Jean-Paul Sartre - Egy vezér gyermekkora

78 

Loading.... (view fulltext now)

Loading....

Loading....

Loading....

Loading....

Texto completo

(1)

Jean-Paul Sartre

EGY VEZÉR

GYERMEKKORA

Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest A két mű eredeti címe: Enfance d' un chef, 1943 Le Mur, 1959 Fordította JUSTUS PÁL OLCSÓ KÖNYVTÁR Szerkeszti Varga Katalin © Éditions Gallimard, 1943, 1959

(2)

EGY VEZÉR

GYERMEKKORA

(3)

"Igazán édes vagyok kis angyalkaruhámban." Portier-né azt mondta mamának:

– Ennivaló a maga kisfia. Igazán édes ebben a kis angyalkaöltönyben. Bouffardier úr magához húzta Lucient, térde közé állította s megsimogatta a karját:

– Milyen szép kislány ez – mondta mosolyogva. – Mi a neved? Jacqueline? Lucienne? Margot?

Lucien elpirult és azt felelte: – Luciennek hívnak.

Nem is volt már egészen biztos benne, vajon nem kislány-e. Már annyi ember ölelgette és nevezte kislánynak, s mindenki megállapította milyen csinos a hosszú, kék ruhájában, vállán a tüllszárnyak, meztelen kis karja, szőke haja. Már félt, hogy az emberek hirtelen elhatározzák: mostantól kezdve nem kisfiú többé. Ő meg hiába fog tiltakozni, senki sem hallgat rá. És nem engedik meg neki, hogy a kislányruháját levesse, legfeljebb ha lefekszik az ágyba, és reggel ott lesz a ruha az ágya lábánál, és ha napközben pisilnie kell majd, fel kell emelnie a ruhát, mint Ninette-nek, és le kell guggolnia. És mindenki azt fogja mondani neki: édes, kedves kislányom. És talán már meg is történt, hátha máris kislány vagyok. Valami olyan lágyságot és édességet érzett belül, hogy kicsikét émelygett tőle, és ha megszólalt, fuvolázó hangon beszélt, és mindenkinek virágot kínált, olyan kerekded, lányos mozdulattal. Kedve támadt megcsókolni saját karját a könyökhajlásban. Aztán arra gondolt: nem is igaz az egész. Nagyon örült mindig, ha kiderült valamiről, hogy nem is igaz. De még sokkal jobban mulatott húshagyókedden, amikor Pierrot-nak öltöztették, és ugrált, szaladgált, kiabált Ririvel, és mind a ketten az asztal alá bújtak. Mama könnyedén meglegyintette lornyon javai:

– Büszke vagyok az én kicsi fiamra.

Mama szép volt és impozáns, ő volt a legkövérebb és a legmagasabb az összes nénik között. Amikor Lucien elhaladt a fehér abrosszal leterített nagy tálalóasztal mellett, papa, aki éppen egy pohár pezsgőt ivott, felemelte a földről, és azt mondta neki:

– No, te Hüvelyk Matyi!

Lucien sírni szeretett volna, és azt kiabálni: – Ne! Elég!

Ehelyett inkább narancsszörpöt kért, mert a narancsszörpöt jégbe hűtötték, és neki nem volt szabad jeges italt innia. Mégis adtak neki vagy

(4)

kétujjnyit egy egész pici pohárban. Ragadós íze volt; és nem is volt olyan nagyon hideg. Luciennek eszébe jutott a narancsszörpbe kevert ricinusolaj, amit itattak vele, amikor olyan beteg volt. Egyszerre sírva fakadt, és csak akkor vigasztalódott meg, amikor észrevette, hogy papa és mama között ül az automobilban. Mama magához szorította, mama meleg volt és illatos, és csupa selyem. Időnként az automobil belseje megvilágosodott, fehér lett, mint a kréta, Luciennek be kellett hunynia a szemét. Ilyenkor a mama blúzán levő ibolyák kiváltak a homályból, és Lucien orrában érezte illatukat. Még szipogott kicsit, de úgy érezte magát, mintha csiklandoznák, meg nedvesnek és kicsit ragadósnak is, mint a narancsszörp. Szeretett volna kis fürdőkádjában pancsolni, miközben mama gumiszivaccsal mossa a hátát. Megengedték neki, hogy papa és mama szobájában aludjon, mint amikor még kisgyerek volt. Nevetett és dobálta magáit kis ágyában, nyikorgatta a rugókat. Papa azt mondta:

– Túlságosan izgatott ez a gyerek!

Aztán egy csepp narancsviráglikőrt ivott, és látta papát ingujjban. Másnap az a makacs érzése volt Luciennek, hogy elfelejtett valamit. Nagyon világosan emlékezett arra, mit álmodott éjszaka: papa és mama angyalruhában volt, ő maga egészen meztelenül ült az éjjelijén, közben dobolt egy dobon, s papa és mama röpködött körülötte. Lidércnyomásos álom volt ez. De még az álom előtt történt valami: Lucien alighanem felébredt. Amikor megpróbált visszaemlékezni erre, hosszú, fekete alagutat látott, amelyet kis kék lámpa világított meg, éppen olyan, mint az az éjszakai lámpa, amelyet szülei hálószobájában szoktak meggyújtani esténként. E sötét és kékesen csillogó éjszaka mélyén valami elsuhant – valami fehér dolog. Leült a földre, a mama lábához kuporodott, s elővette a dobját. Mama azt mondta neki: "Miért bámulsz rám ilyen furcsán, gyönyörűségem?" Ő lesütötte a szemét, dobolni kezdett, s közben ezt ordította: "Tarara-bumdie." De amikor mama elfordította a fejét, figyelmesen nézegetni kezdte, mintha most látná először életében. A kék ruhát meg rajta a bársonyvirágot megismerte, mama arcát is. De most valahogy más volt az egész. Aztán egyszerre úgy érezte, hogy már megvan; ha még egy kicsit gondolkozik, megtalálja, amit keres. Az alagútban halvány, szürkés fény derengett, s valami mintha mozgott volna benne. Lucien megijedt, nagyot kiáltott – s az alagút eltűnt.

– Mi bajod van, drága kicsikém? – kérdezte mama. Ott térdelt az ágya mellett, s nagyon nyugtalannak látszott.

– Csak úgy játszom – felelte Lucien.

(5)

Valahogy olyan furcsa volt mama. Egyébként papa is. Elhatározta magában, hogy soha többé nem fog a szülei hálószobájában aludni.

A következő napokban mama nem vett észre semmit. Lucien állandóan az anyja szoknyájába kapaszkodott, mint rendesen, s úgy beszélt vele, mint komoly kis emberkéhez illik. Kérte mamát, mesélje el neki a Piroska és a farkas történetét, erre mama a térdére ültette és hosszan mesélt neki a farkasról meg a Piroska nagymamájáról, az ujját felemelve, mosolyogva, de azért komolyan. Lucien ránézett és azt kérdezte:

– És aztán? – és néha megérintette a mama nyakán levő kis fürtöket. De nem figyelt arra, amit mama mondott, azon törte a fejét, vajon igazi mamája-e ez. Amikor mama befejezte a mesét, azt mondta neki: "Mama, most arról mesélj, hogy milyen volt, amikor te kislány voltál."

És mama elmondta, de lehet, hogy néha hazudott is. Lehet, hogy valamikor kisfiú volt, és lányruhát adtak rá – mint Lucienre a múltkor –, és hogy attól kezdve mindig ilyen ruhákat hordott, hogy elhitesse, hogy ő kislány. Szelíden megtapogatta mama szép kövér karját, amely a selyem alatt olyan puha volt, mint a vaj. És mi történnék, ha mamáról levennék a ruháját, és papa nadrágját adnák rá? Talán azon nyomban fekete bajusza nőne. Teljes erejéből megszorította mama karját; az a gondolata támadt, hogy szeme láttára fog átváltozni valami rettenetes vadállattá – vagy talán szakállas asszony lesz belőle, amilyet a vásárban látott. Mama kitátotta a száját és nevetett, és Lucien meglátta rózsaszínű nyelvét és torkát: rém utálatos volt, szeretett volna beleköpni.

– Hahaha! – nevetett mama. – Milyen erősen szorítasz, édes kicsi emberkém! Szoríts csak, szoríts jobban, olyan erősen, amennyire szeretsz!

Lucien megfogta mama egyik ezüstgyűrűkkel teli szép kezét, és összevissza csókolta. De másnap, amikor a bilin ült, és mama mellette ült és fogta a kezét, és azt mondta Luciennek:

– Nyomd, drága kicsi bogaram, erőlködj kicsit, nagyon kérlek! – akkor Lucien hirtelen abbahagyta az erőlködést, és kissé elfulladó hangon megkérdezte tőle:

– Mondd csak, biztos az, hogy te vagy az én igazi mamám? Mama annyit mondott csak erre:

– Ó, te kis hülye! – és megkérdezte, mi lesz már, soká tart-e még. Ettől a naptól kezdve Lucien szentül meg volt győződve róla, hogy a mamája csak komédiázik, és soha többé nem mondta neki, hogy ha nagy lesz, elveszi majd feleségül. Azt azonban nemigen tudta, hogy mi is ez a komédia. Lehetséges, hogy az alagút éjszakájában tolvajok jöttek,

(6)

ellopták papát és mamát az ágyukból, és ezt a két embert tették a helyükre. Vagy lehet az is, hogy ők az igazi papa és mama, de nappal valami szerepet játszanak, és éjszaka egészen mások. Lucien nem is csodálkozott nagyon, amikor karácsony előtt egy éjszaka hirtelen felriadt és látta, hogy papa és mama játékot dug a kandallóba. Másnap pedig a Jézuskáról beszéltek, és Lucien úgy tett, mintha elhinne nekik mindent. Azt gondolta, hogy biztosan ez is hozzátartozik a szerepükhöz; alighanem lopták valahol a játékokat. Februárban megbetegedett vörhenyben, és nagyon jól mulatott betegsége alatt.

Amikor meggyógyult, szokásává vált, hogy árva gyereket játsszék. Leült a pázsit közepére, a gesztenyefa alá, földet szedett a tenyerébe, és azt gondolta: "Most árva gyerek vagyok, Louis-nak hívnak, és már hat nap óta nem ettem." Germaine, a kisasszony ebédelni hívta. Az asztalnál is folytatta ezt a játékot, és papa meg mama nem vett észre semmit. Tolvajok vették magukhoz, és zsebmetszőt akartak nevelni belőle. Mihelyt befejezi az ebédet, megszökik és feljelenti őket. Alig evett és ivott valamit; olvasta Az őrangyal kis könyvé-ben, hogy a kiéhezett embernek első ízben csak keveset szabad ennie. Mulatságos volt, hogy mindenki játszott. Papa és mama azt játszotta, hogy ő papa és mama; mama azt játszotta, hogy ő gyötrődik, mert drága kicsikéje olyan keveset eszik; papa azt játszotta, hogy újságot olvas, és időnként megrázza mutatóujját Lucien orra előtt, és azt mondja neki: "Bumsztará, emberke!" És Lucien maga is játszott, de a végén már nemigen tudta, hogy mit. Árva gyereket? Vagy azt, hogy ő Lucien? A vizeskorsót nézte. A vízben kis vörös fényfolt táncolt, s esküdni mert volna az ember, hogy ott van a korsóban papa keze, egy óriási, csillogó kéz, ujján a kis fekete szőrszálak is láthatók. S hirtelen az az érzése támadt, hogy a korsó is szerepet játszik: azt játssza, hogy ő korsó. Végül is alig nyúlt az ételhez, s olyan éhes maradt, hogy délután el kellett lopnia vagy fél tucat szilvát, amivel majdnem elrontotta a gyomrát. Gondolta, már éppen eleget játszotta azt, hogy ő Lucien.

Mégse tudta abbahagyni a játékot; állandóan az az érzése volt, hogy szerepet játszik. Szeretett volna olyan lenni, mint Bouffardier úr, olyan csúnya és olyan komoly. Ha Bouffardier úr eljött hozzájuk vacsorára, a mama keze fölé hajolt és azt mondotta: "Mély hódolatom, nagyságos asszonyom" – s Lucien ilyenkor megállt a szalon közepén, és nagy bámulattal nézett Bouffardier úrra. Sajnos vele, Luciennel, soha nem történt semmi komoly dolog. Amikor elesett, és daganat nőtt a homlokán, abba-abbahagyta a sírást, és azt kérdezte magában: "Tényleg igaz, hogy

(7)

bibim van?" Ilyenkor még jobban elszomorodott és újult erővel kezdett sírni. Ha kezet csókolt a mamának, és azt mondta neki: "Mély hódolatom, nagyságos asszonyom" – akkor mama felborzolta a haját, és figyelmeztette: "Ne csináld ezt, mókuskám, nem szabad gúnyt űzni a felnőttekből!" – amire ő teljesen elcsüggedt. Igazán csak minden hónap első és harmadik péntekén sikerült valamelyes jelentőségre szert tennie. Ilyenkor sok-sok hölgy jött látogatóba mamához. Mindig volt közöttük kettő-három, aki gyászruhát viselt. Lucien szerette a gyászruhás hölgyeket, különösen azokat, akiknek nagy volt a lábuk. Általában jól érezte magát felnőttek társaságában, mert azok olyan tiszteletre méltóak – és soha nem jutott volna eszébe az embernek velük kapcsolatban, hogy ők is elfeledkezhetnek magukról az ágyban, meg olyasmiket csinálnak, amiket a kisfiúk szoktak. Mert a felnőttek testén olyan sok sötét színű ruha van és el se tudja képzelni az ember, hogy mi van alatta. És ha együtt vannak, mindenből esznek és sokat beszélnek, és még a nevetésük is komoly, olyan szép az egész, mintha misén volna az ember. Luciennel úgy bánnak, mint fontos valakivel. Coffinné a térdére ültette, megtapogatta a lábikráját, és kijelentette: "Ez a leghelyesebb kis mókus, akit valaha láttam." Aztán kifaggatta, mit szeret, megölelte s megkérdezte tőle, mi akar lenni, ha nagy lesz. Ő meg hol azt válaszolta, hogy nagy hadvezér lesz, olyan, mint Jeanne d'Arc, s visszafoglalja majd Elzász-Lotaringiát a németektől, hol azt, hogy hittérítő akar lenni. De mindig őszintén hitte is azt, amit éppen mondott. Besse-né magas, kövér asszony volt, felső ajkán kis bajusz ékeskedett. Hátradöntötte Lucient, csiklandozta s azt mondta neki: "Édes kis babuskám." Lucien mennyei elragadtatást érzett, vonaglott, míg csiklandozták, s azt képzelte magában, hogy valóban baba, akivel a felnőttek játszanak. Nagyon szerette volna, ha Besse-né levetkőzteti, megmosdatja s hajcsizni teszi egy icipici bölcsőbe, akár valami kaucsukbabát. Besse-né néha megkérdezte: "Tud-e vajon beszélni az én kis babám?" – és hirtelen megnyomta a hasát. Lucien erre úgy tett, mintha tényleg beszélő baba volna, fojtott hangon azt mondta: "Ma-ma", és mind a ketten nevettek.

A tisztelendő úr, aki minden szombaton ott ebédelt náluk, megkérdezte tőle, szereti-e a mamáját. Lucien imádta gyönyörű mamáját és apját is aki olyan erős volt és olyan jó. Azt felelte: "igen" – és erősen a tisztelendő úr szemébe nézett, olyan hetykén, hogy mindenki nevetni kezdett. A tisztelendő úr feje óriási málnára hasonlított, piros volt és bibircsókos, s minden bibircsókon egy szőrszál. Azt mondta Luciennek, hogy nagyon helyes, jó kisgyereknek mindig szeretnie kell a mamáját.

(8)

Aztán megkérdezte még Lucientől, kit szeret jobban: a mamáját-e vagy pedig a Jóistent. Lucien nem tudta azon nyomban kitalálni, mi a helyes válasz, rázni kezdte hajfürtjeit, kapálózott a lábával, és azt kiabálta: "Bumsztadra, bumsztadra!" – amire a felnőttek megint egymás közt kezdtek beszélgetni, mintha ő a világon se volna. Kiszaladt a kertbe, s a hátsó kapun kisurrant a kertfalon túlra. Magával vitte kis nádpálcáját is. Luciennek természetesen sohasem engedték meg, hogy kimenjen a kertből: ez szigorúan tilos volt. Rendszerint úgy is viselkedett, mint nagyon jó kisfiúnak illik, ezen a napon azonban nagy kedve támadt engedetlenkedni. Bizalmatlanul nézegette a sűrű csalánbozótot; igazán látni lehetett, hogy itt tilosban jár az ember: a fal megfeketedett, a csalánról tudni való, hogy gonosz és kártékony növény, egy kutya pont a bokor tövében végezte el a dolgát, vad gyomok, kutyagumi és forralt bor szaga érzett errefelé. Lucien sétapálcájával csapkodta a csalánt, és azt kiabálta: "Szeretem a mamámat, szeretem a mamámat!" Nézte a letört csalán töveket, amelyek szánalmasan lógtak le, a törés helyén fehér nedv szivárgott belőlük, a letört fehéres, szőrös szárak fonalakra bomlottak, s közben valaki magányoskisgyerek-hangon azt kiabálta: "Szeretem a mamámat, szeretem a mamámat!" Egy nagy kék légy döngicsélt körülötte: csúnya kaki-légy volt. Lucien félt tőle – s az orra hirtelen tele lett a tilos dolog hatalmas, rothadt, nyugodt szagával. Még egyszer elkiáltotta: "Szeretem a mamámat, szeretem a mamámat!" – de olyan furcsának tűnt a saját hangja, hogy irtózatosan megrémült, s egy szuszra a szalonig szaladt. E naptól kezdve biztosan tudta, hogy nem szereti a mamáját. Nem érezte ugyan bűnösnek magát, de még kedvesebb volt hozzá, mert érezte, hogy örökösen úgy kell tennie az embernek, mintha szeretné a szüleit, hacsak nem akar rossz kisfiú lenni. Fleurier-né napról napra ragaszkodóbbnak találta Lucient, és éppen ezen a nyáron tört ki a háború, és papa elment a csatába, és mama nagy bánatában is boldog volt, hogy Lucien ilyen figyelmes hozzá; délután, ha a kertben lepihent a nyugágyra, hiszen annyi szomorúsága volt, Lucien szaladt a párnáért, a feje alá csúsztatta, vagy takarót terített a lábára, úgyhogy mama nevetve tiltakozott ellene: "Minek ez, drága kicsi lovagom, nagyon melegem lesz, de milyen kedves is vagy!" Lucien szenvedélyesen, lélekszakadva csókolgatta anyját, s közben azt ismételte: "Édes egyetlen mamácskám!" – aztán leült a gesztenyefa tövébe.

Azt mondta: "Gesztenyefa!" – és várt. De nem történt semmi. Mama ott feküdt a veranda alatt, s egészen picinek látszott a súlyos csönd mélyén. Meleg fűszag áradt szét, azt lehetett volna játszani, hogy az

(9)

ember felfedező az őserdőben. De Luciennek már nem volt kedve játszani. A fal vörös párkánya felett remegett a levegő, s a nap izzó foltokat vetett a földre és Lucien kezére. "Gesztenyefa!" Felháborító dolog ez. Amikor Lucien azt mondta mamának: "Édes gyönyörű mamám!" – akkor mama mosolygott, mikor Germaine-t ócska flintának nevezte, Germaine sírva fakadt és mamához ment panaszra. De ha azt mondta az ember, hogy gesztenyefa – akkor egyáltalán semmi se történt. Fogai közt azt mormogta: "Rohadt fa!" – és nem érezte magát teljes biztonságban. Minthogy azonban a fa nem mozdult, megismételte, most már hangosabban: "Rohadt fa, rohadt gesztenyefa! No megállj! Várj csak!" – és néhányszor belerúgott. A fa még mindig mozdulatlanul állt. olyan mozdulatlanul, mintha csak fából volna. Este, vacsoránál, Lucien azt a csodálkozó arckifejezést öltötte magára, amelyet mama annyira szeretett, s azt mondta neki: "Tudod, mama, hogy a fák fából vannak?" Minthogy – azonban Fleurier-né az aznap déli postával nem kapott levelet, ridegen így válaszolt: "Ne hülyéskedj!"

Kitűnt, hogy Lucien ügyetlen kis kölyök, valóságos Rontó Pál. Minden játékát úgy összetörte, hogy megnézze, milyen belül, összefaragcsálta az egyik karosszék karfáját papa ócska borotvájával, ledobta a szalonban álló kis tanagraszobrocskát, hogy megtudja, belül üres-e, vagy van-e benne valami; séta közben a botjával lefejezte a növényeket és virágokat. Minden ilyen alkalommal mélységesen csalódottnak érezte magát: a dolgok roppantul ostobák voltak, igazában nem is léteztek. Sokszor előfordult, hogy mama rámutatott valami virágra vagy fára, és megkérdezte tőle: "Mondd csak, hogy hívják ezt?" – de Lucien ilyenkor a fejét rázta, és azt mondta: "Ugyan, ez semmi, ennek nincs is neve." Mindez érdektelen volt, nem méltó arra sem, hogy az törődjék vele. Sokkal mulatságosabb dolog volt kitépdesni egy szöcske lábait, mert a szöcske úgy rezgett az ember markában, akár a pergő csiga, s ha megnyomta a hasát, olyan sárgás pép jött ki belőle. Csakhogy a szöcskék nem tudnak kiabálni. Lucien szeretett volna megkínozni valami olyan állatot, amelyik ordít, hangot ad fájdalmában. Például egy tyúkot; De annak nem mert a közelébe menni. Fleurier úr március hónapban hazajött, mert egy nagy gyár vezetője volt, és a tábornok azt mondta neki, hogy hasznosabb munkát végez üzeme élén, mint a lövészárokban, ahová akárki megfelel. Megállapította, hogy Lucien nagyon megváltozott, s azt mondta, hogy nem ismer rá az ő régi kisfiára. Valami tespedtség vett erőt Lucienen; a kérdésekre álmosan felelt, egyik ujja mindig az orrában volt, vagy ráfújt az ujjara, s aztán megszagolta. Könyörögni kellett neki, hogy

(10)

végezze el a dolgát. Most már egyedül ment a félreeső helyre, csak éppen nyitva kellett hagyni kicsit az ajtót, s időnként mamának vagy Germaine-nek odajönnie, hogy biztassa. Órák hosszat trónolt, ott künn, egy ízben úgy unatkozott, hogy végül elaludt. Az orvos azt mondta, hogy nagyon hirtelenül nő, s valami erősítő szert rendelt neki. Mama új játékokra akarta megtanítani, Luciennek azonban az volt a véleménye, hogy ő már elég jól tud játszani, és hogy egyik játék se jobb, mint a másik, egyforma valamennyi. Gyakran duzzogott. Játék volt ez is. de legalább mulatságos. Az ember fajdalmát okozott vele mamának, maga is szomorú volt és haragos, kicsit süket is lett meg szótlan, a szeme pedig fátyolos. De belül olyan langyos és puha érzése volt az embernek, mint esténként, az ágyban, amikor a saját teste szagát érzi, és azt, hogy egymaga van a világon. Már nem is tudta abbahagyni a duzzogást, és ha papa elővette gúnyolódó hangját, és azt mondta neki: "Már megint duzzogsz", Lucien levetette magát a földre, s hemperegve zokogott. Gyakran bement még a szalonba, ha mamának vendégei voltak, de amióta levágták hosszú haját, kevesebbet foglalkoztak vele a felnőttek. Vagy ha igen, csak erkölcsprédikációkat tartottak, vagy tanulságos történeteket meséltek neki. Amikor a bombázás miatt Férolles-ba jött Riri unokafivére csinos mamájával, Berthe nénivel, Lucien nagyon megörült neki, és megpróbálta játszani tanítani az unokatestvérét. De Ririt túlságosan elfoglalta a A boche-ok elleni gyűlölet, azonkívül még mindig csecsemőszaga volt, noha hat hónappal idősebb volt Luciennél. Szeplős volt az arca, és sokszor nem nagyon értette, amit mondtak. De azért neki vallotta be Lucien, hogy holdkóros. Vannak emberek, akik felkelnek éjszaka, és beszélnek és járkálnak, bár közben alszanak. Lucien A kis felfedező című könyvben olvasott erről. Közben arra gondolt, hogy biztosan létezik egy igazi Lucien is, aki járkál, beszél s igazán szereti szüleit éjszaka; de mire elérkezik a reggel, elfelejt mindent, és megint csak úgy tesz, mintha ő volna Lucien; Lucien eleinte nem hitte el egészen ezt a dolgot, egy napon azonban elmentek a csalánbokrokhoz. Riri ott megmutatta Luciennek a pisilőjét, és azt mondta:

– Nézd csak, milyen nagy. Én már nagy fiú vagyok. Amikor már egészen nagy lesz, felnőtt férfi leszek, és elmegyek a lövészárokba harcolni a boche-ok ellen.

Lucien nagyon mulatságosnak találta Ririt, és valóságos nevetőgörcsöt kapott.

– Mulasd: a tiedet! – mondta Riri.

(11)

huzigálta a magáét, hogy hosszabb legyen. – Az enyém nagyobb – mondta aztán.

– Lehet; viszont én holdkóros vagyok – jelentette ki nyugodtan Lucien.

Ririnek fogalma sem volt, mi az a holdkórosság, s Luciennek el kellett magyaráznia. Amikor befejezte, azt gondolta: "Szóval igaz, tényleg holdkóros vagyok" – és nagyon szerette volna elsírni magát. Mivel egy ágyban aludtak, megállapodtak abban, hogy Riri aznap éjszaka ébren marad, s figyelni fogja Lucient, ha felkel, és megjegyzi mindazt, amit mond.

– Aztán egy perc múlva felkeltesz majd, hogy meglássuk, emlékszem-e rá, mit csináltam – mondta Luciemlékszem-en.

Este Lucien nem tudott elaludni, nemsokára hangos horkolást hallott, és kénytelen volt felkelteni Ririt.

– Zanzibár – ez volt Riri első szava.

– Kelj fel, Riri, meg kell figyelned, mit csinálok, ha majd felkelek. – Hagyjál aludni! – felelte álmosan. Lucien rázta, megcsípte az inge alatt, erre Riri kapálózni kezdett s fel is ébredt. Nyitott szemmel feküdt, arcán furcsa mosoly. Lucien arra a kerékpárra gondolt, amit a papája venni fog neki, aztán egy mozdony fütyülését hallotta, majd egyszerre csak bejött a szobalány, félrehúzta a függönyöket, mert reggel nyolc óra volt. Sohasem tudta meg Lucien, mit csinált éjszaka. Csak a Jóisten tudta, mivelhogy a Jóisten mindent lát. Lucien letérdepelt az – imazsámolyra, igyekezett jó kisfiú lenni, hegy mama megdicsérje majd a mise után, de alapjában véve gyűlölte a Jóistent: a Jóisten többet tudott Lucienről, mint maga Lucien. Tudta, hogy Lucien nem szereti se a mamáját, se a papáját, s hogy csak úgy tesz, mintha jó gyerek lenne, és este az ágyban megfogja a pisilőjét. Még szerencse, hogy a Jóisten nem tud mindent észben tartani, hiszen annyi kisfiú van a világon. Ha Lucien a homlokára ütött, és azt mondta: "Pagoda", a Jóisten nyomban elfelejtette, amit látott. Lucien azzal is megpróbálkozott, hogy elhitesse a Jóistennel: tényleg szereti a mamáját. Időnként elmondta magában: "Mennyire szeretem drága mamuskámat!" Csakhogy mindig volt benne egy rejtett kis zug, amely nemigen volt meggyőződve erről, s a Jóisten természetesen ezt a rejtett kis zugot is látta. Ilyenkor ő nyert a játékban. De volt, amikor teljesen át tudta adni magát a szavak bűvöletének. Ha nagyon gyorsan mondotta: "Ó, mennyire szeretem a mamámat", s jól tagolta a szavakat, felmerült előtte mama arca, mélységes meghatottságot érzett, s ködösén, bizonytalanul arra gondolt, hogy a Jóisten most őt nézi, aztán már erre se gondolt, a

(12)

meghatottságtól csupa tejszín volt belül, és néhány szó táncolt a fülében: mama, mama; MAMA. Persze az egész csak egy pillanatig tartott, olyan volt, mint amikor egy széket a két lábán próbált egyensúlyozni. De ha pontosan ebben a pillanatban azt mondta, hogy "pakota", akkor a Jóisten megint hatalomra jutott; csupán jót látott, s amit látott, az örökre bevésődött az ő emlékezetébe. De erre a játékra hamarosan, ráunt Lucien, mert az embernek nagyon nagy erőfeszítéseket kellett tennie, s a végén sohasem tudta az ember biztosan, vajon nyert-e a Jóisten, vagy veszített. Lucien nem is foglalkozott többet Istennel. Amikor az első áldozásra ment, a főtisztelendő úr azt mondta, hogy ő a legjobb és legjámborabb fiú az egész hittanórán. Lucien gyors felfogású és jó emlékezőtehetségű fiú volt, de fejében csak úgy gomolygott a köd. A vasárnap azonban derűs volt. A köd nyomban eloszlott, amikor Lucien sétálni indult papával a párizsi országút mentén. Szép matrózruhája volt rajta ilyenkor. Sokszor találkoztak a papa munkásaival. A munkások nagyot köszöntek papának és Luciennek. Papa hozzájuk lépett, s ők azt mondták: "Jó napot, Fleurier úr", meg "Jó napot, fiatalúr". Lucien szerette a munkásokat, mert felnőtt emberek voltak, de valahogy mások, mint a többiek. Először is: úrnak szólították. Azután meg sapkát viseltek, a kezük nagy volt, rövid körmű, repedezett, s mindig fájósnak látszott. Volt bennük felelősségérzet és tisztességtudás. Igazán nem lehetett volna megcibálni Bouligaud apó bajuszát: papa összeszidta volna ezért Lucient. De ha papával beszélt Bouligaud apó, levette a sapkáját, míg papa és Lucien a fején hagyta a kalapját. Papa mindig vastag, zsémbes, de azért barátságos hangon beszelt a munkásokkal. "No, Bouligaud apó, várja a fiát? Mikor jön szabadságra?" – "A hónap végén, Fleurier úr, köszönöm szépen, Fleurier úr." Bouligaud apó nagyon boldognak látszott és biztosan nem mert volna ráhúzni Lucien fenekére, és varangynak nevezni, mint Bouffardier úr: Lucien gyűlölte Bouffardier urat, mert olyan csúnya volt. Ha viszont Bouligaud apóval találkozott, meghatottságot érzett és szeretett volna jó lenni.

Egyszer, amikor hazatértek a sétáról, papa a térdére ültette Lucient, és elmagyarázta neki, mi az a "vezér". Lucien arra volt kíváncsi, hogyan beszél papa a munkásokkal, ha az üzemben van; papa megmutatta neki, hogyan kell ezt csinálni, s a hangja egészen más volt.

– Én is vezér leszek, ha nagy leszek? – kérdezte Lucien.

– Hát persze, barátocskám. Ezért hoztunk a világra, mama meg én. – És én kinek fogok parancsolni?

(13)

fogsz parancsolni az én munkásaimnak. – De addigra a munkások is meghalnak.

– No, hát akkor majd a gyerekeiknek fogsz parancsolni. Addigra tudnod kell a módját, hogyan bírd engedelmességre, és hogyan szerettesd meg magad velük.

– És hogyan kell megszerettetnem magam? Papa kicsit gondolkozott, aztán így válaszolt:

– Mindenekelőtt név szerint kell ismerned valamennyit.

Lucient nagyon felizgatta ez a beszélgetés, és amikor Morel művezető fia eljött hozzájuk és bejelentette, hogy a gép levágta apjának két ujját, Lucien nagyon komolyan és barátságosan beszélt hozzá, merően a szeme közé nézett és Morelnak szólította. Mama azt mondta, hogy büszke a kisfiára, amiért ilyen jó és melegszívű. Azután jött a fegyverszünet, papa minden este felolvasott az újságból, mindenki az oroszokról beszélt, meg a német kormányról, meg a jóvátételről, és papa megmutatta Luciennek a térképen a különböző országokat. Lucien életének legunalmasabb esztendeje volt ez. Még a háború alatt is jobb volt. Mintha minden ember lustálkodott volna. Azok a fények is kialudtak, amelyek valamikor Coffinné szemében csillogtak. 1919 októberében Fleurier-né beíratta a Szent József iskolába, bejáró növendéknek.

Gerromet abbé dolgozószobájában nagyon meleg volt. Lucien ott álldogált az abbé úr karosszéke mellett, kezét összekulcsolta a háta mögött, és kegyetlenül unatkozott. "Mikor megy már el végre a mama?" Fleurier-nénék azonban eszébe sem volt távozni. A párnázott zöld karosszék legszélén ült, és terebélyes keblét az abbé úr felé feszítette. Nagyon gyorsan beszélt, a hangja úgy muzsikált, mint amikor haragudott, de nem akarta, hogy ezt észrevegyek rajta. Az abbé úr viszont lassan beszélt, a szavak valahogyan sokkal hosszabbnak tűntek az ő szájában, mint másnál, az embernek az volt az érzése, hogy mielőtt kimondja, kicsit szopogatja őket, mint az árpacukrot szokták. Elmondotta Fleurier-nének, hogy Lucien jó kisfiú, jól nevelt, szorgalmas is, csak rettentően közönyös mindennel szemben. Fleurier-né azt felelte, hogy ez nagy csalódás számára, mert azt hitte, hogy a környezetváltozás jót fog tenni Luciennek. Megkérdezte, vajon szokott-e legalább játszani a szünetekben.

– Sajnos, asszonyom – felelte a főtisztelendő úr –, úgy látom, még a játék sem érdekli. A fiú néha heveskedik, sőt garázdálkodik is, de hamar kifárad. Úgy vélem, nincs benne elég kitartás.

Lucien azt gondolta: "Rólam beszélnek." Két felnőtt ember beszélgetett, s a beszélgetés őkörülötte forgott, mint máskor a háború, a

(14)

német kormány vagy Poincaré körül. Ábrázatuk komoly volt, az ő problémájáról vitatkoztak. Ám ez a gondolat még csak örömet sem szerzett Luciennek. Füle teli volt már anyja dallamos kis szavaival meg a főtisztelendő úr összeszopogatott, ragadós szavaival. Sírni – szeretett volna. Szerencsére megszólalt a csengő, s őt elengedték. De a következő földrajzórán még mindig nagyon ideges volt, ki is kéredzkedett Jacquin abbétól a félreeső helyre, mert nem tudott már egy helyben maradni.

A félreeső hely hűvössége, csöndje és kellemes szaga eleinte megnyugtatta. Leült ugyan a deszkára, mintegy lelkiismeretét megnyugtatni, de nem kellett neki. Felemelte fejét, s a felírásokat olvasta, amelyekkel az ajtó tele volt firkálva. Valaki kék ceruzával odaírta: "Barataud közönséges poloska." Lucien elmosolyodott: igaz, Barataud tényleg poloska, nagyon kicsi volt, azt mondták, valamit fog még nőni, de nem sokat, mert a papája is egészen apró termetű, majdhogynem törpe. Lucien elgondolkodott, vajon olvasta-e Barataud ezt a felírást. Az volt a véleménye hogy nem, mert ha olvassa, biztosan kitöröli. Benyálazza az ujját, és addig dörzsöli vele a betűket, amíg csak olvashatatlanná nem válnak. Lucien egy kicsit megörült, mikor arra gondolt, hogy négy órakor idejön majd Barataud a félreeső helyre, letolja kis bársonynadrágját, s ott látja majd az ajtón: "Barataud közönséges poloska." Talán eszébe se jutott még soha, hogy milyen picike ő. Lucien elhatározta, hogy poloskának fogja nevezni, már a holnap reggeli szünetben. Felállt, s a jobb oldali falon egy másik felírást pillantott meg, amelyet ugyanolyan kék ceruzával, ugyanazzal az írással írtak fel: "Lucien Fleurier égi messzelő." Gondosan eltörölte ezt a felírást, és visszament az osztályba. "Tényleg úgy van – gondolta, mikor végignézett az osztálytársain –, mindannyian alacsonyabbak nálam." És kényelmetlenül érezte magát. "Égi messzelő." Kis mahagóni íróasztalánál ült. Germaine a konyhában volt, mama még nem jött haza. Felírta egy tiszta papírra: "Égimeszelő", hogy kijavítsa a helyesírási hibát. De túlságosan megszokottnak érezte a szavakat, már nem tettek rá semmilyen hatás. Kikiabált: – Germaine! Kedves jó Germaine! – Bejött Germaine. – Mit akar már megint? – kérdezte. – Germaine, nagyon szépen kérem, legyen szíves, írja fel erre a papírra azt, hogy "Lucien Fleurier égimeszelő." – Bolond maga, Lucien úrfi? – Lucien átölelte a nyakát. – Germaine, édes Germaine, tegye meg nekem! – Germaine nevetett, kötényébe törölte zsíros kezét. Mialatt írt, Lucien nem nézett oda, de azután bevitte szobájába a papírlapot, és sokáig nézte. Germaine írása hegyes volt. Lucien hallani vélte, hogy egy száraz hang a fülébe súgja: "Égimeszelő!" Arra gondolt: "Tényleg nagy vagyok" – és

(15)

rettenetesen szégyellte magát, ő úgy nagy, ahogyan Barataud kicsi – és a többiek kiröhögik a háta mögött. Olyan volt, mintha megbabonázták volna. Eddig egészen természetesnek tűnt neki, hogy felülről néz le pajtásaira. De most az az érzése támadt, hogy hirtelen elítélték; éspedig arra, hogy élete hátralévő részében magas legyen. Este megkérdezte apjától, vajon kisebbé tud-e válni az ember, ha minden akaraterejét erre összpontosítja. Fleurier út azt mondta, hogy nem. Minden Fleurier magas volt és erős, és Lucien még meg fog nőni. Lucien kétségbeesett. Mikor mamája betakarta és kiment, Lucien felkelt, a tükörhöz szaladt s megnézte magát benne. "Nagy vagyok." De hiába nézte magát, nem látszott rajta semmi, nem tűnt sem nagynak, sem kicsinek. Kicsit felhúzta az ingét, a combját nézte; gondolatban hallotta, amint Costil azt mondja Hébrard-nak: "Ide figyelj! Nézd, milyen hosszú lába van az égimeszelőnek" és ettől nagyon furcsa érzése támadt. Hideg volt, megborzongott, s valaki azt mondta: "Az égimeszelő libabőrös!" Lucien egészen felhúzta az inge alját, mindenki láttába köldökét meg az egész micsodáját. Aztán az ágyához szaladt és belebújt. Mikor az inge alá csúsztatta a kezét, arra gondolt, hogy Costil látja és azt mondja: "Nézzétek csak, mit csinál itt ez az égimeszelő!" Izgatott lett, forgolódott az ágyában, és azt suttogta: "Égimeszelő! Égimeszelő!", amíg az ujjai alatt valami csípős-viszkető érzés nem keletkezett.

A következő napokban nagyon szeretett volna engedélyt kérni az abbé úrtól arra, hogy hátraülhessen az osztály végére. Poisset és Winckelmann és Costil miatt jutott eszébe. Ezek hárman ültek mögötte, s állandóan nézhették a nyakszirtjét. Lucien érezte ugyan a tarkóját, de látni nem látta, sőt sokszor el is feledkezett róla, hogy egyáltalában van. De miközben felelt, ahogy tudott, az abbé úr kérdésére, és Don Diego tirádáját szavalta, a többiek ott ültek és nézték a tarkóját, és röhöghettek rajta, és azt gondolták: "Milyen sovány ennek a srácnak a nyaka, mintha két szál spárga tartaná a fejét." Lucien igyekezett öblössé tenni hangját, s kifejezni vele Don Diego megaláztatását. Hangjával azt csinált, amit akart, de a tarkója mindig ott volt a helyén; békésen, kifejezéstelenül, mintha csak pihenne, és Boisset is láthatta.

Nem mert más helyre átülni, mert az utolsó padban a rossz tanulók ültek, de a nyakszirtje meg a két lapockája örökösen viszketett, és állandóan vakarnia kellett. Lucien új játékot talált ki. Reggel, amikor tetőtől talpig lemosakodott a fürdőszobában, egyedül, akár a felnőttek, azt képzelte, hogy valaki nézi a kulcslyukon keresztül. Hol Costil volt az illető, hol Bouligaud apó, hol Germaine. Ilyenkor állandóan forgolódott,

(16)

hogy minden oldalról lássák, néha a fenekét fordította az ajtó felé, és négykézlábra állt, hogy jól kidagadjon a hátulsója, és minél nevetségesebb legyen. Bouffardier úr lábujjhegyen közeledett feléje, hogy beöntést adjon neki.

Egy szép napon, amikor a félreeső helyen volt, recsegésszerű neszt hallott; Germaine volt, aki bútorpasztával tisztogatta a tálalóasztalt a folyosón. A szíve dobogása megállt, zajtalanul kinyitotta az ajtót, s – kiment. Leeresztett alsónadrágja sarkát verdeste, ingét felgyűlte derekára. Apró ugrásokban kellett előrehaladnia, mert különben elveszítette volna egyensúlyát. Germaine jámbor pillantást vetett rá, és azt kérdezte: "Mi az, zsákban futást játszik?" Dühösen felrántotta a nadrágját, beszaladt a szobájába, és az ágyra vetette magát.

Fleurier-né kétségbeesetten mondogatta férjének:

– Nézd, milyen esetlen! Holott, emlékszel, milyen bájosan mozgott kisgyerek korában? Istenem, milyen kár!

Fleurier úr szórakozottan pillantott Lucienre, s csak ennyit mondott: – Hiába, ez már a korral jár!

Lucien nem tudott mit kezdeni saját testével. Bármit tett, az volt az érzése, hogy testének minden oldala állandóan jelen van, az ő akaratától függetlenül. Szívesen eljátszott a gondolattal, hogy láthatatlan; aztán azt a szokást vette fel, hogy a kulcslyukon leselkedett, bosszúból; de azért is, hogy lássa, milyenek a többiek, anélkül, hogy tudnák. Megleste anyját mosakodás közben. Anyja a bidén ült, olyan volt, mintha aludnék, biztosan teljesen elfeledkezett a testéről, de még az arcáról is, mert azt hitte, senki se látja. A szivacs szinte magától járt fel-le ezen az elomló testen, lassú mozdulatokkal, s az embernek az volt az érzése, hogy mindjárt megáll útközben. Mama bedörzsölt szappannal egy mosdókesztyűt, aztán eltűnt a keze a két combja között. Az arca nyugodt volt, majdhogynem szomorú, biztosan egészen más dologra gondolt, például Lucien nevelésére vagy Poincaréra. De ugyanakkor ő volt ez a nagy rózsaszínű hústömeg is, ez a terebélyes test, amely elomlott a bidé csempéi felett. Lucien egy másik alkalommal levette a cipőjét, és fellopakodott a padlásszobákhoz. Megleste Germaine-t. Hosszú zöld hálóing volt rajta, bokáig érő, éppen fésülködött kis kerek tükre előtt, és lagymatagon mosolygott saját tükörképére. Lucient valóságos nevetőgörcs fogta el, s gyorsan le kellett szaladnia a lépcsőn.

Ezek után gyakran mosolygott, sőt fintorokat is vágott a szalonban álló nagy tükör előtt, de ilyen esetekben bizonyos idő múlva mindig rettenetes félelem vett rajta erőt.

(17)

A végén egészen elaludt Lucien. Ezt azonban senki se vette észre, csak Coffinné, aki Csipkerózsikának nevezte. Szája félig mindig nyitva volt, mert torkában nagy levegőbuborékot érzett, amelyet se lenyelni nem tudott, se kiköpni. Ez volt az ő külön ásítása. Ha egyedül maradt, a buborék még jobban megnőtt s kellemesen simogatta szájpadlását és nyelvét; szája tágra nyílt, arcán könnyek csorogtak végig. Nagyon kellemes pillanatok voltak ezek. A félreeső helyen már nem érezte olyan jól magát, mint azelőtt, viszont annál jobban szeretett tüsszenteni, ettől felébredt kicsit, egy pillanatig felajzottan nézett körül, aztán visszasüllyedt a szundikálásba. Fokozatosan megismerte az alvás különböző fajtáit. Télen a kandalló elé ült le s fejét a tűz felé nyújtotta; mikor arcát már pirosra sütötte a meleg, a feje hirtelen üres lett. Úgy hívta ezt, hogy "fejjel elaludni". Vasárnap reggelenként viszont lábtól aludt el: belépett a fürdőkádba, lassan ült bele a vízbe, és az álom ilyenkor halk csobogással hatolt beléje, látta és csípője mentén. Az alvó test fölött, amely a vízben egészen fehérnek és felfújtnak látszott s főtt tyúkra emlékeztetett, ott trónolt a kis szőke fej, tele tudós szavakkal, mint templum-templi-templo, szeizmográf, ikonoklaszta. Tanítás közben az alvás fehér volt, s villámok cikáztak rajta keresztül. "Mit is tehetett volna három ellen?" Első: Lucien Fleurier. "Mi a harmadik rend? Semmi." Első: Lucien Fleurier, második Winckelmann. Algebrából Pellereau volt az első. Csak egy heréje volt neki, a másik a herezacskója fölött szorult meg. Két sou-ért megmutatta, tízért meg is lehetett fogni. Lucien megfizette a tíz sou-t, tétovázott, kinyújtotta kezét, aztán odébbállt anélkül, hogy megfogta volna, de később annyira megbánta ezt, hogy este néha egy óra hosszat sem tudott elaludni a bosszúságtól. Geológiában nem volt olyan erős, mint történelemben; első Winckelmann, második: Fleurier. Vasárnaponként kerékpáron ment kirándulni Costillal és Winckelmann-nal. A vörhenyes színű földek között, amelyekre súlyosan terült a hőség, bársonyos porban siklottak a biciklik kerekei. Lucien lába éber és erős volt, de az utak álmosító illata a fejébe szállt, előregörnyedt a kormányon, s félig lehunyta kivörösödő szemét. Egymás után háromszor nyert díjat mint az osztály legjobb tanulója; megkapta a Fabiola vagy az egyház a

katakombákban című könyvet, majd A kereszténység szellemé-t és Lavigerie bíboros életé-t. Mikor Costil hazajött a nyári vakáció után,

valamennyiüket megtanította a De profundis morpionibus-ra és A metzi

tüzér-re. Lucien elhatározta, hogy túltesz rajta. Tanulmányozni kezdte

apja orvosi lexikonját, éspedig az "Uterus" címszót, aztán elmagyarázta társainak, milyen a nők teste, sőt fel is vázolta a táblára. Costil

(18)

megállapította, hogy undorító rondaság az egész, de ettől kezdve, ha azt a szót hallották, hogy kürt, nem tudták visszatartani a nevetésüket, mert a méhkürt jutott eszükbe, s Lucient büszkeséggel töltötte el az a gondolat, hogy egész Franciaországban nincs még egy második gimnazista, sőt talán harmadikos se, aki olyan jól ismeri a női nemi szerveket, mint ő.

Amikor Fleurier-ék Párizsba költöztek, olyan volt az egész, mint a fényképésznél a magnéziumfény fellobbanása. Lucien nem tudott aludni a mozik, az utcák és az automobilok miatt. Hamar megtanulta, mi a különbség a Voisin és a Packard, vagy a Hispano-Suiza és a Rolls-Royce között, s olykor elejtett egy-egy megjegyzést a süllyesztett alvázú autókról. Már több mint egy esztendeje hosszúnadrágot viselt. Miután az érettségi vizsga első részét jó eredménnyel tette le, apja jutalmul Angliába küldte. Lucien sok-sok pocsolyás rétet meg fehéres színű parti sziklát látott, bokszolt John Latimerrel, s megtanulta az overarm-stroke-ot. Ám egy szép napon arra ébredt, hogy elaludt, s szundikálva érkezett vissza Párizsba. Megint kezdődött a régi. A Condorcet líceum alsófokú matematikaosztályának harminchét növendéke volt. Közülük nyolcan kijelentették, hogy ők vagányok, s a többieket megvetően "szüzeknek" nevezték. Egészen november elejéig lenézték Lucient is a vagányok, de mindszentek napján Lucien nagy sétát tett Garryval, a vagányok vagányával, s csak úgy mellékesen olyan beható anatómiai ismeretekről tett tanúságot, hogy egészen elkápráztatta vele Garryt. Lucien nem lépett ugyan be a vagányok csoportjába, mert szülei nem engedték el otthonról esténként, de olyan viszonyt épített ki velük, amilyen egyenrangú nagyhatalmak között szokásos.

A csütörtöki szünnapokon eljött ebédre a rue Raynouard-ba Berthe néni, s elhozta magával Ririt is. A néni rettentően kövér lett és szomorú, és örökösen sóhajtozott. Minthogy azonban a bőre fehér és finom maradt, Lucien nagyon szerette volna meztelenül látni. Este az ágyban erre gondolt: egy téli napon történnék a Bois de Boulogneban meztelenül találnák meg a nénit a ritkás erdő közepén, karját keresztbe rakná a keblén, dideregne és libabőrös volna. Elképzelhető hogy egy rövidlátó járókelő megböki a sétabotjával, és azt kérdezi: "Mi a csuda ez tulajdonképpen?" Unokatestvérével nem volt valami nagyon jó barátságban Lucien. Riri csinos és kissé túlságosan elegáns fiatalemberré cseperedett fel. A Lakanal líceumban járt a filozófiai osztályba, és a matematikáról halvány fogalma sem volt. Luciennek akaratlanul is eszébe jutott, hogy Riri már elmúlt hétéves, amikor még mindig a nadrágjába csinált, és ilyenkor szétterpesztett lábbal lépegetett, mint valami kacsa, s a

(19)

legártatlanabb arccal nézett mamájára, és azt mondta: "De nem, mamuskám, nem csináltam be, isten bizony." És Lucien némi undorral fogta meg Riri odanyújtott kezét. Mindamellett nagyon kedves volt hozzá, segített neki a matematikafeladatokat megcsinálni. Gyakran nagy erőfeszítésébe került, hogy ne legyen türelmetlen Ririvel, mert unokatestvére nem volt valami nagyon értelmes. De sohase jött ki a sodrából, mindig nagyon nyugodt, meggondolt hangon beszélt vele. Fleurier-nének az volt a véleménye, hogy Lucien igazán szerfelett tapintatos, Berthe néni azonban semmi hálát nem mutatott ezért. Amikor Lucien felajánlotta, hogy szívesen átveszi Ririvel a leckét, a néni elpirult, izgett-mozgott a széken, és azt mondta: "Nem, nem kell! Igazán nagyon aranyos tőled, kedves Lucien, de Riri már éppen elég nagy fiú. Ha akarná, meg is tudná csinálni. Szokjon csak egy kis önállósághoz." S egyik este Fleurierné hirtelen így szólt Lucienhez: "Azt hiszed talán, hogy Riri hálás neked azért, amit csinálsz vele? Ha azt hiszed, tévedsz. Az a véleménye, hogy fel akarsz vágni. Berthe néni mesélte nekem." Mindezt muzsikáló hangon és barátságos arccal mondta, s Lucien ebből tudta, hogy majd megpukkad a dühtől. Lucien némileg kényelmetlenül érezte magát, és nem tudott mit válaszolni anyjának. Másnap és harmadnap sok dolga volt, s az egészet elfelejtette.

Vasárnap délelőtt azonban egyszer csak letette a tollat, és azt kérdezte magától: "Tényleg igaz, hogy felvágok?" Tizenegy óra volt, Lucien az íróasztalánál ült, és a fal kretonkárpitjára festett rózsaszínű alakokat nézte. Bal orcáján érezte az áprilisi első napsütés száraz, poros melegét, a jobbon pedig a fűtőtest súlyos, sűrű hőségét. "Tényleg felvágok?" A kérdésre nem volt könnyű válaszolni. Lucien először megpróbálta felidézni Ririvel folytatott utolsó beszélgetését, hogy elfogulatlanul ítélhesse meg saját viselkedését. Riri felé hajolt, rámosolygott és azt mondta neki: "Kezded már kapiskálni? Ha nem, mondd meg nyugodtan, drága öregem, majd átvesszük máskor." Valamivel később hibát ejtett egy nagyon nehéz levezetésben, és vidáman azt mondta: "Egy rossz pont nekem." Ezt a kifejezést Fleurier úrtól vette át, s nagyon megtetszett neki. Igazán nem volt semmi jelentősége. "De hát tényleg fel akartam vágni, amikor ezt mondtam?!" Hogy így megfeszített figyelemmel idézte fel múltkori beszélgetésüket, hirtelen valami fehéres, kerek, puha dolog bukkant fel emlékei közül; azt mondotta: "Kezded már kapiskálni?" – s akkor is ez a bizonytalan valami lebegett a fejében. Kétségbeesetten erőlködött, hogy jobban szemügyre vegye ezt a: felhőfoszlányt, s egyszerre az az érzése támadt, hogy fejest ugrott belé, körülötte csupa köd

(20)

volt minden, s csak valami fehéres, párás meleget érzett, aminek fehérneműszaga volt. Ki akart törni ebből a ködből, eltávolodni tőle, de a köd mindenüvé elkísérte. Elgondolta: "Én Lucien Fleurier vagyok, a szobámban ülök, egy fizikaproblémát akarok megoldani, ma vasárnap van." De gondolatai is köddé foszlottak, mint fehér pára a fehér háttér előtt, összerázkódott, s külön-külön vette szemügyre a kretonkárpit figuráit, két pásztorlányt, két pásztort és egy ámort. Aztán hirtelen azt mondta: "Én vagyok a..."; valami halk kattanás hallatszott, s Lucien felriadt hosszú révedezéséből.

Nem volt kellemes ez az ébredés. A pásztorfiúk mintha gyorsan hátraugrottak volna, s Luciennek olyan érzése támadt, mintha az imént nagyítóüvegen keresztül nézte volna őket. Az előbbi oly kellemes, minden zugába behatoló kábultság helyébe most valami nagyon éber megrökönyödés lépett; azt a kérdést tette fel magának: "Ki vagyok én tulajdonképpen?"

– Ki vagyok? Nézem az íróasztalt, nézem a füzetemet. Lucien Fleurier-nek hívnak, de ez csak név, semmi más. Felvágok. Nem vágok fel. Nem tudom. Nincs értelme az egésznek.

– Jó tanuló vagyok. Nem igaz. Csak úgy teszek. A jó tanuló szeret tanulni. Én nem. Jó osztályzataim vannak, de nem szívesen tanulok. Nem is utálom az iskolát. Fütyülök rá. Fütyülök mindenre. Sohase leszek "vezér".

Némi szorongással tette fel magának a kérdést: – De hát mi leszek akkor?

Kis idő telt el. Megvakarta arcát, bal szemét összehúzta, mert káprázott a napfénytől.

– Mi vagyok hát? Mi az az "én"?

Még mindig ott gomolygott körülötte az a fehéres, bizonytalan köd. – Én!

A távolba révedt; visszhangzott fejében a szó; aztán mintha valami kibontakozott volna a homályból, olyanformán, mint egy gúla sötét csúcsa, amelynek oldalai elvesznek a ködben. Lucien megborzongott, keze reszketett.

"Igen, ez az – gondolta magában. – Ez az! Mindig tudtam! Én nem is létezem!"

A következő hónapokban Lucien gyakran próbált ismét álomba merülni, de nem sikerült neki. Szabályosan kilenc órát aludt minden éjszaka, és a fennmaradó idő alatt egyre éberebb és egyre zavartabb lett. Szülei azt mondták, hogy soha nem örvendett jobb egészségnek. Amikor

(21)

néha arra gondolt, hogy hiányoznak belőle a "vezér" számára nélkülözhetetlen képességek, romantikus hősnek érezte magát, és szeretett volna órák hosszat sétálni a holdfényben. Csakhogy a szülei még nem engedték el este otthonról. Ilyenkor gyakran végigdőlt az ágyán, és megmérte a hőmérsékletét; a hőmérő 37,5-öt vagy 37,6-ot mutatott, s Lucien keserű elégtétellel gondolt arra, hogy szülei szerint az egészségi állapota kitűnő. "Nem is létezem." Behunyta a szemét, és elengedte magát: a lét csupán illúzió; mivel tudom, hogy nem is létezem, az kell csak, hogy befogjam a fülem, ne gondoljak semmire – és megsemmisülök. Ám az illúzió makacs volt. Annyi nagyon rosszmájú fölénnyel mindenesetre rendelkezett a többiek fölött, hogy volt egy titka: Garry például éppen olyan kevéssé létezett, mint ő maga. De ha elnézte az ember, milyen zajosan lubickol hívei csodálatában, rögtön tudta: ez az ember sziklaszilárdan hisz tulajdon létezésében. Fleurier úr sem létezett, Riri sem, senki sem. A világ színészek nélküli színjáték volt csupán. Lucien, aki tizenöt pontot kapott "Az erkölcs és a tudomány" című dolgozatára, azt tervezte, hogy ír egy művet, Értekezés a Semmiről lesz a címe, s elképzelte, hogy az emberek, akik majd elolvassák, egymás után foszlanak szét semmivé, akár a kísértetek a kakas szavára. Mielőtt belekezdett értekezése megírásába, ki akarta kérni filozófiatanára, Pavian úr véleményét.

– Bocsánatot kérek, tanár úr – szólította meg egyik órája után –, lehet védeni azt a tételt, hogy nem is létezünk?

A Pavian azt felelte, hogy nem.

– Kogitó, ergo szum – mondotta. – ön létezik, mivelhogy kételkedik önnön létezésében.

Lucient nem győzte ugyan meg ez az érv, de azért lemondott műve megírásáról. Júliusban különösebb siker nélkül letette érettségi vizsgáját matematikából, és szüleivel együtt Férolles-ba utazott. Megrökönyödöttsége még mindig nem múlt el. Olyan volt ez, mint valami szünetlen tüsszentésinger.

Bouligaud apó közben meghalt, és Fleurier úr munkásainak viselkedése alaposan megváltozott. Most hatalmas béreket vágtak zsebre, és a munkásasszonyok selyemharisnyákat vásároltak. Bouffardier-né elképesztő részleteket mesélt a helyzetről Fleurier-nének.

– A szobalányom meséli, hogy tegnap látta a kifőzésben a kis Ansiaume lányt. Az apja az ön férjénél dolgozik, jó munkás. A lánynak mi viseltük gondját, amikor elvesztette szegényke az édesanyját. Beaupertuis egyik szerelőjéhez ment feleségül. Tudja, mit rendelt? Sült

(22)

csirkét – húsz frankért! Micsoda pimaszság! Ezeknek már semmi sem elég jó! Már minden kéne nekik is, ami nekünk megvan!

Ha Lucien most ment sétálni apjával vasárnaponként, a munkások alig emelték kezüket sapkájukhoz, amikor meglátták őket. Olyan is akadt, aki átment a másik oldalra, hogy ne kelljen köszönnie nekik. Lucien egyszer Bouligaud apó fiával találkozott. A fiú úgy tett mintha nem ismerné meg. Lucient némileg felizgatta ez: alkalma kínálkozott bebizonyítani, hogy ő is "vezér". Sastekintetét Jules Bouligaud-ra szegezte, s háta mögött összekulcsolt kézzel tartott feléje. Bouligaud-n azonban nyoma sem látszott az ijedtségnek. Kifejezéstelen szemmel bámult Lucien arcába, s fütyörészve ment el mellette. "Nem ismert meg" – vigasztalta magát Lucien. De mélységes csalódást érzett, s a rákövetkező napokban az eddiginél is szilárdabban hitte, hogy a világ valóban nem létezik.

Fleurier-né fiókos szekrénye bal oldali fiókjában tartotta kis revolverét. 1914 szeptemberében ajándékozta neki a férje, mielőtt kiment a frontra. Lucien kezébe vette és sokáig forgatta. Inkább csecsebecse volt, mint fegyver: aranyozott cső, gyöngyház borításos markolat. Arra nem számíthatott, hogy filozófiai értekezéssel győzi meg az embereket: tulajdonképpen nem is léteznek! Cselekedetre volt szükség, valóban kétségbeesett tettre, amely eloszlatja a látszatokat, és vakító fénycsóvával világít rá a mindenség nemlétezésére. Egy dörrenés, vérző fiatal test a szőnyegen, papírdarabkára firkantott néhány szó: "Végzek magammal, mert nem létezem. Testvéreim, tudjátok meg, hogy ti sem léteztek." S másnap reggel az emberek kinyitják az újságot, s látják benne a hírt. "Egy fiatal ember, aki ki merte mondani!" És mindegyiküket szörnyen megzavarja ez a hír, és felmerül benne a kérdés: "Hát én? Vajon én létezem?" Előfordult már ilyesmi a történelemben, többek között például a Werther megjelenése utáni öngyilkossági járvány esetében. Luciennek eszébe jutott, hogy a "mártír" szó görögül eredetileg tanú-t jelent. Ahhoz túlságosan érzékeny lény ő, hogy "vezér" legyen belőle, de mártírnak megfelel. Ettől kezdve gyakran bement anyja szobájába, nézegette a revolvert, s átélte saját haláltusáját. Még az is megtörtént, hogy a revolver aranyozott csövét harapdálta, miközben ujjai görcsösen kulcsolódtak a fegyver agyára. Ettől eltekintve többnyire jókedvű volt, mert emlékezett arra, hogy minden igazi "vezér" szembekerült az öngyilkosság kísértő gondolatával. Például Napóleon. Lucien nem leplezte maga előtt, hogy a kétségbeesés mélypontjára került, de remélte, hogy megacélosodott lélekkel fog kikerülni ebből a válságból, és nagy érdeklődéssel olvasta a

(23)

Szent Ilonai Napló-t. Mindamellett határoznia kellett. Lucien végső

határidőként szeptember harmincadikát tűzte ki; addig véget kell vetnie a tétovázásnak. Az utolsó napok nagyon keservesek volt; a válság gyógyító hatású volt ugyan, de olyan erős feszültséget idézett elő Lucienben, hogy attól kezdett tartani: egy szép napon eltörik, akár az üveg. Már nem mert hozzányúlni a revolverhez, beérte azzal, hogy kinyitotta a fiókot, kicsit felhajtotta anyja kombinéit, és sokáig nézte a jéghideg, makacs kis szörnyeteget, amely békésen feküdt selyemágyán. És mégis: mikor beletörődött abba, hogy életben marad, mélységes csalódást érzett, és azt, hogy teljes tétlenségre van kárhoztatva. Szerencsére az új iskolaév sok kezdeti gondja nagyon elfoglalta: szülei a Szent Lajos líceumba íratták be, a műegyetemre előkészítő tanfolyam hallgatójának. Szép piros zsinóros, címeres diáksapkát viselt, és ezt énekelte:

Mi mérnökfiókák hajtjuk a gépeket, Mi mérnökfiókák hajtjuk a vonatokat...

A "mérnökfióka" újonnan megszerzett rangja nagy, büszkeséggel töltötte el Lucient. Az ő évfolyama egyébként is más volt, mint a többi; saját hagyományokkal és szertartásokkal rendelkezett; komoly erőt képviselt. Szokássá vált például köztük, hogy negyedórával a franciaóra befejezése előtt megkérdezte egy hang: "Mi a katonai akadémista?" – s erre az egész osztály kórusban morogta: "Balfácán!" Majd megint az előbbi hang, szólóban "Mi az agronómusnövendék?" – amire valamivel hangosabban ismételte meg a kórus: "Balfácán!" Ilyenkor Béthune tanár úr, aki fekete szemüveget viselt, és majdnem teljesen vak volt, fáradtan közbeszólt: "Csendet kérek, uraim!" Pár pillanatnyi teljes csend következett, a diákok megértően egymásra mosolyogtak, majd valaki elkiáltotta magát: "Mi a mérnökfióka?" – amire valamennyien kórusban bömbölték: "Ő a császár!" Az ilyen pillanatok egészen felvillanyozták Lucient. Esténként elmesélte szüleinek a nap különféle eseményeit, és mikor azt mondta: "...és erre röhögni kezdett az egész osztály...", vagy "az egész osztály elhatározta, hogy bojkottálni fogja Meyrinez-t", a szavak úgy perzselték a száját, mint egy korty erős alkohol. Pedig az első hónapok keservesen nehéznek bizonyultak: Lucien matematika- és fizikadolgozatai rosszul sikerültek, aztán meg külön-külön az osztálytársai sem voltak valami rokonszenvesek. Ingyenes bentlakók voltak, többségükben magoló, ápolatlan, rossz modorú fickók.

(24)

mondta Lucien.

– Igen, az ösztöndíjasok alkotják az értelmiség elitrétegét – mondta elmerengve Fleurier úr –, de sajnos jó "vezér" nemigen lesz belőlük. Látszik, hogy átugrottak a fejlődés egyik szakaszát.

Ha a "rossz vezérekről" beszéltek előtte, Lucien szíve kellemetlenül összeszorult, s a következő hetek során megint több ízben merült fel benne az öngyilkosság gondolata; de már nem lelkesítette úgy ez a gondolat, mint a szünidőben. Januárban egy Berliac nevű új iskolatársuk megbotránkoztatta az egész évfolyamot. A legmodernebb divat szerint öltözködött, zöld és lila színű, rendkívül szűk mellényeket hordott, meg lekerekített sarkú gallért és olyan nadrágot, amelyet csak divatlapok rajzain lehet látni: olyan szűk volt a szára, hogy az ember el se tudta képzelni, hogyan bújik bele. Egy csapásra rögtön elfoglalta az utolsó helyet matematikából. "Fütyülök rá – jelentette ki. – Én író vagyok, csak azért foglalkozom matematikával, hogy sanyargassam magam!" Rövid egy hónap alatt meghódított mindenkit: csempészett külföldi cigarettával kínálta osztálytársait, elmondta, hogy több nője is van, s megmutatta a nők hozzá írt leveleit. Az egész osztály úgy döntött, hogy ez egy rendes srác, és békében kell hagyni. Lucien őszintén csodálta eleganciáját és választékos modorát, de Berliac nagyon leereszkedően bánt vele, és "gazdag papa gyereké"-nek nevezte Lucient.

– Végeredményben mégis jobb, mint ha szegény ember gyereke volnék – felelte neki egyik napon Lucien.

– Kis cinikus vagy te! – mondta Berliac, s másnap odaadta neki elolvasni egyik költeményét, így hangzott:

Caruso minden este mohón falta a nézők rámeredő szemeit, egyébként józan volt, mint egy teve.

Egy hölgy csokorba kötötte összes rokonai szemét, s a csokrot felhajította a színpadra. Mindenki meghajolt e példaadó cselekedet előtt.

De ne feledjük el, hogy dicsősége mindössze harminchét percig élt: pontosan az első "bravó" kiáltástól az Operaház nagy csillárjának leoltásáig.

(Utána kénytelen volt pórázon vezetni férjét, több versenypályázat győztesét, aki két piros szemüregébe egy-egy háborús érdemkeresztet rakott.)

S jól jegyezzük meg azt is: közülünk mindazok, akik túlságosan sok emberhús-konzervet esznek, skorbutban fognak elpusztulni végül.

(25)

– Igazán nagyon jó – mondta a hüledező Lucien.

– Egészen új technikával csinálom ezeket a verseket – felelte hanyagul Berliac. – Úgy hívják, hogy automatikus írás.

Valamivel később Luciennek ismét nagy kedve támadt rá, hogy öngyilkos legyen, s elhatározta, hogy Berliactól kér tanácsot.

– Mondd meg, mitévő legyek? – kérdezte, miután előadta az ügyet. Berliac nagy figyelemmel hallgatta végig. Az volt a szokása, hogy az ujját szopta, aztán ujjáról az arcán levő nagy pattanásokra kente a nyálat, úgy, hogy végül nedves foltokkal volt tele az ábrázata, akár eső után az úttest.

– Csinálj, amit akarsz! – adta meg végül a választ. – Nincs semmi jelentősége.

Kicsit elgondolkozott, majd hozzátette még, minden szót jól megnyomva:

– Soha és semminek nincs semmi jelentősége.

Lucienben némi csalódást keltett ez a válasz, de amikor Berliac a következő csütörtökön meghívta uzsonnára édesanyjához, rájött, hogy vallomása nagy hatást tett barátjára. Berliacné igen szeretetreméltó hölgy volt; arcán számos bibircsók meg borvörös anyajegy virított.

– Hidd el, mi vagyunk a világháború igazi áldozatai – mondta Berliac Luciennek.

Lucien ezzel tökéletesen egyetértett, s megállapodtak abban, hogy mind a ketten egy halálra ítélt nemzedékhez tartoznak. Alkonyodott, Berliac az ágyán hevert, két kezét összekulcsolta tarkója alatt. Angol cigarettát szívtak, gramofonlemezeket hallgattak, s Lucien megismerte Sophia Tucker és Al Jolson hangját. Egészen mélabúsak lettek, s Lucien megállapította magában, hogy Berliac az ő legjobb barátja. Berliac megkérdezte tőle, ismeri-e a pszichoanalízist. Hangja nagyon komoly volt, s komoly Lucienre szegezett tekintete is.

– Tizenöt éves koromig kívántam az anyámat – vallotta be neki.

Lucien kényelmetlenül érezte magát; félt, hogy elpirul, majd eszébe jutott Berliacné bibircsókja, s nem nagyon értette, hogy lehet ilyen nőt megkívánni. De amikor bejött az asszony, s vajas pirítós kenyeret hozott nekik, némi zavart érzett, s megpróbálta megrajzolni a melle vonalát a rajta levő sárga pulóver alatt. Mikor az anyja kiment, Berliac ellentmondást nem tűrő hangon állapította meg:

– Persze te is így voltál, te is szerettél volna lefeküdni az anyáddal. Nem kérdés volt ez, hanem megállapítás. Lucien vállat vont és azt

(26)

felelte:

– Hát persze.

Másnap kissé nyugtalan volt, attól tartott, hogy Berliac el találja mondani valakinek kettejük beszélgetését. De gyorsan megnyugodott. "Végre is ő jobban kiszolgáltatta magát, mint én" – gondolta. Nagyon tetszett neki az a tudományos stílus, amelybe bizalmas vallomásaikat öltöztették, s a következő csütörtökön elolvasta a Sainte-Geneviéve könyvtárban Freud egyik művét az álomról. Valóságos kinyilatkoztatás volt ez számára! "Szóval ez az – ismételgette magában, az utcákon céltalanul kóborolva –, erről van hát szó." Megvásárolta azután a

Bevezetés a pszichoanalízisbe és A mindennapi élet pszichopatológiája

című Freud-műveket, s egyszerre minden világossá vált előtte. Az a furcsa érzés, hogy nem is létezik, az az űr, amely oly sokáig tátongott tudatában, álmossága, megrökönyödései, az önmaga megismerésére irányuló hasztalan erőfeszítései, amelyek mindig abba a bizonyos ködfüggönybe ütköztek... "A kutyafáját, valami komplexumom van!" – állapította meg magában. Elmondotta Berliacnak, milyen volt gyermekkorában, mikor azt képzelte, hogy alvajáró, s mindig az volt az érzése, hogy a dolgok nem egészen valóságosak.

– Nyilván valami nagyon régi komplexumom van – állapította meg végül.

– Akárcsak nekem – helyeselt Berliac. – Csuda jó komplexumaink vannak.

Szokásukká vált, hogy magyarázták álmaikat, mindent, egészen a legkisebb mozdulataikig. Berliacnak mindig olyan sok mesélnivalója volt, hogy Lucien kicsit gyanakodott, nem maga találja-e ki, vagy legalábbis nem szépíti-e történeteit. De azért nagyon jól megvoltak egymással, és egészen tárgyilagosan vizsgálták meg a legkényesebb kérdéseket is. Bevallották egymásnak, hogy csupán azért viselik a vidámság álarcát, mert meg akarják téveszteni környezetüket, de valójában rettenetesen gyötrődnek. Lucien most megszabadult aggodalmaitól. Mohón vetette magát a pszichoanalízisre, mert rájött, hogy ez az, ami neki éppen kell, s most szilárdabbnak érezte magát, nem volt szükség arra, hogy gondokat csináljon magának, s örökösen keresse-kutassa tudatában egyéniségének kézzelfogható megnyilvánulásait. Az igazi Lucien ott volt valahol a tudatalatti mélységeiben; csak álmodozni lehetett róla, látni sohasem, úgy volt vele, mint távollevő nagyon kedves valakivel van az ember. Lucien naphosszat a komplexumaival foglalkozott, s bizonyos büszkeséggel idézte fel képzeletében azt a homályos, kegyetlen és erőszakos világot,

(27)

amely ott nyüzsög öntudatának párái alatt.

– Érted, ugye? – magyarázta Berliacnak. – Látszólag álomszuszék, minden iránt közönyös kölyök voltam, olyasvalaki, aki nem nagyon érdekes. És, tudod, még belülről nézve is annyira ilyennek látszottam, hogy csaknem elhittem magam is. De azért tudtam, hogy van bennem valami más is.

– Mindig van valami más is – felelte Berliac. És büszkén mosolyogtak egymásra. Lucien írt egy verset, az volt a címe: Ha majd a

ködök felszakadnak, s Berliac remeknek minősítette. Csak azt, vetette

Lucien szemére, hogy miért kellett szabályos versformában megírnia. Mindamellett megtanulták kívülről mind a ketten, s ha a libidójukról akartak beszélni, sokszor idézték: "A nagy rákok, amik a ködök mögött lapulnak", majd később annyit mondtak csak: "a rákok", s összekacsintottak.

Ám bizonyos idő múlva Lucien, ha egyedül maradt, különösen este, kezdte kicsit ijesztőnek érezni az egészet. Már nem mert az anyja szemébe nézni, s ha lefekvés előtt megcsókolta anyja arcát, mindig rettegett tőle, hogy valami sötét erő másfelé irányítja a csókot, s azon veszi magát észre, hogy ajka anyja ajkára tapad. Olyan volt ez, mintha kitörőfélben levő vulkánt hordozna magában. Érezte, hogy résen kell lennie, nehogy erőszakot kövessen el ezen a frissiben felfedezett, pompás és baljós lelkivilágon. Most már tudta, milyen nagy ára van ennek, s félt, hogy szörnyű lesz az ébredés. "Félek magamtól" – mondogatta magában. Már vagy hat hónapja abbahagyta magányos élvezeteit; mert unta őket, s mert nagyon sok volt a dolga. Most azonban megint visszatért e szórakozáshoz. Nyilván mindenkinek végig kell mennie a lejtőn, Freud könyvei tele voltak olyan szerencsétlen fiatalemberekről szóló történetekkel, akik nagyon is hirtelen szakítottak addigi szokásaikkal, s ezért tört ki rajtuk a neurózis.

– Mondd, nem fogunk mi megbolondulni? – kérdezte Berliactól. S tényleg, voltak olyan csütörtöki találkozásaik, amikor nagyon furcsán érezték magukat. A félhomály észrevétlenül belopózott Berliac szobájába, csomagszámra szívták az ópiumos cigarettákat, s a kezük remegett. Ilyenkor egyikük felkelt, s anélkül, hogy egy szót szólt volna, az ajtó melletti kapcsolóhoz ment és felgyújtotta a villanyt. Sárgás fény áradt szét a szobában, s ők gyanakodva néztek egymásra.

Lucien hamarosan észrevette, hogy Berliackal kötött barátsága tulajdonképpen félreértésen alapul. Persze senki nála jobban nem érezhette át az ödipusz-komplexum patetikus szépségét, ám ő valami

Figure

Actualización...

Referencias

Actualización...

Related subjects :