G. SZABÓ JUDIT
Mari, ne bomolj!
Sajdik Ferenc rajzaival
© G. Szabó Judit, 1999 © Móra Könyvkiadó, 1999
Anyánk szerint Marinak joga van életének minden vargabetűjéhez. Hagyjuk nyugton! Parancsára mindenki békén hagyja őt, anyánkat kivéve.
Igyekszem anyánkat másfelé terelni. Sokat kérdezek tőle. Úgy emlékszik, még a világon se voltam, már kérdeztem. De ha kifogytam a kérdésekből, akkor se csüggedtem:
– Miért miért a miért?
– A miértnek nincs miértje! – nyögte rekedten.
– Miért? – kérdeztem roppant kíváncsian. Ez már régen volt. – Anikó, te ezer fölösleges kérdést teszel föl naponta!
Ezt viszont tegnap mondta anyánk, dühösen és türelmetlenül.
Helyes! Beoldalogtam a szobánkba, papírt téptem Mari nővérkém füzetéből, megkerestem Éva húgom golyóstollát, hogy szívességből összeírjam anyánk fölösleges kérdéseit.
Marihoz:
– Ha ötven perc az út az iskolából, és kettőig volt tanítás, hol maradtál háromnegyed hétig? Ha egész idő alatt Csillával matekoztatok, mi az a két mozijegy a zsebedben? Hol jártál? Hol jár az eszed? Kinek beszélek én?!
Marinak! És:
– Miért nem akarod, hogy levágjam elöl a hajad, amikor már az orrodat is eltakarja? Miért nem vagy hajlandó viselni ezt a szép ruhát? Minek kell ennyire bőgetni a magnót? Minek kell hússzor egymás után lejátszani? Kész vagy a leckéiddel? Miért nem? Csak ennyi volt föladva? Megkérdezhetem Csillát? Ezt miért nem írattad alá? Miért várod meg mindig, hogy véletlenül észrevegyem?
Mert hátha véletlenül nem veszi észre. Évának címzett fölösleges kérdések:
– Minek adok rád tisztát? Ezért mostam ki? Hogy tudsz ennyi koszt összeszedni? Te hordtad be? Te hagytad égve? Te felejtetted nyitva? Miért nem ettél levest is? Hol a vásárlásból visszajáró pénz? Akkor miből vettél rágót? Ti vertétek meg azt a gyereket? Akkor miért hozzám jött panaszkodni a mézes-mázos anyukája? Azt akarod, hogy megbolonduljak?!
Valamennyien tudjuk, hogy Éva ezt nem akarja. Ha én kerülök műsorra:
– Te etted ki Éva csokijából az összes mogyorót? Minek főzünk, ha te örökké mást eszel? Tányér helyett miért az öledbe morzsázol? Mondtam én, hogy szórd le a szőnyegre? Miért csinálsz a lakásból szamárfészket? Miért nem mész inkább a levegőre? Miért nem viszed a kerékpárodat? Minek óbégattál érte, ha nem kell? Már megint beírás? Miért mindig csak téged vesz észre a tanár?
Ezen már én is gondolkoztam. És: – Most hova bambulsz?!
Vigyorogva rábambultam a remekművemre. Praktikus! A jövőben minden fölösleges kérdés megtakarítható! Körbecifráztam sormintákkal és fölerősítettem a falra.
Az egész família elolvasta!
Mari a tenyerébe temette a száját, és némán röhögött. Nagymama a szemüvege után tapogatott, majd közel hajolt.
– Ha! – mulatott. – Igaz is! A tisztelt lányom… – Elismerően pillantott rám. – Ez az Anikó! Mellette nem lehet unatkozni.
Ezt már a tanárok is észrevették.
Apa tettetett megszeppenéssel felhúzta a vállát, somolygott, és úgy bólogatott, mint amikor újabb csínyekre biztat.
– Rendkívül szellemes vagy! – dicsért anyánk. Érdemeim elismerése mellett a papírt apró darabokra tépte, és a szemétbe dobta.
Rend a lelke mindennek. Csüggeteg imádattal nézett rám: – Ha nem vagy hülye, akkor miért vagy hülye?!
Ha ezt előbb kérdezi, fölírhattam volna a többi fölösleges kérdéshez! Evvel még nem ért véget a nap.
Este a tévében mutattak egy nénit. Pisla gyertyafénynél ült, hordószoknyában, olyan bolondos hajkoronával, mintha szórakozottságból fordítva tette volna a fejére. Megtudhattuk, hogy szomorkás és árva estéin elővette a régi szerelmes leveleit, és újra elolvasta őket.
– Édes, hajdani arcok bukkannak elő, apró, elfeledett emlékek, átmelegítik megint az elfáradt szívemet! – így ábrándozott, a műszempilláit lebegtetve.
– De merengeni sem szabad gyakran, mert elkopik az emlékek hamva – tette hozzá.
Egyszer Mari is kapott műszempillát a születésnapjára, tízen ragasztottuk föl, az egyiket mégis belepislogta az ünnepi kakaóba.
– Ezek értik, hogy kell kidobni a pénzt – mondta a nagymama élesen, hol a kakaóra, hol a félszemű Marira tekintve.
De ez még tavaly történt.
– A novellából nem emelkedett át a képernyőre a stílus – apa valami ehhez hasonlót ásított, és nyúlt a műsor után, megtudni, hogy lesz-e valami érdekes is, vagy egész este csak nyavalyognak.
– Lett volna annyi gyereke, mint nekem – villogott a nagymama szeme, és harciasan körülnézett.
Anyánk úgy mosolygott, hogy sokkal fiatalabb lett.
– A szerelmes leveleimet lánykoromban én is eltettem, dobozba gyűjtöttem… – restelkedve nevetett. – Aztán teljesen elfeledkeztem róluk! Sokkal később, egy régi nagytakarításnál apa megtalálta.
– Eltetted? – bántódott meg apa, aki akkor még nagyon fiatal volt. Nagymama szerint mi még mind a hárman az égben voltunk. Anyánk szerint mamakérem, nemvoltaksehol, éskész.
– Tél volt, égett a tűz a kis kályhában, sorra beledobtam a leveleket – emlékezett anyánk. Egészen kicsi vaskályhájuk volt akkor! Már nincs meg az az aranyos kis kályha. Kár! Érzem, jó barátok lennénk.
Igen, ha Éva tudni akarja, minden levélcsomag rózsaszín szalagocskákkal volt átkötve. Anyánkhoz valahogy nem nagyon illik a rózsaszín szalagocska, legfeljebb a gemkapocs.
– Nincs szerelmes levelem, nincs merengés, nincs olvasgatás – vont vállat anyánk. – De ha lenne is… Még bele se merülnék, biztosan hazaviharzana Mari:
– Sziu? – lihegné. – Mizújs? Ki írt? Ja, régi. Anyucika szerelmes levele, megőőőrülök! Jelzem, meg se ismerni apucika keze írását.
– Nem apátok írta – mosolyognék zavartan.
– Már látom! Valami Laci bácsi. Mi találkoztunk vele? Miért nem? És milyen kaja van vacsorára?
– Roppant hülye alak volt! – lépne a képbe apátok, és látszanék rajta, hogy boldogan szolgál bővebb részletekkel.
Szerencsére kulcs zörögne az előszobaajtóban. Mari kirobogna Anikó elé, és rikkantaná:
– Figyelj, „Egész éjjel nem mentél ki a fejemből”, de van még sokkal viccesebb is! – És a falnak esve röhögnétek rajta.
Aztán megszólalna a telefon, Mari a vállával szorítaná a füléhez a kagylót, kézzel-lábal kérne ceruzát, tátott szájjal bólogatna, felírna három telefonszámot, letépné a levelem bal sarkát.
– Oppardon! Jesszum Peti. Sebaj, itt még nincs írás.
Valaki bekapcsolná a tévét, Mari két és fél almás rétessel elébe telepedne.
– Moht nem tuhok tányéhéht menni – közölné beszédes pillantásomra, és alátartaná a levelemet. És a borítékba precízen belerázná a cukros morzsát, meg a két kiköpött almamagot. – A totóeredmény engem nem érdekel! – csicseregné.
– Engem igen – felelné apa dacosan, és a lilán derengő fényben ráírná a vajfoltos levél hátára, hogy Toronto-Atalanta…
– Torino – somolygott apa. Anyánk folytatta a többszólamú mesét. – Affene a sok döntetlenjébe – mondaná apa, és galacsinná gyűrné.
– Pöc-pöc! – vigyorogna Anikó, a gyűrt levél maradékát a tenyerén egyensúlyozva, és jól célozva Éva képébe lőné.
Éva pedánsan fölszedné, vinné a szemétbe.
– Tegnap takarítottunk. Nem? – kérdezné a nővérétől, de tőlem várná a dicséretet.
– Kész – tekintett körül anyánk. – Most már csak azt nem tudom, hogy mikor kellett volna az édes arcoknak meg a drága emlékeknek fölmerülniük?
Nagymama jól megnézte anyánkat, mint a farkas Piroskát a mesében. Közel hajolt hozzá, könyökével meglökte, de anyánk teája csak félig ömlött ki.
– Te ostoba! – súgta, hogy a harmadik szomszédban is hallani lehetett. – Mi ér többet: néhány elsárgult, hazug papírlap vagy a család?
Éljen a család!
Vacsoránál a konyhában Éva még összetört egy vizespoharat, nem szándékosan, de egészen apróra.
– Fogyóeszköz – vigasztalta apa, és készségesen körülnézett. – Hol a kisseprű?
Apa naprakészen eligazodik a világpolitikában a halmazelméletet is beleértve, tudja azt is, hogy Kamcsatkában hol él a tigriscsíkos oroszlánbálna, csak azt nem tudja, hogy a konyhánk mely sarkában található a kisseprű. Pontosan a szemétlapát mögött, és kábé százhuszonöt éve.
Addigra már Éva úgyis bőgött és söpört. A söprésére még ráfér a gyakorlás, de bőgni senki nem tud úgy a famíliában, mint ő! Telepotyogtatta kövér könnyeivel a konyhát.
– Éva nemcsak seper, hanem rögtön föl is mos – mondtam szellemesen, és vártam a feltörő nevetést.
Teljesen váratlanul Mari is szipogni kezdett. – Nekem soha egy fiú sem írt levelet…
Mari fiúkat szeretne, hogy hódolattal körbedongják, hogy a Csilla, a legkedvesebb osztálytársa megpukkadjon az irigységtől.
Már bőgött ő is, buzgón, mint egy kisgyerek. – Nekem soha nem is fog írni senki!
Minek a levél? A fiúkkal mindig baj van. Eleinte mind, mint a földre szállott bárány! Aztán jön a gubanc.
– Ez a Mari szerelmes levelet akar kapni – mondta meghökkenve a nagymama.
Apa úgy érezte, hogy ez az ő végszava: eddig a szódásüvegnek támasztott esti újság sportrovatát olvasta, most végzett, összehajtogatta, és jóindulatúan körülnézett.
– Marikának kell valami? Ráér, ha megveszem a következő fizetésemből?
– Marhára megfelel – felelte rekedten Mari. És bevágta maga után az ajtót. Éva tüstént odaugrott, hogy a pohár romjai mellé söpörje a lehullott vakolatot is.
– Tegnap takarítottunk – motyogta szipogva.
Vacsora után anyánk rendes szokása szerint fölhívta Lili nénit, a legjobb barátnőjét, aki ráadásul apa húga. Halkan kuncogva engem mesélt neki, sormintástul.
Lili néni zongoratanárnő, adott diplomahangversenyt is, amikor mi még nem voltunk sehol. Kár, mert még azt az egészen kicsi termet se tudta megtölteni a család, se a három jegyszedő, pedig apa minden zeneszám után más helyre ült, hogy ő legyen az ünneplő tömeg.
– Jól zongorázni sokan tudnak – legyintett a nagymama, hazafele cihelődve. – Olyan remek sajtos tallért viszont, amilyent Lili gyúr, nem süt más! – így szólt a nagymama zenekritikája, és hozzátette, hogy jó lenne, ha ezen Lili néni elgondolkozna.
Lili néni nem sokat gondolkodott, lecsukta a zongora födelét, sütötte a finom sajtosat, és ma már három géppel se győzi a sok megrendelést.
– Ki hitte volna! – dünnyögte a nagymama pirosan, a kontyát táncoltatva, amikor Lili néniék már harmadszor cserélték nagyobbra a lakásukat és szebbre az autójukat.
Nevezetes dolog! Azóta se esett meg, hogy Lili néni és a nagymama bármiben is egyetértett volna.
– Szirmot bontott, lombot hajtott hallatlanul egyéni humora! – kacagott a telefonba anyánk. – Pusztul tőle a fű, sárgul a levél, árad a Duna, a koleszterin- meg a vércukorszínt.
– Haha – morogtam komoran.
Aztán hallgatott, bólogatott udvarias mosollyal. Nyilván Lili néni is föltett egy lemezt. Talán Edináról, aki már egyetemista, vagy Zoltiról. Ő két évvel idősebb Marinál. Lili néni addig mesélte róla hencegve a barátnőinek, hogy Zoltán majd őt akarja feleségül venni, amíg egyszer a fiú mutáló hangon fölcsattant:
– Nanya, nem elég, hogy a fater befürdött veled?!
Nem szeretek kerekre fogalmazott, mulatságos lemez lenni! Aki legközelebb találkozik velem, rám ragyog:
– Ez az a tündéri kis hülye!
Tündérkishülye se szeretek lenni. Rugdaltam anyánk elképzelt levelének elképzelt galacsinját a szobánk felé, bár Éva már gondolatban kidobta.
Nem szeretem, ha elmesélnek minket!
Benyitottam. Éva ágyában gondosan a falhoz simítva a párna, rajta Félfülű, az agyonszeretett maci feküdt. Lábnál lerúgva az én kinőtt gyerekpaplanom, középen pedig Éva aludt szétdobott karokkal. Hunyt szemén, hosszú szőke pilláin már nyoma se volt a gyöngykönnyeknek.
Ablakunk ezen a szép nyári estén félig nyitva állt, meglibbent előtte a csipkefüggöny, behallatszott a tér fáiról a kései madárpitty, a presszó elől a részegek társalkodása és a taxiajtók csapódása. Beáradt a virágzó olajfák erős illata és a tévéhíradó utolsó kiadásában a rideg marhák bőgése a Hortobágyon.
Odakuporodtam Mari heverőjére. A nagylány szeme még vörös… – Csak nem bőgsz a miatt az ostoba szerelmi levelezés miatt? – Anikó, ezt te nem értheted…
És az esti, meghitt csöndben megtudhattam Maritól a következőket:
Egyáltalán nem előnyös első gyereknek lenni! Amikor ő megszületett (mi még nem voltunk sehol, legfőként az égben nem), az egy szem Marika maga volt a tökély! Nem akadt a világon több ilyen csodálatos csecsemő. Mindenkire hasonlított fölváltva és egyszerre, aki a családunkban vitte valamire.
– Úgy látták, hogy még Albina nénire is hasonlítok…
Albina nagy-nagynénénk állítólag valamikor koronás fők előtt zongorázott.
– Amikor járni kezdtem, és összevissza csúszkált a lábam, apáék elragadtatva jöttek rá, hogy korcsolyabajnok leszek! – szipogta Mari. – Anyánk azonnal varrt nekem tulipiros, flitteres kűrruhát. Csodásan feszült a pocakomon.
A gyerekek szerint Mari kövérkés, anyánk szerint csak molett. Nagymama úgy véli, hogy szép, egészséges gyermek – aztán harciasan körülnéz, hogy ki mer vitatkozni vele.
– Örökké a jégpályára vitt!
Anyánk apró lábait fázósan emelgetve önfeláldozóan topogott a parton. Mari viszont évek múltán is minduntalan hason kötött ki. Apa ráeszmélt:
– Úszóolimpikon lesz a kislányunk!
Mari attól fogva sok időt töltött vacogva a vízben. Apa nagykabátban, stopperral a kezében, lelkesen gyalogolt mellette, míg a lány elkékült szájjal ki nem itta a fele medencét.
– Sose tanulom meg! – visította Mari. – Micsoda hang! – nézett össze a família.
Nagymama szerint, ha jól emlékszem, Albina valaha koloratúrát is énekelt az angol királyi flotta előtt.
Apa tüstént vásárolt Marinak kis, háromnegyedes hegedűt, hogy a lány muzikalitása virágba szökkenjen.
Erre már én is emlékszem! Akkor kezdte a nagyobbik fikuszunk hullatni a levelét, és a Pékék korcs kutyája már Mari tanára láttán is jajongva bújt az ágy alá. Mari mindenkit bumm! kupán
csapott a vonóval, ha hangversenyein vihorásztunk. Ilyen erős hatással volt rá a zene. És tény, hogy a lakók adakozni akartak, hogy Mari hegedülés helyett inkább bélyeget gyűjtsön.
Bömbölve számlálta össze, hány hiábavaló órát töltött gyakorlással.
– A matematika lesz a szerelme! – jött rá apa végül, és boldog volt, hogy Mari ennyire hasonlít rá.
Attól fogva mindig apa magyarázta Marinak a számtant.
Nemhiába! Mire ötödször is türelmesen elismételte, Mari már azt se értette, amit kérdezett. – A pedagógia nem az én területem – restelkedett apa.
Igaz, a pedagógia anyánk területe. Az érettségiztetés is, nemsokára megbolondítja majd vele az egész famíliát.
Mari persze külön számtantanárhoz járt! Őt nagyon szerette, mert megengedte, hogy a Dzsungel könyvét olvassa, miközben magyaráz.
– Mit mondjak, nem lettem csodagyerek!
A kiejtése kissé pösze, a tenyere kicsit lyukas, néha ülve is elesik, de tisztességgel végzi az első gimnáziumot, és különösebb baj nincs vele.
– Nekem még egy vacak Tibor se sikerült!
– Csak nem búsulsz egy teljesen vacak Tibor miatt?! Teljesen Vacak Tibor Marihoz járt hajdanán, igaz.
– Egy parti sakkot, fiatalember? – jelent meg apa az ajtóban, arcán reménykedő mosoly, hóna alatt készlet.
Mari egyre dühösebben könyökölt mellettük, az egyre sokasodó revánsokat figyelve. Aztán rájöttek, hogy lányok nélkül pompásabb a sakk. Aztán Teljesen Vacak Tibor váratlanul rájött, hogy Marin kívül más lány is létezik.
Múlt télen láttuk utoljára: nekiiramodott bal síléce után vágtatott fél lábon, mint egy eszelős árva gólya. Aztán fejjel beleállt a Normafa legszúrósabb havas bokrába.
T. V. T. lehúzta mindkét kesztyűjét, összecsapkodta, elővette a zsebkendőjét, széthajtogatta, beletrombitált, összehajtogatta, zsebre gyűrte, felhúzta mindkét kesztyűjét, és apára nézett.
– Nem tudom.
Marinak nem sok ideje maradt a Teljesen Vacak után búsulni, mert jött Göndör, mint a villámcsapás!
– Ő a Göndör, tudjátok – hozta haza egy délután: majd apára vicsorgott. – Nem sakkozik! Ez lett volna a kisebbik gubanc. De a fiú, a gimnázium legdeltásabb izombajnoka, alig várta, hogy Marival kettesben maradhasson, és tüstént tisztességtelen ajánlatot tett neki. Az ajánlat úgy szólt, hogy Mari megszerzi anyánktól az érettségi tételeket, Göndör meg viszonzásul jár tovább Marival, és az egész gimnázium irigyen nézi őket!
Mari elsápadt, belevörösödött, egyszerre szeretett volna ordítani, verekedni, bőgni, karmolni. Ez még felváltva és egymás után is nehézkes.
– Te pifok! – süvítette végül is, mert ha nagyon mérges, akkor a sziszegő hangokkal hadilábon áll.
Ez lett a búcsúbeszéde Göndör romjai fölött. Göndör egyébként nem hasalt el az érettségin, mert meg sem jelent.
– Nekem köszönhetitek, hogy ti már nem vagytok csodagyerekek – vonta le a végkövetkeztetést Mari álmosan.
– Csodagyerek, majd lerójuk a hálát – ásítottam.
Tigrisugrással vetődtem az ágyamba, fülig húztam a paplant. Legalább Albinára hasonlítana ez a csodagyerek!
Hirtelen elém villant Albina megsárgult fényképe. Hasmánt elfektetve a teljesen kimúlt oroszlán, háttérben parancsnoki sátor, előtte Albina korabeli szafáriöltönyben, keblére szorítja trópusi sisakját, üdvözülten a fotómasinába vigyorog.
Felpattantam.
– Mari! Igenis hasonlítasz a zseniális Albinára! Örökölted a lapátfüleit!
Semmi válasz, ha leszámítom, hogy Mari már egyenletesen húzta a lóbőrt. Jöhet szerelmi bánat, vad vihar vagy mohácsi vész, Mari étvágya változatlan, és alszik, mint a bunda.
Valamit elhatároztam. Titokban! Nagyszerűen megoldható a csodagyerek szerelmi levelezése!
*
Másnap korán reggel ébresztett a partvisveréb.
Nevét a nagymamától kapta, mert széltépte fészkét minden évben olyan távolságra telepíti az ablakunktól, hogy nem lehet leverni a leghosszabbik nyelű partvisunkkal sem.
Okos madár!
Jelére perceken belül eszelősen ordított a környék egész verébsereglete.
Verébkórusra ébredt a varjú, lehussant a tévéantennáról a játszótérre vajas kenyérre vadászni. Nem talált, mondta:
– Kár, kár!
Ha ilyenkor kezdem magamra kapkodni a gönceimet, elkészülök, mire Szilvia a megszokott hármat füttyenti.
– Csak nem fiú? – apa tettetett ámulattal nézett rám.
Vállat vontam, nevettem, futottam, becsaptam magam után az ajtót. Szilvia három fiúval is felér.
Most a vedlett házsarkot támasztotta, valamit olvasott, lába előtt hevert a menő, degeszre tömött óriás szatyra.
Földerült, grimaszolt felém.
– Szia, szúnyog! Mizújs? – olyan a hangja, mintha napi száz cigarettán edzené, pedig csak süket nagypapijának ordítja el, amit a família beszél. Átmelegszik tőle a szívem!
Gyökeret vert a lába, próbált megérteni. Aztán tárgyilagosan felmérte saját erőit, és megrázta a fejét.
– Tuti, hogy nem!
Olyan értetlenül, olyan csalódottan, olyan fürkészően bámult, hogy szinte elvörösödtem. – Nem nekem kell, te dinnye!
Az osztályba már Szilvia nélkül lihegtem föl, mert beállt a sor végére, hamburgerért. Sajnos, akkor se sül meg gyorsabban, ha fél lábon ugrál, és pillanatonként nézi az óráját!
– Jön! Jön! – ordított az ajtóban Róka Gizi, és rohant befelé.
– Jön, jön, már itt is van. – Tömörjohanna derűsen nézett ránk. Aztán elkomorult. – Hová tűntek az átokfajzatok, miféle járvány tizedeli a osztályomat?!
A folyosóról közeledő lódobogás hallatszott, majd betódultak Szilviáék, és tizenöt vöröshagymás hamburger mögül kiabáltak:
– Ezer bocs, de olyan sokat kellett várni!
Zsolti hétrét görbülve nyelte az utolsó falatokat, mint egy kiguvadt szemű, farmergatyás pelikán. Majd tollászkodni kezdett, és pulóveres szárnyát csapkodva, millió morzsát hintett tékozlóan szanaszét. A nagyját a házi feladatomra.
– Na…!
– Évzáró röpdolgozatot kellene íratnom, de a fele osztályom olajtól csöpög, a másik fele sóváran nyel. Holnapra már huszonhat ugyanilyen hagymaszagú gyerekem lesz?!
Az ablakhoz csörtetett, kinyitotta. Mérges volt, nem vitás. De még nem döntötte el, hogy ízekre szedje-e a bandát, vagy együtt nevessen velünk.
– A tanmenet figyelembe veszi a fokozatosságot, az életkori sajátosságokat, meg ezernyi más mindent, de nem veszi figyelembe a hamburgert! – morogta.
Két tömör karját összefonva állt a dobogón, egyszerre nézve valamennyiünket. És közhírré tette:
– Az én osztályomban nem lesz több hamburger! Vegyétek tudomásul, hogy ezentúl a hamburgerevést felelésre való mohó jelentkezésnek tekintem.
Zsolti olajtól fénylő arca elsápadt.
– Hanna néni, holnap vajas kenyeret hozok, tisztára fényesített illatos almával, vasalt szalvétába csomagolva!
Nimród míniumpiros kittet szerzett. Jutott mindenkinek, lehetett vele gyurmázni. Bejött Tétova Margit, elsápadt.
– Mancsokat felmutatni… – rebegte. Huszonhat vigyort huszonhat pár pipacspiros tenyér keretezett!
Nimród készségesen ugrott.
– Ha kell, tudok szerezni Margit néninek is! Hálásan összeborzadt, majd tétovázott, hogy az ellenőrzőnket kérje vagy mosakodni küldje-e a bandát.
Ez utóbbi mellett döntött.
És amíg Szilvia a szokott módján hadarva, jobbra-balra forogva, színjelesre felelt a negyedévi anyagból, Zsolti testvériesen szétosztotta az otthonról hozott marék rizst. Kiszereltük a töltőceruza belét, és olyan pontosan lőttük fültövön a felelőt, mint Old Sastoll a moziban.
Aztán a fiúk füzetlapból hajtogatott papírrakétával célozták nyakon a vihogó lányokat. Az elektronikus játékok pity-pitye hallatszott innen is, onnan is.
– Huszadszor fogadom meg, hogy ez az utolsó év – motyogta Tétova Margit.
Ha egy egész tanév kevés volt a megnevelésünk-re, ez az utolsó hét már biztos nem lesz elég. Zsolti futott, hogy szétossza a dolgozatfüzeteket. Világos, hogy ma Pózna is röpfelmérőt írat! Megnyugtató, hogy Szilvi, az osztály legjobb matekosa ül mellettem.
Pózna már nyújtózkodott is, rótta a táblára gyors, apró számait. Megfordult, intett: – Páros sorok az első csoportot, páratlanok a másodikat. Lehet!
Szilvi villámgyorsan átfutotta a táblát. Megvárta, amíg én is átnézem, felé fordulok, hunyorítok. Nekem is menni fog!
Körmöltünk, aztán alig látható mozdulat, füzetet cseréltünk, és kész az ellenőrzés. Minden rendben!
Kifutott vele a katedrához, aztán füzetes regényt tett a padra, és nyíltan olvasott. Póznánál ezt is lehet, neki csak a munka kell, a látszatra nem ad.
Okos madár!
Vajon Pózna tud-e szerelmes levelet írni? Kapott-e már szerelmes levelet? Agglegény, de attól még…
Titkon rákaptam a szemem. Őszbe vegyülő sűrű haj, ráncos homlok, két kis okos, fekete szem, sárgásra dohányzott fogkefebajusz… majompofának csúfolják néha, pedig szeretjük…
Milyen szerelmes levelet szeretne Mari? Lángbetűkkel fölírni az égre: szeretlek! Ez jó! „SZERETLEK!”
Nem túl terjedelmes, de lényegre törő. Örömömben kapott tíz felkiáltójelet, aláhúztam simán, hullámosan, körbekerítettem sánta szívvel. Nagyjából ilyen legyen, príma!
– Aki még nem adta be…
Szilvi meglökött, hogy félig átszúrtam a bicegő szívet. – Nyomás, te dilinós!
Összecsaptam, futottam ki a füzettel, szendén rápislogtam Póznára. – Már régebben kész volt, csak…
Amíg átnézi mind, megcsinálom az utolsó házi feladatot. Pózna nagyon rendes!
Éppen csengetés harsant, amikor kezdte a füzeteket szétosztani. – Aki megkapta, távozhat…
Eget verő üvöltés után egy pillanat alatt kiürült az osztály. Tétován álltam. És az enyém?
Az én füzetem ott volt Pózna kezében. Várta, hogy becsukódjék az ajtó a gyerekek után: intett, hogy maradjak.
Szilvi az ajtóból leste, hogy mi a búbánatot akarhat az ürge. Kézzel-lábbal mutatta, hogy a példáim jók, hogy megvár, ha három napig kell is itt ácsorognia. Szilviától mindig megmelegszik a szívem!
– Megtaláltam a dolgozatfüzetben ezt a… – Pózna halkan kezdte, zavartan emelgette a vállával a zakóját.
Jesszum Peti! Elvörösödtem/ megnémultam. A Marinak tervezett csámpás vérző szív a Pózna kezében!
– Édes gyermekem – krákogott Pózna. – Ez csacsiság! Nem is értem, miért éppen nekem írta, pont engem tüntet ki…
– Nem féltem Anikót, amíg szóhoz engedik jutni – legyintett egyszer Tömörjohanna, és a katedrára tett cserepes mirtuszt sikerült még röptében elkapnunk. Mi lesz most, hogy megkukultam?
– Egy ilyen csinos kislány száz magához illő udvarlót is találhat! Mondanám, hogy hívj meg az esküvődre, de akkor már úgysem emlékszel majd rám. Visszaadom és mind a ketten elfelejtjük. Jó?
– Nagyon jó – nyögtem pirosan. Fohászkodtam, hogy csak az ajtóig ne röhögjem el magam, szorosan beharaptam a számat.
Szilvit majdnem a falhoz kentem a hirtelen ajtónyitással, de hiába fülelt, Pózna halkan beszélt. – Mizújs? – Ezt kérdezi tőlem a papája is mindig, ha meglát.
Nyeltem a nevetésemet.
– Figyelj, szerelmes levél volt a dolgozatfüzetemben! Póznával megbeszéltük, hogy fehér zsorzsett menyasszonyi ruhában leszek, tarka csokorral, a hajamban pedig…
Aztán elmondtam mindent, ahogy volt, és a kistérig hatszor estünk egymásnak a röhögéstől. A kistér kopott padján Zsolti várt.
– Tíz pont előny – nézett rám reménykedve, és megpörgette az ütőjét. – Tiéd a szerva! Addigra már a nagymama is észrevett.
– Siess, Anikó! – integetett az erkélyről. – Beszélni akarok veled!
A nagymama még sohasem mondta: szeretném. Mindig csak azt, hogy „akarom”!
Anyánktól még soha nem hallottam ezt a szót: akarom. Mindig csak azt, hogy „szeretném”… Szilvi elém ugrott, hogy eltakarjon, de későn.
– A gatyás saskeselyű vak tyúk a nagyidhoz képest! – Mit találjak ki, miért nem érek rá mosogatni?
– Várj! – ordította Zsolti, és a szatyra mélyéről egy szürkére koszolódott ujjkötést cibált elő, ránézni is rossz volt. A mutatóujjamra pottyantotta, lötyögött. – Éppen jó! – nézte vidoran. – Kicsit sziszegj hozzá!
Köszöntem, visszaadtam.
– Nekünk a nagymamával saját külön harci szabályzatunk van… Csöngetésemre még az erkélyről kiabált.
– Hallom! Nem vagyok süket! A következő vidám sorozatra: – Jövök! Nem vagyok szöcske…
Anyánk kislánykorában zongoraórára járt, becsöngetett és tüstént elfutott. A nagymamának ezt lihegte:
– Nem volt otthon a tanárnő!
A harmadik alkalommal is csöngetett és rohant, egyenesen a várakozó zongoratanárnő karjaiba.
– Gondoltam, így biztosabban találkozhatunk – mosolygott rá bársonyosan.
Aznap anyánk hosszan ismerkedhetett a skálák szépségével, mert összevonták az elmaradt órákat. Alig nyílt az ajtó, már fújtam.
– Nagymama, ma tényleg nem érek rá segíteni, mert… Ott állt, gúnyosan bólogatott, kezében apa tízóraija.
– Az a kelekótya apád megint itthon felejtette! Be kell vinned a gyárba! Ha nem viszed, megint egész nap nem eszik.
Ragozás a nagymamánál!
Felvidulva határoztam el, hogy összeírom ezt is, csinos sormintákkal díszítve. Nagymama majd elolvassa, és fölszegi a fejét:
– Ha! Igaz is! Sorolni kezdtem:
– A nagymama veje csodálatos zseni, de a mi bolond apánkkal sok a baj! – Tehetsz nekem egy szívességet – vigyorgott rám.
– A nagymama veje a legügyesebb a gyárban, de nem kap fizetésemelést, mert a mi apánk mulya!
– Szívességet, ha hagyom – morogta, de belül nevetett. Aztán fújtam egy nagyot.
– Add ide, beviszem.
Szinte csalódottan bámult rám. – Mi ez a nagy engedelmesség?
A nagymama nem kedveli az olcsó győzelmeket! Egyre emeltebb hangú páros felelgetőnk egy kis kergetőzéssel fölpezsdítette volna a vérét.
De nem akarom, hogy vézna és hajlott apánk megint csak este döbbenjen rá, hogy ma még nem evett. Nem akarom, hogy a nagymama elébe álljon, és gunyorosan hajlongva megmossa a
fejét. És ha este véletlenül anyánknak eszébe jut, hogy jó mama legyen és kikérdezzen, pompás hivatkozási alap: saaajnos, a nagymama elküldött.
Metróval megyek a Körútig, onnan busszal tovább, és számlálom a megállókat.
– A nagymama tehetséges veje legutóbb magasabb beosztást kapott, de a gyerekek feledékeny apjára nem lehet rábízni semmit!
Fülledt meleg volt a busz, fűtötte a nyári nap meg a sok utas. Rángatott és dobált, alig tudtam tartani magam. Kész hullámvasút!
A Hősök tere következett, szépségén mindig újra elámulok. Fényképezték sokan, és én olyan büszkeséget éreztem, mintha az enyém volna.
Vajon a nagymama kapott szerelmes leveleket? – A nagyapád fess ember volt! – felelné.
A fal mögé szorított Állatkert, látni a csupa üveg öreg pálmaházat, a párafüggönyön át a karéjos zöld leveleket. Hátrébb, félig takarva ott a madárház.
– Benne talán él még a papagájom…
Ötéves lehettem, amikor megcsípte az ujjamat. Anyánk még gyászt viselt a nagypapa után, fiatal volt, szép és ideges.
– Anikó nehéz már… Karcsi, a te szíveddel!
Apának rövidebb az egyik billentyűje. A két testvérem teljesen egészséges, de én nem, örököltem tőle. Emiatt apa egy kicsit közelebb esik hozzám…
Apa nyakába ülve fejjel magasabb voltam mindenkinél!
– Úgyis csak percekig marad! – nevetett. Valóban, már futottam is, egyszerre százfelé. – Ne a kezeddel nézz!
Addigra már kíváncsian odakaptam az egyik kalitkához, a papagáj is odakapott, aztán csurgott az ujjamból a vér. Harsányan bőgtem, anyánk annyiszor elmesélte, hogy szinte már emlékszem a fényesre koptatott kőre a gyerekszandál talpa alatt, a fülledt madárszagra, a folytonos, süketítő
zajongásra, a madarak villanó röptére. *
Fénykép is készült aznap, anyánk besorolta az albumba a többi közé, amikor beteg vagyok, szívesen nézegetem.
Gyászruhás anyánkba karolva a gömböc Mari, kerek, kreol képén a jól ismert, barátságosan mafla mosoly.
Anyánk ölének dőlve sovány, matrózruhás kislány, nem szép, a szája túl nagy… Arcomból anyánk fekete szeme bámult a masinába. Szinte világít a szőke hajam, egyik mancsom fehér apa-zsebkendővel bekötve, és nevetésemen már nyoma sincs a nagy ijedelemnek.
Aztán a Vidám Park következett, az óriáskerék tetejét a buszból is látni lehet. Eszembe jutott a nyári nap folytatása.
– Fel akarok rá ülni! – kiabáltam.
– Szédülök… – suttogta mentegetőzve anyánk. – Rá kell ütni a fenekére! – tanácsolta a nagymama.
Apa megfogta a kezünket, és beült közénk. Vígan integettünk Marival.
Lódult a kerék, és én iszonyatosan megrémültem. Úgy éreztem, nincs körülöttünk-alattunk semmi, és ha megmoccanok, végem van.
– Jó volt – suttogtam utána elfehéredett szájjal. – Jó volt – ismételgettem konokul. – Jó volt! Kopott bérházak futottak felénk, üzemek, autójavító műhelyek. Az ajtóhoz furakodtam, hogy jelezzek.
Vajon a nagymama írt valaha szerelmes levelet?
– Ha! Sok volt a gyerek – felelné. – A kistestvéreim, aztán a te anyádék…
A hosszan hátranyúló műhelycsarnok előtt kétemeletes irodaház, a portás megismert. – Szcsóklom! – az örökös lárma miatt itt hangosan kell köszönni.
Segített kinyitni a lengőajtót. Az én szúnyogvékony karjaimmal… – A mérnök úr a kísérleti üzemben tartózkodik, azonnal odacsöngetek! – Köszönöm…
Feltrappoltam a lépcsőn, lassan lépkedtem a folyosón, azt játszottam, hogy már én is itt dolgozom. Be akartam nyitni apa szobájába, de valaki megfogta a kezem.
– Nicsak! A legkisebbik Kovács lány! – A középső – húztam ki magam.
A háta mögött mindenki úgy nevezi: az Öreg. Egyébként Pista bácsi, és apa főnöke. Fél kézzel magához ölelt.
Meglódult a szívem! Ugyanaz a gyárszag, ami nekem mindig apát jelenti… Nyitotta az ajtót.
Az íróasztal mögött, apa forgathatós karszékében egy fiú ült és tanult.
– Gyurka, te itt? – Pista bácsinak olyan a baritonja, hogy túlénekelné az egész operát. Amaz megszeppenve ugrott föl, mentegetőzve mosolygott.
– Elnézést kérek, de… Nyurga fiú, sápadt, sűrű hajú.
Pista bácsi fölemelt kézzel elhallgattatta.
– Gyere, Anikó, ismerkedj meg a védencünkkel. Úgy hívják, Kerekes György.
Amaz mókásan meghajolt. Vállas, a szeme kék, a mosolya nagyon kedves. Veszettül jóképű! – Amikor hozzánk került, biztattam: Tanulj, kisfiú! Nekem hiába fújják, hogy megint nem dolgozik, elbújt valahol, és tanul. Már negyedéves vagy mechanika szakon, igaz?
Gyurka ránevetett.
– Ötödéves technológia szakon. Most készítem a diplomamunkámat. Sose lehetek elég hálás Pista bácsinak…
– Ide helyeztettem, apád keze alá – bőgte Pista bácsi. – Munka után rajzolhat a táblán. Bárki szólna érte, hát én engedtem meg! Nem szégyen! Emberek, magyarázom mindenkinek, hátrányos helyzetű gyerek ez! Intézetből jött. Nem tehet róla! Sajnos, Gyuri olyan szerény körülmények között lakik, hogy még asztala sincs.
– Nincs – felelte Gyuri, és a haja tövéig elpirult. Pista bácsit hamarosan elhívták, én pedig letettem az asztalra az uzsonnát.
– Tudod-e, hogy édesapád mindig megfelezi velem? – nevetett. – Sose lehetek elég hálás neki…
– Tudom – bólintottam. – A nagymama is tudja, és dupla adagot csomagol. Sose lehetsz elég hálás a nagymamának!
Nevettünk.
– Te már kaptál szerelmes levelet? – Micsodát? Soha életemben. – És írtál már? Megrázta a fejét.
– Még a rendes levél se megy! Ha lehet, inkább telefonálok. – És ha mégis írnál, mit írnál?
Mókásan a szívére szorította a kezét. – Imádlak, mindenem!
– Csinn! – mondta a bélyegzőóra a kijáratnál. Nekem még nem lenne szabad használni, de a portás bácsi nem haragszik érte.
Lélekszakadva futottam a megállóig, mert a busz közeledett Újpest felől. Újpest fölött szürke volt az ég.
Egyre gyorsabban ugráltak mögénk a házak, most másfélének tűntek, mert már nem sütött a nap. A szürke ég előtt feketén rajzolódott ki az óriáskerék. Összehúzódtam egészen kicsire, úgy éreztem, nincs körülöttem-alattam semmi, és ha megmoccanok, leesem. Olyan erővel szorítottam apa kezét!
Apa mindig fogja valakinek a kezét.
Ennek a Gyurinak talán nincs apja? Talán van, de Gyurka nem kell neki? Apa, gondoltam. Apa, én is megfelezném vele a tízóraimat!
A délután is szerencsésen alakult.
Nagymama a konyhában szöszmötölt, eszébe jutott, hogy valaha kis tízórais táskát akasztott anyánk vállára, benne vajas kenyér, egy illatos alma, röptében úszott utána, ahogy futott.
– Ha! Akkor halt meg az én apám – a nagymama kötényzsebéből patyolat zsebkendő került elő, avval nyomogatta a szemét.
– Ez a szelet vajas kenyér, ez az egy alma kell a kisleánynak! – magyarázta a nagymama minden este konokul a kockás füzetének, a belerótt számsoroknak. Kétszer kellett megszámolnia minden fillért, hogy fussa a legszükségesebbekre.
A nagyapát nem értettem.
– Az hogyan lehetséges, hogy én is ötéves voltam, amikor a nagypapa meghalt, és anyánk is ötéves volt?
Ha! Ez a gyerek már megint ostobaságokat fecseg! Az egyik a dédapa volt, a másik a nagyapám.
– Megkaphatnám azt az aranyos kis uzsonnatáskát?
Nagymama arcáról eltűnt a merengő derű. Anikó már megint kérdez! Halvány sejtelme sincs, hol lehet a táska, és ne forgassam föl érte a lakást! Nem értem a tisztelt családomat, mindent eldobál!
– Ehedohobáháhál! – skáláztam, és benyitottam anyánkhoz.
Anyánk a füléhez kapta a kezét, a mozdulat tétova és ideges volt, félúton abbamaradt. Az asztalon becsukott füzet, előtte Éva, arcán a meg nem értett zsenik grimasza. A csupa ötös füzet végén friss, méltatlankodó beírás.
– Nem képes a szavakat tisztességesen elválasztani – mondta éppen a plafonnak anyánk. – A másodikos nagy ló!
Leültem a másodikos nagy ló mellé:
– Gyerünk, kisasszony! Nem létezik, hogy ezt te nem tudod! Aztán csak elképedve néztem, mit művel.
– Kis-le-ány – betűzte fennhangon Éva. Karikázta szépen, hurkolta nyugodtan, választotta el önkényesen.
– Minden betűből éppen annyit írok, amennyi kifér a sorba. És amelyik betűnek már nem jut hely, azt a következő sorba írom. – Felnézett rám a két búzavirágszeme, várta a dicséretet a logikus megoldásért.
– Ne trafikálj vele – szólt rám anyánk. – Levesz a lábadról, és mire észbe kapsz, mesét olvastat veled.
Jobban tudtam! Anyánk gyanakvó pillantásával a hátunkban, hintázni vonultunk. Amíg Éva boldog sikongassál mindig magasabbra szállt, a szótagolást is gyakoroltuk.
– Hin-ta, pa-lin-ta!
Büszkén vonszoltam föl a kis térről, és Éva gyöngybetűi lassan betöltötték az oldalt.
– Amennyi betűm a sorban kifér – mondta Éva. Sebaj, közeleg a vakáció! És ahogy a tévében mondják: „Folytatjuk a párbeszédet, tovább tájékozódunk egymás álláspontjáról, és még finomítunk a módszereinken;”
Vacsorára a nagymama palacsintát sütött, és Éva lekváros szájjal, tizenhétszer kérdezte meg: – Mari, megnézted ma a póóóstát?
Este, amikor a kisasszony már aludt, Mari vihogva letelepedett a heverőmre, ami egy kicsit feljajdult, de azért kibírta.
– Szerelmes levelet kaptam… – a csodagyerek hangja elcsuklott a röhögéstől. – Tessék?!
– Bedobták a postaládába, bélyeg nélkül. A címzés: „Marinak!”
Nyúltam érte, és a felkattintott kislámpa fényénél betűzgetni kezdtem. Nem volt terjedelmesnek mondható, inkább spártaian egyszerű.
„Kedvesmari eznekedegyszerelmeslevél mertén-szeretlektéged?! ?„ Ezek a valahonnan nagyon ismerős gyöngybetűk…
– A hátán is van…
Kedvesmari a szája elé kapta a kezét, és némán röhögött.
Megfordítottam a kockás papírt. Mibe, hogy a matekfüzetem közepéről hiányzik?! „Egyfijú!?!”
Én határoztam el, és a kisasszony ragadott golyóstollat, igaz, elválasztási problémák miatt néhány szót egybe írt, de mégis büszke vagyok a kis búzavirágszeműre!
– Tudom, a kisiskolás írta. Meg kell zabálni, mi?
– Helyrepöccent a heverő, amint Mari eltávozott a széléről. – Örülök, hogy van családom. Nem mindig! De ilyenkor nagyon…
Jó nap! Örülök, ha egyikünk örül a másikunknak.
Ennyi persze kevés. Miért ne kaphatna Mari másik levelet is? „Imádlak, mindenem!”
Gyurkának nincs se asztala, se uzsonnája. Hátha tudna használni egy gazdátlan, de érző, csodagyerek-lányszívet?
Van fiú, van címzett, lesz levél!
Esküvő lenne a családban… Mari büszkén a talpig hófehér zsorzsettruhában, tarka csokorral, a hajában meg… Gyurka a fekete öltönyben kicsit még sápadtabban, zavartan összekulcsolja a kezét, és jöhet a puszilkodás.
De addig még Marinak hátravan három év gimnázium. Gyuri azalatt sakkozhatna apával.
– Huss! Elrohan az élet – mondja a nagymama. Huss…
Elborított az álom, éreztem, hogy gyöngéden ringat, egyik puha tenyérből a másik puha tenyérbe…
*
– Vén koromra hágy el a józan eszem?! – Nagymama elképedve bámult a csinos csomagra. – Magam tettem a táskájába, nehogy megint itthon felejtse a ti kelekó… – Felénél kettéharapta a szót, eszébe juthatott a sormintám.
Miközben gyanakodva fürkészett, igyekeztem olyan képet vágni, mint aki nincs is a világon, nincs a közelben, és főleg egy óvatlan pillanatban nem csent ki semmit szegény apa táskájából.
– Tegnap én vittem be! – nyafogtam, Marit bámulva.
Dühös pillantással méregetett. Nem fontos mindent észrevenni!
– Beviszem apának – sóhajtotta aztán megadóan. – Majd arra kerülök. Úgyis matekozni akartunk Csillával…
Így terveztem, pontosan!
*
Tanítás után huss, futottam haza, beestem az ajtón.
– Mari…? – lihegtem. Nagymama csodálkozva nézett rám.
– Te, Anikó! – kezdte aztán. – Azt akarom kérdezni, hogy mi kell a születésnapodra: csokoládétorta vagy vaníliakrém?
– Kaphatnék egy óóóriási mocskos kukát, tele koszos szeméttel? – Ezt Éva kérdezte mohón, a negyedik születésnapja előtt.
– Csokitorta! – ordítottam lelkesen. Szerencsére én már kinőttem a szemétből, bár nem tagadom, akad még néha nagyon érdekes és izgalmas szemét is.
Nekem sokkal jobb jutott eszembe!
– Fölösleges megsütni! Nyersen kérem, kavarva, habüstben, fakanállal. – Micsoda?!
– Sose engeded, hogy kóstolgassam! A születésnapomra azt kérem, hogy állj mellettem a konyhaasztalnál, amíg elnyalogatom az egészet, és percenként csattanj föl:
– Ej, Anikó! Téged tegyelek a tepsibe? – Ez az Anikó egyre bolondabb.
– Apától óvodás kifestőkönyvet kérek – jöttem lendületbe. – Kiskoromban sose volt türelmem hozzá. Minden törpét összefirkáltam. Most gyönyörűen kiszínezem mind, a házikó legkisebb mézeskalácsát is, sehol nem lógok ki a vonalból. Anyánktól nyalókát rendelek! Pirosat, sárgát, zöldet. Kismadarasat, csillagosat? Sose vett kiskoromban, hiába könyörögtem, mert folyton rohangáltam, és akkor keresztbe állt volna a torkomon. Maritól majd cumit kérek, gumicukorból!
Mari már biggyesztene:
– Ez a kis süket mindentől feldobódik!
Amikor visszakerült a matekozásból, cirka pontosan másfél percig lehunyt szemmel támasztotta hátával a csukott ajtót. Aztán két perc alatt röhögve felfordította az egész lakást.
Persze segítettem neki.
– Ez a kis süket csodagyerek mindentől földobódik!
– Tessék? – Mari hol piros volt, hol sápadt. Aztán hóna alá kapta a telefont, maga után rángatta a zsinórját a fürdőszobába. Kattant a retesz.
Bedörömböltem.
– Telefonon akarsz szappant rendelni? Kisziszegett.
– Légy fívesz…! Tárcsázott, aztán:
– Szia, Csilla! A kádból beszélek, a fürdőköpenyem alól. Dehogy, csak itt ólálkodik a gyagya Anikó, minek is van az embernek családja! Képzeld, mindjárt kiugrik a szívem! A Gyuri, Gyuri, Gyuri…
Finoman bekopogtam.
– Ha keres egy fiú, Kerekes György nevű, beeresszem?
– Mek-tépp-lekk! – hörögte szótagolva Mari, hogy Éva is tanulhatott volna tőle. Kis csend után újra tárcsázott.
– Halló, szia, Csilla, itt megint Mari, jaj, bocsánat, elnézést, kezicsókolom, nekem a Csillával kellene beszélnem, életbe vágó, köszönöm, Csilla, szörnyű, letegeztem a mamádat, nem haragszik, biztos, képzeld, bent voltam apánál, van ott egy új srác, magas, deltás, szőke, kék szemű, és ahogy rám nézett!…
Ahogy ránézett! Gyuritól is kérek két cumit gumicukorból. Ami jár, az jár!
– Figyelj, te süket, nehogy szólj valakinek a Gyuriról, a két lüke húgomig bezárólag az egész család velem szórakozna!
– Marinak joga van életének minden vargabetűjéhez – mondja majd anyánk. – Hagyjátok békén!
Kérésére mindenki békén hagyja majd, anyánkat kivéve.
És a kádból, a köpeny alól, megismerhettem Mari Életének Szerelmi Regényét!
Mari is buszra kapaszkodott az elemózsiával, és nem nézett arrafelé, de azért látta a sarokban azt a jóképű srácot.
– Ennek is lesz majd felesége – ábrándozott Mari, miközben a zötyögős buszban majd elharapta a nyelvét. – Egy másik lány vele lehet, mellé bújhat, szeretheti…
A csodagyerek arra gondolt, hogy az ő leendő férje bizonyára jelentéktelen és csúnya lesz. Elhatározta, hogy mégis szeretni fogja, és kárpótolja mindenért! Már látta is, ahogy tálal neki a konyhaasztalon. Vézna férje a leves fölé hajol, Mari gyöngéden simítja el a homlokából a ritkás haját.
Erősen reméltem, hogy Mari addigra főzni is megtanul, különben szegény ritkás férjét a hideg is kileli!
– Hol láttam ezt a képet? – töprengett Mari. – A tévében? Vagy még a régi házban, a folyosóról, valamelyik kis udvari lakásban?
Mari nem tudott rájönni.
Én se tudtam rájönni. Azóta már úgyis lebontották, a ritkás leendő férjével együtt.
Közben Mari megérezte a srác rávetett mosolyát, és ő is mosolygott, gondolom, csak úgy, valahová kettőjük közé.
Aztán a busz gombjához ágaskodott.
– A következőnél – fogta meg valaki a kezét.
– Tényleg – suttogta Mari, és kissé elvörösödött. Éppen kanyarodott a busz, és Mari nekiütődött a jóképű srácnak.
– Csak nyugodtan bújjon hozzám – nevetett amaz. – Legyünk boldogok, mielőtt pacallá áznánk.
Mari ferdére billent fejjel fölnézett az égre, és Újpest fölött szörnyű fellegeket látott. Hirtelen beborult az ég, nagyszemű, fényes nyári zápor futott végig az úton. Csíkokban csurgott az eső az ablakokon.
Belekotort a táskájába az összecsukható ernyőért. Belegabalyodott a neccszatyra. Cibálta, jött vele kifelé engedelmesen a papír zsebkendő, a napszemüveg, a bérlet.
Megállt a busz, az ajtaja kinyílt, Mari lekecmergett, utána a fiú. Mari a feje fölé feszítette az ernyőt, selymén keresztül érezte arcára hullani az eső finom permetét.
Első ernyőmet tízéves születésnapomra kaptam, beálltam vele az eresz zuhogó sarka alá, és röhögtem.
Nagymama kinézett az erkélyről, és jósolt: – Ez a gyerek még sokra viszi!
Mari is sokra vitte, mert a fiú mellette maradt, felhajtott gallérral toporogva. – Fussunk! – kiáltotta, és elkapta Mari mancsát. – Úgyis egy az utunk…
– Honnan tudja? – kapott a szívéhez Mari, az anyánktól kölcsönvett magas sarkú cipőben botladozva.
Ha anyánk rájön, itthon is zivatar várható. Bocsánatkérő mosollyal próbálta az ernyőt mindkettőjük fölé tartani.
– Valaki mutatott nekem egy fényképet a három lányáról. – Erélyes mozdulattal Mari fölé döntötte az ernyőt. – Ne tartsd így, mert mindketten bőrig ázunk! A nyúlánk Anikóval már tegnap találkoztam.
Nyúlánk? Eddig gebe voltam, szúnyog, létra, legföljebb nyurga, de nyúlánk…? Kezdek kikupálódni?
– Ugye te vagy a Kovács mérnök úr nagyobbik lánya? – A legnagyobb – lehelte Mari, a kockaköveket bámulva. – Imádom az esőt! – ordította Mari, de ez már Csillának szólt. Aztán bementek apa szobájába, és Mari selypegett:
– Én csak apa uzsonnáját…
– Az uzsonnánkat? – mókázott a fiú. – Gyere, kapsz egy puszit érte! – Nem, nem! – sikoltotta Mari. – Nem lehet, mert…
Mire kifejtette volna, Gyuritól kapott egy puszit, és kész. – Gyuri… – nyögte közben vagy utána.
– Te édes…!
– Nagyjából így társalogtak, amikor balszerencséjükre előbukkant apa. Ez a szerelem. Nehéz rájönni, mitől jó?!
Ezután Mari még másfél órát könyörgött Csillának, hogy ne szóljon az egészről nekünk. A szívében akarta őrizni leheletnyi friss boldogságát. Sőt! Felidézni Gyuri minden mozdulatát, szavát, hangsúlyát. Végiggondolni százszor is, miért mondta, hogyan mondta…
Nekem az ilyesmihez semmi türelmem nem lenne. Sebaj! Fő, hogy egy időre megoldottam Mari gondját.
Mire rájön, hogy ez a kábult Gyurka se különb a Deákné vásznánál, addigra majd csak lesz valahogy.
*
Segítettem anyánknak biztonságba menekíteni a jobbik szőnyegünket, segítettem a nagymamának száznál több pecsenyezsíros kenyeret kenni, és vöröshagymát vágni hozzá. Decsíííp!
A szobákban körben székek, párnák.
Ketten az osztályából megkérték anyánkat, hogy búcsúbálügyben meglátogathassák. – Két gyereknek minek ennyi?! – nézett elképedve a nagymama.
Anyánk csak legyintett. Ismeri a sok rosszpénzt! És egy csöppet se lepődött meg, amikor bebokázott a egész banda, hiánytalanul.
– Jajugye-nemtetszikharagudnia-Bóranéninek, marhaklassztetszik lenni!
Tulajdonképpen a nagymamához jöttek! Áhítattal néztük, ahogy kinyitotta az üveges szekrényét. Ódon illat áradt belőle…
– Tánkrénd – betűzte egy fiú az aranyszélű, régi kartonlapról, hibátlan, Práter utcai angol kiejtéssel. – Ez magyarul mit jelent?
– Az eszed tokja! – Nagymama nevetett. – Táncrend, te okos! Még a nagymamáé volt valaha.
– Ja? Aha! – köré gyűltek, és nézték vidoran. Tarka virágcsokros, kék ruhás kislány a födelén, belül meg a hajdanvolt táncosok-táncok fölsorolva. – Soupecsárdás – silabizálta egy lány magyarán.
– Szupécsárdás, te! – kacagott a nagymama, és hozzátette, hogy az nem egy korabeli levespor, hanem éjfél után járt fergeteges hacacáré volt.
Szerinte az igazi szupécsárdáshoz viszonyítva egy mai csak tizennyolc éven felül ajánlott film, tejszínhabos gyermekozsonna.
Mama kérem, mondta anyánk pillantása, és a folytatást egyetemi tananyagnak nyilvánította. – Kölcsönvihetnénk? – kérincsélte a banda. – Pont ilyen frankót bütykölnénk mi is!
Nagymama a feje fölé menekítette.
– Ezt már ismerem. Nekem is vannak unokáim! Itt helyben lerajzolhatjátok.
– Mikor lesz az a híres-nevezetes teabál? – kérdezte aztán, amíg lemérte, mennyi aranyszál kell a sikkes mancsokra, mert odamadzagolva kell viselni a táncrendet.
Nyerítve vették tudomásul, hogy a srácoknak nem is kell táncrend, csak a csajoknak. Te lökött!
– Tessék eljönni! – udvaroltak a nagymamának, amíg a kék kislányt rajzolták. – Sose szerettem a jejejét.
Anyánk szeme villanására mégsem mesélte el, hogyan táncolt rezgőcsárdást friss menyecske korában egy fehér damasztabroszon.
Engem harmincadszor is érdekelt volna!
– A jejejét én is marhára rühellem – sóhajtotta egy fiú. – De mit tegyek, a fateromnak még akad néhány ásatag tekercse.
– Nekünk Kék Duna lesz – fordult felém hirtelen egy szőke lány, hajzuhataga nagyját sikerült az arcomból félresöpörnöm, a számból kipökdösnöm. Rám ragyogott elbűvölő mosolya. – Valcer lesz és keringő!
– Valcer, ez a Johanstrausz keresztneve – tippelt egy fiú. – A kettő egykutya! – Nagymama már vörös volt a nevetéstől. – A mamámmal gyakorolok! – kiabálta valaki.
– Valcer? Ehhez a punk frizurához? – évődött vele anyánk. – Növesztem! A fater majd rendesen megnyír!
– Keringő? Ehhez a kárpitosszögekkel patkolt rocker ülőgarnitúrához? – Frakk lesz! – ordították üdvözülten. – Hófehér kesztyű! Lakkcipő!
Nagymamára úgy hatott a víg hajcihő, mint spanyol toreróra a mámoros nézők, és semmiféle mama kérem pillantással nem lehetett megfékezni többé.
– Láttátok volna feszíteni az uramat annak idején a fess szmokingban… „Vigyázz a ruhára, fiam, láthatod, hogy én is vigyáztam rá!”, mondta az atyja, aztán egy fényes ötpengőst nyújtott át neki.
– Tanuld meg, gyerekem, úriember nem megy bálba pénz nélkül!
A hajzuhatagos lány félig az ölembe könyökölt, tátott szájjal hallgatta a nagymamát.
Illő módon megköszönte nagyapánk a pénzt. Még az ajtóhoz sem ért, amikor az apja utánaszólt:
– Azt is tanuld meg, fiam, hogy mi nem vagyunk úriemberek. A pénzt hozd vissza. A házbérből vettem el, nem tudnám pótolni. Mulass jól!
Valaki megnyikkant, a többi rögtön lepisszegte.
– Na, képzelhetitek! Fényes bálterem, puccos dámák, és neki csak öt pengő, azt sem szabad elköltenie. Öt pengőért akkor százhuszonöt zsemlét lehetett kapni, de ő nem vehetett egyet se…
Táncoltatta a szép kislányokat, de elbújt, ha italt hozott a pincér. Elkerülte a terített büféasztalokat, és éjfélkor, amikor a megfáradt, éhes báli népség vacsorázott, ő korgó gyomorral kint vacogott az erkély sötét sarkában.
Csak akkor merészkedett elő szegény, amikor a prímás már asztaltól asztalig járt. Kövér családapák húzatták azt a régi, azt a felejthetetlen nótát a feleségüknek…
És akkor történt a baj!
Rápillantott a banda vezetője, és kérdezte: – Mi a nótája a tekintetes fiatalúrnak?
– Nincs! – ordított rémülten, és a tenyerét a fekete szöveten át az ötpengősre tapasztotta. – Csakis a komoly, klasszikus zenét szeretem…
– Akkor húzassa az enyémet – mosolygott rá az a leány, akit egész este táncoltatott… Majdnem összeesett ijedtében, behunyt szemmel suttogta:
– Boldogan megtenném, de sajnos, nem tudom, melyik az… – Menekült volna, de a lány dúdolni kezdte:
– „Lehullott a rezgő nyárfa ezüst színű levele…” A prímás ráhajolt rögtön a hegedűjére, kísérte máris. Megsemmisülten a kisasszony mellé rogyott, rávetette tébolyult tekintetét, és zengeni kezdte:
– „Hogy lehullott, elsodorta…”
Ez volt a nagyapánk fájdalmas búcsúja az öt pengőtől. Baritonjában benne búsongott szegény jó atyja, akinek csalódnia kellett a fiában, a háziúrról nem is szólva, aki majd elsejétől nem köszön vissza…
– És mi lett azzal a csajjal? – kérdezte valaki.
– Nem énekelt olyan szépen, szívből, igaz érzéssel soha senki más! Akkor fogadtam meg, hogy csakis az ő felesége leszek! Mit tudtok ti? Semmit se tudtok… – előkerült a patyolatfehér zsebkendő.
Odafutottam a nagymamához, és mindenki helyett átöleltem. A mi nagymamánkat nem túl egyszerű átölelni.
– Az anyádat ölelgesd! Várj már! Kifújom az orromat! – Két hegyes könyökével védte magát ellenem.
Anyánk pillantása azt mondta, hogy most hagyni kell.
– Azt se tudjátok már, milyen nagy pénz volt az az öt pengő…
– Pontosan százhuszonöt darab zsemlét lehetett érte venni! – vágtam rá. A nagymama meglepetten nézett.
– Honnan tudod?! – Igaz is… Ez az Anikó… Ez az én fajtám!
A mi családunkban nem számít kifejezett bóknak, ha valaki a nagymamára hasonlít.
De én nem bánom, hogy az ő fajtája vagyok. Jó-e ez, vagy rossz? Azt majd eldönti, huss! az életem.
Olyan érdekes ez az egész! Egy öregasszony beszélni kezd, és egyszerre kettéhasad a múlt függönye, valahogy így szokták kifejezni. Látom, amit soha nem láthattam!
Biztosan az ötpengős nagyapám fajtája is vagyok. A nagyapámé, akinek réges-régen, egy szomorkásboldog báli éjszakája eldöntötte, hogy mi ma róla beszéljünk, hogy párás legyen a nagymama szeme, hogy meghatott krákogással cihelődjön hazafelé anyánk érettségi előtt álló osztálya.
Mire elvonultak, csak egyetlen pártában maradt kenyér árválkodott a tányéron, az is tévedésből.
– Az előző osztályom is így búcsúzott – merengett anyák. – Ahogy a más ritmushoz edződött gitárosok a keringőt pengették, ahogy a tornacsukákhoz szokott lábak lakkcipőben egy-két-hára nyikorogtak, ahogy a lányok farmergatyához méretezett öles léptekkel a harangos-fodros, földet seprő szoknyákban mozogtak…
A falhoz támasztott szülők némelyike a szája elé kapta a kezét nevethetnékjében.
– A szemüket nézzék! – súgta nekik anyánk. – Csak a szemüket! A pillantásukat! Benne az örök élményt, a vissza nem térőt, az egész életre szólót… az igazit!
Utánuk becsöngetett egy vörös szeplős srác, Mari osztálytársa. A mi családunk szereti azt, aki egy kicsit vörös és szeplős! – Nem is tudom, miért – töprengett egyszer Mari.
Én tudom! Mert egy cseppet hasonlít a nagymamára.
A szeplős fiút Bálintnak hívják. Fiúnál az is elég, ha egy fokkal szebb az ördögnél. Bálint rendelkezik evvel az előnnyel.
Megette az utolsó szelet kenyeret, és közölte, hogy szereti a nagymamát. – Én is! – vigyorogtam.
Ezenkívül még a következőket mondta: ez a becsöngetés amolyan bátorsági próba. Olvasta valahol. Az utcán is megszólít embereket néha, kérdez tőlük valamit. Máskor becsönget idegen lakásokba. Tetszik neki Mari is, meg a többi lány is, de nem mer szólni, még rájuk nézni is alig. Más fiú meg csak csettint a csajoknak. Marhára irigyli a csettintős fiúkat, és alig várja, hogy melléjük bátorkodjék.
– Még becsöngetsz tíz helyre használt újságpapírért, és beléd szeret minden jó csaj!
Egy bátorságot gyakorló srác például olyan magas fokra jutott, hogy becsöngetés után kért egy lavór meleg vizet és beleáztatta a lábát.
Micsoda pompás jövő!
– A nagymamámék öten nőttek föl egy lavórban – biztattam.
Vigyorogva csukta be maga után az ajtót. Már tudom, ki lesz az egyik vendég a születésnapomon!
Öt perc múlva anyánk fölcsattant, hogy az a régi ötpengős már nincs sehol, és rémes, hogy csak percekre vagyok normális, aztán tüstént kérdezek valami borzasztó marhaságot!
Még este is történt valami.
– Marikának jött, most találtam a postaládában… – Apa képeslapot lobogtatott.
Csodálkozva néztünk rá. Ilyen gyorsan kézbesít? Általában vagy három hétig cipeli a zakója belső zsebében a számlát, értesítést…
– Kösz… – Mari közepes érdeklődéssel nyúl utána.
Megnéztem. Színes kép: Országház. A másik oldalán címzésnek csak ennyi: „Marikámnak!” És a szöveg:
„Szeretlek az első pillanattól, hogy megláttalak, és szeretlek, amíg élek!” Géppel írt sorok. Aláírás nincs.
Évára néztünk. Megint a kisasszony? Teljesen kizárt! Ezek nem az ő szavai! Marinak rám tévedt a szeme.
– Nem! – ordítottam teljesen őszintén.
A csodagyerek lassan leült, és próbálta elhinni a hihetetlent.
A nyurga? Kétlem! „Még rendes levelet se, ha telefonon fölhívhatom!” Talán a szeplős Bálint? Újabb bátorságpróba?
Vagy apa! Ő az egyetlen a családban, aki Marikának hívja Marit. Mindent megtenne a lányaiért!
Micsoda forgalom: Mari egyre-másra kapja a szerelmes lapokat, nemsokára megérkezik a enyém is, és megnyugodhat. Ha megvénül, pisla gyertyafénynél, hordószoknyában, fordítva föltett hajkazallal, merengősen felidézheti például Gyurit, ahogy apa fele uzsonnáját falja!
*
Anyánknak nyakán az érettségi, eléggé fölpezsdül tőle. Csak annyira, hogy a reggeli kávéját reszkető kézzel és a filctollával kavarta, cukrot beletenni elfelejtett. Ünnepi szoknyájának a gombja persze lepattant és messze gurult (úgy rémlik, minden évben ezt teszi). A egész família lelkesen és négykézláb mászott körbe, tenyerével tüzes szambaritmust verve a szőnyegen, hogy megtalálja. Anyánk száján a rúzs ilyenkor kicsit idegesen cikcakkos, a frizura nem akar alkalmira sikerülni. Mégis gyönyörű!
Ragaszkodott a reggeli bevásárláshoz, a családja nem szenvedheti meg az ő elfoglaltságát! Hazajövet végigszórta a folyosó hosszát necces krumplival, cukorral, csöpögő tejjel, hogy meglelje a lakáskulcsát.
A kulcsot előzőleg a kabátzsebébe tette, hogy ne kelljen miatta kiszedni a burgonyát, a fagyott kakast, a káposztát, a cukrot, a tejet.
Legszebbik, sokrekeszes kengurutáskájának egyik zugában se találta azt, amit a kezében szorongatott.
Kiléptem az erkélyre. A kis téren már gyülekeztek az öltönyös, cipellős, zoknis srácok. Úgy néztek körbe, mintha kérdeznék:
– Mindenki rajtunk röhög? Lekiabáltam:
– Ma nem álltok be kapufának?
Az egyik megrázta vizes kefével szelídített hajkoronáját: – Inkább szoríts nekünk!
A lányok rántottába-hasaltam pólóing és bohócgatyás nadrág helyett szép fehér matrózblúzosan, sötét szoknyásán ringtak. Otthon maradt a rókadíszes, ökörszájú szütyő is.
– Röpkefürtű ifjú menyasszonyai a tudománynak – mondta anyánk, amint mellém lépett, és két remegő térde összekoccant.
Nekem még szerencsére nincs ilyesmivel dolgom!
Legfeljebb Marival. Késő délután miatta csöngött a telefonunk. – Mari? – suttogott Csilla a vonal végén.
– Nálatok van – röhögtem.
– Ja? Persze… tényleg! – Igyekezett a hangjának legalább némi meggyőző színt kölcsönözni. – Mit bohóckodtok?! Úgyis tudom a Kerekest!
Csilla is marhaságnak tartja, de mit tegyen? Gyuri szólt Marinak, hogy matekozás után kerüljön a gyár felé. Mari ígérte, hogy hazaérve odacsönget. De nem teszi!
– Beszéld rá ezt a szédült csirkét, hogy…
Sikerült a szédült csirkét rábeszélnem. Ennek eredményeként este teljes operát adott elő a színtársulatunk!
Ragyogó volt a szereposztás: apa, anyánk, nagymama, Éva, szerénységem. A Pillangókisasszony ment főszerepben a csodagyerek-csirke Marival!
Először csak hangoltunk. Mari bőgette a tamtamos jejejét, Éva beszámolt Félfülűnek a második bé eseményeiről, nagymama néhány dobütéssel hozta a ritmust: ajtó, bumm!
Jöttek-mentek a szereplők, skáláztak, mindenki zengte a maga szólamát. A nagymama megsiketül, Éva adja vissza Marinak tüstént a szerelmes lapot, és ha már tényleg beragasztotta, akkor mekk-tépp-lekk! Az operában ilyenkor az anyakirálynő a tokáját, az apakirály az álszakállát rezegteti.
Miután Csilla naponta esküszik sírig tartó hallgatást Marinak, a szédült csirke elmesélt nekünk mindent.
Fel-alá szökellt a színpadon.
– Háromszor elkísért a buszig és vissza! – Felkapta örömében Évát, és nyögve, de magasra emelte.
– Mééég! – vágta ki Éva a magas cét.
Mari félresöpörte a Félfülűt meg a fél pár zoknimat, és helyet foglalt. – Majdnem kész mérnök…
– Délben rendszerint sakkozunk – kapott a szólamán apa. Mari ettől sápadtan megnémult.
– Van ennek a fiúnak angórahörcsögje? – énekelte Éva, mert ez az új mániája.
– Ha! Lakodalom lesz vagy előbb vacsorázunk? – lépett be a nagymama negyediknek. – Olyan jóképű… – Mari boldogságában összekulcsolta a kezét.
– Folyton keresik telefonon a lányok – mosolygott apa. – Gyuri – esengett piano Mari hangja. – Gyuri… – Angórahörcsögje van?!
– Nem kell az a büdös állat!
– Rám nézett, azt mondta, te ééédes…
– Az a kifejezéstelen, vörös szem… nem kell fehér egér! – Nagymama, a hörcsög nem egér.
– Te édes…
– Te édes, az uborkát itthon felejtetted.
– Nem tudok semmi másra gondolni – rajongott Pillangókisasszony-csirke, ám, amíg levegőt vett a következő strófához, Éva a karjára tette a kezét.
– Most megmutatom neked a hátrabukfencet! Jó? Az anyakirálynő aggodalmaskodott.
– Ez már nem srác, ez már nem fiú… ez majdnem felnőtt férfi! Ne csinálj semmi butaságot! – Fokhagymás pirítóst is csináltam – kapott a szón a nagymama.
– Hónap vége Kovácsoknál! – daloltam én. Nagymama középre jött, hogy jobban lássa a közönség.
– Ennél jobban a koszton nem lehet takarékoskodni! A tisztelt szülők mindent elszórnak a lányok bolondságaira! Minek kellett például Marinak…
Sose tudtuk meg, mit kellett minek, mert Éva izgatott piruettjei következtek. – Ha Mari butaságot csinálna, benne lenne a Kék fényben?
– Benne lenne – mosolygott andante anyánk. – Én is benne lennék, mert agyoncsapnám. Nem fognád be egy percre a csőröd? Én úgy látom…
– Nem látta senki az újságot? – apa úgy térültfordult a színpadon, mintha egy másik előadásról tévedt volna ide. Szerencse, hogy senkit nem zavart vele.
– Mari, te még bőven ráérsz arra, hogy…
– … Én viszont nem érek rá – apa igazán sajnálta.
– Zavaromban csak vigyorogtam! – Mari mindenkinek megmutatta, hogyan. – Nem szóltunk egy szót sem…
– Nem magyar a bácsi? – ámult Éva. – Széles aranygyűrűt szeretnék…
– Cumit, gumicukorból, hatot. Ami jár, az jár! – Angórahörcsögöt!
– Te bolond, hol van az még? Ma egy mérnökre ragadnak a lányok.
– Ragadnak?! – Éva siettetni kívánta a végkifejletet, és a hasához szorítva hozta az abroszt. – Himbál a flamó!
Anyánk belesápadt a hamis hangba. – Ezt a stílust megtiltottam!
A búzavirágszemű elmosolyodott. – Az iskolában ragad rám a butaság. Legalább tudta, miért jár oda.
Nagymama közeledett újra a konyhából, mámorító fokhagymaszaggal és a drámai csúcsponttal együtt.
– A Mari menyasszony?
Mama kérem, azistenszerelmére, hiszenmég-gyerek! – Akkor minek neki ez a Gyurka?!
– Mert már nem gyerek.
– Mikor hozod föl? Mikor teszi a tiszteletét nálunk? Láthatná, hogy veled nem lehet akármit! Pillantásom végigfutott a lakáson, ahol apa még mindig az újság után kutatott, reménytelen arckifejezéssel. A szőnyeg kopott, az egész barátságosan viharvert, a gyerekholmik csak elvétve és pillanatokig pihennek a helyükön, aztán újra előosonnak, élvezni az előadást. Vajon miből látná Gyuri, hogy Marival mit lehet?
Körülnéztem, bizony, kevés a hely. – Gyuri majd hová teszi a tiszteletét?
Rövid színváltozás következett, mert vacsorázni végre a konyhába vonultunk. Tiszteletet tenni, csak amolyan mondás! Anikó már megint kééérdez!
Mindegy, Gyuri tiszteletének a konyhában sincs több hely. – Apa… mit szólsz az egészhez?
Eddig sietve kanalazta a levest, mert majd el kell mennie, most készségesen fölpillantott. – Nagyszerű! Igazán! ízletes. Kérhetek még egy kevés pirított zsömlekockát?
– Nekem is! – bökte kanalát égig Éva. Majd anyánk beszédes pillantására: – Kéremszépen-légy-szíves-köszönömszépen. És váratlanul kijelentette, hogy angórahörcsög helyett kiegyezik egy tigrisben is. – Tigrist szeretnék idomítani!
– Én is – Mari arca ábrándosan ragyogott a paradicsomleves fölött. Úgy vigyorgott, hogy könnyes lett a szeme. Valahová a fejünk fölé nézett. –Én is!
Szerelmes lapról lehet szó, de a tigrist a nagymama ellenezné. *
– Csinos a lányom – anyánk büszkén elmosolyodott. Térdelt a földön, körülötte tucatnyi gombostű, gyors, ügyes mozdulatokkal tűzte föl a ruha alját. Mari rövidebbre akarta. – Úgy közönséges! –csattant föl.
A csinos lány derékban egy kicsi szűkebbre fogta, elöl jobban magára feszítette. – Úgy nem elegáns.
Mari félig hunyt pillái alól a tükörbe nézett, hátul felfogta csillogó, hosszú barna haját. Olyan szép lett, mint egy másik lány!
Anyánk rózsaszín anyagot vett az új ruhához, mert az Mari színe. Mióta császkálok már a nagyvilágban, és sejtelmem sincs, hogy mi a színem!
Mostanában kezdek kikupálódni, lassan talán rájövök.
– Mi ez a nagy flanc, ha szabad kérdeznem? – Nagymama jött be, úgy ült le mellénk, mint színházban a kritikus. – Ez mi?!
– Mama, kérem…! Kölcsönkértem a legújabb divatlapot. – Azt hittem, a legújabb lámpaernyőt. Mari ennyit hízott?!
Mari belesápadt a feltételezésbe.
– Láttátok hátulról is? Remélem, még nincs egészen kész. Az én szegény öcsémnek elég volt két klottgatya…
