213), 296 (214), 297 (215), 103 (329) pertársak közül egy, 1. még a 46., 48. jegyz.

23 VR 267 (16) „Symco procurator Desiderii episcopi de villa Tomora, litigavit cum quodam de eodem villa nomine Kered” (tehát Symco a saját ügyében pereskedik, és a procurator a foglalkozá-sát, hivatalát jelzi).

24 Nagy Aladár i. m. (10. lj.); 1269. évi nádori ítélő levélben, 1222. Julo nádor szabadságlevelében, 1239. Barnabás pristaldus peres ügyben.

(29)

I. Jogtörténeti tanulmányok 

és statútumai szerint, ezért nem is léteznek bőven ügyvédek (advocati!) az or-szágban25 Ez a megjelölés is egyházi fórum előtti eljárásban merül fel, és inkább

azt az állításunkat igazolja, hogy a XIV. század elején, Magyarországon, a peres eljárások és jogi problémák még nem igényeltek diff erenciáltabb ismereteket, mint amilyennel az írástudó réteg általában rendelkezett.

Valószínű, hogy az eddig ismertetett esetek jó részében a perbeli képviselő még írástudó sem volt, hiszen a pertárs képviselők egy része oly körből került ki, amelyben a klerikus vagy deák aligha akadt. Ez indokolja egyébként a pristaldus

szerepeltetését is: az írásbeliség szűk tere miatt a hiteles személy tanúsága sokkal jelentősebb volt a perben. Az írásbeliség fejlődésével és a jogtudó rétegnek az értelmiségből való kiválásával a pristaldus működése is feleslegessé lesz: a XI. századból négy, a XII. századból tizennyolc, a XIII. századból közel száz esetben ismerjük említését, e század végével azonban eltűnik, olyannyira, hogy Kitonich már azt sem tudta, mi is volt pontosan.

Az ügyvédi foglalkozás kezdete a rendi Magyarországon

Bónis a Mohács előtti Magyarország jogtudó értelmiségéről írt munkájában megrajzolta azt a folyamatot, ahogy ez az értelmiségi réteg, elsősorban a ki-rályi kancellária körül, de püspökök és főméltóságok körül, valamint a váro-sokban is, a XII. században hazánkban kialakult. A kancellisták, nótáriusok, ítélőmesterek már nem csak írástudók, hanem különböző jogi kézikönyvek, formuláskönyvek, gyűjtemények ismerete, valamint a diktálás gyakorlata ré-vén szakjogászi képesítést is szereztek. Arra is akad példa, hogy magyarok külföldi egyetemeken szerzik meg a kor nívóján álló tudományos jogi képe-sítésüket, sőt a bolognai egyetemnek e században volt magyar származású professzora is.

Természetes, hogy ezek az udvarban, illetve országos méltóságok mellett élő jogászok adott esetben az általuk szolgált főrend vagy közület perbeli képvisele-tét is ellátták, jogi kérdésekkel kapcsolatban annak tanácsot adtak. Így bizonyos jogtanácsosi működést is kifejtettek. A XIV. század elejétől egyre többen vállal-nak közülük peres képviseletet ismerősök, rokonok, majd idegenek részére is.

„Az ügyvédi képesítés ekkor még a távoli jövő méhében rejtőzik. Minden jog- és cselekvőképes ember vállalhat ügyvédséget. A perlekedők egy írástudó rokont hatalmaznak meg, és aztán az ügyre fordított költségért, fáradságért a szokásos térítéssel, nem egyszer birtokadományozással tartoznak. A másik gya-kori megoldás a familiáris ügyvéd, a serviens kötelessége urának perbeli és peren

25 Bónis György: Középkori jogunk elemei. Budapest, 1972. 113., 21. jegyzet. id. Mon Vat L. 2. 213. „in regno Ungaria non secundum iura civilia vel canonica in causis procedatur, sed secundum consuetudinem regni et statuta et ideo copia advocatorum in regno non existat.”

(30)

A XII táblától a  ponton át a magánjog új törvénykönyvéig 

kívüli képviselete. De vannak esetek, melyek az ügyvédség specializálódására mutatnak (…) 1314-ben (…) Bertalan mester notarius et procurator specialisa (urának) (…) (1329-ben) a pécsi püspök familiárisai között… Petrus procuratos dictus nevével találkozunk (…) Furcsa lenne, ha éppen a kúriában gyakorlatot szerzett notariusok ne lehetnének prókátorok”. Valóban korán találkozunk olyan jegyzőkkel, akik uruk képviseletében lépnek fel, és nem térnek ki az ilyen meg-bízások elől az ítélőmesterek sem. Abban sem találnak semmit a kortársak, hogy

notariusok ne urukat képviseljék, hanem valaki mást”.

Állandó jogásza tehát a XIV. századtól elsősorban országos méltóságoknak, feudális báróknak és testületeknek, városoknak volt. A király és a királyné, a kincstár, a főurak, püspökök, szerzetesrendek rendszeres képviseletét előbb egy-házi, majd egyre inkább világi személyek látták el.

Az így induló jogászi pályákon a legkorábbi időtől találkozunk polgári és jobbágyi származású személyekkel, akik aztán pályájuk révén emelkedtek fel a társadalmi ranglétrán. Az egyházi pálya mellett a jogi pálya nyújtott leginkább lehetőséget a tehetségesebb vagy szerencsés egyéneknek arra, hogy jobbágyi vagy polgári sorból kikerüljenek, vagyonra, birtokra és így nemességre tegyenek szert. Mindenesetre már az alacsonyabb társadalmi osztályból való kitörés is szinte törvényszerűen vagyoni gyarapodással járt. Így természetes, hogy a kö-zépkori ügyvédi pályákat ismertető források és irodalom sokszor beszélnek a pályával járó vagyonosodásról.

Bónis a magyar és az európai jogtudó értelmiségről szóló, sokszor idézett két művében a kialakuló jogászréteg minden perbeli képviseleti tevékenységét ügy-védkedésnek, az eljárót ügyvédnek nevezi. Fejtegetésünk során eddig kerültük az ilyen megjelölést. Bónis is megkülönbözteti a „hivatásos ügyvédséget” az eseti ügy-védkedéstől. Munkámban a mai terminológiából kiindulva a mű elején adott meg-határozást kívánom használni, tehát ügyvédnek azt nevezem, aki eseti jogi tanács-adással és perbeli képviselettel ellenérték fejében hivatás- vagy életpályaszerűen foglalkozott. Minthogy a most tárgyalt korszakban jutunk el ebben az értelemben is az első olyan jogászokhoz, akik már – legalább pályájuk egy részén – ügyvédnek nevezhetők, a terminológia tisztázása céljából rögzítjük, hogy a késői római jog világa óta ilyenekkel mindeddig nem találkoztunk. Az eseti mesterek és notariusok még nem rendszeresen, nem foglalkozásként űzték ezeket az ügyvédre egyébként jellemző tevékenységeket. Ezért mindenütt, ahol még nem hivatásos ügyvéddel van dolgunk, csupán a perbeli képviselő, tanácsadó, vagy az ennek megfelelő latin nyelvű megjelölést használjuk.

Bónis tehát az „ügyvéd” megjelölést eléggé széles körben használja minden olyan jogi jellegű megbízásra, ami némileg is ügyvédinek tekinthető. Kubinyi András a XV–XVI. század fordulóján már eléggé szabadon beszél ügyvédi

(31)

élet-I. Jogtörténeti tanulmányok 

pályákról.26 Degré már hivatkozott lektori véleményében még a török háborúk

teljes időszakára kétségesnek tartja ügyvédi életpályák létét. Inkább fi skálisokról, jogtanácsosokról beszél, az egyes nagybirtokos bárók familiárisai között. Varga Endre az ügyvédi hivatás keletkezését az ügyvédi vizsga kötelező lététől számít-ja.27 Minden esetre a XIV. század elején elhangzott nyilatkozat arról, hogy

ha-zánkban kevés az advocatus, valamint az Ars Notarialis fi gyelmeztetése a tárgy-ban, hogy a lazán fogalmazott képviseleti meghatalmazással vissza lehet élni, a kezdetet a XIV. századra engedi tenni.

Egyelőre tehát még nincs hivatásos ügyvéd, sőt tulajdonképpen jogtanácsos sem, mert az alkalmazott jogi szakemberek is legalább annyira jegyzők, ítélőmes-terek, kancellisták, mint amennyire később a fi skális szerepét betöltik. Azonban a XIV. század folyamán munkakörükön belül a jogtanácsosi rész, az eseti tanács-adás külső felek részére, és a képviseleti megbízások jelentősen megszaporodtak. Zsigmond király 1405-ben eltiltja az egyházi fórumok jegyzőit attól, hogy két laikus ügyében akár képviseletet vállaljanak, akár tanácsot adjanak, és ebben az egyházi bíróságok előtti eljárásra korlátozza őket. (1405. I. 3.) Lehet ennek a tör-vénynek indítéka az is, hogy az egyházi és világi jog szakemberei ne lépjenek át egymás területére, és ezzel az egyházi jogelvek ne érvényesüljenek a hazai bíró-ságok előtt. Valószínűbb azonban, hogy az egyházjogászokat nem akarták elvon-ni az egyházi perektől, nehogy azok lebonyolítását ez hátráltassa. E törvény azt is bizonyítja, hogy az egyházi törvénykönyv notariusai, közjegyzői alkalomszerűen mint procuratorok és advocatusok is felléptek, továbbá, hogy e két tevékenységet a magyarországi egyházi bíróság előtt folyó perben ekkor még megkülönböztet-ték. Hasonló problémával a világi bíróságok később kerültek szembe, s ezekre ugyanezt a rendelkezést Mátyás király 1471-ben hozta meg, külön hangsúlyozva, hogy a iudexek (értve alatta nyilván ítélőmestert és notariust egyaránt) a peres ügyek megítélésével foglalkozzanak és ne ügyvédi tevékenységgel (1471. 14.).

Az Anjouk alatt egyre gyakoribbá váló egyedi képviseletre bizonyíték a formuláskönyvekben megtalálható procuratori megbízólevelek nagy száma és sok változata. Az egyedi, egy évre, egy terminusra, határozott ügyben adott meg-bízás mellett találunk általános, valamint kifejezetten mindenféle perre („tam in agendo quam in defedendo”) adott megbízási formát. Az ars notarialis írója megjegyzi, hogy a helyi bíróság előtt adott meghatalmazás máshol fel nem hasz-nálható, míg a királyi kúrián vagy hiteles helyen adott meghatalmazással bárhol fel lehet lépni. A megbízások formulái példázatszerűen rokonnak, familiárisnak szólnak, de találunk általános szövegűeket is; ez is jelzi a már vázolt fejlődést.

26 Kubinyi András: Polgári értelmiség és hivatalnokréteg Budán és Pesten a Hunyadi és Jagello korban. Levéltári Közlemények. Budapest, 39/1968.

27 Varga Endre: A hivatásos ügyvédség kialakulása. In: Domanovszky Sándor emlékkönyv. Buda-pest, 1937.

(32)

A XII táblától a  ponton át a magánjog új törvénykönyvéig 

A megbízólevelekről szólva a szerző felhívja a fi gyelmet a procuratori megbízás két fajtájára, causales a világi, iudiciaria az egyházi perben. Majd így folytatja: bár a jegyzők könnyebbnek tartják a procuratori megbízás írását más oklevelekénél, mégis a perfect notarius azokat nagyobb fi gyelemmel írja, mert ha ezekbe valami hiba kerül, a peres fél pert is veszthet, költségben is marasztalható.

Az egyszerű eseti megbízás után az ünnepélyesebb általános forma következik, azután a rokonok és pertársak egymás kölcsönös képviseletére meghatalmazást adó irat, részletes tevékenység leírással, amiből kitűnik, hogy a procurator joga „előterjesztést és választ beadni, halasztást kérni és ahhoz hozzájárulni, válasz-iratot készíteni, esküt tenni, egyezséget kötni.” Mód volt arra is, hogy helyettes nevezésre „ahol, és amikor szükséges”, meghatalmazzák őket. Van formula arra, hogy az otthon fekvő, vagy gyengélkedő a kiküldött hites személy előtt adjon meghatalmazást, megjegyezve, hogy az ilyen a „legisták és juristák” (egyházi és római jogászok!) szerint nem azonos erejű a személyes megjelenés során adottal. Itt külön megjegyzi a szerző, hogy a szöveggel vigyázni kell, a feltételeket ponto-san le kell írni, nehogy a procurator megkárosítsa ügyfelét, „a csalárd procuratorok ugyanis az egyszerű személyeket, akik meghatalmazzák őket, be tudják csapni.”

Találunk formulákat arra is, hogy a hiteshely vagy a saját pecsét alatt képvise-lőt vallani jogosult, hogy ad megbízást arra, hogy a vagyonkezeképvise-lőt egyúttal peres képviseletre is meghatalmazzák, továbbá változatokat a kiállító hatóság szerint, és még olyat is, melynek formuláját valde pulcra jelzővel ajánlja a szerző.

Formulák sokasága, és a hozzájuk fűzött megjegyzések, még ha részben kül-földi minták után készültek is, a perbeli képviseletek számának ugrásszerű nö-vekedésére utalnak. Zsigmond alatt, 1435-ben huszonnégy dénárban rögzítik a perbeli képviseleti megbízás, későbbi terminussal ügyvédvalló levél költségét is.

A működés keretei tehát egyre jobban kialakultak, és a XV. században ok-iratok bizonysága szerint már feltűnnek olyan jogászok, akik tényleges ügyvédi gyakorlatot kezdenek folytatni. Rendszeresen és keresetszerűen foglalkoznak, legalábbis pályájuk hosszabb szakaszán, a jogi tanácsadással és perbeli képvise-lettel, nem valamely kancelláriából, hanem a maguk lábán állva. Ennek oka, hogy hazánk a XV. században, elsősorban itáliai hatásra, váratlan lendülettel indult meg a polgári fejlődés útján. A XV. század utolsó harmadára a jogilag önálló sza-bad királyi városok mellett egyre-másra alakultak kisebb mezővárosok, amelyek az első lépéseket teszik az önállósulás, a földesúrtól való szabadulás felé. Mátyás király korában a magyar polgárság kialakulásának csírái igen sok vonatkozásban kimutathatók, annak ellenére, hogy e kor haladó történelmi indításait a rákö-vetkező reakciós hullám, majd a török háború és a hódoltság másfél százados csapása nagyrészt megfojtotta, és folytatásukra csak a XVIII. században, döntően megváltozott körülmények között, kerülhetett sor.

Kimutatható, hogy a XV. században az európai jogfejlődés hullámai Magyar-országon is éreztették hatásukat. Mátyás király foglalkozott kodifi kációs

(33)

gon-I. Jogtörténeti tanulmányok 

dolatokkal. Ha az nem is több anekdotánál, hogy a római jogot hazánkban be-vezette, bizonyosra vehető, hogy hatását értékelte. Így tehát azok a kapcsolatok, amelyek külföldi, főként olasz egyetemeken tanuló diákjaink révén e században rendszeresek voltak, biztosíthatták jogi területen is korszerű eszmék beáramlá-sát hazánkba.

A XV. század folyamán egész Európában bekövetkezett az a változás, amely az írástudó rétegből a hivatásos jogászok rendjét kiemelte és önállósította. Az egyetemi jogtanítás már korábban felfedezte a római jogot, elsősorban a közjogi elvek alkalmazása szempontjából. Közben az árucsere forgalom fellendülése, az általános életszínvonal emelkedés, a nemzetközi kapcsolatok fejlődése, a céhes ipar termelése egyre-másra teremtették meg azokat a problémákat, melyeknek jogi megoldását kívánta a gazdasági élet. Így a római jog készen kínált formáit a gyakorlat alkalmazni kezdte. Ehhez az alkalmazáshoz azonban bizonyos iskolá-zottság, jogi szakismeret, elmélyülés már csak azért is kellett, mert az anyag nagy és idegen volt, más társadalmi rendben keletkezett, a megváltozott viszonyokra csak megfelelő átdolgozással volt alkalmazható. A glosszátorok és kommentá-torok ezt az alkalmazást végezték el tudományos szinte, a praktikusok pedig a gyakorlat felől indulva: a két törekvés találkozása ugyanazon jogászrétegben kettőséget eredményezett, a iuris doctorok mellett a notariusok, az elméletileg képzett jogászok mellett a gyakorlatból szerzett ismeretekkel rendelkezők köl-csönhatásban, de egymástól mégis elkülönülve művelték a jogot.

A társadalom igénye kialakította azt a foglalkozást, melynek művelői a magán-felek részére eseti megbízás alapján nyújtották a jogi tanácsot perben és peren kívül. Az ügyvédi foglalkozás tehát gyakorlatilag is létrejött ebben a században. Azonban a jogászi műveltség kettőssége, másrészt a procuratio és az advocatura

ismert kettős, noha már-már elsikkadó hagyománya miatt a szakma kialakulá-sakor legtöbb helyen kettévált.

Itáliában már a XIV. században a legtöbb városban érvényesült az a gyakorlat, hogy a rendes bíráskodást választott podesta kezébe adták, aki többnyire meghí-vott jogtudós volt. A városi statutumok a XIII. századtól kezdve sorra kimond-ták, hogy bírói, procuratori vagy jogi tanácsadói működést csak képzett jogász folytathat. Létrejöttek a helyi jogásztestületek (collegia, fratalia iudicum et ad-vocatorum), és ezek tagjaiból választották a bírákat, ezek adhattak perben jogi szakvéleményt. 1393-ban újjászervezték a kollégium statútumait, civil vagy ká-nonjogi doktorátust, polgárjogot, büntetlen előéletet, valamint a kézművesi, or-vosi, de a notariusi és procuratori foglalkozástól való tartózkodást is megkívánva azoktól, „qui voluerint esse advocati et uti advocatione”. Így Olaszország város-aiban, ahol a polgárosodási folyamat élen járt és a jogi hagyomány is a legeleve-nebb volt, a modern jogágak is legelőször alakultak ki, és az ügyvédi foglalkozás is legkorábban született meg, mégpedig kettős formában: az advocatus volt a tanácsadó jogtudós, a procurator a perbeli képviseletet vállaló gyakorlati jogász.

Figure

Actualización...

Referencias

Actualización...

Related subjects :