• No se han encontrado resultados

Ulysses Moore 6. Az Első Kulcs Az Igazság Pillanata

N/A
N/A
Protected

Academic year: 2021

Share "Ulysses Moore 6. Az Első Kulcs Az Igazság Pillanata"

Copied!
231
0
0

Texto completo

(1)
(2)
(3)

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Ulysses Moore: La Prima Chiave

EDIZIONI PIEMME Spa, 2007 15033 Casale Monferrato (AL) Via G. del Carretto, 10 www.edizpiemme.it

Copyright © EDIZIONI PIEMME Spa, 2007 Hungarian translation © Falvay Dávid, 2008 Minden jog fenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítóval és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került. Boritóterv és illusztrációk: Iacopo Bruno

Fordítás és a szöveg átültetése: Pierdomenico Baccalario Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2008 7630 Pécs, Üszögi-kiserdő u. 1.

Telefon: (72) 777-000 e-mail: info@alexandra.hu www.alexandra.hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő Szabó Lea

A kiadványt Hársfái László tördelte Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető Bördős János igazgató Megjelent 32,93 (A/5) ív terjedelemben ISBN 978 963 370 875 0

(4)

Ulysses Moore

Az Első kulcs

Az igazság pillanata

(5)

Az olvasóhoz

Több mint egyhavi ijesztő hallgatás után Pierdomenico végre újra hírt adott magáról. Előbb egy táviratot küldött, majd néhány nap elteltével megjött Ulysses Moore hatodik füzetének fordítása is. Gondolom, már sejtitek, hogy megdöbbentő titkok derülnek ki belőle... Jó olvasást!

A Gőzhajó szerkesztősége

Ui.: Ha meg akarjátok tudni, honnan is írt, nézzétek meg alaposan a borítékon látható bélyeget és a postabélyegzőt. ..

(6)
(7)
(8)
(9)

sillagok ragyogtak a végtelen, néma égbolton egy sziklás hegyektől ölelt fennsík horizontján.

Aki nem ismeri az odavezető utat, sosem találná ki, hogy ott rejtőzik János pap kertje. Egy sziklára emelt jókora várkastély. Csipkézett ormok, boltívek, lépcsők, ciszternák; úgy zsúfolódtak össze, mint megannyi ijedt kisgyerek. Az ólomüveg ablakok résein besüvítő szél bejárta a kongó folyosókat. Az egész kastély valósággal vibrált az éjben. A föld alatti rácsokon át tompán villant meg a víztükör. A kan-dallókban tűz parázslott, s a kémények lusta füstfellegeket eregettek. A hatalmas kert pávái úgy gubbasztottak a gazda ajtaja előtt, mint valami óriásira nőtt pillangók.

A kastély egyik távoli ablakából erős fény szűrődött ki, ami arra utalt, hogy mögötte egy jókora, gyertyákkal megvilágított terem lehetett. Az ablakpárkány mögött egy férfi állt, aki békésen szemlélte az udvar kegyetlen boltíveit. A szakállát piszkálgatta, miközben újraolvasta azt az üzenetet, ami az előtte heverő szövetdarabon állt. Elég fura darab volt, félig kigöngyölített szőnyegre, félig valami olyasmire hasonlított, amit egy évezreddel később táviratnak neveztek volna.

Ez állt rajta:

Hell0 Öregfiú

Nems0kára kellemetlen lát0gatók érkeznek a Villa Argóból

STOP

Ellenőriz? Az i?őkaput STOP

S állíts? meg Obliviát egyszer s min?enk0rra Ölel barát0?

Peter

A termet megvilágító gyertyák lángja megremegett, ami azt jelezte, hogy kinyílt a helyiség egyetlen ajtaja. A férfi

(10)

felismerte kínai titkárnője sajátos arcélét. Üdvözlésképpen meghajoltak egymás felé.

- Pontosan, ahogy megjósoltad - szólalt meg a nő. - A katonák elfogtak két betolakodót.

„Kettőt?” - gondolkodott el a férfi.

A szövettekerccsel a kandallóhoz lépett, és az üzenetet a tűzbe dobta. Az anyag felizzott, és sötét füstfelleggel borította be a tűzteret.

- Akkor mindkettőnknek útra kell kelnünk, kedvesem. És attól tartok, hosszú útra.

A hangjából sok-sok kellemetlen, s részben bevallhatatlan emlék hallatszott ki. A kandallóból aranyló lángok csaptak fel. A kínai titkárnő újra meghajolt.

- Megyek csomagolni.

Amikor a férfi egyedül maradt, egyet kivéve sorban elfújta a gyertyákat. Elhúzta a falikárpitot, benyúlt egy falba mélyesztett fülkébe, s óvatosan, hogy a csapdákat kikerülje, kiemelt egy aranyberakással díszített fadobozt. A zománczár felpattant.

Állatformákkal díszített kulcsok sorakoztak a dobozban. Négy azonban hiányzott a sorból: a ló, a nyúl, az iguána és a jaguár.

A férfi meghökkent.

- Hát ez meg hogy lehet? - értetlenkedett, és még egyszer ellenőrizte a kulcsokat.

Választ azonban senkitől sem kapott, így elfujta az utolsó égő gyertyát is, és eltűnt a sötétben.

(11)
(12)

ason megragadta nővére karját, és rásziszegett: - Pszt!

Julia éppen a lépcső közepén járt.

- Mi van? - kérdezte, de öccse szorításából megértette, hogy jobb lesz, ha elhallgat.

A lépcső, amin elindultak felfelé, sötét és szűk volt, a teteje pedig a homályba veszett. A lépcsősor végén fáklya világított meg egy hatalmas, zárt kaput. A kapu mögül fémes zaj hallatszott: valaki éppen a retesszel bajlódott.

Az ikrek villámgyorsan felmérték a terepet: a lépcsőn nem tudnak elrejtőzni, s a kapu szintjéhez meg már nem értek volna fel, hogy ott elbújjanak. Így hát nem maradt más rejtekhely, mint az a két falba vájt fülke, amelyekben egy-egy öblös váza díszelgett valami gyér dísznövénnyel.

Jason intett-nővérének, hogy bújjon el az egyik fülkében, ő meg a másikhoz sietett.

Julia villámsebesen becsusszant a váza és a fal közötti keskeny résbe. Jason viszont nagy lendülettel átmászott a vázán, átvágott a dísznövényen, és tompa puffanással landolt a túloldalon. Noha valószínűleg jól megütötte magát, egy hang sem hagyta el a torkát.

A lépcső tetején lévő ajtó színpadiasan kitárult, díszes fémveretei hangos dördüléssel csapódtak a falnak. Egyszerre éles fénysugár járta be a lépcsőt, megvilágítva a két fülkét is. Julia rémülten látta, hogy Jason cipője kikandikál a váza mögül, de már nem tudta figyelmeztetni testvérét, mert a kapuban megjelent egy robusztus férfi alakja, aki öles léptekkel, kettesével szedve a fokokat, elindult lefelé. Julia a falhoz lapult, és fohászkodott, nehogy lebukjanak.

- Halkabban, Zan-Zan! - kiáltotta a férfi öblös hangon. - Az egész kastélyt fel akarod verni?

Zan-Zan csak behajtotta az ajtót, és követte társát a lépcsőn lefelé.

- Megvan minden? - kérdezte, választ sem várva.

(13)

Zan-Zan hatalmas, kék selyemből készült zsákot cipelt a hátán, amelyet kötéllel kötöttek át.

- És a csapdákat kitettük? - folytatta a férfi, de a nő most sem felelt. - A gémek? A huzatok? És a nyulak? Hm... igen. A laboratórium biztonságban van.

A vázákhoz értek. A fáklya imbolygó fényénél most először a nő is megszólalt:

- Egy pillanat... - mondta halkan, és megállt.

Julia lehunyta a szemét, és öklét arca elé szorítva ezt ismételgette magában:

- Csak észre ne vegyenek... Istenem, csak észre ne vegyenek... - imádkozott teljes szívből,

Zan-Zan odalépett ahhoz a vázához, amely mögött Jason rejtőzött, és amely mellől tornacipője kikandikált.

- Istenem, csak észre ne vegyenek... Istenem, csak észre ne vegyenek... - fohászkodott Julia.

Zan-Zan apró kínai nő volt, vicces kerek kalappal a fején, s vállán különös kék köpönyeggel, ami harangszerűen ölelte körbe testét. A férfi vonásai viszont európai jellegűek voltak, kellemes arc, nem túl magas termet, sötét szakáll, hosszú szerzetesi csuha... de abszolút ide nem illő cipők. Julia kimeresztette a szemét, először azt hitte, hogy csak a fáklya bizonytalan fényétől káprázik a szeme, de aztán meggyőződött róla, hogy igaza volt: a szerzetes kopott Nike cipőt viselt.

Zan-Zan belenyúlt a vázába, félrehajtotta a leveleket, és tépett egy jó marék kamillavirágot.

- Nem biztos, hogy eleget hoztam - magyarázta. A társa bólintott.

- Mozogjunk. Nincs sok időnk. S mentek tovább, lefelé.

Julia éppen csak annyira hajolt ki, hogy jól szemügyre vehesse őket. Az edzőcipős szerzetes hátán viseltes hátizsák lógott, amelyen tucatnyi bőrszíj fityegett. Az arca valahogy furcsán ismerősnek tűnt neki.

(14)

Amikor a fáklya fénye végképp eltűnt előlük, a lány kimászott a fülkéből, és szólt öccsének:

- Elmentek! - mondta, és odamászott a másik vázához. - Huh! - tört ki Jasonből egy keserves sóhaj. - Ezt a taknyolást!

- Gyere ki onnan! - javasolta Julia.

- Könnyű azt mondani... - dünnyögte öccse, és ide-oda fészkelődött a résben.

Túl sötét volt, meg a váza mögé sem lehetett belátni, így Julia csak testvére nyögéseiből következtetett, hogy alaposan beszorulhatott, ám segíteni nem nagyon tudott.

Végül nagy sokára Jason kibukkant a váza bal oldalán, előkotorta fél pár cipőjét, ami ki tudja, milyen rejtélyes úton az ellenkező sarokban landolt, s megpróbálta lesöpörni fejéről a hajába ragadt pókhálót és leveleket.

- Jól beszorultam, nem mondom - állapította meg.

Gyorsan megtárgyalták a lehetőségeket, s arra jutottak, hogy túl veszélyes volna követni az idegeneket. Inkább úgy döntöttek, hogy megpróbálnak megtudni valamit erről a helyről.

Így hát folytatták útjukat felfelé, s hamarosan eljutottak a lépcső tetején lévő kapuig.

- Valami laboratóriumról beszéltek - szólalt meg Julia a lépcső tetején.

- Hallottam. - Meg csapdákról.

- Ja, meg gémekről, huzatokról és nyulakról. Meg-jegyeztem.

- És az meg mit jelenthet?

- Ötletem sincs - Jason megvizsgálta az ajtót, ami kábé háromszor volt magasabb nála, majd megpróbálta megmozdítani. - De nincs más lehetőségünk: a lehető leggyorsabban meg kell találnunk Black Vulkánt. Aztán meg

(15)

vissza kell húznunk a Villa Argóba, mielőtt anyuék észreveszik, hogy leléptünk. Annyit tudunk tehát, hogy Black ide menekült, miután begyűjtötte Kilmore Cove összes kulcsát...

- Köztük az Első kulcsot is - szólt közbe Julia, kicsit idegesen. - Meg Ricket is meg kell találnunk.

- Nyugi. Semmi baja, majd meglátod. - De...

- Te csak ne izgulj Rick miatt. Mire visszaérünk Kilmore Cove-ba, ott vár majd téged, és... - Jason gúnyosan csókra csücsörítette a száját.

- Hülye! - lökte oldalba nővére.

Öccse végighúzta ujját az ajtó szegélyén, és finoman meglökte.

- Nem csukták be rendesen.

Pontosan annyira tárta ki az ajtót, hogy átférjenek rajta. Julia összeszorította a száját.

- Jason, észrevetted a cipőjét?

- Ja, persze - válaszolta a fiú, oda sem figyelve.

Beléptek a kapun, s egy hatalmas, csipkézett teraszon találták magukat, melynek közepén tábortűz parázslón. Baloldalt egy palló húzódott végig a vár kacskaringós falán. Vöröslő fényfoltok világítottak meg számtalan ugyanilyen, egymástól egyenlő távolságra kialakított teraszt. Jason első ránézésre legalább húszat számolt össze. Az éjszaka száraz volt, de nem hideg. Az eget ragyogó telihold világította be, mely éppen akkor kelt fel, és gyöngysugarakat szórt szét.

- Figyelsz egyáltalán?

- Persze - válaszolta Jason, és odalépett a kőcsipkékkel borított mellvédhez, hogy egy pillantást vessen lefelé.

Egy másodperc sem telt el, amikor Jason hirtelen visszahőkölt, s így kiáltott:

(16)

Julia odalépett mellé, s érezte, hogy elakad a lélegzete. Hatalmas, üres mélység nyílt meg előttük; a terasz szó szerint a semmire nézett. Nem látszott más, csak sok-sok méternyi függőleges, vibráló sötétség.

- A fenébe is... - motyogta. - Jó magasan vagyunk, mi? Julia azonban könnyebben legyőzte tériszonyát, és jobban megértette, hová is keveredtek. A kastély citadelláján voltak, amely úgy feküdt a meredek szikla csúcsán, mint egy alvó kígyó. A falon túl több száz méternyi mélység következett, melynek alján egy völgy húzódott. A szakadék mélyéről néhány távoli, hangyányi fénypont látszott, melyek alkalmasint egy szikla tövébe épült kisváros fényei lehettek.

- Jason, jól vagy? - A fiú arca holtsápadtan bukkant elő a tábortűz fényénél. - Minden oké? - kérdezte nővére.

Naná füllentett a fiú, s megpróbálta összeszedni magát. -Miért kérded?

- Tériszonyod volt? - kérdezgette tovább a lány. Jason sértetten tette karba a kezét.

- Hülyéskedsz velem?

- Hé, láttad, milyen magasan vagyunk? Minimum száz vagy kétszáz méterre a földtől! Ez legalább kétszer vagy háromszor olyan magas, mint a Villa Argo sziklája!

- Julia, nagyon kérlek... - nyöszörögte a fiú, s megint elsápadt. - Azt hiszem... nem vagyok teljesen jól...

Julia odasietett hozzá. - Szédülsz?

- Kicsit. Meg a gyomrom is kivan. - Tériszony.

- Az lehetetlen. Nekem sosincs tériszonyom. Még sosem fordult elő...

- Csak valami pillanatnyi izé lehet. Talán mert beütötted magad az előbb.

(17)

Jason lába láthatóan remegett, ezért nővére a legbelső falhoz támogatta.

- Támaszkodj ide. Tenyerelj erre a sziklára. Minden oké. Nézd csak, milyen kemény ez a szikla. Semmi bajunk nem eshet. S az ott nem is igazi szakadék, csak egy... apró lejtő.

- Julia... - nyögte testvére. És valamit mutatott maga előtt. - Mi van? - kérdezte a lány, majd felsikított: - Jaj, istenem! - ugrott nagyot ijedtében, és szájához kapta a kezét.

Néhány lépésre tőlük ott állt egy hulla. Középkori katonaruhában volt, és a folyosó falához támasztották. Feje a vállára billent, a lába mozdulatlanul lógott maga elé, s a karja egy alabárdot ölelt.

- Ez egy őr volt? - dadogta Jason.

Csak azok ketten ölhették meg! improvizált Julia. -Lehet, hogy rablógyilkosok...

- S közben kamillát szednek? Elég fura. - A férfin edzőcipő volt.

- Ja, és mobilozott.

- Nem viccelek! Pont olyan cipője volt, mint a te régi Nike-od.

Jason nagyot sóhajtott. Lassan kezdett magához térni.

- Körülnéztél te, hogy hol vagyunk? Látod, milyen ruhában van ez is? A középkor kellős közepén járunk!

- Pedig én mondom...

A fiú felállt, és odalépett a katonához. - Nézd: tóga, köpeny, páncéling és lándzsa.

- Ezt alabárdnak hívják - javította ki a nővére. - Mit művelsz?

- Csak megnézem, hogy tényleg meghalt-e - Jason a férfi páncélingére helyezte a tenyerét, majd miután rájött, hogy így semmire sem megy, kiszabadította a katona egyik csuklóját, amitől az alabárd felborult, és végül két kőcsipke között megállt. Egy darabig bambán fogta a katona kezét, majd eldöntötte: Nem halt meg. Él. Érzem, hogy dobog a szíve.

(18)

Odahajolt, hogy ellenőrizze a leheletét. Kamillaillatú volt. -Egyszerűen csak alszik.

- Azt mondanám, hogy álljunk odébb, mielőtt felébred. Jason bólintott.

- Remek ötlet. Merre? Julia a folyosóra mutatott.

- Ha nem akarunk visszamenni a kolostorudvarba, akkor úgy tűnik, csak erre mehetünk.

- Rendben - a fiú odébb lépett a katonától, de a lába beleakadt az alabárdba.

- Jason! Vigyázz!

A fegyver megbillent, és kizuhant a mellvérten.

- Jaj, ne! - üvöltötte Jason, ahogy megpróbált utánakapni, de alig vetett egy pillantást lefelé, megint rátört a szédülés. Visszatántorgott néhány lépést, majd a földre rogyott. A nővére karjába kapaszkodva igyekezett talpra kecmeregni. - Kicsúszott a kezemből... - motyogta.

- Nem gáz, nincs semmi gond.

- Ja. Nincs semmi gond - mondta utána a fiú is rémült hangon. - Megvagyok. Csak hadd fújjam ki magam egy percre... És már mehetünk is.

(19)
(20)

wendaline Mainoff csak ült tiritarka kisautója volánjánál, és képtelen volt megmozdulni.

A kocsi motorja állt, csak az ablaktörlő karistolta végig öt másodpercenként bántó csikorgással a szélvédőt. Derült idő volt. A Kilmore Cove-i fodrászlány tátott szájjal bámult a semmibe.

- Elszúrtam valamit? - ismételgette magában. - Valami bajt csináltam?

De hiába törte a fejét, csak egyre bizonytalanabbá vált. Covenant-né kifejezetten kedves volt, Oblivia viszont határozottan inkorrekt. Átverte őt. Egyszerűen átverte, és ráadásul úgy kezelte, mintha egy buta kiscsaj lenne.

- Harminckét éves vagyok, hé! - mondta Gwendaline a szélvédőben tükröződő homályos arcnak. Lehajtotta a napellenzőt, de aztán rögtön vissza is csukta, mert eszébe jutott, hogy ott nincs tükör. Végül a visszapillantót állítgatta addig, míg szigorúan önnön szemébe nem tudott nézni.

- Felnőtt vagyok, magabiztos és csinos - mondta, mint mindig, amikor tükörbe nézett. Aztán megpróbálta mindezt összeegyeztetni azzal, ami aznap történt.

- Azt mondták, hogy egy pillanatra be akarnak menni a házba. Merthogy Manfred meg akar nézni egy ajtót a gyűjteményéhez... A lány az ujján számolta az eseményeket. -Ő velem jött, aztán Oblivia elhívta, amikor éppen az asszony hajfestését fejeztem be. Ő odament hozzá, s azóta sem jött vissza. Covenant-né megkérdezte, hogy hol a segédem, és nekem hazudnom kellett valamit, s azt mondtam hirtelen, hogy gyalog ment le a faluba. Noha a leghalványabb fogalmam sem volt róla, merre lehet. Itt az üzletben viszont nincs. Hát akkor mi van?

Nyolc. Még két ujja volt hátra, amikor Gwendalinenak kezdett leesni, hogy valami nem stimmel. Hogy elég naiv volt, hogy hitt Obliviának. Inkább hülye, mondaná az anyja, ha véletlenül elmesélné neki.

(21)

- Hülye, hülye! - vágta a tükörképe szemébe.

Már majdnem vacsoraidő volt. Odakinn Kilmore Cove utcái éjszakai fénybe és olajszagba burkolóztak. Fischemé éppen most kezdte sütni a mindennapi krumplis kenyeret, amivel reményei szerint kissé lenyugtathatja hét kölykét. Távolból egy kutya ugatott, mintha panaszosan hívná gazdáját.

- Valamit el akartak lopni? - gondolkodott hangosan Gwendaline. - Hiszen amíg én lefoglaltam a háziasszonyt, ők szabadon mozoghattak az egész házban, és…

Ez a gondolat sehogy sem hagyta nyugodni, s izgalmában addig rágta a kezét, míg csak sajogni nem kezdett. Rámeredt az ujjain megmaradt fognyomokra, és megrázta a fejét.

Csak nehogy azt gondolják, hogy én is tolvaj vagyok! -kiáltotta. Rácsapott a kormányra, amivel sikeresen bekapcsolta a fényszórót. - Áruló! Hogy rángathattál bele egy ilyen szituba, mi?

Dühkitörése természetesen Manfred ellen irányult. Ő mentette meg ennek a sebhelyes férfinak az életét a Whales Call-i parton, ő vitte haza, fektette a díványára, gyógyítgatta és dédelgette.

S a férfi teljesen elbűvölte azokkal a delíriumos szövegeivel, melyek mindenféle velencei meg egyiptomi fantasztikus kalandokról szóltak.

A férfi elbűvölte, és... átverte.

Gwendaline kezdett igazán bedühödni. Megint megragadta a kormányt, mintha csak az a világoskék szőrmével borított kerek tárgy megoldást tudna nyújtani a kérdéseire. Hiszen tulajdonképpen most már nincs mit tenni: hárman mentek fel a Villa Argóba, de csak ő egyedül tért vissza. S a ház fényei ott világítanak fenn a szirten. Akármi is volt Oblivia és Manfred terve, most már túl késő, hogy megtudja.

Most már csak annyit tehet, hogy bocsánatot kér.

(22)

okoznak.-- Gondolkozz, Gwendaline... - figyelmeztette magát a fodrászlány. Kivárt, míg az ablaktörlő hatot csikordul, és kimérten így szólt: - Ha elmesélem anyának. .. - de ezt a mondatot végig sem mondta, s máris áttért a következő lehetőségre. - Ha felhívnám Covenant-ékat, vagy visszamennék... akkor tutira elveszítenék egy kuncsaftot. S ha szólnék Smithers nyomozónak?

Nem is hülyeség. De hogyan? Hívja fel? Smithers azonnal felismerné a hangját. Egy olyan, újságból kivágott betűkből összeragasztott üzenetet kéne neki küldeni, mint a krimikben. Csakhogy ha van valami, amit Gwendaline ki nem állhat, az az, ha ragasztó megy a körme alá. Tehát?

Hirtelen megvilágosodott! És ebben a szent pillanatban a Szent Jakab-templom harangjának hangja ütötte meg a fülét.

- Phoenix atya! - kiáltott fel sugárzó arccal a fodrászlány. Indítózott, leállította a nyikorgó ablaktörlőt, indexszelt, majd nagy lendülettel fél körben visszafordult az út közepén, alig hibázva el Miss Biggles egyik macskáját, aki riadtan szökkent fel az egyik lámpaoszlopra.

Gwendaline már évek óta nem gyónt, de minél többet gondolkodott, annál inkább úgy tűnt neki, hogy az lesz a lehető legjobb megoldás, hogy tisztán ússza meg ezt a dolgot, ha bűnbocsánatot kér azért, amit elkövetett, vagy elkövethetett.

Ráadásul Phoenix atya nem állt pletykás hírében, sőt kifejezetten szófukar ember volt, aki nagyon komolyan vette a hivatását. Ő aztán biztos nem mondja el senkinek.

Leparkolt a templomtéren, és a sekrestye felé vette útját, ahonnan még világosság szűrődött ki. Felnézett! Az eresz alatt néhány galamb békésen turbékolt, fázósan bújtak össze a gyorsan hűvösödő estében.

- Elég lesz, ha csak egy bűnt gyónok meg? - gondolkozott hangosan, és bezörgetett Phoenix atya ajtaján. - Vagy találjak ki gyorsan még néhányat, hogy jobb benyomást keltsek?

(23)
(24)

hogy lassan hozzászokott a pallóhoz, miközben a falhoz lapulva haladt, Jason kezdte visszanyerni szokásos önbizalmát, s egyre bátrabban lépdelt.

A mellette haladó Julia alig szólalt meg. Csak nézte ezt az éjszakai tájat, mely olyan határtalanul terült el a lábuk alatt, mint a fekete óceán. A hegyek fölött hatalmas fehérlő telihold világította meg a vidéket, s fényénél a lány ráébredt, hogy a völgyben semmiféle épületet vagy utat nem látni. Csupán az alattuk, a szakadék falához lapuló apró, felfordított dobozra emlékeztető házak jelentettek ember alkotta építményt.

Jason viszont azt szemlélte, hogy a várfalon belül hogyan világítja be ezüstös ragyogással a hold a tucatnyi tetőt, palotát, boltívet, szobrot, szökőkutat, az ősi fákat, a kisebb-nagyobb udvarokat, a folyosókat, kéményeket és ablakokat.

Ahogy a következő teraszhoz közelítettek az ikrek, ismét tábortűzropogás ütötte meg a fülüket. Szó nélkül négykézlábra ereszkedtek, és úgy folytatták útjukat. Az utolsó métereket hason kúszva tették meg.

Amikor kibukkantak a teraszra, tűz melege simogatta barátságosan az arcukat. Gyanakodva néztek körbe. Lehetséges veszélyforrás után kutattak. S valóban, a túloldalon megint ott feküdt egy katona.

- Ez is alszik! - kiáltott fel Jason, amikor megpillantotta. Az alvó őr mögött kis lépcső látszódott. A kőfalba vájt apró fokok egy belső folyosóhoz vezettek.

- Erre menjünk?

- Nem tudom. Nézzük meg...

Jason leült a földre, és kinyitotta Ulysses Moore útinaplóját. Elkezdte lapozgatni, gyorsan átfutotta a bevezető részeket, majd a füzet közepén lévő sok-sok apró térképre koncentrált. A térképeken piros ceruzával különböző útvonalakat rajzoltak be, amelyek föld alatti járatokon, szobákon és pincéken át vezettek. Minden fordulónál néhány szavas magyarázatot is írtak a rajz fölé: „jobbra”, „lefelé”, „keresd meg a kiskaput”.

(25)

Minden útvonalat két névvel jelöltek meg, s mindegyiknél egy-egy X jelezte a kiinduló- és a végpontot, mintha csak valami társasjáték volna.

- A Kopogó bolttól az Ezer tűzhely konyhájáig... - olvasta fel Jason, és továbblapozott. - A bádogosmester helyétől az

Obszervatórium lépcsőjéig. A Nagytanács lépcsőjétől a Panaszok könyvtáráig... Ezek meg miféle helyek lehetnek?

Julia közben körbenézett, hogy valami olyan pontot keressen, amihez viszonyíthatnak, s végül két tornyot mutatott fivérének, melyek óramutatókként meredeztek a sötétben.

Jason izgatottan lapozgatta az útinaplót.

- A Kispávák kertje, a Hazug ember pincéje, Nagy kémény,

a Szürke bálterem, az Üvöltő párnák palotája... De sehol egy

torony.

- Teraszok? - próbálkozott Julia.

- Csuromvizes terasz? A Négy szél erkélye? A fáradt sas

pihenője?

- Keresd meg a kolostort. - Jó ötlet.

- Mi a jó ötlet? - vetette oda Julia. - Megkeresni a kolostort.

- De hát én nem mondtam, hogy keresd meg a kolostort! Jason egy pillanatra felnézett az útinaplóból.

- Attól még jó ötlet.

A hátuk mögött ropogott a tábortűz, és fekete árnyékuk furcsán megnyúlt a sötét teraszon.

- Az Elveszett idő kolostorai - rikkantotta Jason, s nővére szeme elé tartotta a füzetet. - Látod? Itt van.

- De ez az a kolostor?

- Elveszett idő... időkapu... A térképen az út egy lépcsőn át a falakra vezet...

- Akkor oké.

- És az út... - Jason lapozott a naplóban - a Láva szájához érkezik meg.

(26)

- És mihez kezdünk mi a Láva szájánál?

- A lávánál talán könnyebben Black... Vulkán nyomára akadunk.

Julia kissé szkeptikusan vonogatta a vállát.

Vagy pedig onnan... Jason visszalapozott pár oldalt. -Végigmehetünk azon az úton, ami a Láva szájától a Nagy kéményhez vezet, vagy... az Örök ifjúság kútjához.

- Jason? - szólította meg nővére. - Mi van?

- Te is hallottad? - Nem. Alit?

- Mintha... - Julia megrázta a fejét. - Mindegy, biztos tévedtem.

Jason indult elsőként lefelé, s Julia még egyszer körbenézett, s csak utána követte testvérét a falba vájt, szűk lépcsőfokokon.

Amikor az ikrek már eltávolodtak a meredélytől, valaki egy fémkampót dobott fel a mélyből, melyhez vékony bőrkötél volt erősítve. A kampó úgy akadt be egy falrepedésbe, mint ragadozó madár csőre a faágba, s a kötél megfeszült. Apró alak jelent meg a két mellvéd közötti szűk résben. Megbizonyosodott róla, hogy egyedül van, majd leugrott a teraszra. Könnyed csuklómozdulattal összeszedte a kötelet, s vállára tekerte, ahol több kötél is volt.

Szinte kisgyereknek tűnt. Zajtalanul, akár egy pók, odaosont az alvó őrhöz, és ellopta a pénzeszacskóját.

Majd odalépett a lépcsőhöz. A homályt kémlelte és a fülét hegyezte, hátha meghall valamit. S valóban, ekkor Jason hangja ütötte meg a fülét, aki azt mondta, hogy forduljanak jobbra. A nyomukba szegődött.

A két gyerek már mérhetetlen sok kacskaringót bejárt mindenféle árnyas kerteken, hosszú, kihalt folyosókon, vénséges termeken és elhagyatott sarkokon át, ahová a nap sosem süt be. Ha valakit közeledni hallottak, mindig megálltak.

(27)

Egyszer egy magányos öregember bolyongott éppen arrafelé, szemlátomást cél nélkül, másszor meg egy csapat unott katona járőrözött a közelükben.

Úgy tájékozódtak, hogy az útinapló feljegyzéseit összevetették a házakat, utakat és udvarokat jelző kőtáblákkal. Amúgy annyira sötét volt, hogy mást nem is igen láthattak, ami útba igazította volna őket. Egy harangtoronyról például, amely messziről magasnak látszott, mire sok-sok kanyar után odaértek hozzá, kiderült, hogy valójában alacsony; míg az a kapu, amiről azt hitték, közel van, minden egyes lépcső megmászásával valahogy egyre messzebb került.

Végül a naplóban jelzett út végére értek. És ott voltak a Láva szájánál.

Egy jókora, négyszögletes, szürke terem volt, melyet tetőablak világított meg, ahonnan ezüstös fény vetült a padlóra. Az alacsony plafon koromtól feketéllett, és a terem hosszabb oldalát egyetlen hatalmas tűzhely foglalta el, amihez óriási kémény tartozott. A még szinte pislákoló parázson tucatnyi rostot pillantottak meg. Átható, zsíros hús illata szállt feléjük.

- Hm... vidám egy hely, mondhatom - jegyezte meg Julia, ahogy bánatosan körülnézett.

- Én viszont szinte megéheztem tőle - vágta rá Jason, és a tűzhelyhez lépett.

A parázs még adott valami meleget, és a fekete rostokon még ott maradt néhány falat sült hús.

- Jason... - szólt rá halkan nővére. Végigjárta a túloldali falat, és felfedezte, hogy átjáró vezet egy másik helyiségbe, ahonnan horkolás zaja hallatszott. Bekukucskált, és tucatnyi, egymás mellett alvó ember körvonalát vette ki a homályban. A plafonról lelógó hegyes kampók lustán himbálóztak fölöttük.

Ebben a pillanatban a tűzhely felől fémes csikorgás, valamint Jason elfojtott kiáltása hallatszott.

(28)

Julia ijedten fordult vissza, de hál’ istennek a szakácsok tovább aludtak, és lustán forgolódtak a takarók között. Lábujjhegyen visszaóvakodott, és odaszólt öccsének:

Teljesen hülye vagy? szólt rá, és az ajtó felé mutatott. -Legalább tízen vannak odaát.

- Kicsit kemény, de nagyon finom... - csámcsogta Jason, és leszakított magának egy jókora cupákot az elszenesedett csontról, a többit Júliának kínálta. - Kérsz egy kicsit?

- Jason!

- Mi van? - csodálkozott Jason. - Hús. Én meg majd’ éhen vesztem.

Julia mélyet sóhajtott, elszámolt tízig, majd figyelmeztette: - Nem kajálni jöttünk.

- De nem is azért, hogy éhen haljunk! Ha van jobb ötleted, halljuk... Ledőlhetünk egyet szundikálni mi is, ha úgy gondolod. Vagy megkérdezhetünk egy járókelőt.

- Hogy minket is lecsukjanak, mint Obliviát?

Jason egy darabig a mócsinggal küzdött, s csak utána válaszolt:

- Naná, hogy nem. - Inkább muti a naplót.

Jason csak a nadrágzsebét fordította a nővére felé. - Vedd csak el. Csupa zsír a kezem.

Julia kivette a füzetet, és nekiült, hogy a beszűrődő holdfénynél fellapozza.

- Próbáljunk meg logikusan gondolkodni... Annak semmi értelme, hogy fejetlenül felalá mászkáljunk ebben a várban. -Jason bólogatott, de közben szemlátomást a húsrágással volt elfoglalva. - Julia folytatta: - Azt tudjuk, hogy amikor Black Vulkán idejött az összes Kilmore Cove-i kulccsal, akkor azt az időkaput használta, amely az Örök ifjúság vonatán van.

- Pontosan.

(29)

Jason visszasétált a tűzhelyhez még egy falat zsíros cupákért.

- Tehát?

- Tehát... mi az Elveszett idő kolostorába érkeztünk meg. Míg Black... - Julia elkezdte a naplót lapozgatni - valószínűleg valahova máshova.

- De hová?

- Gondoljuk csak végig - mondta a lány kioktató hangon, mint nővér az öccsének. - Egyiptomban például mi a Vendégek házának raktárában lyukadtunk ki...

- Aha, ahonnan te rögtön le is léptél.

- Oblivia viszont Miss Biggles ajtaján át jött. - Épp időben, hogy lenyúlja tőlünk a térképet. - Tőletek.

-Jaj! - hangzott Jason hangja a tűzhely mellől. - Megtudhatnám, mit művelsz te ott?

- Forró - válaszolta a fiú, kezében egy jókora sült combbal, amelyből úgy csöpögött a zsír, mint az égő gyertyából a viasz.

- Félelmetesen gusztustalan vagy. - Csak folytasd.

- Velence: a Villa Argo-beli kapun mi a Caboto-házba érkeztünk meg...

- Míg Oblivia a Tükrök házából valahová máshová - vágott közbe Jason. - Szuper. És hová akarsz mindezzel kilyukadni?

- Hát, hogy ebben a várkastélyban vajon hová nyílhat az Örök ifjúság vonatának időkapuja?

Jason csámcsogott egy sort.

- Csak nem az Örök ifjúság kútjához?

- Lehet - Julia elkezdte megint a naplót lapozgatni. - Hol is volt az az útvonal, amiről az előbb beszéltél?

- Ne fordulj meg - felelte öccse nagyon vékony hangon. Julia csodálkozva nézett fel a füzetből.

(30)

- Háromra... - folytatta Jason, és valahová a lány háta mögé nézett mereven. - Rohanj a kijárat felé.

Julia ijedten kihúzta magát, de testvére nem hagyott időt, hogy megforduljon.

- Egy... meg ne fordulj! Kettő…

Ebben a pillanatban egy álomittas hang kiáltott rájuk: - Hé, ti ketten! Ti meg honnan a fenéből kerültetek ide? - Három! - fejezte be Jason, és teljes sebességgel a kijárat felé vetette magát.

Az ikrek egy szempillantás alatt kirohantak a teremből, miközben egy férfi a Láva szájából üvöltött utánuk.

- Tolvajok! Átkozott kölykök! Elkapunk titeket mind... Hatalmas hangzavar támadt. A két gyerek bevetette magát egy kanyargós sikátorba. Jason jobbra indult, Julia balra. Amikor erre rájöttek, mindketten megdermedtek, s egy pillanatig nem tudták eldönteni, merre menjenek.

- Erre! - üvöltötte Jason. - Nem, erre! - kiáltotta Julia.

- Inkább gyertek velem... - szólalt meg egy harmadik hang a fejük fölött.

- Ki szólt? - kérdezte Julia, körbeforogva.

Fejük fölött egy emberke lógott, aki a következő pillanatban lehuppant melléjük a kövezetre, összetekerte a kötelet, amelyen addig lógott, majd így szólt:

- El tudlak rejteni bennetek, de csak ha gyorsan követtek. Nagyon világos, szinte fehér szeme volt, mint egy farkaskölyöknek, és fürge, apró keze. Kilenc, legfeljebb tízéves mezítlábas gyerek lehetett, aki különös, rongyokból összefércelt öltözetet viselt. Derekán és vállán egy csomó összetekert, hegyes kampóval ellátott kötelet pillantottak meg.

Jasonnak és Juliának nem kellett kétszer mondani, szó nélkül követték a fiút a homályban. Végigrohantak a sikátoron, majd egy másik, még szűkebb utcácskán, ahonnan egy víziló szájára emlékeztető apró ajtóhoz értek. A kapun túl

(31)

dugóhúzószerű, szűk csigalépcső vezetett felfelé. Vezetőjük némán és gyakorlott kézzel kinyitott egy csapóajtót, s kimászott egy fagerendás padlástérbe, s ott rohant tovább, szökdelve a sötét, faragott kövek és vaskos tetőgerendák között. Odaért egy tetőablak kerek nyílásához, és kitárta.

- Le ne csússzatok - szólalt meg rejtélyes segítőjük, miközben kimászott a síkos tetőre.

Mögötte Julia aggódó pillantást vetett Jasonre, hogy rájön-e megint a tériszony, de a testvérét annyira magával ragadták az események, hogy fel sem fogta, milyen szédítő mélység fölött egyensúlyoznak a háztetőn. A fehér szemű fiú eljutott a gerincig, ott négykézlábra ereszkedett, és úgy haladt tovább egy kéményig. Megkerülte, majd onnan átugrott egy sik tetőre, amely egy négyszögletes kis toronyhoz vezetett; két fekete olajfa nőtt ki belőle. Megvárta Jasont és Juliát, majd könnyed mozdulattal letekert egy kötelet a derekáról, és olyan ügyesen hajította fel, hogy a kampó egyből a torony szegélyébe akaszkodott.

A kötelet átadta Juliának, majd egy másikat is felhajított, és macskaügyességgel felmászott rajta.

- Menj csak - mondta Jason nővérének, miközben tartotta a kötélvéget.

Julia nekilódult, és lábával a torony falának támaszkodva feltornázta magát.

Hamar felért, átvetette magát a mellvéden, majd kihajolt, hogy megnézze, mi van Jasonnel.

Néhány pillanattal később már mindketten biztonságban érezhették magukat a torony pallóján, az olajfák girbegurba ágai alatt.

Segítőjük összeszedte, s újra magára csavarta a köteleket. - Akárki is vagy, köszönjük - törte meg a csendet Jason. A fiú nem válaszolt. Leguggolt egy sarokba, és a meredek tetőket, tornyokat, boltíveket meg a kastély sötét falait bámulta.

(32)

Majd szemlátomást elégedetten a látottakkal, az ikrek felé fordult.

- Ti kik vagytok? - kérdezte törökülésben.

- Te ki vagy? - kérdezett vissza Julia. - És miért segítettél nekünk menekülni?

- Nem szeretem a pap embereit - felelte amaz, és a fémkampók hegyét piszkálgatta. - Tolvajok vagytok?

- Nem! - kiáltotta Julia.

A kisfiú csodálkozva felvonta a szemöldökét. - Hát akkor kik vagytok?

- Egyszerű utazók. - A nevem Jason.

- Én meg Dagobert vagyok - válaszolta a fiú, és fehérlő szemével kérdőn nézett Júliára.

- Én a testvére vagyok. Julia. - Hány évesek vagytok? - Tizenegy. És te? A kisfiú megrázta a fejét. - Nem tudom.

- És te, Dagobert, mit művelsz errefelé? - kérdezte meg Jason.

- Követtelek titeket. - Miért is?

- Mert felkeltettétek a kíváncsiságomat. Meg kis híján megöltetek.

- Mikor?

- Amikor majdnem a fejemre ejtettetek egy alabárdot. - Ott voltál, kívül a falon?

- Naná - válaszolta Dagobert, és megpendített egy fémkampót.

Julia összeszedte magát, és feltápászkodott, hogy megérintse az olajfák ágait.

- Ez meg miféle hely? - kérdezte. - A Béke tornya - felelte Dagobert.

(33)

- Jól ismered a kastélyt.

- Csakúgy, mint társaim. De mindenki csak egy részt ismer, és mindenkinek megvannak a titkos búvóhelyei - Dagobert szimatolni kezdett. - Nem értem. Nincs csatornaszagotok.

- És az miért baj?

A kisfiú türelmedenül vetette oda:

- Nem a mieink közül vagytok, akkor viszont Csatornalakó Tolvajok kell, hogy legyetek.

- Csatornalakó Tolvajok? És a... tieid kik lennének? - A Furfangos Tetőmászók - vágta rá a fiú.

Julia elképedten hallgatta a beszélgetést. - Azt akarod mondani, hogy tolvaj vagy? - Méghozzá az ötödévet mászom.

A lány bután nézett. - Azaz?

- Azaz öt éve tanított meg Kémény apát kötélen falra mászni. És azóta sem okoztam neki csalódást.

Az ikrek kissé gondterhelten néztek össze. - Tehát, Kémény apát...

- A Tetők Ura. De most ti meséljetek magatokról. Julia úgy döntött, jobb lesz kitérő választ adni.

- Ahogy mondtam, utazók vagyunk. Egy embert szeretnénk megtalálni.

- Utazók? És hogyan jutottatok fel a citadellába? Menleveletek van?

- Hát, nem igazán.

- Nem hiszek nektek. Bár azt sem hiszem, hogy az egyház ügynökei lennétek, már csak azért sem, mert te nő vagy -okoskodott Dagobert, és Juliát bámulta.

A lány csak motyogott valamit.

- Megvan! - folytatta a kis tolvaj. - Kereskedőgyerekek vagytok. De miféle kereskedők? Fűszer? Kávé? Rabszolga?

- Nem azok vagyunk... - szólt közbe Jason, de nővére leintette.

(34)

- Világos - jelentette ki a kisfiú. - Amikor egy kereskedő titkolózik, az csak egyet jelenthet: selyemben utazik.

- Mondtam már, hogy inkognitóban vagyunk... - próbálta lezárni a témát Julia.

Dagobert Jasont figyelte, akinek az arcára volt írva, hogy azon habozik, elmondjon-e mindent töviről hegyire.

- Azt mondtátok, hogy kerestek valakit... - Pontosan - válaszolta Julia tartózkodóan.

- Ha viszont éjjel keresitek, noha kijárási tilalom van érvényben, az csak azt jelentheti, hogy nagyon sürget benneteket az idő...

- Aha.

- Viszont nem ismeritek a citadellát... - Dagobert felállt, és elkezdett fel-alá járkálni a toronyban. - Egyszóval szükségetek van valakire, aki viszont ismeri! Mint például én!

Juliát kezdte idegesíteni a kis tolvaj viselkedése.

- Ha viszont azt akarjátok, hogy segítsek, meg kell, hogy győzzetek.

- Szórakoztató lesz… - próbálkozott Jason.

- Én nem szórakozásból vagyok itt – vágott közbe Dagobert. – Én éjjel dolgozom. És az ember fizetségért dolgozik.

- Mit akarsz a segítségedért cserébe? – kérdezte Julia. - Van pénzetek?

- Sose áruld el egy tolvajnak, hogy tele a bukszád. - Jogos. De szerintem nincs egy fityingetek sem.

Julia megpróbált uralkodni vonásain, de Jason arcán látszott, hogy tényleg így áll a helyzet.

- Hát akkor?

Dagobert az árnyékba húzódott, és onnan felelt.

- Nincs pénzetek… nincsenek ékszereitek… - Ajkához emelte a kezét, mintha csak tűnődne valamin. – Odaadhatnátok azt a fekete füzetet, amit lapoztatok.

(35)

Julia automatikusan arra a zsebére tette a kezét, amelyben Ulysses Moore útinaplója lapult.

- Ezt nem. Nem adhatjuk.

A kisfiú kivett egy kötelet a toronyból.

- Kár. Ebben az esetben attól tartok, el kell köszönnünk egymástól...

- Várj! - állította meg Jason. - Ez a füzet nem a miénk. Egy barátunké, aki nagyon mérges lenne, ha eltüntetnénk. De azt megengedjük... hogy elolvasd.

Dagobert egyik lába már kint volt a toronyból, úgy tűnődött egy sort. Aztán visszalépett, és így felelt:

- Benne vagyok. Mondjátok meg, kit kerestek. Jason a nővére felé fordult, hogy ő folytassa. - Black Vulkánt - mondta kényszeredetten Julia.

- Black Vulkán - ismételgette a tolvaj. - Black Vulkán... - Ismered?

- Mondjatok még valamit róla. Lehet, hogy más néven ismerem.

Nagyon sokat mi sem tudunk róla vallotta be Jason. -Nagydarab férfi kell, hogy legyen, hosszú szakállal. És már jó néhány éve itt él.

- Ilyen emberből ezernyi van.

- Imádja a tüzet és a gépezeteket, a maguktól mozgó szerkezeteket. Vasutas volt.

- Tehát vassal dolgozik, mint egy... kovács? - Olyasmi, csak éppen hatalmas szerkezetekkel.

- Odavan a nőkért... - mondta halkan, kissé zavartan Julia. A ravasz tekintetű tolvaj ujjain számolta össze a rendelkezésre álló információkat.

- Nagydarab, szakállas, szereti a tüzet, a vasat és a nőket. Hát ez nem túl sok, hogy megtaláljunk valakit.

- A kulcsok - tette még hozzá Julia, bár nem szívesen hozta szóba a témát. - Valószínűleg a kulcsokhoz is köze van.

(36)

Ekkor Dagobert arca felderült, s szemében megcsillant a holdfény.

- Hát persze! Tudom már, kiről van szó! Menjünk! Azt is tudom, hogy merre találjuk.

(37)
(38)

iközben vezette őket, Dagobert egyfolytában mesélt Juliának és Jasonnek.

- Azt beszélik, hogy sok-sok évvel ezelőtt a Csatornák Páholya apátja és a Furfangos Tetőmászók apátja jó barátok voltak, és együtt dolgoztak, mint két fivér. Ezért van a házuk mind a mai napig egymás mellett. Noha azt már senki sem mondaná, hogy barátok lennének...

- Összevesztek? - kérdezte Jason, miközben alig bírt lépést tartani a kis tolvajjal.

- Sok éve - válaszolta amaz. - A pap miatt, azt hiszem. - János papra gondolsz?

- Ki másra? Ő az egész város ura.

Jason és Julia végiggondolta azt a keveset, amit Ulysses Moore naplójából megtudtak János papról: legendás uralkodó volt, aki egy csodálatos, hihetetlenül gazdag országot kormányzott. Minden megvolt itt, még egy olyan csodálatos kút is, amely örök ifjúsággal képes megajándékozni azt, aki iszik a vizéből.

- Milyen ember? - érdeklődött Julia. - Ahhoz előbb látni kéne.

- Úgy érted, hogy nem mutatkozik senki előtt? - Úgy értem, hogy még azt sem tudja senki, hol él.

Lehajoltak egy boltív alatt, ami fölött fekete fal magasodott, majd kilyukadtak egy szinte alig látható lépcsőnél, amely meredeken vezetett lefelé, az alattuk kanyargó úthoz.

- Van, aki azt állítja, hogy egy roskatag vénember. Mások szerint izmos lovag. Megint mások meg vannak győződve róla, hogy már rég meghalt, csak a Citadella Tanácsa úgy tesz, mintha még élne, nehogy a mi kezünkbe kerüljön a hatalom. Vagy éppen a Csatornalakó Tolvajok kezébe.

- És te mit gondolsz? - kérdezte Julia.

- Azt, hogy János pap él, és jót mulat rajtunk a háttérből. - Gondolom, nagyon nagy a hatalma...

(39)

- Naná. És mindenki engedelmeskedik az általa hozott rendeleteknek, bármilyen abszurd is némelyik szabály -Dagobert hirtelen megdermedt. Csendre intette az ikreket, majd a falhoz lapult, kikukucskált a sarkon, és ezt sziszegte: - Őrök!

Habozás nélkül visszafordult, s végigrobogott ugyanazon a sikátoron, amin jöttek, s határozottan befordult egy szélesebb útra, átment a túloldalra, és egy elefántszobor mögé rejtőzött.

A három gyerek egymáshoz szorulva várta meg, míg az őrjárat alig néhány lépésre tőlük elmasírozik az úton.

Julia végig az útinaplón tartotta a kezét.

Amikor a katonák végre eltávolodtak, Dagobert újra útnak indult, lefelé az alváros irányába.

- Messze vagyunk még? - kérdezte Jason.

Nem. Bár... a kisfiú a csillagos égboltra mutatott. -Remélem, Fekete Lakat nem feküdt még le.

- Miért nevezik így?

- Hát a kulcsok miatt. Ezernyi kulcsa van odalenn!

- Ha így áll a helyzet, valószínűleg tényleg ő lesz az, akit keresünk - állapította meg Jason, Juliára pillantva.

Dagobert óvatosan odalépett egy hatalmas, lakkozott tölgyfa ajtóhoz. Elolvasta a kiírt nevet, majd belökte a kaput. Mögötte sziklába vájt folyosó nyílt, a mely szerpentinszerűen tartott lefelé.

- Ebben a várban egyetlen ajtót sem zárnak be? -csodálkozott Julia.

- Nem - felelte a fehér szemű tolvaj. - János pap parancsa. Betiltották a kulcsokat és a zárakat.

És tényleg, az összes ajtó, amelybe az ikrek itt, a városban beleakadtak, mind nyitva volt.

- Most már értem, miért van ennyi tolvaj... - Veszélyes mesterség ez.

Julia és Dagobert egymás mellett haladtak lefelé, mögöttük Jasonnel.

(40)

- Meg hát mindenképpen törvénytelen mesterség. - A tolvajoknak is vannak törvényeik.

- Például?

- A miénk a külső törvény, a csatornalakóké a belső törvény.

Ez elég érthetetlen jogszabálynak tűnik így elsőre -jegyezte meg Julia.

A kisfiú egy négyzetet rajzolt a levegőbe.

- Ez itt a fellegvár - magyarázta. Ha Furfangos Tetőmászó vagy, mint én, akkor csak úgy haladhatsz, hogy felmászol a sziklán és felkapaszkodsz a tetőkre. Ha viszont Csatomalakó... - fintorodott el Dagobert -, akkor fold alatti járatokban csúszol-mászol, s a kutakból bukkansz elő, mint egy varangy.

A következő forduló után a három gyerek egy nagy rácsnál találta magát, ami lezárta a folyosót. Fejük fölött egy fáklya derengő fénye próbált utat tömi a sötétben, és a kapun túl néhány méterre megvilágította a sziklába vájt ösvényt.

- Itt is vagyunk - mondta Dagobert.

- Lefogadom, hogy ez is tárva-nyitva - dünnyögte Jason, és megpróbálta belökni a rácsos kaput.

A kisfiú azonban egy mozdulattal leállította. Odalépett egy zsinórhoz, amely a rács mellett lógott, és megrántotta. Valahonnan a távolból egy csengő hangja hallatszott.

- Jobb, ha bejelentkezünk - magyarázta Dagobert.

Válaszként megcsendült egy kis harang a kapu mellett, mire Dagobert átlépte a küszöböt. Jason utánaeredt volna, de Julia megragadta a karját.

- Nem veszélyes ez? - kérdezte remegő hangon.

A kapu vasrácsai börtönre emlékeztettek, s a rácson túl az ösvény sem volt túl bizalomgerjesztő. Dagobert meg csak ment egyenesen, hátra sem nézett feléjük.

- Van más lehetőségünk? - vetette oda Jason válaszul. - Oké, de maradjunk közel egymáshoz.

(41)

- Megígérem.

Egy hirtelen jobbkanyar után a szűk járat boltozatos, sziklába vájt teremmé szélesedett. A terem hátsó fala viszont hiányzott, mivel a helyiség a szakadékra és a csillagos égboltra nyílt. Messze a látóhatáron egy hegység körvonalai látszottak. Egy rakás fehér bagoly gubbasztott valami állványfélén a szakadék pereménél, és nyugtalanul forgatták a fejüket. Az állványokat láncrendszer tartotta, amely mint valami óriási pókháló függött a plafonról. Az egyik láncon hatalmas kocsikerék formájú kandeláber lógott, rajta tucatnyi jókora sötét gyertya égett. Alattuk halomban tornyosult a lecsepegő viasz.

Fekete Lakat ott ült a kerék alatt, a bizonytalan gyertyafénykörben egy karosszéken, melynek támláját különféle szövetekkel borították. Előtte hosszú faasztalon rengeteg kulcs hevert szanaszét, s a terem falán mindenfelé, megfeketedett szögeken, kulcsok lógtak.

A helyiség egyszerre volt nyugtalanító és vonzó, mintha egy kemence és egy cirkusz keveréke lett volna.

- Ki merészeli Fekete nyugalmát megzavarni? - kiáltotta a férfi öblös hangon.

A fehér szemű fiú üdvözlésre emelte kezét.

- Üdvöz légy, Baltazár. Furfangos Tetőmászó Dagobert vagyok.

A kulcs, amin a férfi éppen dolgozott, hangos robajjal az asztalra zuhant. Egy bagoly rémülten huhogva rebbent fel.

- Egy tetőmászó kölyök! - kiáltotta Baltazár, és felemelkedett. - Gyere közelebb, hadd lássalak!

Jason és Julia egyre csalódottabbnak látszott. Nem nagyon tűnt valószínűnek, hogy ez az óriás lenne Black Vulkán.

Baltazár hatalmas férfi volt, hosszú, hamuszürke haja két különös fonatba fogva verte a vállát, s bozontos szakállában aranyozott függők csüngtek. Szeme eszelősen villogott, s görbe sasorra volt.

(42)

Úgy méregette Dagobertet, mintha azon tűnődne, hogy rögvest madáreledelt hasít belőle a baglyoknak. Ám valami miatt meggondolta magát, és megkérdezte:

- És tiketten?

- A barátaim - próbálta megnyugtatni az óriást Dagobert. - Lépjetek közelebb - szólította őket Fekete Lakat.

Miközben óvatosan közelebb mentek, Jason megpróbálta valahogy meggyőzni magát, hogy ez a rémületes orr, ez a mélyen ülő szempár s ez a barbár frizura a Kilmore Cove-i állomásfőnökhöz tartozik, de sehogyan sem akart összeállni a kép. Julia pedig egyre nehezebben tudta magától elhessegetni a gondolatot, hogy csapdába estek.

Ott álltak az asztal túloldalán. Az asztallapot mindenféle méretű és formájú kulcsok, gyertyaviasz, madárürülék és lakatosszerszámok borították. Baltazár meg sem próbálta hellyel kínálni a gyerekeket, már csak azért sem, mert az ő ütött-kopott karosszékén meg egy halom rongyon kívül az egész barlangban nem volt semmiféle ülőalkalmatosság.

A torzonborz kolosszus arcán halovány mosolyféle futott át. - Megtudhatnám, mi okból keresett fel engem egy tetőmászó kölyök a barátaival?

Dagobert Juliára, majd Jasonre mutatott.

- Azért, mert ők ketten egy férfi után kutatnak, és én úgy gondoltam, hogy te lehetsz az.

- Én? Haha! - nevetett fel Baltazár olyan hangon, hogy az ikrek összerezzentek. - Hogyhogy?

- Tulajdonképpen én is attól tartok, hogy valami tévedés van a dologban - motyogta Julia -, s ezért nem is zavarnánk tovább, hanem elnézést kérünk, és már indulunk is.

- Egy pillanat! Hová olyan sietve! - szólt rájuk Baltazár olyan hangon, hogy két bagoly felrebbent, s ide-oda szálldosott, hogy jobban szemügyre vehesse a betolakodókat. -És kit kerestetek valójában?

(43)

- Egy nagydarab, szakállas férfit, aki imádja a tüzet, a kulcsokat és a szépasszonyokat - vágta rá Dagobert, hiába próbálta szúrós szemmel csendre inteni Julia.

Baltazár megint hatalmas kacajra fakadt.

- Ezer retesz és lakat! Hát persze, hogy ez csakis én lehetek! - nevetett az óriás, és kezével bozontos szakállába túrt. A szőrzetben talált csontocskát természetes mozdulattal dobta az asztalra.

- Nem te vagy Black Vulkán - nézett bátran a szemébe Jason.

A férfi szeme résnyire szűkült, majd lassan megint kikerekedett.

- Nem. Nem hinném. A nevem Baltazár. A munkám miatt sokan Fekete Lakatnak hívnak, mert én szerelem ki a zárakat és a kulcsokat e hatalmas kastély milliónyi kapujából... - S az asztalon meg körben a falakon látható kulcsokra mutatott. - És eladom, ha valaki éppen ilyet akar venni. Bár mostanában már ez is tilos.

- Értem, hát akkor, mi nem is zavarunk tovább... -próbálkozott újra Julia.

- Csak lassan a testtel, kislány! - mennydörögte Baltazár. Hintázni kezdett a széken, és megint a szakállába mélyesztette a kezét. - Hadd gondolkodjam egy kicsit... próbáltad megkérdezni az apátodtól?

- Nem szabad éjjel zavarni. - És sürgős a dolog?

- Nem is kicsit - csúszott ki Jason száján. Julia idegesen köhécselt.

- Tetszik tudni, az öcsém kicsit hebehurgya néha. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy fontos volna találkoznunk vele, de izé...

Fekete Lakat keze előkerült a szakállrengeteg mélyéről, és mutatóujját fenyegetően a testvérekre szegezte.

(44)

- Mi múlik ezen? - kockáztatta meg a kérdést Julia az asztal szélébe kapaszkodva.

Baltazár hatalmas robajjal csapta oda a szék lábát, és felpattant.

- Nagyon is sok múlik ezen! Mivel ha nem sürgős, akkor ráértek a következő napokban is kutatni utána, akár még világosban is. Ha ellenben sürgős a dolog, akkor némi pénzzel lefizethetnék valakit nektek, aki segít. Vagy szólhatnék valamelyik éjszakai barátnőmnek, hogy nézzen utána...

A baglyok boldogan reppentek fel, sőt az egyik odáig merészkedett, hogy csőrébe kapott egy vígan csörömpölő rozsdás kulcscsomót.

Jason elmosolyodott.

- Mintha csak a Tükrök háza baglyait látnám. - Hogy mondtad? - kérdezett vissza Baltazár.

- Semmi, semmi - vágott közbe Julia. - Szóval igazándiból úgy gondoljuk...

- Az önéhez nagyon hasonló baglyokat láttam egy barátunk házában - kezdte csak azért is Jason, akinek elege lett abból, hogy Julia folyton félbeszakítja. - Illetve pontosabban nem is igazán a mi barátunk, hanem azé az emberé, aki után nyomozunk. Egy Peter Dedalus nevű órásmesterről van szó.

Baltazár a homlokát ráncolta.

- Egy ekkorka emberkéről beszélsz, akinek két... ilyesmi fémkarika van a szemén? - S addig kotorászott az asztalon, míg elő nem húzott egy szemüveget, amely szóról szóra olyan volt, mint amelyet a Kilmore Cove-i órásmester viselt.

- Peter szemüvege! - kiáltotta döbbenten Jason.

Erre Baltazár torkát egy olyan hangos kiáltás hagyta el, amitől mindhárom gyerek hátrahőkölt:

- Ezt már szeretem! Ismeritek Peter testvért! Ez őrület! Ha tudnátok, mi mindent műveltünk mi ketten... - előrehajolt, és megragadta egy nagyon vékony, olajos lánc végét. Áthúzta az egyik asztalon heverő kulcs fején, rántott rajta egyet, és a kulcs

(45)

máris fel volt fűzve a láncra. Végigsiklott rajta, az asztal vé-géig, majd még azon is túl, ki a szakadékba. A kulcs egy villanással eltűnt a tátott szájú gyerekek szeme elől. Baltazár felnevetett. - Még kell pár másodperc, míg felveszi a megfelelő sebességet, s aztán... már jön is vissza! - Egy csattanás, és valóban megjelent a Kulcs, és nagyot csendült a plafonon lévő fém pókhálón. Ekkor egy sor apró gépezet lépett működésbe, és a kulcs ide-oda csúszkált a különböző láncokon, míg vegül az egyik falba vert szögön landolt. - Az automatikus kulcsrendező. Tervezte: Peter testvér! harsogta Baltazár. -Méltatlanul kivitelezte: Fekete Lakat Baltazár.

Jason és Julia döbbenten bámultak egymásra. Egyértelmű volt, hogy ezt a felfoghatatlan szerkezetet csak egyvalaki alkothatta meg: Peter.

Amikor Dagobert észlelte, hogy új irányt vesz a beszélgetés, elégedetten dörzsölni kezdte a kezét. Baltazár azonban váratlanul elkomorodott, s a páncélszekrényére rakta a lábát.

- Álljunk csak meg egy pillanatra. Ugye nem azért jöttetek... - kezdte -, hogy az utolsó részletet behajtsátok?

Julia és Jason zavarba jött.

- Mármint hogy pénzt? Á, nem! Dehogy! Baltazár fenyegető arca azonmód megenyhült.

- Rendben. Akkor hát, hogy s mint van az én öreg Peter barátom? És... várjatok... hogy is hívták a barátját, azzal a vicces fehér kalappal, amire horgonyt hímeztek?

- Az, akinek be van kötve a fél szeme? - kérdezte Jason, akinek egyből Leonard Minaxo jutott az eszébe.

Baltazár a fejét rázta.

- Nem. Ha nem tévedek, semmiféle kötést nem láttam a szemén. De annyira rég volt, hogy utoljára láttam őket, hogy ti akár a gyerekeik is lehetnétek! Á, megvan, Ulysses. Ez az, így hívták: Ulysses. Csak nem ismeritek őt is?

(46)
(47)

kereten aranyozott névtábla állt. És a névtáblára a következő nevet vésték: Ursus Marriet. A fénykép, amit a kezében tartott, egy jól fésült, megnyerő mosolyú férfit ábrázolt, konfekció, zakóban, egyszerű nyakkendőben, valamint sötét nadrágban. Az öltözete pontosan megfelelt a Kilmore Cove-i iskolaigazgatói kinevezés ünnepélyes alkalmához.

Az igazgató nézte a képet, és sóhajtott, mintha különös neve még mindig nyomasztaná.

„Természetesen nem akarhattam, hogy a fiamat John Smithnek hívják, mint egy átlagembert...” - mondogatta mindig édesapja, ha ez szóba került. - „Mindig is meg voltam győződve róla, hogy viszi valamire az életben.” - És ha valaki vinni akarja valamire, akkor először is már a nevével ki kell tűnnie az átlagból.

Ursus Marriet hatvanévesen hátradőlt bőr karosszékében, ceruzájával a tenyerét bökdöste, és az asztalán meg a falakon kiakasztott többi képet nézte. Lám, fontos ember lett, a hozzá tartozó irodával. S lám, ott a neve, elegáns kalligráfiával megörökítve az igazgatói kinevezéséről szóló pergamenen.

Hány éve is volt? Tíz? Tizenkettő? Vagy húsz? Nem is emlékezett már.

Nyűgösen elhúzta a száját. A ceruzát az asztalra dobta, és akkorát nyújtózkodott, hogy ízületei ropogtak. Majd kezét szájához emelve elnyomott egy ásítást. Fáradt volt, de elégedett. Egész nap bennmaradt az iskolában, hogy végre elrendezze a tanárok kartonjait és az órarendeket. A délutánt szürke papírok és ügyiratok között töltötte. Már rég ráesteledett. Épp itt volt az ideje, hogy elinduljon, s bekapjon valami meleget a Salt Walker fogadóban.

És utána?

Felhívhatta volna Bowen doktort, hogy játsszanak egy parti dartsot. Vagy hazamehet pihenni egy kicsit. Már ha ellazulhat az ember, amikor egyedül él egy kaszárnya nagyságú

(48)

hodályban. Már attól rossz kedve lett, ha csak eszébe jutottak a kihalt szobák, a lehúzott redőnyök, s papucsa csattogása a világosbarna járólapon, amivel még édesanyja kövezte ki az előszobát, meg a végtelen vízcsövek a falban, ahogy hosszan szörcsög a vezeték, amíg egy zuhanyzásnyi meleg víz össze nem gyűlik...

Nem volt véletlen, hogy Ursus Marriet annyira szeretett túlórázni.

Ahogy hátralökte a széket, a szeme megakadt az íróasztal legalsó fiókján. Kihúzta, és elővett belőle egy festett szkarabeusszal díszített dobozt, amelyben azok a tárgyak lapultak, melyeket a Covenant testvérektől kobzott el. Félelemmel vegyes kíváncsisággal kezdte végignézni a doboz tartalmát, s megakadt a tekintete egy megperzselt fényképen. Szomorkásán nézegette, s azon tűnődött, hogy egy tizenegy éves kölyök vajon miért tart magánál egy ilyen képet.

A kép Peter Dedalust, az órásmestert ábrázolta a nagydarab Leonard Minaxo társaságában, még a baleset előtt. A világítótoronynál álltak, de sokkal többet nem lehetett kivenni a képből, annyira megperzselődött valahol.

- Peter és Leonard... - dünnyögte az igazgató. - Két volt osztálytárs, ha nem tévedek.

A fény felé emelte a képet, mivel egy apró részlet felkeltette az érdeklődését. Egy darabig nézegette, majd letette az asztalra, és a fiókból előkotort egy jókora nagyítót, s azzal vizsgálta meg először Leonard Minaxo arcát, majd onnan lejjebb fókuszált, a toronyőr mosolygó arcáról a nyakára, majd a vállára. Ott megállt.

Egy kézfejet fedezett fel Leonard zakójának jobb vállánál. S nem Peter Dedalus keze volt az. A másik oldalról egy harmadik ember karolta át a toronyőrt.

Az igazgató előszedett egy kisollót és egy csipeszt, és aprólékosan nekiállt, hogy kiegyengesse a megperzselődött szegélyt, hátha sikerül valamit kivennie a harmadik férfi

(49)

vonásaiból. Ez a kép felkeltette a benne megbúvó nyomozói ösztönt, hiszen ifjúkorában kacérkodott a gondolattal, hogy titkos ügynökként keresi majd egyszer a kenyerét.

Ügyködött egy darabig, hogy az égésnyomokat eltüntesse, s a gyűrött lapot kiegyengesse, míg végül némi fantáziával sikerült rekonstruálnia egy Leonard Minaxónál alacsonyabb, de Peter Dedalusnál jóval magasabb férfi félprofilját.

- Aha! - morogta maga elé Ursus Marriet boldogan a felfedezéstől. - Lám, itt egy harmadik úriember!

Fejében megcsendült egy láthatatlan csengő, s erről a képről hirtelen egy másik fotó jutott eszébe, ami véletlenül akadhatott a kezébe pár évvel korábban. Az igazgatói irodában őrizték ugyanis Kilmore Cove korábbi, igen tehetséges fényképésze, Walter Gatz hagyatékát, aki abbéli reményében hagyta képeit az iskolára, hogy hátha egyszer valaki kiállítást szervez majd belőlük.

„Lehetséges volna?” - gondolta, és egyre a fényképet bámulta a nagyító üvegén át, s lassan felállt a karosszékéből.

Az iroda hátsó falához sétált, s az ott lógó zsinórral felkapcsolt egy halovány lámpácskát, melynek fényénél alig lehetett kivenni a jókora, vagy hat méter széles és két méter magas iratszekrény körvonalait.

Az igazgató jól tudta, mit merre talál, ezért határozott mozdulattal fordult azon fiókok felé, ahol a legrégebbi osztályképeket tartották. Végignézte a régi évszámokat a megsárgult cédulákon, és habozott, melyik öt év is lesz a megfelelő... Először az 1963-1968 közötti osztályok fiókját húzta ki, de rájött, hogy nem ott találja, amit keres, s ezért egy még korábbi dosszié, az 1957-1962-es mellett döntött.

Kihúzta mind az öt régi, kék papírdossziét, melyek az osztálynaplókat őrizték, s az íróasztalhoz vitte. Elővette az 1957-est, és kinyitotta.

A belső címlapon ott állt a diákok névsora. Mindössze egy, vegyes korcsoportú osztály volt akkor az iskolában. A névsort

(50)

a tanítónő állította össze, akinek jellegzetes aláírása ott díszelgett a lap alján: Miss Stella.

- Ez az elnyűheteden öregasszony... - dünnyögte az igazgató, miközben belegondolt, hogy a tanítónő majd’ ötven éve áll a katedrán.

Fennhangon olvasta a tizenkét növendék nevét:

- Clitennestra Biggles (évismétlő), 12 éves; Phoenix Smith,

Fiona Giggs, Mark McIntire, Mary Clue, Marym Elisabeth Forrest, Peter Sunday, 11 évesek; Victom Vulcano és John Bowen, 10 évesek; Leonard Minaxo, Helen Clue, 7 évesek; Peter Dedalus, 6 éves.

A névsorral a kezében lapozta végig a naplót, míg el nem jutott az osztályképig, melyet 1957 júniusában készítettek a Turtle Parkban. Ott állt mosolygós, ám kissé feszült arccal Miss Stella, s balján ott sorakozott egymás mellett, merev tartásban mind a tizenkét gye-rek, szürke iskolai egyenruhában. És a sor végén..

- Ő az! - kiáltotta az igazgató, és megint szeméhez emelte a nagyítót. A legkisebb kisfiú minden bizonnyal Peter Dedalus volt, aki a legnagyobb gyerek, az évismétlő Clitennestra Biggles kezét fogta a képen. - Különös, hogy pont az osztály egyetlen megbuktatott növendékéből lett tanítónő egy másik városban.

Peter jobbján egy kövérkés kisfiú, Vulkán állt. Nem a lencsébe nézett, hanem Peter és Clitennestra kezét bámulta.

A következő gyerek Phoenix atya volt, akit alig lehetett gyerekként felismerni, s akit a képen Leonard Minaxo ölelt át.

És itt is itt van a rejtélyes fél barát a másik képről! -rikkantotta boldogan az igazgató.

Ezen a képen is kivehető volt Leonard vállán egy plusz kéz a kép legszélén, s amelyről a fotó akkortájt divatos, hullámos körbevágásakor lemaradt a hozzá tartozó gyerek egyik fele, aki szintén iskolai egyenruhában, rövidnadrágban és fehér ingben állt.

(51)

- Ezt nevezem memóriának... - mondta büszkén Ursus Marriet, és egymás mellé helyezte a két képet, hogy alaposan összevethesse őket.

Megfordította az osztályképet, mivel a fotó hátulját szokás szerint alá is írták a gyerekek, és megszámolta az aláírásokat: tizenhárom név állt ott. Eggyel több, mint ahányan az osztályba jártak.

Az igazgató ceruzájával egyenként kezdte kibetűzni a neveket, és összevetni az osztálynévsorral.

- Nestor! - kiáltott fel, amikor rádöbbent, hogy kié a felesleges név. - Mit keres Nestor ezen a képen?

(52)
(53)

ason életében először használt kőből készült feljegyzést. De tényleg erről volt szó: Baltazár egy négyszögletes tufakőre véste fel, hogy milyen úton kell eljutniuk Fra’ Falena botanikus kertjéhez.

A három gyerek egy könnyű boltívekből és apró oszlopokból kialakított árkádsor mellett haladt el. A holdfény ezüstös derengéssel világított a sötétben. Az árkádsor végén egy borostyánnal befuttatott falú kertet pillantottak meg: függőlépcső vezetett egy kisajtóhoz, amely természetesen tárva-nyitva állt. Az ajtó után leereszkedtek a kertbe, ahol nagyobb, göcsörtös ágú, apró levelekkel borított fák vetettek árnyékot. Egy ősi olajfaligetbe értek.

- Az olajfáknál tartsatok balra. Negyedik ajtó - olvasta Jason, és eldobta a kődarabot. - Na végre, megérkeztünk!

A kőlap a földre zuhant. A puffanás megijesztette Dagobertet, aki abban a szempillantásban felszökkent egy kötélen a borostyánnal futtatott fal tetejére.

- Ezt meg ne próbáld még egyszer, megértetted? -dühöngött, miután rájött, hogy nem fenyegeti őket veszély, és újra lesiklott a földre.

Az olajfaliget túloldalán egy borostyánnal borított épületet pillantottak meg a halovány holdfényben. Beléptek a negyedik kapun, ahonnan egy sziklából épült átriumba lehetett jutni, s onnan pedig egy gyertyákkal megvilágított szobába.

- Fra’ Falena? - kérdezte Dagobert, és belépett. - Van itt valaki?

- Lépjetek beljebb... - válaszolt bentről egy vékony hang. Jason és Dagobert beléptek, de Julia, aki egy fáklyát szorongatott, melyet Fekete Lakat adott neki, kint maradt a kertben.

- Menj csak be vele. Én megvárlak titeket kint - mondta kissé gyanakvóan öccsének.

(54)

Leült a kertbe, és várt. Hallotta, ahogy odabenn elhalnak öccse és a tolvajgyerek léptei.

- Pszt! - szólította meg egy halk hang. Julia egyből felriadt az éjszakai álmodozásból.

Gyorsan körbevillantotta a fáklyát, de senkit sem látott. - Pszt! - szólt megint a hang.

Julia felpattant.

- Ki az? - kérdezte a sötét kerttől. - Van itt valaki? - Erre! - hangzott a válasz.

- Merre?

- A földön! Lépj előre!

Julia bután állt: fű, olajfák, borostyánnal befuttatott fal, csillagos ég. Semmi mást nem látott. A fáklya egyenletesen égett. És a hanghoz, amit hallott, semmi látható alak nem tartozott.

- Nem látlak. Mutasd magad - mondta halkan.

- Megtenném szívesen, de nem lehet! - kiáltotta a hang. Mintha egy vénember beszélt volna. - Itt vagyok a csatomanyílás alatt, a lábadnál.

Julia ekkor vette észre, hogy néhány méterrel odébb egy csatomalefolyó nyílt a földön, mely az olajfák közül vezette el a szennyvizet. A hang onnan jött, a rácsok mögül.

Julia odavilágított a rácshoz, és rémülten felkiáltott - két szem villogott a csatornában.

- Te meg ki vagy? - kérdezte végül, odatérdelve a rácshoz. - Rigobertnek hívnak. Csatomalakó Tolvaj vagyok. Nem tudom, mi mindent mesélt össze neked Dagobert - folytatta a tolvajgyerek, és mutatóujját figyelmeztetően dugta ki a rácson -, de légy óvatos-, és ne bízz meg benne túlságosan! Úgy hazudik, mint a vízfolyás, és rengeteg trükköt tud.

- És benned miért kellene megbíznom?

- Mert én igazat mondok neked! - válaszoltál Rigobert, majd hirtelen elharapta a szót. - Jönnek! - kiáltotta még.

Referencias

Documento similar

ces que aparté del artfculo 33G del cAdigo, podemos invo- var las disposiciones de este az*tfculo (332) en cuanto a la pArdida total de la autoridad de los padres sobre sus

In this article we will study 37 tesserae samples of different colours from seven Roman sites in Salamanca (Spain): Los Villares -LV- (Fresno Alhándiga); Alquería de Azán -AZ-

6 High Energy Physics Division, Argonne National Laboratory, Argonne, IL, United States of America 7 Department of Physics, University of Arizona, Tucson, AZ, United States of

6 High Energy Physics Division, Argonne National Laboratory, Argonne, IL, United States of America 7 Department of Physics, University of Arizona, Tucson, AZ, United States of

Fundación Ramón Menéndez Pidal / Universidad Autónoma de Madrid... Fundación Ramón Menéndez Pidal / Universidad Autónoma

The observational constraints employed by this model were the thermal fluxes (see Table 2), the absolute magnitude of H V = 10.45 ± 0.10 (see earlier), the rotational period of 9.39

6 High Energy Physics Division, Argonne National Laboratory, Argonne, IL, United States of America 7 Department of Physics, University of Arizona, Tucson, AZ, United States of

6 High Energy Physics Division, Argonne National Laboratory, Argonne, IL, United States of America 7 Department of Physics, University of Arizona, Tucson, AZ, United States of