Jean-Paul Sartre - Az Undor

Jean-Paul Sartre

AZ UNDOR

A mű eredeti címe La Nausée Fordította RÉZ PÁL Az utószót írta SZÁVAI JÁNOS © Editions Gallimard, 1938

OK

Castornak

„Ennek a fiúnak semmilyen kollektív jelentősége sincsen: éppen hogy egyén.” (L.-F. Céline: A templom)

A KIADÓ MEGJEGYZÉSE

E feljegyzéseket Antoine Roquentin írásai között találtuk. Változtatás nélkül közöljük őket.

Az első lapon nincs keltezés, de okkal feltételezhetjük, hogy ez a feljegyzés néhány héttel korábbi, mint a tulajdonképpeni napló, tehát legkésőbb 1932 januárjának elejéről való.

Antoine Roquentin, miután hosszabb utazást tett Közép-Európában, Észak-Afrikában és Távol-Keleten, ebben az időben már három éve Bouville-ban élt, hogy itt fejezze be Rollebon márkira vonatkozó történeti

kutatásait.

Keltezés nélküli feljegyzés

Legjobb volna napról napra följegyezni az eseményeket. Naplót vezetni, hogy tisztán lássak. Nem engedni, hogy elsikkadjanak az árnyalatok, a legapróbb tények, még akkor sem, ha merőben jelentéktelennek látszanak; és főként: osztályozni őket. El kell mondanom, hogyan látom ezt az asztalt, az utcát, az embereket, ezt a csomag dohányt, minthogy éppen ez változott meg. Pontosan meg kell határoznom ennek a változásnak méreteit és jellegét.

Itt van például egy kartondoboz, benne egy üveg tinta. Meg kellene próbálnom elmondani, hogyan láttam

azelőtt, és most hogyan .1

Nos: derékszögű paralelepipedon, kiemelkedik a – hülyeség: nincs mit mondani róla. És éppen ezt kell elkerülni: nem szabad különösnek feltüntetni azt, amiben semmi sincsen. Azt hiszem, ha naplót vezetünk, ez a legnagyobb veszély: az ember mindent eltúloz, folyton lesben áll, örökösen erőlteti az igazságot. Másrészt kétségtelen, hogy bármikor, bármelyik pillanatban – és éppen ennek a doboznak vagy bármilyen más tárgynak kapcsán képes vagyok felidézni a tegnapelőtti benyomást. Állandóan készenlétben kell állnom, egyébként megint kisiklik ujjaim közül. Semmit sem szabad 2 _{, de gondosan és}

a lehető legrészletesebben fel kell jegyezni mindazt, ami történik.

Természetesen most már semmi világosat nem tudok írni a szombati és a tegnapelőtti dolgokról, túl messze vagyok tőlük; mindössze annyit mondhatok, hogy sem az egyik, sem a másik esetben nem történt olyasmi, amit általában eseménynek szoktak nevezni. Szombaton néhány kölyök kavicsokat kacsáztatott a vízen, példájukat követve én is egy követ akartam hajítani a tengerbe. Hirtelen abbahagytam az egészet, ledobtam a kavicsot a földre, elmentem. Alighanem kissé hibbantnak látszottam, mert a gyerekek összenevettek a hátam mögött.

Ennyit a külső eseményről. Ami bennem történt, nem hagyott világos nyomokat. Volt valami, amit megláttam, és amitől megundorodtam, de azt már nem tudom, hogy a tengert vagy a kavicsot néztem-e. A kavics lapos volt, egyik oldala teljesen száraz, a másik nedves és sáros. A szélét fogtam, szétterpesztett ujjakkal, hogy ne mocskoljam be a kezem.

A tegnapelőtti dolog sokkal bonyolultabb volt. És olyan koincidenciák meg félreértések követték, amelyeket képtelen vagyok megmagyarázni magamnak. De hát, nem fogok azzal szórakozni, hogy mindezt papírra vessem. Annyi azonban bizonyos, hogy félelem fogott el vagy valami ahhoz hasonló érzés. Ha legalább azt tudnám, hogy mitől féltem, máris nagy lépést tennék előre.

A különös az, hogy egyáltalán nem vagyok hajlandó bolondnak tartani magam, sőt, meggyőződésem, hogy nem vagyok az: mindezek a változások csak a tárgyakat érintik. Legalábbis szeretnék bizonyos lenni benne.

1_{Egy kihagyott szó}

2 _{Egy szó törölve (talán „erőszakolni" vagy „erőltetni"); a másik szó, amit Roquentin fölébe írt,}

Fél tizenegy3

De lehet, hogy mégiscsak pillanatnyi elmezavar volt. Most már semmi nyoma. Múlt heti különös érzéseimet ma már nevetségesnek látom: képtelen vagyok beléjük helyezkedni. Ma este rendkívül otthonosan érzem magam a világban, teljes polgári biztonságban. Ez itt a szobám, északkeletre néz. Odalent a rue des Mutilés, az épülő, új pályaudvar. Ablakomból a Vasutasok-vendéglőjének vörös fényeit látom, a boulevard Victor-Noir sarkán. Most futott be a párizsi vonat. Az emberek kilépnek a régi pályaudvar épületéből, szétszélednek az utcákon. Lépteket és hangokat hallok. Sokan várakoznak az utolsó villamosra. Szomorú kis csoport lehet, a gázlámpa körül, éppen az ablakom alatt. Pedig várniok kell még néhány percet: háromnegyed tizenegynél előbb nem jön a villamos. Jó volna, ha ma éjszaka nem érkeznének vigécek: rettentően szeretnék aludni, nagy hátralékom van alvásban. Csak egyetlen jó éjszaka kellene, s mindezek a históriák máris eltűnnének.

Háromnegyed tizenegy: nincs mitől tartanom, most már itt kellene lenniök. Hacsak nem ma esedékes a roueni úr. Minden héten eljön, fenntartják neki az első emelet kettőt, azt a szobát, amelyben bidé is van. Még beállíthat: gyakran megesik, hogy egy korsó sört iszik a Vasutasok-vendéglőjében lefekvés előtt. Egyébként nem csap nagy zajt. Roppant alacsony, roppant tiszta emberke, subickolja fekete bajuszát, parókát hord. Már itt is van.

Amikor hallottam, hogy felfele jön a lépcsőn, erősebben dobogott a szívem, olyannyira megnyugtató volt: mitől is kellene félnem, ha ilyen szabályos a világ? Azt hiszem, meggyógyultam.

Megérkezett a hetes villamos, a Vágóhíd Nagykikötő. Csörömpöl, mint az ócskavas. Továbbindul. Tele van bőröndökkel és alvó gyerekekkel, eldöcög a Nagykikötő, az Üzemek felé, elmerül a koromsötét Keleten. Ez az utolsó előtti villamos; az utolsó egy óra múlva halad el a szálloda előtt.

Lefekszem. Meggyógyultam. Minek írjam le napról napra a benyomásaimat, mint kislányok szokták egy vadonatúj, szép füzetbe?

Csak egyetlenegy esetben érdemes naplót vezetni: akkor, ha4

3 _{Nyilván este fél tizenegy. Az alábbi rész jóval későbbi az előzőnél. Feltehetőleg legkorábban másnap}

íródott.

NAPLÓ

1932. január 29, hétfő

Valami történt velem, most már nem is kétséges. Úgy tört rám, mint egy betegség: nem mint szokványos bizonyosság, hanem mint evidencia. Alattomosan, lassan fészkelte be magát; kicsit furcsán, kicsit zavartan éreztem magam, ennyi volt az egész. De amikor elfoglalta helyét, nem mozdult többé, csöndben maradt, s én meggyőzhettem magam arról, hogy semmi bajom, vaklárma volt az egész. És most mégis kibontakozik bennem.

Nem hiszem, hogy a történészt munkája hajlamossá tenné a lélektani elemzésre. A mi szakmánkban az embernek csak vitathatatlan érzésekkel van dolga, s azokra általános fogalmak céduláját ragasztjuk, mint például: Becsvágy, Érdek. De ha szemernyi ismeretem volna önmagamról, most hasznát vehetném.

Például a kezemen is van valami új; az a mód, ahogyan megfogom a pipát vagy a villámat. De az is lehet, hogy a villának van valamilyen más módja, ahogyan a kezembe adja magát; nem tudom. Az előbb, amikor be akartam lépni szobámba, hirtelen megálltam, mert valami hideg tárgyat éreztem kezemben, ami személyiségével felhívta magára figyelmemet. Kinyitottam a kezem, megnéztem: egyszerűen a kilincset fogtam. Ma reggel, a könyvtárban, amikor az Autodidakta5 _{köszönt, tíz másodpercig tartott, míg}

felismertem. Egy ismeretlen arcot láttam, éppen hogy egy arcot. És aztán kezemben tartottam a kezét; olyan volt, mint egy nagy, fehér hernyó. Azonnal elengedtem, a karja puhán leesett.

Az utcákon is rengeteg gyanús nesz lopakodik.

Egyszóval: az elmúlt hetekben változás történt. De hol? Elvont változás ez, semmi alapja. Én változtam-e meg? Ha nem én, akkor ez a szoba, ez a város, ez a természet. Vagy az egyik, vagy a másik.

Azt hiszem, én változtam meg: ez a legegyszerűbb megoldás. És egyben a legkellemetlenebb. De végül is el kell ismernem, hogy hirtelen változások tárgya vagyok. Tény, hogy igen ritkán gondolkodom; ilyenkor egy csomó kis változás halmozódik fel bennem, bár észre sem veszem, s aztán, egy szép nap, valóságos forradalom megy végbe. Ettől ilyen zaklatott, ilyen összefüggéstelen az életem. Amikor elhagytam Franciaországot, például, sokan azt mondták, hogy hirtelen felindulásból cselekedtem. És amikor hatéves utazgatás után váratlanul hazaérkeztem, ugyancsak azt mondhatták volna, hogy hirtelen felindulásról van szó. Most is látom magam, amint Mercier-vel annak a francia hivatalnoknak irodájában ülünk, aki tavaly a Pétrou-ügy következtében lemondott. Mercier Bengáliába indult egy régészeti expedícióval. Mindig is szerettem volna eljutni Bengáliába, és Mercier most unszolt, hogy tartsak vele. Ma már azon töprengek: miért tette? Azt hiszem, nem bízott meg Portalban, s azt akarta, hogy tartsam szemmel. Semmi okom sem volt rá, hogy visszautasítsam. De ha megéreztem volna ezt a kis kombinációt Portallal kapcsolatosan, az csak egy okkal több lett volna, hogy lelkesen fogadjam az ajánlatot. Nos: bénultan álltam, képtelen voltam egyetlen szót is kinyögni. Mereven bámultam egy kis kambodzsai szobrot, amely a telefon mellett, a zöld posztón állt. Úgy éreztem, mintha nyirok vagy langyos tej keringene ereimben. Mercier azt mondta, angyali türelemmel bár, de egy kis ingerültséggel hangjában:

„Biztos választ kell kapnom, ugyebár. Tudom, hogy végül igent fog mondani: jobb volna, ha rögtön elfogadná a javaslatom.”

Vörösesfekete, erősen illatosított szakálla volt. Ahányszor megmozdította fejét, parfümfelhő libbent felém. És akkor, egyszerre csak fölébredtem a hatéves álomból.

A szobrot visszataszítónak, ostobának láttam, és éreztem, hogy rettenetesen unatkozom. Képtelen voltam rájönni, hogy miért is vagyok Indokínában? Mit keresek én itt? Miért beszélgetek ezekkel az emberekkel? Miért viselek ilyen furcsa ruhát? A szenvedély kihalt belőlem. Éveken át eláradt bennem, orromnál fogva

5_{Ogier P..., akiről gyakran lesz szó ebben a naplóban. Segédvégrehajtó volt. Roquentin 1930-ban}

vezetett; most üresnek éreztem magam. És nem is ez volt a legrosszabb: egy idétlen, ízetlen gondolat meredt előttem: valaki közönyösen idetette elébem. Nem nagyon tudom, hogy mi volt az a gondolat, de képtelen voltam ránézni, fölfordult töle a gyomrom. És mindez egybevegyült Mercier szakállának parfümjével.

Összeszedtem magam, iszonyú haragot éreztem ellene, és szárazon azt feleltem: „Köszönöm, de azt hiszem, eleget utaztam: vissza kell mennem Franciaországba.” Harmadnap fölszálltam a marseille-i hajóra.

Ha nem tévedek, ha mindezek a gyülekező jelek csakugyan életem új felfordulásának előfutárai – hát igen, akkor félek. Nem mintha az életem olyan gazdag volna, olyan súlyos vagy értékes. Én attól félek, ami születőben van, attól, ami hatalmába fog keríteni – és magával ragad, ki tudja, hová? Vajon megint el kell mennem majd, itt kell hagynom csapot-papot, kutatásaimat, könyveimet? És vajon néhány hónap, néhány év múlva fölocsúdok majd, elcsigázva, csalódottan, új romok között? Szeretném tisztán látni magam, amíg nem késő.

Január 30, kedd

Semmi újság.

Kilenctől egyig a könyvtárban dolgoztam. Kész vagyok a tizenkettedik fejezettel, s mindazzal, ami Rollebon oroszországi tartózkodásával kapcsolatos, egészen I. Pál haláláig. Ezt a részt befejeztem: most már csak le kell tisztáznom.

Fél kettő. A Mably-kávéházban ülök, szendvicset eszem, nagyjából minden normális. A kávéházakban egyébként is minden és mindig normális, főként a Mablyban, elsősorban az üzletvezető, Fasquelle úr következtében, akinek arca biztos és megnyugtató aljasságot sugároz. Hamarosan ebéd utáni sziesztájának ideje következik, már rózsaszínű a szeme, de most is fürgén és határozottan mozog. Az asztalok között sétál, bizalmasan megszólítja a vendégeket:

„Minden, rendben, uram?”

Mosolyogva nézem, hogy milyen fürge: amint kiürül a kávéház, rögtön kiürül a feje is. Kettőtől négyig kihalt a helyiség, Fasquelle úr ilyenkor bárgyú képpel néhány lépést tesz a teremben, a pincérek eloltják a lámpákat, az üzletvezető lassan öntudatlanságba siklik át: ahogy egyedül marad, elalszik.

Vagy húsz vendég üldögél még a kávéházban, agglegények, alacsony beosztású mérnökök, tisztviselők. Gyorsan bekapnak valamit a családi panzióban, amit egymás között konviktus-nak neveznek, s mivel szükségét érzik egy kis fényűzésnek, ebéd után lejönnek ide, megisznak egy feketét, és kártyáznak; nem csapnak nagy zajt, csak valami szétfolyó, megfoghatatlan nesz hallatszik, az pedig nem zavar. Nekik is társaságra van szükségük a létezéshez.

Én egyedül élek, teljesen egyedül. Senkivel sem beszélek, soha, senkivel; senkinek nem adok, senkitől nem kapok semmit. Az Autodidakta nem számít. Igaz, itt van Françoise, a Vasutasok-vendéglőjének tulajdonosnője. De hát beszélek-e vele? Néha, vacsora után, ha egy korsó sört hoz, megkérdem:

„Ráér ma este?”

Sohasem mond nemet, és én követem valamelyik első emeleti, nagy szobába; ezeket a szobákat órára vagy napra szokta bérbe adni. Ilyenkor nem fizetek: a kosztba, kvártélyba a szeretkezés is beleszámít. Françoise élvezi (naponta szüksége van egy férfira, rajtam kívül sokan akadnak még), én pedig megtisztulok némely melankóliáktól, amelyeknek okait alaposan ismerem. De szót alig váltunk. Mire volna jó? Ki-ki önmagának; Françoise szemében egyébként is mindenekelőtt a kávéház egy kuncsaftja maradok. Miközben leveti ruháját, megkérdi:

„Mondja, hallott egy Bricot nevű étvágygerjesztőről? Ezen a héten két vendég is kérte. A lány nem ismerte, tőlem kérdezte meg, hogy mi az. Vigécek voltak, nyilván Párizsban itták. De nem szeretek olyasmit vásárolni, amit nem ismerek. Ha nem zavarja, a harisnyámat magamon hagyom.”

Valaha jóval azután is, hogy elhagyott sokat gondoltam Annyra. Most már senkire sem gondolok; azzal sem bajlódom, hogy szép szavakat keressek. Végigárad bennem, többé-kevésbé gyorsan, én meg hagyom.

S mivel gondolataim többnyire nem kapcsolódnak szavakhoz, ködösek maradnak, meghatározatlan és tetszetős alakba öltöznek, azután elmerülnek; rögtön el is felejtem őket.

De ezek a fiatalemberek bámulatba ejtenek: miközben kávéjukat isszák, világos és valószínű történeteket mesélnek. Ha valaki megkérdezné, hogy mit csináltak tegnap, nem jönnének zavarba: két szóval közölnék. Én, az ő helyükben, hebegnék. Igaz, már régóta senkit sem érdekel, hogy mivel töltöm az időm. Ha az ember magányosan él, már azt sem tudja, hogy mit jelent elmondani valamit: a valószerű a barátokkal együtt tűnik el. Az ember az eseményeket is hagyja folyni a maguk kedve szerint; hirtelen embereket lát felmerülni, akik beszélnek, akik elmennek, se füle, se farka történetek közepébe csöppen: pocsék tanú válnék az emberből. De kárpótlásképpen megismeri mindazokat a valószerűtlen dolgokat, amiket egy efféle kávéházban senki sem hinne el. Például szombaton, délután négy óra körül, az épülő pályaudvar előtt húzódó deszkajárda végében egy égszínkék ruhás nő futott hátrafelé, kacagott, zsebkendőjét lobogtatta. Egy néger, krémszínű esőköpenyben, sárga cipőben; zöld kalapban, épp akkor fordult be a sarkon, fütyörészve. A nő, aki még mindig hátrafelé szaladt, beleütközött a négerbe, mégpedig éppen a palánkon lógó lámpa alatt, amelyet esténként mindig meg szoktak gyújtani. Tehát ott volt egyszerre az ázottfa-szagú palánk, a lámpa, a kis szőke nő a néger karjaiban s mindez a tűz-vörös ég alatt. Azt hiszem, ha négyen vagy öten lettünk volna, észrevesszük az összeütközést, a lágy színeket, a vattapaplanra emlékeztető, szép, kék kabátot, a világos színű esőköpenyt, a lámpa vörös üvegét; és nevettünk volna azon, hogy milyen megrökönyödés tükröződik ezen a két gyerek-arcon.

Ritkán esik meg, hogy az embernek, ha egyedül van, kedve kerekedjék nevetni. Az egész kép megelevenedett előttem, igen határozott, sőt vad, noha tiszta értelmet kapott. Azután szétesett, nem maradt belőle egyéb, mint a lámpa, a palánk, az ég: és még ez is elég szép volt. Egy óra múlva kigyulladt a lámpa, fújt a szél, az ég fekete volt: most már semmi sem maradt az egészből.

Mindez persze csöppet sem új dolog; az efféle ártalmatlan benyomásokat sohasem toltam el magamtól; sőt. Ahhoz, hogy átérezzem őket, elegendő egy kicsit egyedül lenni, éppen csak annyira, hogy a megfelelő pillanatban megszabaduljunk a valószerűségtől. De régebben az emberek közelében maradtam, magányomnak csak a felszínén, s el voltam szánva rá, hogy vész és riadó esetén közébük menekülök: eddig, lényegében véve, amatőr voltam.

De most mindenütt olyasféle dolgok vannak, mint ez a söröskorsó az asztalon. Ahogy meglátom, kedvem volna azt mondani: Nem ér a nevem. Nem játszom tovább. Pontosan tudom, hogy túl messzire mentem. A magánynak, azt hiszem, semmilyen előnye sincsen. Ami nem jelenti azt, hogy lefekvés előtt az ágyam alá néznék, vagy attól félnék, hogy szobám ajtaja éjfélkor hirtelen kinyílik. De mégis nyugtalan vagyok: most például egy félórája elkerülöm, hogy ránézzek erre a söröskorsóra. Fölébe nézek, alája, jobbra tőle, balra tőle: de őt nem akarom látni. És jól tudom, hogy mindazok az agglegények, akik itt vannak körülöttem, semmiben sem lehetnek segítségemre: késő, most már nem menekülhetek közébük. Megveregetnék a vállam, és azt mondanák: „Mért, mi a baj azzal a söröskorsóval? Pontosan olyan, mint a többi. Ferdén van csiszolva, van egy füle, egy kis címerpajzs díszíti, azon ásó és felírás: Spatenbräu.” Mindezt én is tudom, de tudom, hogy egyéb is van. Valami pirinyó dolog. De most már nem tudom elmagyarázni, hogy mit látok. Senkinek sem tudom elmagyarázni. Igen, ez az – lassan beúszom a vízbe, le, a tenger fenekére, a szorongásba.

Teljesen egyedül élek mindezeknek a vidám és értelmes hangoknak közepette. Ezek a pasasok azzal töltik idejüket, hogy boldogan elmagyarázzák egymásnak, hogy boldogan felismerjék: azonos a véleményük. Atyaúristen – milyen fontosságot tulajdonítanak annak, hogy mindnyájan egyformán gondolkodnak! Elegendő látni, hogy milyen képet vágnak, ha egy halszemü ember jelenik meg közöttük, azok közül való, akik olyanok, mintha mindig önmagukba néznének, és akikkel semmiben sem lehet egyetérteni. Nyolcéves koromban, amikor a Luxembourg-kertben játszottam, járt oda egy efféle ember; leült az egyik őrbódéba, nekitámaszkodott a rue Auguste-Comte mellett vonuló rácsnak. Egy szót sem szólt, de néha kinyújtotta lábát, és rémült arccal nézte egyik lábfejét. Ezen a lábán cúgos cipőt viselt, a másikon papucsot. A parkőr elmondta nagybátyámnak, hogy a férfi valaha tanulmányi igazgató volt egy középiskolában. Azért nyugdíjazták, mert akadémikusi frakkban olvasta fel a negyedévi értesítő jegyeit az osztályban. Egyszer rámosolygott Robert-re, és messziről karját nyújtotta felé: Robert csaknem elájult. Nem a pasas szánalmas külsejétől féltünk, nem is a nyakán dudorodó daganattól, amelyet gallérjának széle

kidörzsölt: éreztük, hogy rák- vagy langusztagondolatok nyüzsögnek a fejében. És attól rémültünk meg, hogy egy ember fejében langusztagondolatok születhetnek az őrbódéról, játszókarikánkról, a kert bokrairól.

Hát ez vár rám? Életemben először érzem kínosnak, hogy egyedül vagyok. Beszélni szeretnék valakivel arról, ami történik velem, mielőtt még nem késő, mielőtt megrémülnének tőlem a gyerekek. Szeretném, ha itt volna velem Anny.

Különös: tíz lapot írtam tele, mégsem mondtam el az igazságot – legalábbis nem a teljes igazságot. Amikor odaírtam a dátum alá, hogy „semmi újság”, rossz lelkiismerettel tettem: valójában egy kis történet, amely sem nem szégyenletes, sem nem különleges, nem volt hajlandó kiszakadni belőlem. „Semmi újság.” Csodálkozva látom, hogy az ember milyen könnyen hazudik, ha valamilyen indokot talál rá! Persze igaz, csakugyan nincs semmi újság, ha úgy akarom: ma reggel negyed kilenckor, amikor kiléptem a Printania-szálloda kapuján, hogy a könyvtárba induljak, fel akartam emelni egy cédulát a földről, és képtelen voltam rá. Ennyi az egész, s ez csakugyan nem esemény. Igaz; de a teljes igazság az, hogy ez a dolog erősen hatott rám: ráeszméltem, hogy már nem vagyok szabad. A könyvtárban igyekeztem elkergetni magamtól a gondolatot. Nem sikerült. A Mably-kávéházba menekültem előle. Azt reméltem, hogy a fényben szét fog foszlani. De itt maradt bennem, súlyosan és fájdalmasan. Ez az érzés diktálta az előző lapokat.

Miért nem szóltam róla? Alighanem gőgből; meg egy kicsit sutaságból is. Nincs gyakorlatom benne, hogyan kell elmondanom magamnak azt, ami történt, így hát nemigen találok rá az események egymásutániságára, képtelen vagyok kiemelni a fontosat. De ennek vége: újraolvastam azt, amit a Mably-kávéházban írtam, s szégyellem magam; nem akarok rejtélyeket, lelkiállapotokat, kimondhatatlan dolgokat; sem szűz, sem pap nem vagyok, hogy eljátszadozzam a lelki életemmel.

Nincs erről sok mondanivalóm; képtelen voltam fölemelni a cédulát, ennyi az egész.

Roppantul szeretek vadgesztenyéket, ócska rongyokat fölemelni a földről – főként pedig papírlapokat. Élvezet megérinteni, tenyerembe zárni őket; szívesen a számhoz emelném őket, akár a gyerekek. Anny elsápadt a dühtől, amikor sarkánál fogva felemeltem egy nehéz, díszes papírt, amely alighanem szaros volt. Nyáron vagy ősz elején újságdarabkákat látni a parkokban; a nap megpörkölte őket, szárazok és törékenyek, akár a lehullt falevelek, olyan sárgák, mintha pikrinsavban pácolódtak volna. Télen töredezettek, összemorzsoltak, foltosak; visszatérnek a földbe. Vannak vadonatúj, sőt jéggé dermedt, hófehér papírlapok is, szinte remegnek, akár a hattyú, éppen olyanok, de a föld már el is nyeli őket. Vergődnek, kiszabadulnak a sárból, de azután kissé odébb ismét lehullanak, összezsugorodnak, most már véglegesen. Ezeket a papírlapokat olyan jó kézbe fogni. Néha egyszerűen csak megtapintom és közelről nézem őket; máskor eltépek egyet, hogy halljam hosszú sercenését, vagy ha nagyon nyirkos, meggyújtom – ami egyébként nem könnyű feladat; és azután egy falhoz vagy fatörzshöz törlőm sáros kezemet.

Tehát ma reggel egy lovassági tiszt vörösesbarna csizmáját nézegettem; a tiszt a kaszárnya kapuján lépett ki. Amint tekintetemmel kísértem a csizmát, egy papírdarabot pillantottam meg: egy pocsolya mellett, a földön hevert. Azt hittem, a katonatiszt a sárba fogja tiporni csizmájának sarkával, de nem így történt: egyetlen mozdulattal átlépett a cédulán is, a pocsolyán is. Odaléptem: vonalas papír volt, nyilván egy irkából tépték ki. Az eső átitatta és megsodorta, tele volt hólyagokkal és felfúvódásokkal, akár egy kéz, amely megégett. A piros margó rózsaszínű párává fakult; a tinta itt-ott szétfolyt rajta. A papír alsó része eltűnt egy sárréteg alatt. Lehajoltam, és máris örömöt éreztem, hogy mindjárt megérinthetem ezt a puha és hűvös masszát, amely szürke golyócskákká fog szétomlani a kezemben... Nem voltam képes rá.

Meggörnyedve álltam egy pillanatig, elolvastam: Dolgozat. A fehér bagoly – azután kiegyenesedtem, a kezem üres volt. Nem vagyok többé szabad, nem bírom azt tenni, amit akarok.

A tárgyaknak nem volna szabad megérinteniük az embert, hiszen a tárgyak nem élnek. Az ember használja őket, visszateszi őket helyükre, közöttük él: hasznosak, ennyi az egész. De engem megérintenek, és ez elviselhetetlen. Félek kapcsolatba kerülni velük, mintha csak eleven állatok volnának.

Most már tudom: arra is jobban emlékszem, amit a minap éreztem, a tengerparton, amikor fölemeltem a kavicsot. Valami édeskés émely volt az. És milyen kellemetlen érzés! A kavicsból jött, bizonyos vagyok benne, a kavicsból átáradt a kezembe. Igen, ez az, pontosan ez: undorféle érzés a kezemben.

Csütörtök délelőtt, a könyvtárban

Az imént, amikor lesiettem a szálloda lépcsőjén, Lucie-t hallottam: sirámait közölte a tulajdonosnővel, immár ezredszer, miközben beeresztette a lépcsőfokokat. A tulajdonosnő nehézkesen beszélt, kurta mondatokban, mivel még nem tette be műfogsorát; csaknem meztelen volt, rózsaszínű pongyolában, lábán mamuszt viselt. Lucie – szokás szerint – szutykos volt; olykor abbahagyta a vikszelést, térden állva kihúzta felsőtestét, hogy fölnézzen a tulajdonosnőre. Megállás nélkül beszélt, látszólag higgadtan:

„Még az is jobb volna, ha szoknyák után futkosna, mondta Lucie; engem nem zavarna, ha egyszer neki nem árt.”

A férjéről beszélt: ez a kis fekete nő negyvenéves korában megtakarított pénzén egy csinos fiatalembert fogott magának; a férfi a Lecointe-gyárban dolgozik, műszerész. Lucie házasélete boldogtalan. A férj nem veri, nem is csalja meg: iszik; minden este részegen érkezik haza. Valami baj van az egészségével: nyomon követtem, ahogy három hónap alatt megsárgult és összeaszott. Lucie szerint az ital teszi. Szerintem tüdőbajos.

„Az embernek túl kell tennie magát ezen”, mondta Lucie.

És ez, nem is kétséges, lassan, biztosan megemészti: Lucie túlteszi magát a helyzeten, mert sem megvigasztalódni nem képes, sem átengedni magát a bajnak. Nagy ritkán gondol is rá egy kicsit, egészen keveset – tulajdon fájdalmán élősködik. Főként olyankor, amikor másokkal van együtt: azért is, mert vigasztalják, azért is, mert megkönnyebbül kissé, ha nyugodt hangon beszélhet róla, mintha csak tanácsot adna valakinek. Amikor egyedül van valamelyik szobában, hallom, hogy dúdol: nem akar gondolkodni. De egész nap mogorva, már kora reggel fáradt és rosszkedvű:

„Itt, mondja, és a mellére mutat, itt van valami baj.”

Fukaron méri a szenvedését. Alighanem élvezeteiben is zsugori. Vajon nem kívánja-e olykor, hogy megszabaduljon ettől az egyhangú fájdalomtól, ettől a dünnyögéstől, amely azonnal újrakezdődik, ahogy abbahagyja a dúdolást, vajon nincs-e kedve alaposan szenvedni, elmerülni a kétségbeesésben? De hát ez lehetetlen a számára: meg van kötözve.

Csütörtök délután

„Rollebon márki roppant csúf férfi volt, Marie-Antoinette királyné többnyire »kedves kis cerkófmajom«-nak nevezte. A márki ennek ellenére minden nőt megkapott a királyi udvarban, mégpedig nem bohóckodással, mint Voisenon, a híres csúfpofa, hanem olyan magnetizmusnak köszönhetően, amely a meghódított hölgyeket a szenvedély tébolyult túlzásaiba sodorta. Intrikákat sző, meglehetősen sötét szerepet játszik a nyaklánc-ügyben, s 1790-ben, miután hosszabb ideig kapcsolatban állt Mirabeau– Tonneau-val meg Nerciat-val, eltűnik. Később Oroszországban bukkan föl, némi szerepe van I.. Pál meggyilkolásában, majd távoli országokba, Indiába, Kínába, Turkesztánba utazik. Kereskedik, ármánykodik, kémkedik. 1813-ban visszatér Párizsba. 1816-ban teljhatalom van a kezében: ďAngoulême grófnő egyetlen bizalmasa. Ez a szeszélyes öregasszony, aki nem bír szabadulni iszonyatos gyerekkori élményeitől, ahogy meglátja a márkit, megnyugszik és elmosolyodik. A hercegnőn keresztül Rollebon korlátlan úr az udvarban. 1820 márciusában feleségül veszi a csodálatosan szép, tizennyolc éves Roquelaure kisasszonyt. A márki hetvenesztendős ekkor; dicsőségének csúcsain jár, életének ormain. Hét hónap múlva árulás vádjával letartóztatják, tömlöcbe vetik, s ötéves rabság után, anélkül hogy pörbe fogták volna, a börtönben meghal.”

Mélabúsan olvastam el ismét Germain Berger6 _{jegyzetét. Ebből a néhány sorból értesültem első ízben}

Rollebon márki létéről. Milyen elragadónak láttam akkor, s mennyire megszerettem ebből a néhány szóból, azonnal! Az ő kedvéért, ennek a kis emberkének kedvéért vagyok most itt. Amikor visszatértem az utazásból, Párizsban vagy Marseille-ben is letelepedhettem volna. De a márki hosszú franciaországi tartózkodásaira vonatkozó dokumentumot a bouville-i városi könyvtár őrzi. Rollebon a marommes-i kastély ura volt. A háború előtt élt még a városkában egyik sarja, egy építész, Rollebon-Campouyré, aki 1912-ben elhalálozván, nagyjelentőségű hagyatékot adományozott a bouville-i könyvtárnak: a márki leveleit, naplótöredékeket, mindenféle iratokat. Még nem vizsgáltam át az egész hagyatékot.

Örülök, hogy megtaláltam ezeket a jegyzeteket. Tíz éve nem olvastam el őket. írásom megváltozott; azt hiszem, akkoriban szorosabban írtam. Hogy szerettem Rollebon márkit abban az esztendőben! Emlékszem egy estére kedd este volt , egész nap a Mazarin Könyvtárban dolgoztam; 1789-1790-es levelezéséből kibogoztam, hogy milyen mesterien ejtette át Nerciat-t. Éjszaka volt, végigsétáltam az avenue du Maine-en, gesztenyét vásároltam a rue de la Gaité sarkán. Milyen boldog voltam! Nevettem magamban, amikor arra gondoltam, hogy micsoda képet vághatott Nerciat, Németországból hazaérkezve. A márki arca olyan, mint ez a tinta: alaposan elhalványodott, mióta foglalkozom vele.

Először is: 1801-től kezdve egyáltalán nem értem a magatartását. Dokumentumban nincs hiány: levelek, emlékirat-töredékek, titkos jelentések, a rendőrség levéltára. Épp ellenkezőleg: szinte túl sok dokumentum áll rendelkezésemre. Ami mindezekből a tanúvallomásokból hiányzik, az a határozott, szilárd jelleg. Nem mondanak ellent egymásnak, nem, arról szó sincs, de nem is egyeznek; mintha nem ugyanarra a személyre vonatkoznának. Pedig a többi történész is efféle adatokkal dolgozik. Vajon hogyan járnak el? Aggályosabb vagyok, mint ők, vagy ostobább? Ez a kérdés egyébként tökéletesen hidegen hagy. Voltaképp mit akarok? Nem is tudom. Rollebon, az ember, hajdanán jobban érdekelt, mint a könyv, amit írok. De most az ember... az ember untatni kezd. A könyv izgat, egyre erősebb szükségét érzem, hogy megírjam..,. mondhatnám, annak mértékében, ahogy öregszem.

Igen valószínű, hogy Rollebonnak nagy szerepe volt I. Pál meggyilkolásában, majd fontos kémfeladatot vállalt a cár megbízásából a keleti országokban, s közben folytonosan elárulta Sándort Napóleonnak. Lehetséges, hogy egyidejűleg sűrű levelezést folytatott Artois gróffal, és jelentéktelen híreket küldött neki – így győzte meg hűségéről: igen, ez csöppet sem elképzelhetetlen; ugyanebben az időben Fouché sokkal bonyolultabb és veszélyesebb komédiát játszott. Az is lehet, hogy a márki fegyverkereskedelmet folytatott az ázsiai országokkal, saját szakállára.

Hát igen, lehet, hogy mindezt megtette, de bizonyítva nincsen: kezdem azt hinni, hogy soha és semmit sem lehet bebizonyítani. Mindez persze becsületes feltételezés, figyelembe veszi a tényeket: de érzem, hogy belőlem fakad: mindez csak egyik módja annak, hogy egységbe fogjam ismereteimet. Maga Rollebon nem szolgál felvilágosítással. A tények lassúk, lusták, barátságtalanok; ha muszáj, alkalmazkodnak ahhoz a rendhez, amelybe be akarom sorolni őket – de ez a rend külsődleges számukra. Az az érzésem, hogy merőben képzeletemre támaszkodva dolgozom. Bizonyos vagyok benne, hogy még egy regény hősei is valószerűbbek volnának; legalábbis kellemesebbek.

Péntek

Három óra. Három óra: mindig túl kései vagy túl korai időpont ahhoz, amit az ember éppen csinálni akar. Furcsa időpont, a délután elején. Ma elviselhetetlen.

Hideg nap süti az ablaküveg porszemeit. Halovány ég, fehér foltokkal. Ma reggelre befagytak a járda melletti folyókák.

Nehézkesen emésztek, a fűtőtest mellett ülve, előre tudom, hogy a mai nap elveszett. Semmi jót sem fogok csinálni, hacsak nem – talán – éjszaka. A nap az oka: kuszán bearanyozza az építkezés fölött, a levegőben lebegő, mocskosfehér ködgomolyokat, szőkén és sápadtan beomlik szobámba, négy fakó, valószerűtlen fénykört terít az asztalomra.

Aranyos máz vonja be a pipám, s látszólagos vidámságával magára vonja az ember tekintetét: nézem, a máz elolvad, nem marad belőle egyéb, csak egy színtelen csík a fadarabon. És mindennel így van ez, még a kezemmel is. Amikor a nap elhatározza, hogy így fog sütni, legokosabb volna lefeküdni. Csakhogy múlt éjszaka úgy aludtam, mint akit agyonvágtak, s most nem vagyok álmos. Mennyire szerettem a tegnapi eget, azt a szűk, esőfekete eget, amely odatolakodott az ablakhoz – akár egy nevetséges és megható arc! – A mai nap nem nevetséges: épp ellenkezőleg. Mindenre, amit szeretek, az építkezés rozsdás vastraverzeire, a palánk, korhadt deszkáira, mindenre fukar és józan fény szitál, ahhoz a tekintethez hasonló, amit egy álmatlan éjszaka után az előző este lelkesen elhatározott döntésekre vetünk, azokra a papírlapokra, amelyeket minden törlés nélkül, egyetlen lendülettel teleírtunk. A boulevard Victor-Noir négy kávéháza, amely éjjelente egymás mellett ragyog, s amely jóval több, mint négy kávéház – akváriumok, tengeri hajók, csillagok vagy tágra nyílt, nagy fehér szemek , elveszítették kétértelmű bájukat.

Az ilyen idő nagyszerű alkalom arra, hogy az ember magába nézzen: a hideg fénysugár, amit a nap úgy vetít minden teremtményre, mint irgalmatlan ítéletet, szememen keresztül belém hatol; az elszegényítő fény egész bensőmet megvilágítja. Egy negyedóra is elég volna – bizonyos vagyok benne , hogy eljussak önmagam teljes undorához. Köszönöm: csöppet sem ragaszkodom hozzá. Azt sem fogom elolvasni többé, amit tegnap Rollebon szentpétervári tartózkodásáról írtam. Ülök, lóg a karom, nagy lassan leírok néhány szót, kedvetlenül, ásítok, várom, hogy éjszaka legyen. Ha besötétedik, a tárgyak is, én is kiszállunk a limbusokból.

Vajon részt vett-e Rollebon I. Pál meggyilkolásában, vagy nem? Ez az égető kérdés; itt tartok most, s képtelen vagyok tovább jutni, míg nem döntöttem.

Cserkov szerint a márki Pahlen gróf fizetett ügynöke volt. Az összeesküvők nagy része, mondja Cserkov, megelégedett volna azzal, hogy megfosszák a trónjától és börtönbe zárják a cárt. (Sándor csakugyan mintha ennek a megoldásnak lett volna a híve.) De Pahlen egyszer s mindenkorra végezni akart vele. Állítólag Rollebon márkit bízta meg azzal, hogy egyenként vegye rá az összeesküvőket a cár meggyilkolására.

„Sorra felkereste valamennyiüket, s páratlan erővel eljátszotta a bekövetkezendő jelenetet, így hívta életre és így fejlesztette ki bennük a, gyilkosság tébolyát.”

De Cserkovban nem bízom. Cserkov nem józan tanú, Cserkov szadista varázsló és félőrült; démoni színben tüntet fel mindent. Nem tudom elképzelni Rollebon márkit ebben a melodrámai szerepben.

Hogy eljátszotta volna a gyilkosság jelenetét? Ugyan! Rollebon hűvös ember, nem tudja magával ragadni a többieket. Nem játszik nyílt kártyákkal, rágalmaz; sápadt, színtelen módszerei csak magafajta emberek segítségével érhetnek el sikert – olyan intrikusokéval, akiket érvekkel lehet meggyőzni: politikusok segítségével.

„Adhémar de Rollebon, írja Madame de Charrières, sohasem beszélt képekben, nem gesztikulált, hanglejtése monoton volt. Szemét félig behunyva tartotta, szempillája alatt alig lehetett észrevenni szürke szembogarának szélét. Csak néhány éve merem bevallani magamnak, hogy rettenetesen untatott. Nagyjából úgy beszélt, ahogyan Mably abbé írt.”

És ez az ember, színészi tehetségével... De akkor hogyan hódította meg a nőket? Meg itt van az a különös história, amit Ségur mond el, s amelyet igaznak gondolok:

„Egy Moulins környéki fogadóban 1787-ben egy öregember haldoklott, Diderot barátja, a filozófusok neveltje. A környékbeli papok dühösek voltak: hiába próbálkoztak, az öregember visszautasította az utolsó kenetet, panteista volt. Rollebon márki, aki történetesen arra utazott, s aki semmiben sem hitt, fogadott a moulins-i plébánossal, hogy két órára sincs szüksége, és a beteget visszatéríti a keresztényi érzelmekhez. A plébános belement a fogadásba. Veszített: a márki háromkor kezdte meg a rábeszélést, a beteg ötkor meggyónt, és hétkor meghalt. »Ilyen nagy művésze a vitatkozásnak? – kérdezte a plébános. – Fölülmúlta a papokat!« »Nem vitatkoztam vele – felelte Rollebon –, megrémítettem a pokol képeivel.«„

Mármost: ténylegesen részt vett volna a gyilkosságban? Aznap este nyolc óra körül egy katonatiszt barátja egészen a kapuig hazakísérte. Amennyiben ismét elment volna otthonról, hogyan sétálhatott végig Szentpéterváron oly módon, hogy senki sem tartóztatta fel? A félőrült Pál megparancsolta, hogy este kilenc után minden járókelőt tartóztassanak le, kivéve a bábákat és orvosokat. Hitelt adhatunk-e annak a

képtelen legendának, mely szerint Rollebon, bábának álcázva magát, eljutott a palotába? Bár, mindent összevetve, képes volt ilyesmire. Annyi bizonyos, hogy a gyilkosság éjszakáját nem töltötte otthon, ez bizonyítottnak látszik. Sándor minden bizonnyal erősen gyanakodott rá, hiszen uralmának egyik első intézkedése volt, hogy a márkit eltávolította – azzal az átlátszó ürüggyel, hogy megbízással a Távol-Keletre küldte.

Halálosan unom Rollebon márkit. Felállok, mozgok egy kicsit a sápadt fényben; nézem, hogyan változik a fény kezemen és kabátujjamon: képtelen vagyok elmondani, mennyire undorodom tőle. Ásítok. Meggyújtom az asztali lámpát: fénye talán legyőzi a nap fényét. De nem: a lámpa éppen hogy szánalmas kis fénytócsát gyújt tulajdon alapzatánál. Eloltom; fölállok. A falon fehér lyuk: a tükör. Csapda. Tudom, hogy bele fogok esni ebbe a csapdába. Már meg is történt. Az a bizonyos szürke micsoda megjelent a tükörben. Odalépek hozzá, és nézem; képtelen vagyok elmenni.

Az arcom tükörképe. Ezekben a meddő napokban gyakran nézegetem. Semmit sem értek ebből az arcból. A többiek arcának van valami értelme. Az enyémnek nincs. Még azt sem tudom eldönteni, hogy szép-e vagy csúnya. Azt hiszem, csúnya, így mondták. De ez nem sújt le. Tulajdonképpen meglep, hogy egyáltalán effajta tulajdonságokat figyeltek meg rajta: mintha egy földdarabot vagy egy sziklatömböt mondanának szépnek vagy csúfnak.

De van valami, amit élvezet nézni: ott fönn, az arc puha zónája, a homlok fölött – a koponyámat övező, szép, vörös láng; a hajam. Ezt csakugyan gyönyörűség nézni. Ez legalább világos, egyértelmű szín: örülök neki, hogy vörös vagyok. Ott van a tükörben, mutatja magát, ragyog. Szerencsém van: ha olyan fakó haj borítaná a fejemet, mely zavaros átmenet a gesztenyebarna meg a szőke között, arcom elmosódna a bizonytalanságban, szédülnék tőle.

Tekintetem lassan, unottan lejjebb száll homlokomra, majd arcomra: semmi határozottat, semmi szilárdat nem lát, zátonyra fut. Igaz, van rajta egy orr, két szem, egy száj – de mindennek semmi értelme, semmi emberi kifejezése. Pedig Anny és Vélines azt tartotta, hogy eleven az arcom; lehet, hogy túlságosan is hozzászoktam. Bigeois nagynéném azt mondta kiskoromban: „Ha túl sokat nézed magad a tükörben, egy majmot fogsz látni.” Úgy látszik, még többet néztem magam: amit látok, jóval alacsonyabb rendű, mint egy majom: valahol a növényi világ határán lebeg, a polipok szintjén. Él, eleven, azt nem tagadom; de Anny nem efféle életre gondolt: kis rángásokat látok rajta, mértéken felül kibontakozó és vonagló, érdektelen testet látok. Főként a szemem, az rettenetes ilyen közelről. Üveges, puha, vak, vörös karikás: mint a hal pikkelye.

Teljes súlyommal rátámaszkodom a fajanszpárkányra, olyan közel hajolok a tükörhöz, hogy arcom már-már érinti. A szemem, orrom, szám eltűnik: most már-már nem maradt belőle semmi emberi. Ajkam lázas duzzanatának mindkét oldalán barna ráncok: repedések, vakondtúrások. Arcom nagy lejtőjén, selymes, fehér pihe, orrlyukamból két szőrszál áll ki: domborművű geológiai térkép. És ez a holdbéli táj mégis, mindenek ellenére, jól ismert előttem. Azt nem mondhatnám, hogy fölismerem a részleteit. De az egész olyan benyomást tesz rám, mintha már láttam volna valaha; eltompít, elzsibbaszt: lassan álomba merülök. Szeretném összeszedni magam: egy heves és metsző érzés föloldana. Arcomra nyomom a bal kezem, két ujjam közé csippentem a bőröm; grimaszt vágok. Arcom egyik fele enged a húzásnak, a másik eltorzul, megduzzad, kilátszik egy fogam, szemüregemből kivillan szemem fehérje, a rózsaszínű, véres hús. Nem ezt akartam: semmi erős, semmi új benyomás; csupa elmosódott, puha dolog, csupa olyasmi, amit láttam már. Nyitott szemmel alszom el, arcom megnő, egyre jobban megnő a tükörben, hatalmas, halovány karika, siklik a fényben..,

Hirtelen ébredek, mégpedig arra, hogy elveszítem az egyensúlyom. Amikor felocsúdok, egy széken ülök, lovaglóülésben, még mindig kábán. Vajon mások is ilyen nehezen ítélik meg tulajdon arcukat? Az a benyomásom, mintha éppolyan módon látnám a magamét, mint ahogy a testemet érzem, valami tompa és szerves érzés révén. És a többi ember? Például Rollebon? Vajon őt is álomba ringatta, ha megnézte a tükörben azt, amit Madame de Genlis így ír le: „Ráncos, tiszta, helyes kis arcát himlőhelyek pettyezték; sajátos malícia tükröződött rajta, s az, bármennyire igyekezett is leplezni, szembeszökő volt. Nagy gondot fordított frizurájára – folytatja Madame de Genlis –, paróka nélkül sohasem láttam. Arcbőre kékes feketén csillogott, mivel igen erős szakálla volt, s maga borotválkozott – amitől egyébként sokat szenvedett. Az

volt a szokása, akárcsak Grimmnek, hogy ólomfehérrel kenje be arcát. Dangeville azt mondta egyszer, hogy ezzel a fehér meg kék színnel pontosan olyan, mint egy darab roquefort-sajt.”

Azt hiszem, rendkívül megnyerő ember lehetett. Pedig Madame de Charriéres nem ilyennek látta. Ő, gondolom, fakónak találta. Lehetséges volna, hogy az ember képtelen megérteni saját arcát? Vagy csak azért van így, mert magányos vagyok? Azok az emberek, akik társas életet élnek, megtanulták, hogyan kell önmagukat látniok a tükörben – úgy, ahogyan barátaik szemében látszanak. Nekem nincsenek barátaim: vajon ezért olyan csupasz a húsom? Azt mondhatnám, igen, azt lehetne mondani: a természet, emberek nélkül.

Már semmi kedvem dolgozni, képtelen vagyok egyebet csinálni, mint várni az éjszakát.

Fél hat

Nem bírom! Nem bírom tovább! Itt van, a torkomban érzem ezt a mocskot, az Undort. Ezúttal, meglepetésszerűen, egy kávéházban tört rám. A kávéházak eddig egyedüli menedékeim voltak, mert tele vannak emberrel, és mert fényesek: most már ez sem lesz; ha a szobámban is üldözni fognak, nem tudom, hová menekülhetek.

Azért jöttem, hogy megbasszam Françoise-t, de alig nyomtam be az ajtót, Madeleine, a pincérlány, rám kiáltott:

„A nagyságos asszony nincs itthon, a városba ment bevásárolni.”

Heves csalódást éreztem nemiszervemben, hosszú, kellemetlen, csiklandozásszerű érzést. Ugyanakkor éreztem azt is, hogy ingem odadörzsölődik mellbimbómhoz, s lassú, színes örvény ragadott magával, ködből szőtt örvény, a füstben, a tükörben fények csillantak, a terem végében ragyogtak a székek, és én nem tudtam, miért van mindez itt, és miért ilyen. A küszöbön álltam, tétováztam, de azután valami mozgás támadt, árnyék suhant át a mennyezeten, és éreztem, hogy előretaszít valami. Lebegtem a levegőben, elkábítottak a fénylő ködök, egyszerre hatoltak belém minden irányból. Lebegve érkezett meg Madeleine, lesegítette felöltőmet, észrevettem, hogy hátrafelé fésülve viseli haját, és fülbevalót hord: nem ismertem fel. Széles, nagy arcát néztem, hatalmas terület vezetett a füléig. Arcüregében, a pofacsont alatt, két elszigetelt, rózsaszínű folt; mintha unatkoznának ezen a ványadt arcbőrön. Az arca szinte menekült, menekült a füle irányában, s Madeleine elmosolyodott:

„Mit tetszik parancsolni, Antoine úr?”

És ekkor elfogott az Undor, lerogytam a székre, már azt sem tudtam, hol vagyok; láttam, amint, lassan forognak körülöttem a színek, hányingerem volt. Így történt; és az Undor azóta itt van bennem, nem tudok szabadulni tőle.

Fizettem. Madeleine elvitte a csészealjat. A pohárból egy kis világos sör fröccsen a márványra, buborék úszik a tetején. A támla nélküli széken szakadás van, épp ott, ahol ülök; hogy le ne csússzam, kénytelen vagyok talpammal erősen a padlóra támaszkodni; hideg van. Tőlem jobbra férfiak kártyáznak egy asztalnál, az asztalon gyapjútakaró. Amikor beléptem, nem láttam őket; csak éreztem, hogy valami langyos massza van ott, félig a kávéházi padon, félig a hátsó asztalnál, éreztem a hadonászó karokat is. Madeleine azóta odavitte nekik a kártyát, a takarót, a zsetonos fatálkát. Hárman vagy öten vannak, nem tudom, nincs merszem hozzá, hogy megnézzem. Eltört bennem egy rugó: a szememet, azt bírom mozgatni, de a fejemet nem. A fejem egészen puha, rugalmas, mintha egyszerűen odanyomták volna a nyakamra; ha megfordítom, leesik. De hallok valamit, valamilyen kurta zihálást, olykor szemem sarkából valami pirosas villanást látok, azon fehér szőrszálakat. Egy kéz.

Amikor a tulajdonosnő bevásárol a városban, unokafivére helyettesíti a söntésnél. Adolphe-nak hívják. Ahogy leültem, őt kezdtem nézni, s mivel képtelen voltam megmozdítani a fejem, továbbra is őt figyeltem. Ingujjban van, lila nadrágtartót visel; ingujját könyékig felgyűrte. A kék ingen alig látni a nadrágtartót, egészen elmosódott, az ing kékjébe rejtőzött – de ez csak álszerénység: valójában nem hagyja, hogy elfelejtsem, olyan konok, mint egy öszvér, s ezzel a konoksággal idegesít; mintha csak elhatározta volna, hogy lila lesz, de útközben, ha nem is adta fel szándékát, megtorpant. Az embernek kedve volna azt mondani: „Tessék, legyél már lila – és aztán spongyát rá!” De nem, a nadrágtartó

függőben van, csökönyösen ragaszkodik félbeszakadt erőfeszítéséhez. A kék, mely körülveszi, néha rácsúszik, és teljesen elfödi: egy pillanatig nem is látom. De ez csupán egy hullám, a kék hamarosan halványodni kezd itt-ott, s már látom is, hogy fölbukkannak egy tétova lila kis szigetei, terjeszkedni kezdenek, összekapcsolódnak, és újraalkotják a nadrágtartót. Adolphe-nak nincs szeme: duzzadt, gyűrött szemhéja alól alig látszik ki szeme fehérje. Álmosan mosolyog; néha megrázza magát, nyüszít egyet, s kapálódzik, mint álmukban a kutyák.

Kék pamutinge vidáman válik ki a fal csokoládébarna hátteréből. Ha meglátom, ettől is undorom van. Vagy pontosabban szólva: ez az Undor. Az Undor nem bennem van: érzem, hogy ott van a falon, a nadrágtartón, mindenütt körülöttem. Teljes egységben van a kávéházzal, én pedig benne vagyok.

Jobb oldalamon a langyos massza némi zajt csap, hadonászik.

„Nesze, itt az adud.” „Mi az adu?” Hosszú, fekete gerincoszlop hajlik a kártyák fölé: „Haha-ha!” „Hogy mi?” „Most játszotta ki!” „Nem tudom, nem láttam...” „De igen, épp most játszotta ki az adut.” „Vagy úgy. Szóval, kör az adu.” Dúdolni kezd: „Kör az adu, körbe megy a kör, körbe kör...” Majd prózában: „Mi az, tisztelt uram? Micsoda, tisztelt uraság? Hát ezt megütöm!”

Csönd, ismét csönd – szájpadlásomon a levegő cukoríze. A szagok. A nadrágtartó.

Adolphe fölállt, lépett egyet-kettőt, kezét összekulcsolta a hátán, mosolyog, fölemeli a fejét, sarkára áll, és testét ívben meghajlítja hátrafelé. Ebben a helyzetben alszik el. Ide-oda inog, most is mosolyog, arcbőre megremeg. Mindjárt el fog esni. Hátrahajlik, egyre jobban hátrahajlik, arca teljesen a mennyezet felé fordul, de abban a pillanatban, amikor elzuhanna, ügyesen elkapja a söntés szélét, és visszanyeri egyensúlyát. Aztán újra kezdődik az egész. Elegem van belőle. Odahívom a kiszolgálólányt:

„Madeleine, legyen szíves, tegyen fel egy lemezt. Tudja, a kedvencemet: a Some of these days-t.”

„Igenis. De lehet, hogy zavarni fogja az urakat: nem szeretik, ha zene szól, amikor kártyáznak. Előbb megkérdezem őket.”

Óriási erőfeszítés: megfordítom a fejem. Négyen vannak, Madeleine egy bíborvörös arcú öregúrhoz fordul, akinek fekete keretes csíptető fityeg az orrán. Az öregúr melléhez szorítja a lapokat, és sandán rám néz.

„Tessék csak, kérem.”

Mosolygunk. Szuvas fogai vannak. A vörös kéz nem az övé, a vörös kéz a szomszédjáé, egy fekete bajszos pasasé. A fekete bajszosnak irtózatosan nagy orrlyuka van, egy egész család számára elegendő levegőt pumpálhatna vele, arcának felét beborítja az orra, de ő ennek ellenére nyitott szájjal szedi a levegőt, és egy kicsit zihál. A harmadik egy kutyafejű fiatalember. A negyedik játékost nem látom.

A kártyalapok forogva hullanak a gyapjúterítőre, azután gyűrűkkel borított ujjak szedik össze őket, a körmök közben a takarón kaparásznak. A kezek fehér foltok a takarón, puffadtak, porosak. Új és új kártyák hullanak a takaróra, a kezek ide-oda mozognak. Milyen furcsa tevékenység: nem olyan, mint egy játék, nem is olyan, mint egy rítus vagy szokás. Azt hiszem, egyszerűen csak azért csinálják, hogy agyoncsapják az időt. De az idő túlságosan széles, az idő nem hagyja kitölteni magát. Mindaz, amit belemerítünk, megpuhul és kinyúlik. Ez a mozdulat például, a kártyalapokat összeszedő vörös kéz bizonytalan mozdulata, petyhüdt, lottyadt. Szét kellene fejteni, és azután újra kiszabni.

Madeleine fölhúzza a gramofont. Remélhetőleg nem tévedett, s nem a Cavalleria Rusticana nagyáriáját tette fel, mint a minap. De nem, ez az, már az első ütemekről fölismerem. Régi ragtime, a refrént éneklik. 1917-ben hallottam először, amerikai katonák fütyülték La Rochelle utcáin. Alighanem háború előtti. A felvétel jóval későbbi, de még így is a gyűjtemény legrégibb darabja, Pathé-lemez, zafírtűvel kell használni.

Mindjárt jön a refrén: legjobban ezt a refrént szeretem, a meredek lendületet, ahogyan előreveti magát, mint egy sziklafal, a tenger habjainak. Ez még dzsessz; ez még nem dallam, csak hangjegyek, milliárd apró remegés. Nem ismernek pihenést, kérlelhetetlen rend szüli és pusztítja őket, és nem engedi, hogy önmaguk kedvéért újrakezdődjenek, létezzenek. Rohannak, lökdösik egymást, futás közben szárazon megütnek, azután megsemmisülnek. Szeretném visszatartani őket, de tudom, hogy ha sikerülne megállítanom egyet, ujjaim között csak alpári és epedő hang maradna. Bele kell törődnöm halálukba; sőt,

Kezdek felmelegedni, kezdem boldognak érezni magam. Ebben még semmi rendkívüli sincs, ez csak az Undor kis boldogságérzése; elterpeszkedik ennek a nyálkás pocsolyának, a mi időnknek fenekén – a lila nadrágtartók és felfeslett kávéházi székek ideje ez –, széles és puha pillanatokból áll, amelyek úgy nőnek meg, szétfoszló szélükkel, akár az olajfoltok. Alig születik meg, máris öreg; mintha húsz éve ismerném. De másféle boldogság is létezik: odakint, rajtam kívül, ott van ez az acélszalag, a zene tartama, amely át- meg átjárja időnket, elveti azt, és apró, száraz tűkkel széttépi; igen, másféle idő is létezik.

„Randu úr kört hív, te az ászt teszed rá.”

A hang elcsúszik, eltűnik. Nincs semmi, ami képes volna ártani ennek az acélszalagnak, sem az ajtó, amely kinyílik most, sem a hideg légáram, amely megcsapja a térdem, sem az, hogy megérkezik kislányával az állatorvos: a zene áthatol a bizonytalan formákon, átsuhan rajtuk. A kislányt, alighogy leült, máris magával ragadja: mereven ül, szemét tágra nyitja, hallgatja a dalt, öklével súrolja az asztalt.

Még néhány pillanat, és énekelni kezd a néger nő. Elkerülhetetlennek érzem, mert olyan erős a zene szükségszerűsége: semmi sem képes félbeszakítani, semmi, ami ebből a mi időnkből érkezik, ahol már rogyadozik a világ; ez a zene csak önmagától hallgathat el, belső parancsra. Elsősorban ezért szeretem ezt a csodálatos hangot: nem az erejéért és nem a szomorúságáért, hanem azért, mert egy esemény, amelyet rengeteg hang készített elő, messziről érkezett hangok, s mind azért halt meg, hogy ez az egy megszülessék. Mégis nyugtalan vagyok: közbejön valami apróság, s a lemez máris megáll: eltörik egy rugó, Adolphe-nak valamilyen szeszélye támad. Milyen különös, milyen megindító, hogy ez a szilárd erő ilyen törékeny! Semmi sem képes félbeszakítani, és bármi eltörheti.

Az utolsó akkord is megsemmisült. A rákövetkező rövid csöndben érzem, pontosan érzem, hogy itt van, hogy történt valami.

Csönd.

Some of these days You’ll miss me honey.

Az történt, hogy az Undor eltűnt. Amikor a csöndből feltört a hang, éreztem, hogy megszilárdul a testem, és az Undor máris szétfoszlott. Hirtelen történt: csaknem kellemetlen volt, hogy ilyen kemény lettem, ilyen ragyogó. És a zene tartama ugyanakkor kitágult, megduzzadt, akár a forgószél. Fémesen áttetsző volt, betöltötte a helyiséget, nekiütődött a mi nyomorúságos időnk falainak. Benne vagyok a zenében. A tükrökben tűzgolyók forognak, pörögnek, elfátyolozzák és felfedik a fény kemény mosolyát. Söröspoharam összezsugorodott, zömöken áll az asztalon: sűrűnek, nélkülözhetetlennek látom. Meg akarom fogni, mérlegelni akarom a tenyeremen, kinyújtom a kezem…Istenem! Ez változott meg, mindenekelőtt ez: a mozdulataim. Karom mozdulata hirtelen kibontakozott, akár egy fönséges zenei téma, belecsúszott a néger leány énekének ritmusába; úgy éreztem, mintha táncolnék.

Adolphe arca most itt van a csokoládébarna fal előtt; olyan, mintha egészen közel volna. Abban a pillanatban, amikor összezártam az öklöm, megláttam az arcát; a végső következtetés evidenciája, bizonyossága volt. Szorosan fogom a söröspoharat, Adolphe-ot figyelem: boldog vagyok.

„Tessék!”

Egy hang emelkedik ki a zsivaj hátteréből. A szomszédom beszél, a bíborvörös öregember. Az arca lila folt a pad barna bőre fölött. Egy kártyalapot csap az asztalra. A karó. ászt.

De a kutyafejű fiatalember mosolyog. A vörös arcú játékos az asztal fölé hajolva, sandán nézi, készen rá, hogy fölugorjék:

„És tessék ez!”

A fiatalember keze kinyúlik az árnyékból, fehéren, egy pillanatig pimaszul lebeg a levegőben, majd villámgyorsan, mint az ölyv, lecsap, s egy lapot tesz a takaróra. A kövér, vörös képű férfi felugrik:

„A fene egye meg: elviszi!”

Két összeszorított ujj között a kör király jelenik meg – azután összekeverik a lapokat, folyik tovább a játék. Gyönyörűséges király, oly messziről jöttél, oly sok kombinációval készítették elő érkezésedet, hány és hány eltűnt mozdulattal! És most eltűnik maga a király is, hogy új kombinációk és új mozdulatok szülessenek, támadások, ellentámadások, a szerencse fordulatai, apró kis kalandok légiója.

Meg vagyok hatva; olyannak érzem a testem, mint egy finom műszert, amely éppen pihen. Én én igazi kalandokat éltem át. Egyetlen részlet sem jut eszembe, de világosan látom a körülmények szigorú láncolatát. Tengereken keltem át, városokat hagytam magam mögött, folyókon hajóztam végig, erdőkben kóboroltam, s mindig új és új városokba igyekeztem. Nőket hódítottam meg, férfiakkal verekedtem; és soha, de soha nem bírtam visszakozni, mint ahogy egy lemez sem foroghat fordítva. És mindez hová vezetett? Ide, ebbe a pillanatba, ehhez a kávéházi padhoz, ebbe a zenétől morajló fénybuborékba.

And when you leave me

Igen, én, aki úgy szerettem Rómában a Tiberis partján üldögélni, Barcelonában százszor is végigsétálni esténként a ramblákon, én, aki Angkortól nem messze, Baray de Prah-Kan kis szigetén láttam, amint egy indiai fügefa a nágák kápolnája köré fonja gyökereit, most itt vagyok, ugyanabban a percben élek, mint ezek a manille-játékosok, egy néger énekesnő hangját hallgatom, miközben odakint már ólálkodik a vézna éjszaka.

A lemez lejárt.

Belépett az éjszaka, édeskésen, tétován. Nem látjuk, de itt van, fátyolt borít a lámpákra; valami vastagot érezni a levegőben: ő az, az éjszaka. Hideg van. Az egyik játékos a másik játékos elé tolja az összevissza heverő kártyákat, az összeszedi őket. Egy lap kimaradt a csomagból. Vajon nem látják? A kör kilences. Végül mégiscsak felveszi valaki, odaadja a kutyafejű fiatalembernek.

„Ó, a kör kilences!”

Jól van, mindjárt megyek. Az ibolyaszín arcú öregember egy papírlap fölé hajol, ceruzájának végét rágja. Madeleine tiszta, üres szemmel bámulja. A fiatalember szórakozottan forgatja kezében a kör kilencest. Uramisten!...

Nagy nehezen fölállok; a tükörben, az állatorvos koponyája fölött, egy nem-emberi arcot pillantok meg. Moziba fogok menni; most, mindjárt.

A friss levegő jót tesz: nincsen cukoríze, nincsen vermutszaga. De milyen hideg van, te atyaúristen!

Fél nyolc, nem vagyok éhes, és a mozi csak kilenckor kezdődik, mihez kezdek addig? Jó lesz kilépni, hogy fölmelegedjem egy kicsit. Habozok: a nagykörút mögöttem a város szívébe vezet, az ékszerként ragyogó főutcákhoz, a Paramount Palotához, az Imperialhoz, a Jahan Nagyáruházhoz. Csakhogy mindez csöppet sem vonz: az aperitif ideje ez; kutyát, embert, mindenféle eleven dolgot, önmagától mozgó, puha masszát eleget láttam ma már.

Befordulok balra, mindjárt elmerülök ebben a lyukban, ahol a gázlámpák véget érnek: végigsétálok a boulevard Noiron, egészen az avenue Galvaniig. Jeges szél fúj a lyukból: ott csak kő van és föld, semmi egyéb. A kövek kemények, a kövek nem mozognak.

Most kellemetlen útszakasz következik: a jobb oldali járda felől gázszerű, szürkés massza érkezik, fölötte sávok, úgy zúg, mint egy kagyló: a régi pályaudvar. Ez a pályaudvar lehelt életet a boulevard Noir első száz méterébe – a boulevard de la Redoute-tól a rue Paradis-ig terjedő szakaszba –, miatta született meg néhány tucatnyi utcai lámpa s a négy egymás mellett sorakozó kávéház, a Vasutasok-vendéglője és még három, amelyek napközben álmosan bóbiskolnak ugyan, de esténként kigyúlnak, és fénynégyszögeket vetítenek az utcára. Háromszor egymás után megfürdöm a sárga fényben, nézem, hogy a Rabache-féle fűszerüzletből kilép egy öregasszony, megigazítja fején a kendőt, majd futásnak ered: itt szakad vége. A rue Paradis járdájának szegélyén állok, az utolsó villanylámpánál. Az aszfaltszalagnak itt van vége. Az utca másik oldalán sötétség, sár. Átvágok a rue Paradis-n. Jobb lábam egy pocsolyában, a zoknim lucskos; megkezdődött a séta.

A boulevard Noirnak ezen a részén nem lakik senki. Az éghajlat zordabb, a föld sivárabb annál, hogysem gyökeret verjen és kivirágozzék az élet. A Soleil-fivérek három fűrészüzeme (a Soleil-fivérek szállították a Sainte-Cécile-de-la-Mer-templom díszes márvány boltívét) – a három fűrészüzem valamennyi kapujával és ablakával nyugatra néz, a barátságos rue Jeanne-Berthe-Coeuroy-ra, az utcát betölti az üzemek zümmögése. Hátukat mutatják a boulevard Victor-Noirnak, s hátukat fal védi. Ezek az épületek

szegélyezik a bal oldali járdát, négyszáz méternyi hosszúságban: egyetlen kis ablak sincs rajtuk, még egy tetőablak sem.

Ezúttal mindkét lábammal belegázoltam a folyókába. Átvágok a kocsiúton: a másik járda egyetlen gázlámpája, mint a világ legvégső pontján meredő fárosz, megvilágítja az itt-ott roskadozó, bedőlt palánkot.

A deszkadarabokat plakátfoszlányok borítják. Zöld alapon gyűlölködő, szép arc vicsorog, csillagalakban széttépve; orra alá hegyes, pödrött bajuszt rajzolt valaki. Egy másik plakátfoszlányon még kibetűzhető a fehér betűkkel nyomtatott „tisztaság” szó, vörös csöppek csöpögnek a plakáton, talán vércsöppek. Lehetséges, hogy az arc meg a szó ugyanahhoz a plakáthoz tartozott. Jó részét letépték, a kapcsolat, amely egykor összefűzte az arcot meg a szót, eltűnt, de másféle egység jött létre – ezúttal önmagától – az eltorzult száj, a vércsöppek, a fehér betűs szó meg a „ság” képző között: mintha egy bűnös és kíméletlen szenvedély ezeken a rejtélyes jeleken keresztül akarná kifejezni magát. A deszkák résein át látni a vágányok közt csillogó lámpákat. A palánk után hosszú fal következik. A falon egyetlen lyuk, egyetlen ajtó, egyetlen ablak sincs; kétszáz méterrel odébb, egy háznál ér véget. Túljutottam az utcai lámpa hatókörén; belépek a sötét lyukba. Amikor meglátom, hogy tulajdon árnyam, a lábamnál, eltűnik a sötétségben, az az érzésem támad, mintha jéghideg vízbe ugranék. Elöl, jó messze, a vastag, sötét anyag mélyén rózsaszínű, halovány fényt látok: az avenue Galvani az. Megfordulok; a gázlámpa mögött, nagyon messze, alig észlelhető derengés: a pályaudvar, a négy kávéházzal. Mögöttem, előttem emberek; isznak és kártyáznak a sörözőkben. Ott nincs egyéb, csak a sötétség. A szél olykor magányos harangszót sodor, ez is nagyon messziről érkezik. A megszokott zajok, az autóberregés, az ugatás, a kiáltások nem távolodnak el a kivilágított utcáktól, ottmaradnak meleg fészkükben. De ez a harangszó áttöri a sötétséget, és idáig hatol: keményebb, kevésbé emberi, mint a többi zaj.

Megállók; hallgatom. Fázom, fáj a fülem; bizonyára rákvörös. Már nem is érzem magam: eluralkodik rajtam mindannak tisztasága, ami körülvesz; semmi sem él; fúj a szél, merev vonalak menekülnek az éjszakában. A boulevard Noir nem olyan szemérmetlen, mint a járókelők előtt önmagukat illegető polgári utcák. Senki sem tartotta fontosnak, hogy földíszítse: ez az utca a fonákja valaminek. Fonákja a rue Jeanne-Berthe-Coeuroy-nak, az avenue Galvaninak. A pályaudvar környékén a bouville-iak még csak vigyáznak rá egy kicsit; olykor fölsöprik az utasok miatt. De egy kissé odébb már mit sem törődnek vele, s a boulevard Noir egyenesen, vakon nekiindul, hogy beleütközzék az avenue Galvaniba. A város megfeledkezett róla. Néha egy-egy hatalmas, földszínű teherautó robog végig rajta, teljes sebességgel, olyan zajt csap, mint a mennydörgés. Ezen az utcán – gyilkosok és áldozatok hiányában – még csak gyilkosságok sem történnek. A boulevard Noir embertelen. Mint egy ásvány. Mint egy háromszög. Szerencse, hogy van egy ilyen körút Bouville-ban. Többnyire csak a fővárosokban találni ilyen utcákat, Berlinben Neukölln vagy még inkább Friedrichshain környékén, Londonban Greenwich mögött. Egyenes és mocskos, huzatos folyosók; széles járdák, sehol egyetlen fa. Csaknem mindig a városok erődítményein kívül húzódnak, azokban a különös kerületekben, ahol magukat a városokat gyártják, a teherpályaudvarok, a villamos-kocsiszínek, a vágóhidak, a gáztartályok közelében. Két nappal a zápor vége után, amikor az egész város nedvesen sütkérezik a napfényben, és ragyog a nyirkos melegben, ezek az utcák még mindig jéghidegek, megőrzik a sarat és a pocsolyákat. Sőt: vannak olyan pocsolyák, amelyek sohasem száradnak föl – eltekintve egyetlen hónaptól, vagyis augusztustól.

Az Undor ottmaradt a sárgás fényben. Boldog vagyok: ez a hideg oly tiszta, oly tiszta ez az éjszaka; nem vagyok-e magam is jéghideg légáramlat? Ha nem volna sem vér, sem nyirok az ereimben! Ha nem volna testem! Folyni a hosszú csatornában a távoli derengés felé. Nem lenni egyéb, mint hidegség.

Emberek jelennek meg. Két árnyék. Minek jöttek erre?

Alacsony kis nő, kabátujjánál fogva ráncigál egy férfit. Szaporán, halkan beszél. Nem értem, hogy mit mond, a szél elviszi a hangját.

„Fogd be a pofád!” – mondja a férfi.

A nő tovább beszél. A férfi hirtelen, nyersen ellöki. Egymásra néznek, haboznak, majd a férfi zsebre vágja mindkét kezét, és elindul; nem néz vissza.

A férfi eltűnt. Most már alig három méter választ el a nőtől. Hirtelen, váratlanul rekedt és mély hangok tépik szét, felszakadnak belőle, és döbbenetes szenvedéllyel az egész utcát betöltik:

„Charles, könyörgök! Tudod, mit mondtam! Charles, gyere vissza, nem bírom tovább! Olyan szerencsétlen vagyok!”

, Közel vagyok hozzá, akár meg is érinthetném. De hiszen ez... de hogyan higgyem el, hogy ez a tűzben égő test, ez a fájdalomtól sugárzó arc?... Pedig felismerem a kendőt, a kabátot meg a nagy, borvörös anyajegyet a karján; igen, ő az, Lucie, a szobalány. Nem merem felajánlani segítségemet, de szeretném, ha – amennyire szüksége van rám – hozzám fordulhatna: lassan elsétálok előtte, ránézek. Tekintete rám mered, de – azt hiszem – nem lát; úgy tűnik fel, nem ismeri meg magát az én fájdalmamban. Néhány lépést teszek. Megfordulok.,.

Igen, ő az, Lucie. De most átalakulva, magánkívül, tébolyult nagylelkűséggel szenved. Irigylem. Itt áll, szálfaegyenesen, széttárva két karját, mintha csak a stigmákat várná; kinyitja száját, fuldoklik. Úgy érzem, mintha a falak az utca mindkét oldalán megnőnének, közelednének egymáshoz, mintha Lucie egy kút mélyén volna. Várok néhány másodpercig: attól tartok, elesik: gyöngébb, hogysem elbírná ezt az újszerű fájdalmat. De Lucie meg sem mozdul, szinte ásványi anyagnak látszik, akárcsak körülötte minden. Egy pillanatig azon tűnődöm, vajon nem ítéltem-e meg tévesen, vajon nem igazi természete tárult-e föl előttem hirtelen...

Lucie kis nyöszörgést hallat. Kezét melléhez emeli, döbbent szeme tágra mered. Nem, Lucie nem önmagából meríti az erőt ehhez a roppant szenvedéshez. Kívülről jön ez az erő... a körút sugalmazza. Át kellene karolni a vállát, kivezetni a fénybe, az emberek közé, a szelíd és rózsaszínű utcákra: ott, ott nem lehet ilyen rettenetesen szenvedni; ott ellágyulna, visszanyerné életkedvét és szenvedéseinek szokásos színvonalát.

Hátat fordítok neki. Voltaképpen szerencséje van. Ami engem illet, én nyugodt vagyok, túlságosan is nyugodt, immár három éve. Én képtelen vagyok befogadni egy szemernyit is ebből a tragikus magányosságból; legfeljebb egy kis üres tisztaságot. Elmegyek.

Csütörtök, fél tizenkettő

Két órát dolgoztam az olvasóteremben. Lementem a Jelzálog udvarra, hogy elszívjak egy pipát. A tér vörös téglákkal van kikövezve. A bouville-iak roppant büszkék rá, mivelhogy a tizennyolcadik században épült. A rue Chamade és a rue Suspédard felől régi láncok zárják el, tilos behajtani. Fekete ruhás hölgyek sétáltatják kutyájukat, elsuhannak az árkádok alatt, a falak mentén. Ritkán mennek ki a napfényes oldalra, de most titokban és elégedetten odapillantanak Gustave Impétraz szobrára; tekintetük olyan, mint a fiatal leányoké. Alkalmasint nem ismerik a bronzóriás nevét, de császárkabátjából és cilinderéből könnyen kitalálják, hogy az előkelő társasághoz tartozott. Impétraz bal kezében fogja kalapját, jobb kezét in folio könyvek halmazán nyugtatja: némileg olyan ez, mintha nagyapjuk állna a talapzaton, bronzba öntve. Felesleges hosszasan elnézniök, máris tudják, hogy úgy gondolkodott, mint ők, pontosan úgy, a világ minden jelenségéről. Az ő korlátolt és megingathatatlan gondolataik szolgálatába állította tekintélyes és óriási tudását – amelyet a keze alatt görnyedő vaskos művekből merített. A fekete ruhás hölgyek megkönnyebbülten sóhajtanak: nyugodtan főzőcskézhetnek, takaríthatnak, sétáltathatják kutyájukat, most már nem az ő feladatuk megvédeni az apjuktól örökölt szent, nagy eszméket; egy bronzférfiú vállalkozott rá, hogy megóvja őket.

A Nagy Enciklopédia néhány sort szentel ennek a személynek; tavaly elolvastam a cikket. A kötetet egy ablakpárkányra tettem; az ablaküvegen át látni lehetett Impétraz zöld koponyáját. Megtudtam, hogy 1890 körül állt élete csúcsán. Tanfelügyelő volt. Bájos apróságokat festett, s három könyvet írt: A popularitás a

régi görögöknél (1887), Rollin pedagógiája (1891), továbbá kiadott egy Poétikai végrendelet-et is,

1899-ben. 1902-ben halt meg; szerettei és a város művelt polgárai egyaránt megsiratták.

A könyvtár homlokzatának támaszkodom. Szívom a pipámat, nehogy kialudjon. Egy idős hölgyet pillantok meg, félszegen kilép az árkádos galériából, sunyin és konokan bámulja Impétrazt. Hirtelen nekibátorodik, átvág az udvaron, teljes sebességgel rohan, ahogy csak alsó végtagjai bírják, majd megáll egy percre a szobor előtt; állkapcsa remeg. Aztán elrohan – fekete folt a rózsaszínű kövezeten; eltűnik egy falrepedésben.