Regina O’Melveny elismert költő az Egyesült Államokban. Orvosi legendákkal teleszőtt, a reneszánsz életet érzékien ábrázoló, izgalmas regénye varázslatos és feledhetetlen debütálás a próza műfajában.
A XVI. századi reneszánsz Velencéjében ritkaságnak számít Gabriella Mondini: fiatal nő létére az orvostudományt gyakorolja. A férfihivatásba imádott és csodált apja vezette be, a hírneves doktor, aki mellett a lány megismerte az emberi test titkait, a gyógynövényeket és füveket, a Nap és a Hold változásainak hatásait. Aztán az apa eltűnik, Gabriella pedig magára marad anyjával, akivel sohasem értették meg igazán egymást. Az Orvosok Céhe kizárja őt tagjai közül, apai támogatás nélkül pedig nem láthatja el a segítségére szoruló asszonyokat. Hogy megtudja, hová és miért tűnt el az apja, nekivág Európának. A tőle kapott levelekben talált nyomok alapján átkel Svájcon, Németalföldön és Skócián. Áradások, viharok nehezítik útját, ha kell álruhát ölt, mert tart még a boszorkányüldözések kora. Miközben mindenütt apja elutazásának okát próbálja megfejteni, az ő élete is megtelik rejtéllyel: nemcsak a betegségek és a gyógymódok, hanem a halandóság, a szerelem és a halhatatlan lélek végső titkaival. Így jut el végül Marokkóba, ahol választ remél arra is, hogy milyen jövő vár rá…
REGINA O’MELVENY
Téboly és gyógyulás
Geopen Könyvkiadó 2012
Fordította: Mesterházi Mónika
A mű eredeti címe:
The Book of Madness and Cures Copyright © 2011, Regina O’Melveny
Hungarian translation © Mesterházi Mónika, 2012
Kiadja a Geopen Könyvkiadó, 2012 Felelős kiadó: Babucs Éva
Felelős szerkesztő: Balázs Éva
Borító: Váradi Gábor Nyomdai előkészítés: CMYK Pro Kft. ISBN 978 963 9973 66 4
www.geopen.hu Geopen a Facebookon
Tartalom
Prológus ………13
Isten műve, vagy az Ördög munkálkodása ………...17
Sós édessel, könnyek tejjel ………...……26
Dr. Cardano háza ………..44
A pányva ……….………..58
Az elárasztott falu ……….73
A fekete fák tengere előtt ………...…..87
Gudrun asszony……….92
A soha ki nem hunyó tüzek ………....103
Dr. Rainer Fuchs, a botanika professzora ………...……125
Ahol a háznál van a gyökér, az Ördög sem tud bajt okozni………....143
A nap-tévhit megnyilvánulásai……….149
Az Egész feletti uralom elvesztése………...…160
Ami elveszett, megkerült……….….168
A gyógyszer a beteg birtokában van ……….…..195
Az ösvény homályba vesző kanyarja ………..201
Utat engedni az újnak………..224
A bánat legyen tilos ………....234
A nedv, amely lelassítja a világot ………...245
A hegyek tele vannak csodálatos lényekkel ………..….256
A hasonló a hasonlót gyógyítja ………..…270
Két kontinens határa ………...…284
Apám őrizője ………..……291
A múltban lakunk ………..…….302
A halottak medencéje ………...…..316
A titkos összhang……….…323
Nyisd előtte tágra a kaput! ……….….327
A hegyet az éghez ölti ……….330
Nullaque iám tellus, hullus michi permanet aer; Incola ceu nusquam, sic sum peregrinus ubique.
Most már se föld, se levegő Az én számomra nem örök, Mert nem lakozom sehol,
Hanem vándor vagyok mindenütt.
Petrarca
Le aque sta via ani e mesi, e po’,le torna ai so paesi.
A víz néha hónapokra vagy évekre is eltűnik, aztán visszatér.
Tizenhatodik századi velencei közmondás
Minden seb begyógyul.
Prológus
– Nem tudom, hol kezdődik és hol végződik a testem – mondta Imizmizában az a fiatal
lány. Az anyja hívott el, mivel százmérföldes körzetben én voltam az egyetlen női orvos, hogy lássam el tizenkét éves lányát, aki súlyos testi zavarban szenved. A lány a piros vályogházban egy cédrusfa asztalnál ült, egy szűk ablak közelében. A beszéde közben megrebbenő sötét fátylon keresztül suttogta, hogy ugyanazt a fogságtól való félelmet érzi, amit a hideg levegőn ziháló, kikötött ló érez a mezőn. Azt mondta: – Aki a lovat öt különböző kefével keféli szigorú sorrendben, és akinek olyan a feje, mint a csomó a kötél végén, az az ember kisebb, mint a hüvelykujjam – aztán nagy meglepetésemre hirtelen felnevetett.
Mire ezt megfejthettem volna, odajött az anyja, és korholni kezdte: – Gyere, Lalla, vedd fel a lovaglószoknyádat. Ma elviszed a lovat.
A lány csüggedten nézte az asztallapot, ahol a bal keze feküdt kinyújtva, a jobb meg behajlítva rajta keresztül. Odasúgta: – Ma olyan nehéz vagyok, meg sem tudok moccanni.
Hiába erőlködött, nem mozdult.
Amikor könnyedén a fára tettem a kezem, mintha egy gyerek kócos fejét simítanám meg, a lány felsóhajtott és behunyta a szemét. Ha elvettem a kezem, azonnal megérezte. Próbáltam felemelni a két karját az asztalról, de teljesen merev volt. Később valami belső sugallatra leválasztotta magát, és úgy indult el, mint aki alva jár, ilyenkor az anyja oda tudta irányítani a kedvenc lovához vagy az ágyához, hogy aludjon egyet délután.
Bárhol állt meg Lalla, rögtön azonossá vált azzal, amihez hozzáért. Mikor csókaszemű, horkantó lován ült, úgy izzadt, mint a ló maga. A száján és a nyakán tajték gyűlt. Ha elaludt, néha napokig nem ébredt föl, mert az ágy lett az ő mozdulatlan teste. A legnehezebb az étkezés volt. Minden ételt visszautasított, amihez hozzáért: azt állította, rettenetes a saját húsát ennie. Bár az anyja úgy etette egy kis fakanállal, mint egy kisbabát, a lány egyre csak fogyott.
Végül lassú gyógymódot javasoltam. Szükségem volt az anyja és a nagynénje segítségére is, bár utóbbi – nagydarab, epés asszony – csökönyösen ragaszkodott ahhoz, hogy Lalla nem szorul gyógymódra, különösen nem egy idegentől (és villámló tekintettel fürkészte az arcomat meg a ruhámat). A lány teste egyszerűen látnoki képességgel rendelkezik, közölte a nagynéni. – Nem szabad elvennünk a gyerek tehetségét.
– A kislány nem ura az életének! Ha az ember jól meg akar ismerni valakit, akkor messzebbről kell néznie – feleltem.
Lalla anyja, kisebb, sötét hegyre emlékeztető asszony, a fátylai mögül megkérdezte: – Férjhez tud majd menni, képes lesz gyereket szülni?
– Nem tudom – vallottam be.
A gyógymód tehát szavakból állt. Javasoltam az anyának, hogy nevezze meg a gyerek kezét, nevezze meg a guzsalyt az asztalon, és magát az asztalt is. Amikor újra meglátogattam, megkérdeztem Lallát: – Hol a karod, a kezed, a csípőd? – Néha tudott rá válaszolni, és megmutatta az illető testrészt. Máskor tompa rémülettel nézett rám, mintha nem értené a kérdést, és szörnyű büntetéstől rettegne.
Megérintettem a kezét, és akkor az anyja vagy a nagynénje megismételte a kéz szót, hogy megnyugtassák. A lány apránként egyre több mozgással felelt, végül valami szomorú örömmel fogadta, hogy képes magát leválasztani a környezetéről. Hiszen a leválás azt jelenti, hogy megváltozott, és már megnyílik az ismeretlen előtt.
Azóta meggyőződtem arról, hogy a világon rengeteg nő ül egy-egy ablakban, és képtelen elszakadni a környezetétől. Én is jó pár órát eltöltöttem a Zattere sétány egyik ablakában, és vártam, hogy apám visszatérjen, vártam, hogy az életem befusson, mint valamelyik kikötni készülő nagy hajó, és széles vitorláit a gondviselés szele dagassza. Akkor még nem tudtam, hogy a homályos Hold fogságában töltött órák során már a jövőmet tervezem, amit a múlt utáni nyomozás fog kitölteni. Áttetsző lettem, mint az ablak, amelyen kinéztem, még a magam számára is veszélyesen láthatatlan. Akkor értettem meg, hogy vagy mozgásba lendítem az életem, vagy eltűnök a semmibe.
ELSŐ FEJEZET
Isten műve, vagy az Ördög munkálkodása
Velence, 1590
A külföldi bélyegekből meg a leveleket beburkoló papírlapot tarkító, különféle kézírással és más-más nyelven leírt betűkből láttam, hogy apám mostani levele, mint ismeretlennek címzett küldemény, nagyon sok várost bejárt, mire célba ért. Majdnem egy éve, hogy legutóbb hallottam apámról. 1580-ban ment el végleg. Olmina, hajdani dajkám és jelenlegi szolgálóm könnyedén csúsztatta a levelet az asztalomra azon a fullasztó júliusi délutánon. Akár egy viperát is szabadon ereszthetett volna, amelyik nem jelzi, mikor fog megmarni.
– Ha ezt anyám elolvassa, bármiről szól is a levél, tudod, hogy addig csűri-csavarja, amíg valami sértést nem olvas ki belőle – figyelmeztettem, ahogy a lezárt levelet a tenyeremhez ütögettem a bezsaluzott szobában, miközben az ablakom alatt a nyári dagály zajosan nyaldosta a kövezetet, és a levegő megtelt szúrós, meleg tengerszaggal. Szegény Mamma. Mindig úgy érzete, hogy a világ ellene van. Hogy a boldogságban sosem lehet bízni. Bár, gondoltam tompán, a bánatban sem. Vajon nem az egyik tetőzi be a másikat? A mi Velencénk néha csodálatos városként ragyog a nyári tengeren, és később, a téli acqua
alta idején sivár arcát mutatja. Aztán az áradások elhozzák a tavaszt. Egyszer talán
teljesen alámerül, akár egy sötét szirén, akinek lámpafényű szeme kialszik. De mások talán szépséget találnak abban is, amerre mi jártunk, a közben vízzé változott helyen.
– Ne aggódjon, signorina Gabriella – és széles parasztorra mellett felfelé bökött a mutatóujjával, jelezve, hogy tud titkot tartani. Fakókék szeme megvillant a homályban, bár láttam én már ugyanezt az élénk szemet palaszürkévé tompulni, mikor anyám a maga szurkáló stílusában faggatni kezdte.
– Szerintem nem is hiányzott neki ebben a tíz évben.
– Jaj, signorina. Hiszen látszik, hogy az özvegyi szerepre áhítozik. ..
– Milyen igaz, kedves Olmina. De még ebben sincs szerencséje. Mert akkor le kell mondania a luxusról és a csecsebecséiről. Bár gyakran éreztem valami szomorú hiábavalóságot a frivol szokásaiban. Talán többet írhattam volna a javára, mint akkor gondoltam. Gyakran láttam, hogy az arcán valami céltalan félelem remeg. Ha özvegy lenne, talán nyíltabban kimutathatná, bármilyen homályos oka lehet is.
– Hát ha nem haragszik – Olmina a lenszoknya redőibe törölte a kezét, bólintott, és ősz haja kivillant lazán kötött, halvány kendője alól –, rám még vár egy halom edény a mosogatókonyhán, és utána az én fényűzésem, a szunyókálás. – Elmosolyodott, aztán lebaktatott a lépcsőn, mutatva, hogy alacsony, formás termete középkorú létére is ereje teljében van.
Ahogy a felbontatlan levélre néztem, végiggondoltam, mennyire összezsugorodott az életem, amióta az apám tíz éve itt hagyott. Sok mindenről, például hogy távoli országokba utazzam, már nem is álmodoztam, még a női orvost megillető, ritka és egyre fogyatkozó szabadságom ellenére sem. Ahogy Velencében mondjuk, a világ eljön hozzánk, és a kegyeinkért könyörög, én is ezzel vigasztalódtam. Magam előtt láttam apám kedves, bár távolodó kőrisbarna szemét, hollófekete és kárminvörös ruháit, és ahogy a levelet a
kezemben tartottam, egy rég elfojtott, halk hang szólalt meg bennem. Hadd menjek veled,
Papa. Ne hagyj itt.
Az előző levele egy éve érkezett Skóciából, és azt a halvány szándékát fejezte ki benne, hogy még északabbra utazna, beszerezni a narvál porrá zúzott agyarát, amely kiváló ellenszere a letargiának. Vagy délre, Mauritánia vagy Barbária perzselő éghajlatára, ahol megtalálhatná azt a ritka zárványt, amely minden szomorúságot magába olvaszt, és a holdkórosságot bölcsességgé alakítja. Ahogy évről évre jöttek apám levelei, folyamatosan elképesztettek ezek a gyógymódok, az orvosságosládikája nyilvánvaló kincsei – és mélységesen szerettem volna magam is látni, magam is birtokba venni őket. De a szavaiban rejlett valami, amit nem tudtam volna pontosan megnevezni, mégis egy-egy sóhajként suttogtam el őket. Ezeket a szavakat, mint letargia, zárványkő, szomorúság.
Feltörtem a piros viaszpecsétet, amelyet nyilvánvalóan többször is felnyitottak már, a Mondini-címer eltűnt róla, újra ráütötték. Tübingen elhomályosult nevét ki tudtam betűzni, bár nem apám kézírásával. Ez volt vajon, ahonnan küldték a levelet, vagy csak tévedésből oda küldték tovább, vagy vissza? Hány idegen olvashatta a levelét? Az eretnekség jelei után kutattak? Csalódniuk kellett. Ahogy a belsejét kiráztam az asztalomra, egyetlen csontfehér papírlap nyílt ketté előttem. Apám szokásos udvarias szavai hiányoztak, szálkás írása nehézkesnek tűnt.
Gabriella!
Talán már elátkoztál, vagy úgy döntöttél, meghaltam. Hogy mi történt, azt semmivel nem tudom jobban megindokolni, mint a szférák harmonikus forgásának suhogását. Nagyon is egyszerű volna azt mondani, hogy az Isten műve, vagy az Ördög munkálkodása. Én már nem térek haza, és neked is így lesz jobb. Ma már hasonlíthatatlanul jobban kedvelem a magam társaságát, mint bárki másét. A napok megzavarják az akaratomat, mégis örök utas vált belőlem. Ne vádold szokás szerint magadat. És ami a legfontosabb: ne küldess utánam.
December
Apád, E. B. Mondini
Mélyen felsóhajtottam.
Aztán elöntött a hő. Bár kék szobám, ahová a zöld spalettás ablak engedte be a fényt, kellemesebb enyhet adott, mint a Canal Grandén álló villánkban a legtöbb szoba, úgy éreztem, a felszín alatt lángolok.
Nem sokkal később, mikor a levelet összehajtogattam, halvány rózsaolaj illatot éreztem, anyám kedvenc illatszerét. Ő is olvasta volna apám levelét, vagy ez az olajeszencia egyenesen Mauritániából érkezett?
Fölálltam, a fűzőmből előhúztam egy láncot, amelyen a testemtől átmelegedett a kulcs, és az ágyam végéhez léptem. A cassone láda (amelyet valamikor a hozományom tárolására szántak) apám leveleinek csomagját rejtette, és csak erre a kulcsra nyílt. Elfordítottam, a nyelv kipattant. A leveleket az érkezésük sorrendjében rendeztem, nem a megírásukéban, mert újabban nem tudtam megállapítani, mikor vetette őket papírra. Az utolsó néhány levélen már nem szerepelt pontos dátum. Nagyjából egyszerre érkeztek, de egymástól annyira távoli városokból, mint Tübingen és Edenburg. Egyszerűen elfelejtette ráírni a dátumot? Néha ott volt a hónap és a nap, de hiányzott az év. Néha csak annyit írt:
vándorkereskedőkön és zarándokokon át a tudományos úton járó orvosokig, az érkezésük dátumát nem lehetett tekintetbe venni apám hollétének megállapításához. A szavai kanyargós utat jártak be Európán át, végül – a mai napon – a semmibe vesztek. Apámból időn kívüli hang lett.
Résnyire nyitott ajtóm felől hirtelen ruhasuhogást hallottam, ami anyámra figyelmeztetett. Lecsaptam a láda fedelét, gyorsan bezártam a cassonét, és a kulcsot visszagyömöszöltem a blúzom alá.
Kövérkés anyám némileg kuszán jelent meg, piros bélésű lila hálóköntöse a vállán lebegett, hosszú, hegyes orrú papucsának a sarka letaposva, bár apró, divatos bevágások mutatták rajta a bíbor alatt a kék bőrt. Anyám odajött, egyenesen előttem állt meg, zöld szemét aggódva szegezte rám.
– Na? Mit ír? – Sárga színű (a tövénél hirtelen ősz) haja az arcába hullott. Hátrébb léptem. – Miről beszélsz?
– A futár levelet adott át Olminának. – Párnás, fehér kezével intett. – Követtem az ajtódig, aztán megálltam, és egy igen bájos beszélgetés fültanúja voltam.
Jóságos szent szűz… – Harmincéves nő vagyok, orvos, megérdemlem, hogy
tiszteletben tartsák a magánéletemet. – Nyugodtan beszéltem, de mindkét kezemet ökölbe szorítottam. Bár megszoktam anyám tolakvását, a szavai alatt megéreztem a pánik forgácsait. Nem akarta, hogy félretolják. Néha elfelejtettem, hogy apám mindkettőnket elhagyott.
– Mit ír? Hazatart az én szégyentelen uram? – Anyám élesebb lett. – Nem – mondtam. – Sőt úgy tűnik, egyáltalán nem is akar hazajönni.
Anyám fölemelte a kezét – fenyegetni akart, vagy inkább önmagát védeni? Aztán leengedte. Egy pillanatra megszántam. Anyám, aki mindig hatalmas volt, most kicsire zsugorodott, mint egy gondterhelt gyerek.
Csak bámultunk egymásra.
Olmina a lépcsőfordulóban állt, anyám háta mögött, a kezéről még csöpögött a mosogatóvíz (azonnal visszajött a szobámba, amikor a veszekedést meghallotta), és a fejét csóválta. – Jöjjön, signora Alessandra – súgta, hogy megnyugtassa. Megérintette a könyökét, mire anyám hátrahőkölt. – Vizes a kezed! – és elfurakodott mellette, leviharzott a lépcsőn.
– Itt élünk a vízen – mondtam, miután elment –, és egy csepptől odavan.
– Jaj, hiszen tudjuk, hogy nem csak a víz volt. – Olmina megvonta a vállát. – A változást nem tudja elviselni, a legkisebb mértékben sem. Tudja, amikor az ember olyan fiatalon annyi rosszat tapasztal, akkor mindenben fenyegetést érez, ami változik.
Bólintottam, eszembe jutott, milyen gyorsan bomlott le és halt meg anyám apja az 1575-ös pestis idején. Bár már tizenöt éves fiatal nő voltam, nem köszönhettem el a nagyapámtól. Apám és anyám nem akarta, hogy lássam elváltozott alakját (egy beteget látni mégis más, mint az ember rokonát), úgyhogy az én emlékezetemben egészségesen élt tovább, aztán feledésbe merült. De anyám végigszenvedte a halálát, és valahogy soha nem tudta feldolgozni. Soha nem beszéltünk erről.
– Nem a te hibád – mondtam. – Olmina, emlékszel signore Venerio lo Gratóra? Ötvenegy évig volt annak az epés természetű asszonynak a férje. Valószínűleg segíteni akart a bizalmatlanságán a jóságával, gondolom én, bár valahogy soha nem volt elég. Aztán egy nap lassan elindult a Canal Grande mentén sétálni, és mikor hazaért, megállt a lépcsőjük alján, és azt kiabálta: – Finito. Finito. Elegem van: értesz engem? – És otthagyta. Azt mondják, a járása rögtön ruganyosabb lett.
Olmina elmosolyodott, és azt mondta: – Igen, annak a keserű nőnek legalább lett oka a keserűségre. Úgy hallottam, a férje elköltözött az egyik szigetre, és magányosan él. Hm, pedig milyen jóképű férfi volt, az a vádli, az a comb…
Aztán Olmina odajött és átölelt. – Ne törődjön a dühöngésével. Csak rikoltozik, mint a varjak, ahogy Lorenzo szokta mondani. – Lorenzo Olmina férje volt, és általában megtartotta magának az efféle észrevételeket, úgyhogy miközben Olmina átölelt, én is magamhoz szorítottam, annyira örültem ennek a megjegyzésnek.
Mikor Olmina később betessékelte az udvarunkra azt az úriembert, aki az Orvosok Céhétől érkezett, én akkor ébredeztem az esti harangszóra, amely Velence-szerte visszhangzott. Az egyik harangtorony elkezdett kongatni, aztán a másik duplázott rá kissé távolabb, majd a többi is bekapcsolódott, amíg egyetlen zengés nem rázta a levegőt, és ki nem rázta a fejemből is az álomkórt. Veronica Franco verseskönyve, amit épp olvastam, ennél a szakasznál nyílt ki:
Az erény nem akkor él, ha a test erős, hanem ha friss a szellem és a lélek, amellyel mindenről tudunk.
Felültem a padon, amin az udvarban hevertem, és szétválasztottam a gránátalmafa alacsony ágait. Ott állt dottore Orazio di Zirondi maga. Jelentékeny pocakja a vagyonát hirdette. Láttam a fekete köpenyét, az arany- és ezüstláncait és a gyűrűkkel megrakott, tésztaszerű kezeit. Sűrű hajamat gyorsan visszasimítottam a háló alá, bár nyilván így is rendetlennek látszott. A szemem sarkából láttam, hogy anyám ott ül a fal árnyékában, és legyezi magát a ruta csipkés levelei fölött.
– Á, hát itt van, signorina Mondini – hajolt meg a dottore felém, pufók kerek képe olyan volt, mint a keletlen cipó.
– Jöjjön, üljön le ide, kedves dottore. Olmina mindjárt hoz egy kis limonádét – mondta anyám. – Te is velünk tarthatsz, Gabriella.
– Köszönöm, signora. Nagyon kedves, de a lányával van elintéznivalóm, az Orvosok Céhének üzenetét hozom. Aztán mennem is kell, nagyon sajnálom.
Anyám összecsapta a legyezőjét.
Fölálltam, és az orvos szemébe néztem. – És mit óhajtanak a jó doktorok nekem elmondani?
– Kedves signorina…
– Szólíthat dottore Mondininak is.
– Ezt nem várhatja tőlem, kedvesem. Ez az édesapja címe.
– Ó! – Kezdtem gyanítani, miért küldték dottore Zirondit, és nem a barátomat, dottore Camazarint. – Itt valami összeesküvés bűzlik…
– Gabriella! Éntőlem nem tanulhattál ilyen neveletlenséget – mondta anyám, és előrelépve szelíden megérintette a doktor inge ujját. – Kérem, bocsásson meg neki, dottore Zirondi.
A dottore sóhajtott, és összehúzta a szemét. A tekintete kettőnk között ingázott, mintha szeretne rájönni, miféle ősi vetélkedést szakított félbe. Aztán folytatta. – Miután édesapja több mint egy évtizeddel ezelőtt távozott derűs városunkból, és az utóbbi két évben senki nem kapott tőle levelet… a Céh… az Orvosok Céhének Tanácsa nem támogathatja a továbbiakban az ön tagságát az édesapja mentori felügyelete híján. A női orvoslás, mint ön is tudja, nincs engedélyezve. Sajnálom. A Céh sajnálja. De ez a Tanács határozata. – Ellentmondást nem tűrően bólintott, alázatosan biccentett anyámnak, aztán elnézést kért, és indult.
Hűvösen mért végig. – Az asszonyokat is el fogjuk látni, signorina. Elfelejtette, mennyi kiváló orvos él itt, Velencében?
Bár a Céh apám távozása után a betegeim körét az asszonyokra korlátozta, majd megtiltotta, hogy a gyűléseikre eljárjak, nem hittem, hogy teljes egészében kitiltanak maguk közül. Eszembe jutott a fiatal kurtizán, aki az ötödik hónapban jár, és vérezget (ki látná el a terhessége alatt anélkül, hogy a foglalkozása miatt megvetné, ahogy némelyik férfi orvosról hírlik?); aztán az az idős asszony, aki krónikus hólyaghurutban szenved, meg a részeg férjétől, aki nem hajlandó megfizetni a gyógyfüveit. Próbáltam nem felemelni a hangomat, megőrizni higgadtságomat. – De ők mind férfiak. És a legtöbb nő szívesebben fogad egy nőt. Uram, őszintén, ön nem venné szívesebben, ha a feleségét egy nő kezelné, nem valami kutakodó férfi, bármennyire szakmabeli is?
Zirondi horkantott. – A feleségem kiváló egészségnek örvend, és amúgy is én magam kezelném.
– És mi a helyzet azokkal az asszonyokkal, akiknek a férjük nem orvos, és akiket néha… – elhallgattam – kicsit túl sokat vizsgálnak, ha érti, mire gondolok?
Zirondi megvetően nézett rám. – Signorina, ön sértegeti a kollégáimat. Én ezt nem hallgatom tovább. Viszontlátásra, hölgyeim – azzal kisietett az udvarról.
Anyám rögtön utána hátrafordult, és rám villant. – Látod? – kérdezte halkan, és kitárta a legyezőjét. – Ez az arcátlanságod eredménye.
Nem tudtam elviselni a tekintetét, különben olyasmit mondok, amit később bánhatok, és ami csak azt a régi vitánkat tüzelné, miért akarok nő létemre orvos lenni. Mennyire szerette anyám a veszekedés ízét! Nem volt kedvem szítani a haragját. Inkább belopóztam a konyhába, ahol Olmina éppen hagymát aprított. Mikor meglátta az arcom, kiesett a kezéből a kés. – Kísérj el sétálni – mondtam.
Olmina gyorsan kendőt terített a vállára, és belém karolt. Elmentünk anyám mellett, aki még mindig az udvaron legyezgette magát, kiléptünk a házból, és a tengerparti síkos, vízfoltos köveken lépdeltünk, amíg az éjszaka haza nem kényszerített. Mikor végül a szobámba értem, többször is elolvastam apám levelét. Nem, akartam neki mondani, nem
lesz nekem is jobb, ha nem térsz haza. Én elvesztem a hivatásom. És neked sem lesz jobb.
Mert éreztem a szavain, hogy valami nincs rendben. A napok megzavarják az akaratomat,
mégis örök utas vált belőlem… És ami a legfontosabb: ne küldess utánam. Nagyon nem
úgy hangzott, ahogy az én apám beszél.
MÁSODIK FEJEZET
Sós édessel, könnyek tejjel
Húszéves koromban, amikor utoljára láttam, apám nyugtalanul járkált föl-alá a dolgozószobája hosszú, nyitott ablakai előtt. – Elhatároztam, hogy északra utazom – jelentette be hirtelen, miközben széles hátát fordította felém, és egy piros szattyánbőrbe kötött könyvet húzott ki gazdag könyvtára egyik polcáról. – Egy darabig nem jövök vissza. – Ősz szálakkal tarkított fekete haja nedvesen tapadt a nyakához a déli hőségben. – És nem tudlak magammal vinni.
Megfordult és kemény, kifürkészhetetlen tekintettel kémlelt kerek fekete peremű szemüvegén át, afféle pajzsként maga elé tartva a Betegségek könyvét, amit aztán letett a lejtős íróasztalra. Nem feleltem rögtön, csak álltam ott, és halványkék szoknyám redőibe markoltam, ő meg közelebb lépett az ablakhoz, hegyes orrú papucsa a terrazzo sima padlóját súrolta. Levette a mellényét, az ablakpárkányra dobta, aztán ingujjban, bordó térdnadrágban előrehajolt, mint aki el akarja kapni a lagúna felől érkező hűs szellőt. De szellő nem járt.
Nem találtam szavakat, csak bólintottam, és az olvasókereket bámultam, amelyik vele szemben állt legalább két méter magasan az ablak másik oldalán. Ez a függőlegesen álló, kerék alakú szerkezet engem a karneváli gépezetekre emlékeztetett, amilyeneket a vásárban látni, rajtuk kicsi ülések (ez esetben kis polcok a könyveknek), és ahogy forognak, a gyerekek sikoltoznak. Agostino Ramelli, apám jó barátja, a ritka irodalmi gépezet feltalálója még nem fejezte be a művét.
– Gabriella, a hallgatásod tiszteletlenség vagy beleegyezés? – kérdezte apám, és eltökélten kulcsolta össze a háta mögött a két kezét. Gyakran tartotta így a kezeit, ahogy általában azok a férfiak szokták, akik a várost járva a néma köveket faggatják, vagy a víz morajlását odalent.
Megvontam a vállam. Kezdett fülledt lenni a levegő, és bár a melegtől szenvedtem, száraz, hideg harag járt át. Az olvasókerékhez léptem, idegesen tapogattam a vörösfenyő küllőket, és lassú mozgásba indítottam a gépet. A tölgyfa tengely nyikorgott, két-három kis polc lengett előre-hátra. A kész szerkezethez összesen nyolcra lett volna szükség.
Apám kurtán rám villantotta a szemét. Aztán nem is barátságtalanul felsóhajtott, és elnézett a csendes/nyugodalmas tenger felé. A kerék, amely közben megállt, egy hatalmas óraműre hasonlított, amelyet megakasztott a közöny. Mintha a nap hatalmas kerékagya, amelyhez az összes többi ciklust vasalták, belezuhant volna az égbe. A kerék apám betegségekről szóló köteteire várt. De a munka az általános augusztusi kedvetlenség közepette váratlanul megtorpant.
– És mi lesz Ramelli kerekével, Papa? – kérdeztem elgyötört hangon. – Nem akarod megvárni, amíg elkészül? Nem fejezed be a Betegségek könyvét?
Apám felnyögött. Az utóbbi időben gyengélkedett, kedvetlen volt. Én már hónapok óta minden áldott nap másoltam a betegségekről és gyógymódokról írt, alig olvasható, sietve lefirkantott jegyzeteit. Időnként szabadon bántam egy-egy kifejezéssel, amit nem értettem, és beírtam a helyébe a sajátomat. Apám szelíden megdorgált érte, arra azonban nem szánt időt, hogy a szándékait tisztázza. Úgyhogy folytattam a magam értelmezését, és egyszerűen nem mutattam meg neki, építettem a magam párhuzamos enciklopédiáját, az ő kötetének néma társát, amelyet a ládámban őriztem.
A széles Canal Grandén túl Giudecca szürkészöld szigete tompán vibrált a hőségben. Odafent viharfelhők tornyosultak és duzzadtak oldalra is, ólomszínük a tengerre, valószínűtlen súlyuk a levegőre nehezedett.
Én szólaltam meg újra. – Tudod, hogy én vagyok a legjobb ápolónőd és írnokod. Hadd menjek veled, Papa. Ha a sebektől nem félek, miért félnék egy utazástól? – A kezemet szelíden széles vállára tettem, amely őrizte még ifjúsága erejét. Abban a pillanatban úszott be a látóterünkbe az egyik nagy kereskedőhajó, vitorlái lefelé csüngtek a mozdulatlan délutáni levegőben.
– Már nincs szükségem asszisztensre. Egyszerűen a jegyzeteimet fogom bővíteni – felelte távoli hangon.
Elvettem a kezem. Nedves folt maradt utána az ingén. – De azért csak fognak beteghez is hívni? Ki fogja összeölteni a sebeket? Tudod, hogy az én öltéseim a lehető legpontosabbak. – Ez igaz is volt, bár a kezem a mi társadalmi helyzetünkben élő hölgyek közt elég nagynak számít. Csak azt nem tettem hozzá, hogy apám keze már nem olyan biztos, mint valaha. – És az én hajszálam a legjobb cérna.
Apám egyszer elérzékenyülve mondta, hogy drótszálú vörös hajam erősebb, mint a lenszál.
De most csak a fejét rázta, mindkét kezével a márványkő párkányra támaszkodott, mintha meg akarná erősíteni az elhatározását. Figyeltük, ahogy a márnahalászok a fekete gondoláikban állnak a vízen, hallottuk, ahogy tollas nyilaik pengve szántják a levegőt. Mennyire szerettem ott állni mellette, és csendben figyelni a világot! Ő volt az én messzelátóm és nagyítóm, kedves tanítóm és szigorú doktorom. Együtt voltunk tanúi, hogyan keveredik a betegségben a kegyetlenség és a kúra, és hogy van veszteség, amely a gyógyulás során megtérül, és van, amelyik soha nem ér véget. Apámnak nem lett másik gyermeke, így a lányával osztotta meg azokat az adottságokat, amelyek egy fiúnak rendeltettek volna.
A távolból a halászok szinte mozdulatlannak tűntek, álltak a szilárd, szürke felületen, a csónakjuk billegését nem is lehetett látni. A fekete kormoránok olyan határozottan sorakoztak ott körülöttük, akár a tintába mártott betűtestek, mintha a tenger nyomdagépéről felemelkedve egy bizonyos szót betűznének. Volt I (mikor a halat nyelték), S (mikor pihentek) és T (mikor kiterpesztett szárnnyal szárítkoztak a napon). Mi volt ez: istante, istanza, istmo1? Ahogy a madarak a megsebzett halak után vetették
magukat, a kép szétfoszlott. A halászok bottal, evezővel, vagy ami csak kezük ügyében volt, időről időre rácsaptak a kormoránokra. Nyugtalanított az evezők csattanása a villán és a madarak kiáltozása. A torkom összeszorult, mintha sírni szeretnék, mint egy kislány.
– Lányom – mondta apám –, erről többet nem vitatkozunk. –Nem fordult el az ablaktól, és valószerűtlenül a levegőhöz beszélt. –Neked anyádra kell vigyáznod. A kereseted az övé is lesz, bár én elég aranyat hagyok itt, hogy mindkettőtöknek évekre elég legyen. Már be is csomagoltam. De most szükségem van a segítségedre, hogy az orvosságosládikámat megtöltsem.
– Ma délután nem érek rá – válaszoltam élesen, ahogy ezt a dühítő körülményt átgondoltam, hogy ekkora teher kerül rám: az anyám. El fog-e végre fogadni, ha én leszek a támasza? Nem nagyon hittem. A kezemet a gyomromra szorítottam. – Meg kell tisztítanom a szikét. Megígértük Torrigiano doktornak, hogy segítünk eret vágni, amíg a Hold a második negyedben jár, vagy talán már elfelejtetted?
– Neked kell elmenned helyettem – morogta apám. – Nekem az utazásom utolsó simításait kell befejeznem.
Vajon mi okozhatta ezt a hirtelen elhatározást? Vagy a rosszkedve lombikjában lassan érett a változás?
– „ott voltunk még a partmenti lapályon, / mint utas ember, ha, útján merengvén, / a
lelke száll már, bár a teste álljon:…” 2 – A Purgatóriumnak ezeket a sorait mormoltam,
inkább magamnak, mint apámnak. Azt akartam, hogy most is a régi kollegiális módon válaszoljon, de mikor csak állt ott némán az ablakban, nem ismételtem meg a kérdést hangosan.
Másnap reggel még aludtam, amikor apám elosont, nem is búcsúzott el. Bár korán kelt, nyilván kifárasztotta az előző esti vitája anyámmal.
– Nekem ne mondd meg, hogy mit csináljak! – hallottam a hangját késő este, zengett tőle a ház.
– Miért is próbálnám? Soha nem hallgattál rám – szurkálta anyám. –Téged soha semmi más nem érdekel, csak az a poros köteted a betegségekről. A saját gonosz természetedet bezzeg nem tudod meggyógyítani.
– Semmit nem értesz, asszony! – A fejem fölött rengett a plafon, ahogy apám föl-le járt a szobájukban.
Végül anyám felnevetett: – Te meg még annyit sem! Próbáltam egybetartani ezt a háztartást a mesterséged meg a kis családunk érdekében. De te olyan vagy nekem, mint egy kísértet, állandóan bezárkózol a dolgozószobádba, vagy kint rovod a köreidet! És most elhagysz végleg?
– Ha nem volna a lányom meg a betegeim, már rég elmentem volna. – Az én lányom is.
– Talán a te tested, de nem a te lányod.
Nem hallottam, ahogy anyám levegő után kapkod, de éreztem azt a hatalmas lélegzetre való csendet, amely az egész házból mérhetetlen hosszú időre kiszívta a levegőt.
Most viszont a saját utamra készülődtem. De anyám megérezte, hogy valami nincs rendjén. Bár ideje volt már lefeküdni, végigcsattogott a folyosón, és kopogtatás nélkül kitárta a szobám ajtaját. Azonnal meglátta, hogy ott hevernek az ágyon a táskám mellett a ruháim, az orvosságosládikám nyitva áll, az íróasztalon szanaszét papírok, és mindent megértett.
– Menj csak – mondta, és arca a gyertya meleg fényében kipirult. – Hagyj csak el engem. Ahogy az apád.
Nem szóltam semmit, ezért hozzátette: – Menj, veszítsd csak el a szerencsédet, Gabriella. De amikor visszatérsz, ne számíts hozományra.
Mikor megértettem, mire céloz a szurkálással (hogy semmi esélyem a házasságra), megdermedtem a készülődés közben. – Mamma – mondtam végül. – Az én hozományom itt van – előrenyújtottam a két kezem –, és itt… – megütögettem a homlokom.
Anyám az ablakomhoz lépett, és a spalettán át a város halvány fényeit kémlelte, ahogy egy-egy ablakban parázslottak és szétfoszlottak a vízen. – Értem én, értem: majd jól jön, ha találkozol egy kérővel. Alig várom, hogy halljam, mit fog mondani. – Megpördült, szembefordult velem. – Vagy hogy mit nem fog mondani, miközben eltűnik, mint egy elfújt gyertya. – Anyám a szívére szorította a kezét.
– Én csak azt akarom, hogy boldog legyél, Gabriella. Hogy gyerekeket szülj. Miért nem mész hozzá egy derék orvoshoz? Miért te akarsz orvos lenni? – A szemébe könnyek gyűltek, mert ezt a beszélgetést sokszor lefolytattuk már, és mindig kimentem a szobából. De most egyszerűen csak bámultam rá a megbántottságtól vadul és némán. Egy széles canale két oldalán álltunk, és nem volt köztünk híd. A sötétben hullámzott a tenger.
Anyám lesütötte a szemét, föl-le járkált a szobám teljes hosszában, a sarkai végigkopogtak a márványkövön, aztán elnyelte a zajukat a széles ciprusi szőnyeg.
Hirtelen hadarást hallottunk, és mindketten az ajtóhoz ugrottunk. Anyám sovány szobalánya imbolygott be idegesen egy csöpögő gyertyával, a háta mögött a folyosón hatalmas csuklyás árnyéka. – Kész az ágya, asszonyom – mondta óvatosan Milena. Téblábolt, csontsovány nyakát a szabad kezével dörzsölgette, hosszú ujjai furcsán elegánsak voltak.
Felsóhajtottam, és azt mondtam: – Nem hagylak el, mama. Megtalálom a férjedet, és egybefogom a családunkat. – Elszánt őszinteséggel beszéltem, mintha valaha is egységes lett volna a család, amikor apám velünk volt. A tartalék szoknyáimat és blúzaimat ököllel préseltem a bőrtáskába, részint, hogy több ruha beférjen, részint, hogy erőt gyűjtsék, és ellenálljak anyám gyűlölködésének.
Megfogta a vállam. – Gabriella. Ne menj el. Nekem… szükségem van rád itthon.
Elnémultam. Ilyen szavakat sosem hallottam anyám szájából. – Mama. Én ezt már teljes szívvel-lélekkel eldöntöttem – feleltem halkan.
Anyám ezúttal elnémult a teljes döbbenettől. Aztán sarkon fordult, és otthagyott.
Azon a sorsdöntő napon is így fordult ki a szobából, tizenöt éves koromban. Este volt, Olmina segítségével vetkőztem anyám figyelő tekintetének ritka kíséretében. Épp utasításokat adott, hogy melyik ruhámat vegyem fel egy közelgő családi lakodalom alkalmából, amikor Olmina lehúzta a fejemen át az ingemet, és egyszer csak örömmel felkiáltott. A ruhámat tarkító sötétvörös folt változást mutatott. Én addig meg sem éreztem, de akkor halvány borzongás futott át rajtam. Olmina gyöngéden az ágyra fektette az inget. Reszketve szorítottam magamhoz a hálóruhámat. Olmina szemébe hirtelen könnyek szöktek – anyám viszont megdermedt.
– Többé nem vagy kislány! – nyögte, mintha a nővé érés valami előreláthatatlan csapás volna. Nyilván észrevette, milyen nyugtalanságot váltottak ki a szavai, mert hozzátette: – Ezzel elindulnak a csillapíthatatlan vágyak, lányom. Vége az egyszerű örömöknek. – Nyilván a saját változásáról beszélt, mert elfelejtette, hogy én apámnak segítek a munkájában, és igazán kevés egyszerű örömben van részem.
Hogy a betegségekkel és a halállal töltöm az időm. De ő ilyesmiről hallani sem akart. A szájába harapott, és kisietett a szobából. A testem elárulta. Valami megváltozott közöttünk, amit nem lehetett visszavonni, mint amikor sós víz szivárog a kútba. Többé nem tartoztam hozzá, ha egyáltalán valaha tartoztam.
Olmina volt az, nem az anyám, aki megtanított a tengeri szivacs használatára, hogyan kell felkötnöm a hálóingem alá egy selyem-szalaggal (előbb a derekamon körbe, aztán át a lábam közt, majd a derékszíjhoz kötözni), hogy a vérzést felfogja. Anyám többet nem beszélt a változásról.
Másnap kora reggel folytattam a csomagolást, kivettem a ládából apám leveleit meg egy kis üveget, hogy a táskámba pakoljam.
Most novemberben, miután egy beteg barátom ápolásából hazajöttem, ott találtam a tűzhely rostélyán azokat a leveleket, amelyeket még imádott Maurizióm küldött (aki tizenkét éve halt meg harmadnapos lázban), ott lobbantak hamuvá, az átkötő zsinórjuk is egyetlen forró hajszálérré zsugorodott. Maurizio finom kék halántékereire gondoltam, ahol annyira szerettem megcsókolni. Az arcára. A füle tökéletes kagylójára.
– Ha nem szabadulsz meg a múltadtól, soha nem fogsz a jelenben élni! – kiáltotta anyám, az elszenesedett levelek mellett állva. – Miattad csináltam. A szerelemnek felperzselt mezőre van szüksége, hogy az új mag csírázni tudjon. Különben soha nem találsz férjet!
Olyan erővel markoltam föl a hamuslapátot, hogy anyám félelmében hátralépett, és nekiesett a konyhaasztalnak, és a szobalánya után kiáltott. Meg tudtam volna ütni. De elfordultam, hogy felkotorjam a tűzhelyről a hamut. Később, mikor egyedül maradtam, egy pergamentölcséren át, amit az orvosságosládikámban tartok, az egészet egy üvegbe töltöttem. Ennyi levélből alig valami kis hamu! A szerelmem szavainak leheletsúlya sincs. Apám leveleit nem erre a sorsra szántam.
Úgy terveztem, hogy utazásunk első állomásán, egy-két darab kivételével az egészet átadom kedves barátunk, dr. Cardano kezébe, hogy biztonságban megőrizze.
Hamarosan élénk hangot hallottam odalentről. Lavinia volt, az unokahúgom, el akart búcsúzni, mert üzentem neki Lorenzóval.
– Gyere föl a szobámba – kiáltottam. Anyám, aki nem tudna lemaradni semmilyen beszélgetésről, jött utána a lépcsőn.
Lavinia kusza figurája volt Velence utcáinak, mert imádott rajzolni, kislány korában abban lelte kedvét, hogy mindenféle csontot és koponyát lerajzolt, amit apám a dolgozószobájában tartott. – Ez itt micsoda, dottore Mondini? – kiáltotta, miközben apám az íróasztalánál dolgozott. És bár apám úgy tett, mint aki bosszankodik, általában mosolyogva válaszolt a kérdéseire. Lavinia olyasmit is megkérdezett, amit én vonakodtam volna, inkább megnéztem Vesalius Epitoméjában. Apám gyakran letette a tollát, és csak nézett minket egy ideig, mintha nagy öröme telne benne. Lavinia a csontok alakját tanulmányozta a szépművészet szempontjából, én meg a nevüket és a metszetüket tanultam az orvostudományéból. Így gyakran töltöttük a hosszú délutánt egymás társaságában, és a magunk eltérő módján bálványoztuk a csontokat.
– Gabriella, csakugyan elutazol? – kérdezte Lavinia. Eszembe jutott néhány korábbi látogatása: a hóna alatt papírtekercsek, a zsebeiben széndarabkák, elkent por a kezén, a karján, az arcán és a ruháján. Ma egyszerűen csak nem kapott levegőt, mert gömbölyű teste – bár érett szépségéért irigyeltem – gyakran lelassította. Az én se nem telt, se nem sovány testem őmellette átlagosnak tűnt. Lavinia megfordult, hogy gyorsan köszöntse anyámat, aki rászólt: – Drágám, igazán örülnék, ha józan belátásra buzdítanád a lányomat.
– Jaj, signora Mondini, hogy kérhet éppen engem, hogy térítsem józan észre – csipkelődött Lavinia –, hiszen hányszor kételkedett az enyémben!
De anyámnak nem volt kedve visszamosolyogni. Borongva nézett a földre, mintha odalent, a változó szigeti fövenyben egy isten lakna, aki meghallgatja az imáit, és összeköti az anyát a lányával. De mivel nem kapott választ, megmarkolta a szoknyáit, és kiment a szobából.
– Tehát? – Lavinia várakozóan csókolt arcon kétfelől.
– Igen, igaz. – Leültünk az ágyamra. – Eldöntöttem, hogy megtalálom apámat, visszahozom, és segítek neki befejezni az enciklopédiáját, a Betegségek könyvét.
– És nem lesz ez veszélyes?
– Itthon maradni talán még veszélyesebb – mondtam, és halvány kezemet rátettem az ő szokás szerint fekete körmű, és ezúttal festékpettyes kézfejére. Épp tojásfestékkel festett. – Engem itt lassan összenyomnak, a Céh, a mama…
Lavinia bólintott. – Hallottam anyámtól, hogy a Céh némelyik tagja rosszallja, hogy gyógyfüveket használsz, apám boltjában beszéltek róla. Ezek a pletykák azalatt fortyognak, amíg egy falka orvos az apám kétbalkezes segédjére vár, hogy kimérje a gyógyszereiket.
– És miért nem szóltál?
– Óvni akartalak. És csak a szokásos üres panasznak gondoltam. Miért akarnák ennyi idő után most megszüntetni a tagságodat?
– Ez hülyeség. Nyilván kevés az új beteg, ezért húztak elő a semmiből egy ilyen ürügyet, ami üres koponyára vall.
Nevettem, és azt feleltem: – Mindegy, most legalább kereshetek magamnak utat a nagyvilágban. Elmegyek azokba a városokba, ahol híres orvosi egyetemek vannak, begyűjtők néhány ajánlólevelet: akkor majd hogy utasít el a Céh?
– Jól van, Gabriella. Akkor gyakorold a mesterséged. – Bátor arccal tette hozzá: – És én is az enyémet. De mi lesz az idegen nyelvekkel? Hogy fogsz szót érteni?
– Az nem érdekes. A mi dallamos nyelvünket sokan beszélik. És franciául meg angolul egész jól elboldogulok, mivel az évek során a vacsoraasztalnál volt alkalmam idegen orvosokkal társalogni.
– És merre mész?
– Gyere, megmutatom. – Az íróasztalomhoz vezettem. Ide meg ide: – az ujjamat végighúztam azon az útvonalon, amit a Mercator térképemen elterveztem. A gyertya lángja teljesen mozdulatlanul állt az esti hőségben. Lavinia előrehajolt.
– Látod? Paduán túl ott integet Európa sok nagy orvosi központja: Leiden, Edenburg, Montpellier. És Tübingen, ahonnan apám legutóbbi levele érkezett.
– De miért nem maradsz dr. Cardanóval, és miért nem írsz azoknak az egyetemeknek, hogy nem tudnak-e az apádról? Különben nem kockáztatsz túl sokat, ha nekivágsz az ismeretlennek?
Nem is nagyon hallottam, inkább újra kiejtettem halkan a városok nevét. A légzésem felgyorsult, a szívem és a képzeletem jóval előrébb szökellt. A folyosóra tárt ajtó felé pillantottam, aztán odaléptem és becsuktam. – Lavinia, én az ismeretlenre vágyom. – Megérintettem a térképet, a papírja olyannak tűnt, mint forró, nedves éjszakán a test.
Lavinia elképedve nézett rám, aztán a megértés örömétől elpirult. – Már-már azt kívánom, hogy veled mehessek.
– Hát gyere!
– Nem, nem tudnám itt hagyni Velencét. Én nem vágyom annyira új utakra, mint te. Lendületesen átölelt, aztán kiszaladt a szobából, fekete haja kicsúszott a homlokkötőjéből, amely a lépcsőre hullott, nyers lenvászon munkaruhája mereven suhogott.
– Lavinia! – kiáltottam utána, és felkaptam a nyersselyem hajpántot. Az ablakomhoz futottam, de már csak a sziluettjét láttam, ahogy a Campo Sant’Agnese sarkán befordult. Egy ideig elérzékenyülve szorongattam a pántot, aztán benyomkodtam a többi holmim közé a táskába.
Másnap reggel hallottam, ahogy Olmina a facipőjében végigkopog a Zattere kövein, idegességében fel-alá járkált. Éneklő hangján felkiáltott az ablakomba a keskeny rakodópartról. – Meddig várjunk még, signorina?
Aztán: – Dottore Gabriella, a gondolák készen állnak!
A türelmetlensége a vonakodásból adódott. Amikor megkértem, hogy Lorenzóval kísérjenek el az útra, könyörögni kezdett: – Hadd maradjunk itthon, Gabriella. Az út nem ígér sok jót. A jövőben egy holttestet érzek. – De Olmina folyton tarokkozik, és mindig romlást jósol, úgyhogy nem figyeltem rá. Ő azonban folytatta: – Türelemre lenne szükségünk, megvárnunk, amíg az édesapja visszatér. Mert a város előbb-utóbb visszaöleli a keblére, nem igaz? – Olmina nem akarta elhagyni sós mocsári üledékre épült városát, a várost, amely úgy ringatózik az árapályon, akár egy zátonyra futott csoda.
Az életemet születésemtől fogva Olmina tartotta rendben. Pár hónappal az érkezésem előtt halva született a gyereke, a feje beleszorult a magzatburokba (a jósi képesség jele, amely soha nem válhatott valóra), úgyhogy Olmina lett a dajkám csecsemőkoromban:
egyszerre szívtam sóst édessel, könnyet tejjel. Az évek során megvédett az anyámtól, aki nem volt hajlandó szoptatni, mivel tizenöt éves fiatal lányként, gondolom, megriadt attól, ami a testével történt. Nem esett neki könnyen az anyaság. Ráadásul a saját anyja sem volt jelen, hogy segítsen, mivel mint nem hivatásos gyógyítót boszorkányság hamis vádjával börtönbe zárták. Mennyit hallottam a mamától: – Jaj, Gabriella, sírtam, amikor megszülettél! A fejed úgy eltorzult, azt hittem, egy idiótát hoztam a világra!
Volt az a pár korai év, amikor anyám úgy játszott velem, ahogy az ember egy hajas babával. Felöltöztetett mindenféle kényelmetlen ruhába. Nedves vörös hajamat apró gyűrűkbe tekerte az ujja körül. Odaültetett valamelyik ablakba egy díszpárnára, ahonnan láthattam a hajókat a canalén, az arcomra fehér púdert tett, és amikor eljöttek a barátnői beszélgetni meg páváskodni, rám szólt, hogy meg se moccanjak. De emlékszem, egy nap, nem sokkal a harmadik születésnapom után már nem akartam engedelmeskedni. Hetek óta szitált az eső. Olmina adott nekem is egy tálkában gesztenyemasszát, hogy gyúrjak belőle figurákat. Ott guggoltam a padlón egy szőnyegen (bár én többnyire csak összenyomtam az egészet a tenyeremben, és kipréseltem az ujjaim közt). Anyám fölém hajolt, és szorosan megfogta a karom, mintha a padlóhoz akarna szögezni, és azt mondta:
– Maradj itt, érted? Le ne szállj erről a szőnyegről, különben szörnyek jönnek a pincéből. – De én nem voltam benne biztos, hogy ha csakugyan szörnyek élnek a pincében, akkor tényleg otthon akarok maradni.
Miközben Olmina nekem háttal a gesztenyés süteményt gyúrta a vastag asztalon, anyám meg odahúzott egy széket, és a sütőből áradó melegben elszunyókált, kiosontam. Elhatároztam, hogy felfedezem a házunk előtti rakodópartot. Felvettem a kis pelerinemet és a gyapjúsapkámat, meglöktem az ajtót, amit nyilván Lorenzo hagyott résnyire nyitva, amikor reggel elment, és kitotyogtam a napvilágra. Már elállt az eső, a hajók úszó házikók módjára ringatóztak, és én a szabadságtól boldogan visítottam, ahogy a víz partján futottam a köveken. A kereskedők megbámultak, két apáca megkérdezte, hol a mamám, a tengerészek hangosan énekeltek és integettek, és egy hölgy a szolgálójával nyersen rám förmedt, amikor beléjük szaladtam. Találtam egy háromlábú macskát egy pad alatt. Megkóstoltam egy kenyérdarabot, ami leesett a kőre, aztán ki is köptem. Megmarkoltam egy asszony gyönyörű bíbor damasztszoknyáját, nevetett, és megkérdezte a nevemet. A szél csípte a szemem. Egyszer csak anyám ereszkedett le rám sötét felhő alakjában: – Ezt soha többet ne csináld velem! – kiabálta, és végigrángatott a köveken, amitől a lábam időnként elemelkedett a Zattere kövezetétől. Anyám bezárt az öltözőszobájába. – Mostantól ide foglak becsukni, hallod?
Egy darabig csöndben sírdogáltam, aztán elaludtam. Később, ebben a bizonytalan félhomályban, egy abroncsos szoknya alatt ébredtem, ami egy hatalmas tengeri szörny bordavázára emlékeztetett. Sűrű képzeletemben anyámból leviatán lett. A szörny bordavázában ide-oda ringatóztam. De nem tudott ártani nekem, mivel benne rejtőztem. Legalábbis így képzeltem el, amíg Olmina meg nem érkezett egy csilingelő tolvajkulcscsomóval, hogy levigyen vacsorázni.
Olmina a háztartás minden titkát ismerte, ezért is gondolta meg anyám kétszer, hogy kidobja, nehogy aztán Olmina megtöltse Velence mások szerencsétlenségével betelni nem tudó, mohó füleit. Később épp Olmina figyelmeztetett, amikor egyetemre jártam, hogy orvosi írásaimat rejtsem el apám kisebb szakmai szövegei mögé, amiket csak ritkán forgat, és én ezt azonnal meg is tettem. Anyám nemigen lépett be a dolgozószobába, akkor is el kellett kérnie a kulcsot, mivel apám jól ismerte, mennyire szeret belelesni a papírjaiba, összekeverni a lapokat. – A te szeretőd a materia medica – mondta neki anyám dühében. Amikor apám távozott, magával vitte a szoba kulcsát is, mondván, hogy a riválisai megpróbálhatják ellopni az írásait vagy a könyveit, bár az is lehet, hogy valami belső riválissal viaskodott.
Ezért hónapokig kétszeresen szenvedtem apám hiányától. Egyrészt eltűnt az életemből, másrészt hiányoztak papírra vetett szavai is. Annyira nyomasztott ez a bezárt szoba, hogy már azon tűnődtem, hogyan juthatnék be, például hívnék egy lakatost (bár tudtam, hogy az ilyesmi nem maradna sokáig titok), vagy esetleg betörném az ablakot kővel, és egy üveges segítségét kérném, ami megindokolná, miért kell létrán felmásznom oda (bár ez is elég gyanús és talán nevetséges megoldás lett volna: ahogy egy kiöltözött orvosnő imbolyog a létrán). Persze ezek az ötletek csak a figyelmem elterelésére szolgáltak. Rettenetesen hiányzott apám, mintha valami lényeges részem törlődött szakadt volna ki belőlem. De egyik korai levelében, amit 1580 őszén írt Paduából, már megváltoztatta a szándékát.
[…] és az olvasókeréken, amit indulásom előtt átvittünk a te szobádba, a kerékagyban van egy középső kerek pöcök, amelyiket a túloldalival ellentétben könnyen ki lehet húzni. Ott egy kis üreget találsz, abban van a dolgozószoba pótkulcsa. Tartsd meg ezt a kulcsot, hiszen eredetileg is a tiéd volt, kedves Gabriella. De semmi esetre ne add oda senkinek. Ha bemész a dolgozószobába, zárkózz be, senki ne is sejtse, hogy az ajtó ki volt nyitva, és csak óvatosan lépj be, ha nincs otthon senki. Felteszem, folytatni fogod a betegségek tanulmányozását és a róluk szóló írásaidat, hogy ha megjöttem, a magaméhoz csatolhassam. Egy nap, ki tudja, talán megelőzöl a ránk támadó betegségek természetének kutatásában és az utána való nyomozásban. Ez a kötelességed az előtted járók iránt, hogy befejezd, amit ők nem tudnak… sőt, hogy befejezd a gyógyítást, amit ők nem tudnak, vagy nem akarnak elvégezni (sőt, hogy meggyógyítsd azt, amit ők nem tudnak, vagy nem akarnak).
Boldog voltam, hogy újra beléphetek a dolgozószobájába, bár egy idő után az örömömbe keserűség vegyült. Ahogy teltek-múltak az évek, apám dolgozószobája olyan lett a házunkon belül, mintha a hiánya fura mauzóleuma volna. Időnként bementem olvasni, letörölni a polcokat és az asztalokat, ahol ki tudja, honnan (hiszen az ablakok és az ajtók mindig zárva voltak), rengeteg por gyűlt össze, hacsak nem a külvilág pora, amit én hoztam be. Néha a kísértetével is beszélgettem – különös ilyet állítani, tudom, ha az illető még él. De hát így történt. Papa, hol vagy most? Milyen gyógymódokon dolgozol? Van
egy betegem, aki levertségben szenved, és semmilyen szokásos gyógyfűvel nem sikerül felélénkítenem. Mit csináljak?
Soha nem írtam az íróasztalánál, mert nem akartam megzavarni a tárgyai rendjét. Mindent ugyanúgy hagytam, ahogy ő, hátha a változatlan rend sietteti a visszatértét. De persze semmi nem maradt változatlanul. A tinta beszáradt és felkunkorodott a tartóban. A pennáit láthatatlan rovarok rágták szét. A könyveket ellepte a pókháló.
Ezzel szemben a saját szobámban minden ablakot nyitva hagytam, szinte bármilyen időjárásban. Most, hogy távozni akartam, a keskeny oldalsó canalén át a szárnyas márványoroszlán felé bámultam, amelyik felemeli a mancsát, és szenvtelen, akár egy szent. Ő lakta be ezt a látványt egész életemben. Mohos kő mellkasa alá néha macskák bújtak, megsokszorozták távoli tekintetét, alul a víz tükre pedig megfordította. A Rialto piacán kézbe fogható méretű, jáspisból faragott oroszlánokat árultak, mert állítólag gyógyítja a lázat és szétoszlatja a mérget, és gránátkőből faragottat is, általános csodaszernek és amulettnek úti veszélyek ellen. Bár én nemigen hiszek az ilyesmiben, azért vettem egyet.
Közeledett a reggel, de harmadik emeleti szobám alatt a keskeny folyosót még árnyék borította. Láttam a tenger vékony szalagját, ahogy a San Vio úszik a Canale della Giudecca csobogó vizén, amely aztán a Canal Grande di San Marcóba fut, aztán a lagúna vizébe, és végül ki a nyílt Adriára. Mikor az ablakom alól felszálló tengerillatot beszívtam, megéreztem benne a jég fémes szagát is, a forrást. Folyókat és hegyeket.
Az ajtómon tompa kopogás.
Kinyitottam: Lorenzo állt ott, Olmina alacsony, izmos férje, aki visszatérített a kézzelfogható dolgokhoz.
– Kérem, dottore, Olmina már a szakállamat rángatja! Estig el kell érnünk Paduába. Minden bőrtáska és ennivaló fel van pakolva, kivéve az orvosságosládikát.
Lorenzo is akkor lépett a háztartásunkba, amikor születtem, a szeme és a bőre sötét gyantaszínű, mintha az egész ember fából volna. Pinoában született, hegyi tájszólásától stílusa és beszédmódja döcögős volt, mint egyik-másik egzotikus lényé, akiket a kereskedők hoznak magukkal távoli országokból: mint a numídiaiaké a dromedárjaikkal vagy a közömbös berbermajmaikkal. Lorenzo gyakran panaszkodott az Adria szeszélyeire. – Csak legyen a talpam alatt terra firma, Tirol, és ne ez a város, ahol a Hold és az iszap az úr, ahol az életünk ugyanolyan nedves, mint a tenger!
Olmina mindig megvédte Velencét (ez volt házasságuk állandó civakodásainak tárgya). – Ha nem volna ez a város, la Serenissima,3 akkor valami fagyos kunyhóban élhetnénk a
piszokban, a lábunkat az előző évi szalmába burkolnánk, és bámulnánk a gyönyörű hegyeket. Ennyit a szilárd talajról. Vagy már elfelejtetted a lábujjaidat?
Lorenzónak gyerekkorában három lábujja elfeketedett a fagyástól, és le kellett vágni őket. Barna harisnyája jobb lábfejét mindig gyapjúval tömte ki, miután a nyers gyapjúból kiszedte a bogáncsot. – La Serenissima! – ismételte Lorenzo keserűen, és beleköpött a tengerbe. Flegmatikus alkat volt, a természete hideg-nedves.
Most becsuktam és utoljára jól bereteszeltem az ablakomon a sötétzöld spalettát. – Köszönöm, Lorenzo – mondtam. – Jövök már. Csak az imáim voltak hátra. – Ahogy mentegetőztem, eszembe jutott a régi mondás: Ahol három orvos van, ott kettő ateista.
Lorenzo elvigyorodott, mint aki kitalálta a gondolataimat.
Megragadtam tölgyfa orvosságosládikám delfines ikerfogantyúját, és miután Lorenzo segítségét elhárítottam (mindig én cipelem, mert félek, hogy az idegenek rossz hatással vannak a gyógyszerekre), leereszkedtem a kopott lépcsőfokokon.
– Mamma? – kiáltottam.
Csend fogadott. Lorenzo hátralépett, amíg újra kiáltottam anyámnak, most már búcsúzóul.
A ház hűvös mélyéből a hangja végigszántott a folyosókon. – Most legalább szabadon élvezhetem az életemet! – A blöffje nem csapott be.
Megismételtem: – Isten áldjon! – És azt is hozzátettem volna: „Vigyázz magadra, mama, légy boldog” – de a torkom bezárult, és a számnak kesernyés íze lett. A bánat sós íze töltötte el.
Nem jött válasz. A csend súlyos ólomként zuhant a gyomromra, amely megfeszült ellene. A sírás ellen. Hiába viseltem annyi éven át anyám kedélyének és szeretetének ingadozását, mégis vágytam az áldására.
Mihelyt kiértem, fejbe kólintott a nap ragyogása, ahogy a vízen sokszorozódott. – Finalmente! – morgott Olmina az imbolygó gondola orrából.
Felléptem a tatra, Lorenzo a nyomomban, és minden teketória nélkül orra estem, ahogy a ládikát súlyos dobbanással letettem a hajó közepébe. Háttal ültem le, hogy láthassam a házat, amelyet elhagyok. A fakó okkersárga falak elszíneződtek a tengertől, alul szürkészöldesek, mintha az épület maga oszladozó test volna. A víz közelében alvadtvér-színű téglák álltak ki, ahol a vakolat leesett. A viharvert ajtók, amelyek alul szálkássá korhadtak, zárva maradtak. Lehetséges, hogy egész mostanáig nem vettem észre családi házunk romlását?
De hát a többi ház is omladozott vagy állványok tartották. Miközben az evezők egyenletes merítő-húzó-emelő-merítő mozdulataival suhantunk a nyugodt vízen, figyeltem, ahogy a Zattere távolodik, aztán a többi harangtorony, templomtorony, ferde
tető mögött megjelenik a San Marco és a többi negyed is, romosan, mohosan, dicsőségesen, csillogóan, imával tele, élőn, bánatosan, elnémulva, buján, szilárdan, mesésen, aztán eltűnik – a távolságtól az egész egybeolvad, elhalványul, kékesfehér lesz és áttetsző, mint a fátyolszövet, amivel beköthetek egy sebet.
A gondola siklott tovább, én meg az ölembe emeltem az apám leveleit tartalmazó táskát. Bár tudtam, hogy becsomagoltam őket, újra ellenőriztem – mind megvolt, csinos kötegekben.
Utoljára vettem szemügyre a házunkat. A hőség ellen minden ablakon spaletta, egy kivételével. Továbbra is figyeltem, de semmilyen kéz nem húzta el a függönyt. Egyetlen arc nem látszott, amely a távozásunkat követte volna.
HARMADIK FEJEZET
Dr. Cardano háza
A Padua felé vezető út melletti mezők az érő kölestől vibráltak, a levegőben a kabócák hada fúrt kitartóan. Mint kíváncsi kislány, egyszer odavittem apámnak egy marék tökéletesen kettéhasadt kabócavázat, és megkérdeztem, mi történt a nyár kellős közepén felrepedt testükkel. Talán átalakultak apró, kiégett szellemekké? És a szellemek aztán a Mennyben dörzsölgetik a levegőt? Apám elmosolyodott ezekre a buta kérdésekre.
Gabriella – bosszantott –, addig énekelnek, amíg meg nem pukkadnak!
A gondolával alig több mint egy óra alatt elértünk Margerába, épp akkor harangoztak délre. A nagybátyám, Ubaldo már várt ránk a kis fadokkon, és elvezetett az állatokhoz: öt öszvérhez és a saját lovához, Orfeóhoz, a szép fekete murgéséhez. Orfeo sötéten fénylett a déli napon, és az öszvéreket lökdöste, amelyek majdnem olyan magasak voltak, mint ő.
– Gabriella! – A nagybátyám lelkesen ragadta meg a karomat, és a blúzom ujján át is éreztem, mekkora bütykök nőttek a kezén a vaskereskedéstől. – Messalina nénéd nagyon csalódott, hogy nem nézel be hozzánk. Annyi év után mi ez a nagy sietség?
– A nyugtalanság végre kiszabadult a palackból, kedves Ubaldo. Nem szeretnék az út elején rögtön időzni, alig várom, hogy átkeljek a hegyeken.
Előrehajoltam egy sietős csókra jobbról-balról, miközben Lorenzo gyorsan felszerszámozta az öszvéreket a holminkkal. Milyen furcsa érzés volt elköszönni annak az embernek a hasonmásától, akit épp keresni indultam!
Rövid ideig oldalt ültem a nyeregben, de kényelmetlennek találtam, és Olmina tiltakozása ellenére felgyűrtem lenszoknyáimat, és keresztbe tett lábbal ültem meg a lovat (ahogy sok nyárral ezelőtt a nagybátyám tanított). Micsoda megkönnyebbülés! Elhatároztam, hogy a jövőben én is bugyogót fogok hordani a szoknyáim alatt, akár a velencei kurtizánok. Volt is a csomagomban egy ilyen darab arra az esetre, ha a szoknya nagyon tikkasztó lenne, és most már más célt is találtam neki. A luxusdamaszt lesz a lovaglóöltözetem.
Velence falai – a palazzók, a scuolék,4 a templomok és a zárdák a város számtalan
pompás börtönével együtt – elhomályosultak a hátam mögött a mocsaras tengeren. Ahogy továbbutaztunk, az Orvosok Céhének tagjai a féltékenységükkel együtt elvesztették a jelentőségüket, a mesterségem körül a rendelkezéseik egyre szorosabb hurka már nem volt olyan fojtogató. Megszabadultam tőlük, bárkin szabadon alkalmazhatom a képességeimet, aki utunk során a segítségemre szorul.
Rég eldöntöttem, hogy a céh igen elismert doktorai számára teljesen ismeretlen betegségekről fogok jegyzeteket írni. Apám csak örül majd. Egy Leidenben, 1581 tavaszán kelt levelében írta:
Néha teljesen kétségbeestem, a jegyzeteimtől, és talán nem értékeltem eléggé azt a nagyfokú segítséget, amit ezekben a dolgokban tőled kaptam. Hogy tudtad egyáltalán kibogozni a gondolataimat, te lány? Azt hiszem, a mi mesterségünkben szokatlan női mivoltod tette lehetővé azt a körkörös megközelítést, amely kezdetben gyerekesnek tűnt ugyan, de később hatékonyabbnak bizonyult az én éles intelligenciámnál is.
Eszembe jut, amikor a szőrrel borított lányt kikefélted, és őt magát kihúztad a fülkéjéből ahelyett, hogy csak az elérhető részeken vetted volna kezelésbe a testét borító szőrt, élete fő akadályát. Így könnyebben tudtunk neki valamilyen helyzetet javasolni, bár a szülei hallani sem akartak róla. Más szóval hiányzik kanyargós észjárásod. Mi ketten együtt jobb orvosok vagyunk. De sajnos a világ nem fogadja el a nőket ebben a szerepben. Én viszont megtartalak múzsámnak, bár messze vagy, ahogy lenned is kell.
Hány száz kilométert kell még utaznunk? Minden kilométer épp ezer lépés, mille passus, ahogy a régi rómaiak mondták. Olmina halkan szipogott lovaglás közben, de Lorenzo vidám volt. – Hagyd ezt abba, asszony, megyünk világot látni!
– Velencén kívül nincs világ – mondta Olmina.
– Magunkkal visszük a világunkat, kedves Olmina – nyugtattam.
– Nekem is úgy tűnik – panaszkodott Lorenzo alig hallhatóan, mert idegesítette, hogy három öszvér kell a bőrtáskáink és a készleteink hordozására.
– Lontan da casa sua, vicino a qualche disgrazia – figyelmeztetett Olmina. Távol
otthonról, közelebb a balszerencséhez.
– O Dió mio, nem élhetünk mindig félelemben! – mondta Lorenzo, aztán rácsapott az öszvére farára, hogy lehagyjon minket.
Mindketten elnevettük magunkat a fura látványtól, ahogy ősz haja kusza kazla, rövid, csontos keze-lába és törzse végigzötyög a száraz úton.
Később már egyáltalán nem mulattatott, amikor a por ragacsos lisztje leszállt a bőrünkre. Megfogod bánni ezt az utat, Gabriella, mert csak nehézségekhez vezet! – figyelmeztetett anyám. Még alig kezdtünk bele, kesztyűdén kezem máris megdagadt a hőségben, a porszemcséket egy kis csipkés kendővel töröltem az arcomról, és széles szalmakalapomon leengedtem a fátylat.
Némán haladtunk át Luciafuccina apró falván. Sehol egy lélek. Nyilván épp ebédeltek a mezőn, vagy odabent a hűvös házaikban, szorosan bezárkózva a hőség és a szúnyogok elől, amelyek egyenesen a levegőből váltak ki, és lebegő sisakként csatlakoztak hozzánk.
Még két óra Paduáig.
Ahogy továbbhaladtunk, a sík föld átadta helyét az enyhe emelkedőknek, szőlőfürtökkel teli gyümölcsösökre néző apró villák álltak düledező galambdúcaikkal a hatalmas tölgyek és gesztenyefák hűvös ágai alatt. A tájat saláta-, retek-, dinnye- és fűszernövénysorokkal teli, kőteraszos vagy fallal körülvett kertek kockázták egyenletes geometria szerint, mintha egy óriás húzgálta volna kockákba egy irdatlan nagy gereblyével a hullámos földet előbb egyenesen, majd merőlegesen futó vonalakba, hogy a telkek biztosan egy szőttes darabjainak tűnnének, már ha az ember sólyom volna, és felettük körözhetne.
Megnyugtatott a kellemes látvány, és amikor már azt hittem, elalszom Orfeo hátán, megéreztem a Brenta folyó nedves fövenyének frissítő illatát. Padua hatalmas kapuját – a Porta del Portello halvány kövét – gondolák és csónakok sora szegélyezte, ott imbolyogtak a kőlépcsők előtt. A hajósok mindenféle, részben piacra, részben továbbszállításra szánt holmit rakodtak, borosüvegcséket, gyümölcsös- és zöldségeskosarakat meg faárut a tehetős előkelőség számára. Néhány üres csónak mély, üres hanggal kotyogott a város vastag falának köveinél. A rekedt hangú hajósok igazi látványt nyújtottak, minden járókelőre megjegyzést tettek, kötekedtek a diákokkal, énekeltek a nőknek és odafütyültek még a nemeseknek is!
Én persze egyenesen tartottam a fejem, ahogy elöl lovagoltam, bár kísértést éreztem, hogy elmosolyodjam a pajzán szövegen, amit a lovamnak énekeltek:
