Tar Sándor: A mi utcánk

A mi utcánk

Tar Sándor

Harmadik kiadás © Tar Sándor, 1995

VIDA BÁCSI

Az utcában a postást várják. Egy vörös képű, bajszos embert, kék egyenruhában, zöld köpenyben, rajta kis piros szalag. Errefelé a harapós lónak is ilyen szalagot kötnek a szíjazatára, hogy lássa mindenki, és ne simogassa. A postás segédmotorral jár, nem is kell kínálni, mint valamikor. Régen még biciklivel közlekedett, a legtöbb háznál bort, pálinkát illett tölteni, amit rövid szabódás után elfogadott. És a borravalót is, húsz, harminc forintot, errefelé nem magasak a nyugdíjak. Déltájban már nem ült a biciklire, tolta. Néném, bátyám, kiabálta, ha szólították, kinek hogy, majd holnap hozom! Jó, lelkem, jó, de reggel hozzad, mikor még nincs ennyi meleg! Ha elesett, bevitték valamelyik házhoz, pihent egy kicsit, és ment dolgára. Délután napszámba jár, egy lóval szánt, fuvart vállal, szőlőt metsz. Becsülik, dolgos ember, soha nem lopta meg senki.

Az utca harminc-negyven ház a falu szélén, az elején kocsma és buszmegálló, lakóinak fele nyugdíjas vagy munkanélküli-segélyből él, azt se tudják, hogyan. Kisebb-nagyobb családi házak, van hozzá mindenkinek egy kis kertje, néhánynak földje is, de nem mennek semmire. Nem kell semmi, mondja Vida bácsi, akármit termel az ember, nem kell. A tehenet levágatta az állam, aki meghagyta, fejhet, etethet, trágyázhat, a tej se kell. Disznót hizlalni sem érdemes, drága a takarmány, aztán a vágóhíd vagy átveszi, vagy nem. Aprópénzért. És akkor az állat nem olyan, mint a tévé, hogy ki lehet kapcsolni, és megyek szabadságra, moziba, összevissza. Az enni akar. És vasárnap is, ünnepkor, mindig. Többször is. Ezt nem akarja megérteni senki.

Vida bácsi olvasott, értelmes ember, épp hetvenéves, van öt hold földje, szőlő, ló, szekér, kukoricát vet, krumplit, napraforgót, káposztát, vinné a piacra az almát is, de az emberek máma csak banánt esznek meg narancsot. A káposztapalántot tavasszal két-három forintért veszi, szálját, ősszel egy fej ugyanennyit ér a piacon, ha kell egyáltalán valakinek. Pedig azt egész évben kapálni, öntözni, permetezni kell, és akkor is vagy sikerül, vagy nem. Mint a többi. Azt mondja, nem ehetek meg mindent magam. Mert ami nem terem, azt venni kell. Kenyeret, cipőt. Fizetni kell az áramot, vizet, az adót, mindent. Mindenért pénz kell, de honnan? Nyugdíjam nincsen, eladnék ezt-azt, de nem veszi senki. Nincs pénzük ma az embereknek. Azt se tudom, mi lesz ebből.

Ez a Görbe utca, meséli, az volt a neve mindig, hiába adtak neki más nevet, volt már Ságvári utca is, most Radnóti, de senki nem úgy mondja, a postás se, kéményseprő se, senki. Ha valaki így kérdez utána, akkor először is jól megnézik, aztán megkérdik, kit keres. A házszámot nem nagyon tudják errefelé, van, aki még a sajátját se, Kiss néni azt mondta a múltkor az orvosnak, hogy drága doktor úr, hazatalálok én magamtól is, nem kell nekem tudni, hogy hány szám alatt lakok. Minek az? Ez egy domboldal, lement a patakhoz, de ott már nincs semmi, csak bozót, kiszáradt, pedig apámék még halásztak is benne, más világ volt. Az utca meg úgy lett, ahogy a többi, ment a szekér, aztán ment a nyomában a másik, harmadik, tizedik, ezredik a kerékvágásban. Aztán vertek mellé kunyhót, házat, volt sár vályognak. Most már emeletes is van. És járda is, betonból, de csak a felső oldalon. Esőben ömlik a víz át a másik sorra, az lentebb van, azoknak rossz, sok veszekedés van belőle, mert a fentiek még folyást is csinálnak a víznek, eresztik amazokra, ott meg már hasig áll a disznó a vízben, a szőnyeg meg úszik ki az udvarra, de hát olyan eső itt már régen volt.

Apánk meg nagyapánk még mindenkinek tudott adni egy kis darab földet, házat. Az volt a dolgunk, hogy szerezzünk hozzá, törekedjünk, hogy majd mi is tudjunk adni a mi gyerekeinknek. Na, ez nem úgy lett. Jött a téesz, a fiatalja meg elment, semmi nélkül, bányába, építkezésre, kohásznak, a legtöbb ott is maradt. Aztán mentek megint, akik azután születtek, iskolára, gyárba, Debrecenbe, Pestre, ki hova, most meg jönnek vissza éhesen, üres kézzel. Isznak, tekeregnek. Kártyáznak. Élnek az öregek nyakán, és várják a postást. A segélyt. A nyugdíjat. Mindegyik azt várja. Akkor aztán adjad neki. Fizetnek. Ki mennyivel tartozik. Ennek is, annak is. A kocsmában, a boltban, Sarkadinál, Pintérnél, itt

három háznál is mérnek bort, pálinkát, hitelbe, másként nem tudja eladni. Gyenge, rossz borok, csinálnak csigert a törkölyből, és hozzákeverik, húsvétra tiszta penész, akkor lefejtik, kénezik, cukrozzák és mérik. Drágán, mert ha nincs pénz, az is jó. Fiatal, szép, erős emberek itt henyélnek az ablak alatt, néznek kifelé, vagy az utcán ténferegnek, nem lelnek semmi dolgot. Kapálni már nem akar senki. Tehenet fejni, disznót etetni se. Szekérre nem ül, inkább megy mellette gyalog vagy biciklivel. Veszekednek otthon az asszonnyal, szülővel, válnak. Ott vannak a szép, új házak, van, amelyik hatszobás, emeletes, rajta a rengeteg adósság, az ember munka nélkül, akkor a gyerekek, csinálták, szerződtek, hogy majd így, majd úgy, most meg sehol semmi, csak a szar füstöl. Akkor a menyecske egyszer csak megunja, fogja magát, és elválnak. Ez megy máma. A ház meg eladó. De kinek?

Vida bácsinak meghalt a felesége négy éve, karácsonykor. Azt mondja, a családban minden halál vagy baleset karácsonykor lett, ő azt se bánná, ha sose lenne karácsony. Azelőtt a bátyja halt meg, borotválkozás közben egyszer csak leült, és azt mondta, jaj istenem. De már tiszta kék volt a feje, utána lassan fekete lett. Nem telt bele semmi idő, halott volt. Úgy ülve. Az ő lába is karácsonykor tört el, odanyomta a disznó a korláthoz, és az istennek se akart arrébb menni. Vida bácsi a fiával él, de tudja mindenki, hogy őt a betegsége hozta vissza. Diósgyőrben dolgozott, aztán megtámadta a tüdejét a gáz meg a füst, de az apja szerint az a nagyobb baj, hogy a felesége magára hagyta, mikor beteg lett. Az agya is beteg, mondja, az idege, a bánatba, attól nem akar javulni. Pedig kocsijuk volt, lakás, minden. Most meg itt ül vagy fekszik betegen, és nem szól hozzá senki, nem fog vele kezet senki, nem mehet sehová, senkihez, mert tüdőbajos. Nem fertőz pedig, megmondták, akkor ki se engedték volna onnan, de akkor se. Mindenhová vittük, akkor még az asszony is megvolt, fizettünk mindenhol, mindenkinek, még a liftben is. Se aludni nem tud, se ébren lenni. Éjszaka fullad, köhög rettenetesen, akkor felkelek, odaülök mellé, felemelem, és úgy, félig az ölemben alszik valahogy, mint egy gyermek. Elvittem ide, Szabó doktorhoz, aki már nyugdíjas, öreg ember, hogy mondja meg, mi van. Azt mondtam neki, tízezer forintot adok, ha javít rajta, húszat, ha megmondja az igazat. Ha pedig meggyógyítja, azt kér, amit akar. Azt mondta, Vida úr, ne adjon maga nekem egy fillért se, a maga fia már sose lesz ember. Adjon meg neki mindent, amit kíván, nem sok van neki hátra. Így. Na, szóval mindenkinek megvan a maga baja. Nekem ez. Mert a dologgal bírok én még mindig, úgy öregesen, de ezzel nem tudok bánni. De mindig mondtam az asszonynak is, hogy te, kellene még egy-két gyerek, úgy az igazi, de nem. Neki is igaza volt, azt mondta, lehet, hogy ezt se tudjuk felnevelni. Háború volt, én a fronton, az se volt biztos, hogy hazajövök. Hát tessék. Az ember nem tudhat semmit előre.

Nem viszek be senkit a lakásba, az udvarra se, nekem ne mondja senki, hogy beteggé tettem. Én mosok, főzök, takarítok. Van az én házam is olyan, mint a másé, kívül is, belül is. Már velem se nagyon fognak kezet, azt mondja a múltkor a Harap fiú, hogy ne haragudjon Vida bátyám, nekem gyerekem van. Jól van, mondom neki, neveld fel tisztességgel. De azt te se tudhatod, hogy teelőtted ki ivott abból az üvegből, pohárból a kocsmában. Lehet, hogy éppen én. Vagy a Dorogi fiú lova. Mert az azzal szórakozik. Viszek a fiamnak mindennap két liter piros bort Sarkadinétól, az jó bort ad. Nekem legalábbis. Kérdem a fiamat: mit ennél, mit innál? Nem kell annak semmi. Még ezt megissza valahogy, ezen van. Hoznék többet is, nem bánnám, de nem kell neki több, sokszor ez is kijön belőle. Az én borom se kell neki, csak ez. Szabó doktor is mondta, hogy inkább pirosat. Csendben vagyunk. Még valameddig. Ha lenne ember, aki az ő betegségét rám adná, az én életemet meg neki, annak az embernek a kezét is megcsókolnám. De hát ilyen ember nincs.

Vida bácsi itt vert házat, mikor nősült, sárból, vesszőből, gerendából. Akkor az ő háza lett az ötödik. Jó száraz falak, fél méter vastag, a közfal vékonyabb, télen meleg, nyáron hűvös. Kemence is volt, de elbontották, jött a kenyér a boltba, nem kellett sütni. Nem is volt miből. Az oszlopos tornácról lehet a padlásra mászni, de ott már nincs semmi. Góré, tele kukoricával, istálló, ólak, a ház előtt kiskert. Nyáron kardvirág díszük benne, meg ez-az, évelők, még az asszony ültetgette, úgy kél minden évben magától. Kint, a kerítés előtt van egy kis pad, ott lehet üldögélni, cigarettázni, nézegetni. Rendben van

HESZ JANCSI

A Csapágyból jöttem el, Antall-bérenc vagyok, szokta mondani Hesz Jancsi, ha jókedve van, a Misi presszóban összesepri a pénzt az asztalról, és oszt, ha rákerül a sor. A presszónak van rendes neve is, de mindenki Misinek mondja, a tulajról, aki rendesen valamelyik asztalnál ül, és mindenki a barátja. A felesége a pultnál néha kijön a sodrából, és rászól: Misi! Misikém, drága! Az isten bassza rád a temetőajtót, hozzál már öt láda sört. Mi vagy te itt, díszvendég? A presszóban nincsenek sokan, de általában ugyanazok. Fent, az emeleten bömböl a magnó, a fiú-Misi próbálgatja a hangerőt, a földszinten van a presszó, garázs, raktár. Az épület előtt parányi, füves kert, nagyra nőtt fűzfa, alatta asztalok, de oda nyáron sem ül ki senki, mert meglátják. Hesz Jancsi gyakran beugrik egy felesre, aztán marad, mert vagy van valaki ismerős, vagy majd jön. Addig kortyolgat, esetleg kér még egyet, vagy egy sört rá, beszélget Misi feleségével, Misi ilyenkor reggel a kazánt salakolja, vagy ládákat pakol a raktárban, dúl-fúl, kortyol az eldugott üvegekből, utálja, hogy már megint reggel van, és a munkanélkülieket irigyli, például Hesz Jancsit, akinek nem kell csinálni semmit, csak a postást várja.

Hesz Jancsi mindig siet, és marad. Na, még ezt a partit megnyerem, és aztán tűzök, mert már biztosan várnak. Siet a boltban is, ahol a zsebébe dug egy kétdecist, siet Sarkadinénál, ahol külön pohara van, mert nem iszik akárki után, tüdőbajos van az utcában, nem mondja, hogy ki, mindegy, de sose lehet tudni. Pintérnél is siet, csak megissza azt a féldecit, pedig rossz, mint a csukamájolaj, na, még egyet, hátha az jobb lesz, de akkor már le is ül egy cseppet, mert meleg van. Azért még visszamegy Sarkadinéhoz, Piroska nénivel jól lehet beszélgetni, el lehet mondani mindent, ami az embert nyomja. De csak ha nincs ott senki. Ha vannak, megáll az ajtóban, issza a bort, és vár, hátha elmennek, és akkor esetleg kér kölcsön kétszáz forintot. Vagy ezret. Hesz Jancsi nem iszik hitelbe, őt ne írja fel senki semmiféle füzetbe, inkább betör valahová. Mikor az ajtóban áll, és nem szól senkihez, csak issza a borát, és dohányzik, Piroska néni már sejti, hogy baj van. És ha a többiek nem akarnak elmenni, akkor elmegy ő, aztán majd visszajön, és mondja. Nem akartam itt, mindenki előtt, mentegetőzik, és olyan piros az arca, mint a láng. Egyszer azt mondta Piroska néninek, hogy jobban szereti, mint az anyját.

Hesz Jancsinak nős fia, férjes lánya van, két kis unokája, felesége és egy anyósa, aki egy telken lakik velük egy szoba-konyhás külön épületben, de ha teheti, állandóan ott van náluk, és mindenbe belepofázik. Még abba is, hogy Hesz Jancsi hányszor alszik a feleségével, mert az néha aludhatna a kicsi fiúval is, annak is kell egy kis anyai melegség. A felesége a téeszirodán dolgozik, de hogy mit csinál, azt ő sem tudja pontosan. Hogy lopnak, az biztos. Ezeket meséli Piroska néninek, de csak ha más nincs ott, és nem hallja. Ne tessék mondani senkinek, de szégyellem. Ami itt folyik. Most, hogy bomlik a téesz, eladnak mindent. A fél határból homokbányát csináltak, kivágatták a fasorokat, az erdőt, eladták bontásra az istállókat, mindent. Nekem meg mondják itt a faluban, hogy a gépállomáson is kiválogatták a gépek javát, azt olcsón megvette Kásás, az agronómus, meg még vagy hárman, akkor kinéztek maguknak kétszáz hektár földet is, káefté lesz, dinnyét fognak termelni. Az nem kerül bele a kárpótlásba, annak már gazdája van. Hesz Jancsi azt hiszi, hogy a feleségét Kásás meg a többi is dugja. Mit csinál, kérdezi ilyenkor Piroska néni, aki nemigen járatos az ilyen szavak között. Hát lefekszenek, tetszik érteni, mondja Hesz Jancsi, és olyan piros az arca, mint a vér. Ugyan már, Jancsi, hogy mondhat ilyet, nem olyan asszony a maga felesége, nyugtatja Piroska néni, de azt nem teszi hozzá, amit mindenki tud, hogy Évike olyan csúnya és kövér, hogy nem kell az Kásásnak. Ott a lánya, szebb is, fiatalabb is, és a fóliában dolgozik, hogy kéznél legyen. És hogy férjhez adták egy zetoroshoz gyorsan, mikor kitudódott, a gyerek meg koraszülött lett. Az esküvőhöz képest.

A Csapágyműben betanított munkásként kezdte, de ügyes keze volt, kipróbálták itt is, ott is, bevált. Lakatos lett, aztán a karbantartókhoz került, kitanulta a motorszerelést, úr lett. Mikor elküldték,

megígérték neki, hogy amint lehet, visszaveszik. Ne is nagyon keressen munkát, biztos, hogy visszahívják. Addig kibírja. Hesz Jancsi azóta a munkaruhát se vette le magáról, abban jár ma is, mint aki csak kiszaladt egy kicsit valamiért. Még most is nekem szólnak, ha valami olyan baj van, magyarázza Piroska néninek, mert az elhiszi. Nem is nagyon keveredik itt senkivel, ő más. Ha kártyáznak, akkor is majdnem mindig ő nyer. Ahhoz is ész kell. Valakinek a kocsiját tömény fagyállóval töltötte fel, tavaszra szétmarta a folyadék a hűtőt, úgy beszélik. Más baj volt ott, mondja ő, de többet nem szól, ezeknek hiába is mondaná. Néha bemegy busszal Debrecenbe, menni kell, mondja Piroska néninek, üzentek, hogy menjek, mert elakadtak. Dízel, teszi hozzá, Piroska néni bólogat, persze. És tölt még egy pohárral. Csak el ne késsen, Jancsi, mondja, igya meg, és menjen. Majd jövök, mondja ő, ne tessék felírni, hozom a pénzt. Jó, jó, mondja Piroska néni, és becsukja utána az ajtót. Aztán előveszi a kis könyvet, és beírja, Hesz J. 2-szer 3. Van már vagy kétezer forint a kölcsönökkel, gondolja, és sóhajt.

A Misiben lelök egy felest, mert siet, már jön is a busz, hívják vissza, baj van. Jövetben benézek, mondja az ajtóban, majd együtt fizetem. Esztike fanyalog a pultnál, és csak annyit mond, remélem, János. Nagyon remélem. Még a tegnapi is fenn van. Biztos, hogy jövök, mondja a férfi, és már megy is, mert siet. Arra gondol, hogy ki a fene találhatta ki, hogy ő meg Eszti. Segített neki felszállni a buszra, mert van az az elválasztó vas a feljáratnál, és Esztike beszorult farral, ő meg nyomta lentről, hogy haladjon. Valamelyik hülye meglátta, és elmondta mindenkinek, hogy ő fogdosta Esztinek a seggét a buszon. Ilyenek ezek. Az asszony kiverte a palávert, és beköltözött a munkahelyére mindenestől. Hesz Jancsi két hónapig tojásrántottát evett, mást nem tudott főzni, és Béres szomszéd látta a kerítésen át, hogy egy este átmegy az anyóshoz. Az meg visított kegyetlenül, mikor meglátta az embert, gatyaszárban. Még ő is át akart menni, hogy segít neki, ha nem boldogul az öregasszonnyal, de nem tudott lépni, mert éppen a disznóólban állt, és a csizmája beleragadt a trágyába. Jó történet volt, sokat röhögtek rajta Misinél, Piroska néninél, a boltban, csak éppen nem hitte el senki. Álmodta ezt maga, mondta neki Sarkadiné Piroska néni, maga olyankor már részeg szokott lenni, mint a segg. És ez igaz is volt.

Hesz Jancsinak meg szokott állni a busz Debrecenben a vasúti sorompónál, onnan már gyalog is csak pár perc a Csapágy. Ott egyezkedik egy kicsit a portán, hogy szóljanak le a karbantartókhoz, ha nem hiszik, őt behívták. Most üzentek, délelőtt, hogy jöjjön. A dízelek hozzám tartoztak, mondja, vagy mond valami mást. Tessék, telefonáljanak Kulcsárnak, ő a főnök. Aztán azt mondja, jó, de akkor majd tartsa valaki a hátát, mert ebből probléma lesz. Ő akkor hazamegy, de írják fel, hogy itt volt, ekkor és ekkor. Neki mindegy, de valaki meg fogja ütni a bokáját. Semmi nem volt, mondja Piroska néninek, az adagoló volt eldugulva, csak hát nem értenek hozzá. Öt perc volt az egész, nem volt pofám pénzt se kérni ennyi munkáért. Aztán kér kétszáz forintot, vagy ezret. Holnap hoznak egy kocsit, mondja, nagy meló lesz, jó pénz. Most már jönnek majd, tudják, hogy itthon vagyok. Meg tetszik látni, egyenesbe jövök. Csak ezeknek ne tessék szólni semmiről.

Máskor az anyósa jön, Terka, gumicsizmában, les az úton mindenfelé, nem látják-e, az ő házuk majdnem szemben van, Hesz Jancsi meg mindig az ablakban ül. Ne tessék neki többet inni adni, mondja Piroska néninek, most is belevágta a vasalót az üvegajtóba. Engem meg kikarmolt. Mert tettem a kazánra. Én már nem csinálhatok semmit, lassan már a házba se mehetek be, a lányomhoz, az unokámhoz. Minek jár maga állandóan a nyakukra, kérdezi Piroska néni, mért maga tesz a kazánra? Van magának szép lakása, külön, nem kell velük foglalkozni. Fiatalok, hadd éljenek. Igen, mondja rá Terka, de megfagynak! Ha én nem teszek a kazánra, akkor senki! A kicsi fiú meg ott tanulna, ha tudna. Évike meg dolgozik, és az is egy meleg lakásba szeretne hazajönni. Terka úgy jár az utcán, mint a tolvajok, soványan, kicsit meghajolva, mintha azt várná, hogy mindjárt rákiált valaki. Halkan menne, de a nagy gumicsizma csattog a vékony lábszárán, mosolyogva bólogat mindkét oldalra, mert tudja, hogy mindenki az ablakban ül, és őt lesi. Aztán már csak az udvaron kell átmenni, hogy Hesz Jancsi

észre ne vegye. Az ő kis háza az udvar végében van, de az a húsz lépés a legnehezebb a világon, mikor a veje bolond. A kutya ugrál rá, örül, játszana, nagy, sáros csíkokat húz a ruháján, eredj már, suttogja neki, te rohadt. Hogy szakadnál meg te is.

REGGEL VAN

Piroska néniben van belátás, tudja, hogy kell reggel a bort tölteni. Korán kel, ez is egy jó dolog benne, öt órakor már engedi ki a tyúkokat a hátsó udvarra, akkor már ott toporog az utcaajtó előtt Béres, és fázik. Na, felkelt, kérdezi tőle az idős, ősz hajú asszony, aztán beengedi. Az volt régen, mondja a hosszú, csontos ember, az arca szőrös, hetekig nem tud borotválkozni, majd csak akkor, ha nyugszik a keze. Az asszony kitölt egy háromdecis pohárba két deci bort. Béres három decit szokott inni, és elvisz egy litert. De reggel más a helyzet. Piroska néni elfordul, tesz a tűzre, vagy belép a spájzba, Béres pedig két marokra fogja a poharat, és megpróbálja a szájához vinni. Le is hajol hozzá, nehéz percek ezek. Még a lába is reszket. Piroska néni úgy tesz, mintha nem venné észre, tesz-vesz, magyaráz, kiönti a lavórból a vizet, megtölti az üveget, addigra Béres nagy nehezen megissza a bort, nem is ment sok mellé. Kap még két decit a nagy pohárba, azt már könnyebb meginni. Kint Hesz Jancsi ácsorog az ajtó előtt, cigarettával nem megy be, előbb elszívja. Másnak ez nem jutna eszébe. Az utca túlsó vége felől Sudák közeledik, műbőr kabátban, alatta egy kétliteres üveg, ettől furcsán tartja a kezét, mintha nem tudnák, hogy borért megy és hitelbe. Hesz Jancsi kivárja, míg Béres téblábol odabent, Piroska néni meg kiszól, jöjjön be, Jancsi, ne ácsorogjon ott. Ilyenkor perceken múlik minden, Béres ki, Hesz Jancsi be, Piroska néni felméri az állapotát, és aszerint tölti a poharat tele vagy félig. Néha Hesz Jancsinak is két kézre kell fogni a poharat. Mire Sudák nagy hanggal beköszön, Hesz Jancsi már megy is, siet, kint megint rágyújt, Sudákra rászól, nehogy bemenj már azzal a cigarettával!

Sudák is igyekszik, tudja, hogy reggel mindenkinek dolga van, elnézést kér a zavarásért, mondja lépten-nyomon, kezét a szívére téve. Valamikor népi táncos volt, ezt ugyan nem látta senki az erre lakók közül, de hát kit érdekel? Valami lehet benne, mert hosszúra engedte a haját, bajuszt is növesztett. Tán a Parlamentbe készülsz te, kérdezte tőle egyszer Dorogi, olyan már a hajad, mint a vécékefe. Sudák csattogtatja a bokáját, finom beszéde van, nem káromkodik, annyit mond csak, hogy szedte-vette tölltöttkáposztája, és rögtön elnézést kér. Neki dollga van, nem dóga, mint errefelé, ott volltam én, Pesten, magyarázza, a csoporttall, táncolltunk, miniszterek, tábornokok előtt. Jól be lehettek baszva azok is, hogy nem vettek észre benneteket, mondta erre neki akkor Dorogi, akinek mindig nagy a pofája. Sudák mondta is már neki, hogy nagy a pofád, kérlek, már megbocsáss, nem kellene itt Pirike néni előtt így beszellni. Testvérem, mondja máskor, és a szívére teszi a kezét, őszintén megmondom. Piriké néni, hát nem igazam van? Piroska néni utálja, ha Pirikének szólítják, nem is tudja, miért, de nem szól, na, menjenek, mondja, ha elege van, igya meg mindenki, és menjen dolgára, feküdnék. Este van, bontsunk céget.

Reggel azonban nincs vita, mindenki csak jön, és már megy is. Hétkor nyit a kis bolt a szomszédban, Piroska néni elsőnek vesz kenyeret, tejet, aprót vált marékszámra, nála húsz forint egy pohár bor, Pintérnél huszonöt, de az színig tölti, ami több mint három deci, de reggel nem mennek oda, ki tudja a tele poharat meginni reggel? Ott pálinka is van, csak azt nem lehet tudni, hogy miből főzeti, gyümölcsfája nincs, szőlője se sok, mégis bora van újtól újig. Attól betegek maguk, szokta mondani Piroska néni, attól a rohadt pálinkától. Pintér ropit is árul, lehet kártyázni, sakkozni, de sokszor becsapja az embereket, mert iszik ő is, elfelejti, hogy ki mennyit ivott, kerekít. Buta ember, mondta egyszer Hesz Jancsi, az a baja. Nem rosszindulatú, csak buta. Meg az, hogy iszik.

Sudák otthon a tükör előtt próbát tart, pohár vizet emel a szájához, gyakorol, pedig a bor az más. Tornázik, nyújtja előre a kezét, jó. Piroska néninél az első kortynál olyat rándul a keze, hogy majd elejti a poharat, aztán nem akar elállni, tartani kell a másikkal is, úgy jobb. Az öregasszony nem néz oda, még az a jó. Nem bírom egyszerre meginni, mondja aztán a férfi, ellnézést kérek, és a szívére teszi a kezét. Valami van a torkomban. Vida bácsi csoszog az ajtó előtt, bort vinne a fiának, ő nem

iszik ilyenkor, meg aztán nem akar beleinni itt a poharakba, nehogy azt mondják, hogy ő itt meg akar valakit fertőzni a fia betegségével. Neki is van bora, de jólesne néha máshol meginni valamit, beszélgetni, cigarettázni, panaszkodni. Mert lenne mit. Mikor Sudák elmegy, elmondja, hogy már fürdetni, mosni kell a fiát mindenütt, annyira tehetetlen. És hogy milyen ez a tüdőbaj, most látja csak, mikor mossa meleg vízzel a testét, csak úgy ágaskodik neki, szegénynek, pedig már alig él. Alig ér hozzá a ronggyal, kész. Piroska néninek hányingere van az ilyesmitől, és azt mondja, ne is tessék nekem ezeket a dolgokat mondani. Rettenetes. És csak úgy? A meleg miatt? Vida bácsi sokat tudna mesélni erről is meg másról, de Piroska néni iszonyodik, látszik rajta, pedig amúgy megértő asszony, tiszta is, Vida bácsi már arra is gondolt, hogy ha a fia meghalna, el is vehetné feleségül, egykorúak lehetnek, különben is mindegy már az ilyenkor. Piroska néni nem tartóztatja, mert jön Dorogi meg Veres, jobb, ha nem találják itt. A bolt előtt Sudák ácsorog, a nyitást várja, és dohányzik.

Piroska néni háza sarkon van, a másik sarkon a bolt, a két ház között keskeny gyalogút megy le a patakra, amiben már nincs semmi víz, esős időben is csak sár meg béka. Vida bácsi most elöl megy ki, a másik bejáratnál már nyitja az ajtót Dorogi, ez a nagydarab, vastag hangú, piros ember, aki rögtön azzal kezdi, hogy tán Vida volt itt? Az, mondja Piroska néni, miért? Hát hogy mit bujkál itt, mért nem jó neki az az ajtó, ami nekünk? Piroska néni nem mond semmit, a kilincset törölgeti, hogy lássák, na, jöjjenek be, mondja aztán. Hát rákja van a fiának, és nem tüdőbaja, magyarázza később Dorogi, és leül az egyik székre. Csak ez a sok hülye ember azt hiszi. Tüdő, tüdő. Veres nem mond semmit, állva marad, iszik. Én nem tudom, mondja később Piroska néni, csak már mondtam neki, hogy jobb lenne, ha nem jönne. Csak üvegbe adok neki, pohárban nem. Hiába, nekem is gondolni kell arra, hogy nem iszik utána senki, és a végén még elszoknak innen. Dorogi azt mondja, hogy ő már annyi embernek szólt, hogy mi a helyzet, de tényleg olyanok az emberek, ahogy Piroska néni mondja. Elég baj pedig az is neki. Már úgy kell füröszteni, mint egy gyermeket. Igen, kérdezi Piroska néni, mint aki most hallja először. Pedig micsoda egy ember volt az fiatal korában, folytatja Dorogi, még a legyet is! Reptiben! Most meg tessék. Az apja fogja az ölében, és simogatja neki szappanos kézzel. De inkább nem mondok már semmit. Ő lát mindent a szomszédból, a hátsó ablak oda nyílik. Hallgatnak egy kicsit, mit lehet erre mondani? Később Veres is kér két pohárral, és azt mondja, hogy így van ez. Kívülről minden ház olyan, mint a másik, kerítés, udvar, minden. De hogy a kerítésen belül mi van, azt csak az tudja, aki ott lakik. Aztán megisszák, menjünk, mondja Dorogi, telik az idő. Valahogy rossz lett a kedve mindenkinek. Sudák köhécsel az ajtó előtt, nem akar nyitni a bollt, magyarázza, gondolltam, visszajövök még egy pohárra. Piroska néni ráförmed, sok lesz az, Józsi, utána megrugdossa majd a feleségét! Meg pofozza! Milyen ember maga? Én, csodálkozik Sudák, már bocsánatot kérek, de ő meg a ház elébe önti a vizet a lavórból, hiába mondom neki, őszintén mondom, Pirike néni. Na, igya meg, mondja neki az asszony, és menjen. És otthon legyen majd úr, ne itt.

Kint egy nagy kocát hajt egy fiú, lassan, Dorogi rászól, hóvá hajtod azt a disznót, Laci? A kanhoz, mondja a fiú. Hát minek töröd ezen a rossz úton azt a jószágot? Nem tudsz rajta segíteni? Röhögnek, a fiú is nevet, de nem mond semmit. Aztán jön a boltos a kocsival, leszedi a lakatokat. Hesz Jancsi veri a kazán oldalát, idehallatszik, Kiss néni nyitja a kaput, a férje hajt ki két lóval, fiatalok jönnek a busztól, Piroska néni becsukja Sudák után az ajtót. Az első csapat megvolt. Most majd mennek a boltba, vesznek pálinkát, megisszák azt is, aztán eszik, akinek van mit. Utána ledőlnek, és alusznak délig. Majd kezdődik megint, délután itt fog vitatkozni öt-hat ember, egymást ugratják vagy Bérest, Sudákot. Elmondja mind, századszor is, hogy ő micsoda ember volt a gyárban, és mégis elküldték. Piroska néni megeteti a tyúkokat, kutyának ad, aztán megmosakodik, teát főz.

A bolt előtt kis tér van, néha megáll egy-két autó, aztán eldübörög a Csige fiú a nagy Ifával, kiabálnak neki, Sudákék kétdecis üvegből isszák a pálinkát, arra sört, Béres is odasomfordál, fizet neki valaki egy sört, aztán majd jön bort inni. Piroska néni eszik egypár falatot, aztán kinéz az ajtó kis ablakán, még mindig ott támaszkodnak a falnál. Hajjaj, mondja magának, ezek se sokra érnek máma.

Aztán mennek a gyerekek iskolába, itt, Piroska néni előtt megállnak, van aki beszalad a boltba, kiflit vesznek, zsemlét, csokoládét, aztán mennek tovább. Először Béres nyitja majd a kertajtót, aztán Hesz Jancsi. Aztán meg jön a többi. Így megy ez.

SUDÁK JÓZSEF CSOPORTVEZETŐ

Az utcában az Attila a legszebb fiú, ezt mindenki tudja, most még csak hagyján, nyolcadikos kamasz, de mikor kisebb volt, mindenki meg akarta enni. Nyáron egy parányi gatyában kibe járkált, egyik házból a másikba, ahol nem volt nyitva a kapu, dörömbölt, kiabált. Mindenütt felkapták, harapdálták, cukrot, süteményt tömtek a szájába, Sudák is. Egyszer leült a földre a kisfiú elé, és csak nézte, nézte sokáig. Aztán megkérdezte a gyerektől, hogy mondd csak, hogy az úristenbe sikerültél te ilyenre? He? Lehet, hogy akkor kattant valami az agyában. Mert hogy valami történt vele, az biztos, csak még nem látszott. Egy sudár, iszákos nővel élt akkor, és még szerencse, hogy nem íratta a nevére, csak úgy összeálltak, magyarázta később, mert utána jól nézett volna ki, a nő mindennek a felét követelhetné. Hogy mi az a minden, azt nem részletezte. Így meg csak kitolta a kapun, becsukta utána az ajtót, és kész. Két hét múlva vissza akart jönni, de akkor már az új asszony öntötte le egy lavór mocskos vízzel, csak úgy, a kerítésen át. Árva Jolán ott állt egy kiskosztümben, cigarettázva, nyaklánc, karóra, és folyt róla a szappanos lé. Nézzék már, mondta rémülten, ez a siket kurva leöntött. Mert az új asszony, bizony, nem hallott, nem beszélt.

Lehet ezt a dolgot titkolni egy ideig, Sudák messziről hozta, jó arcú, formás nő volt, csak az tűnt fel, hogy nem megy sehová, még a boltba sem. Sudák azt mondta, nem pletykás, inkább hallgat, más is jobban tenné, ha olyan lenne. Ha elment valaki mellette, mosolyogva bólintott, és motyogott valamit, mintha köszönne, és már sietett is tovább. Szép ruhákban járt, illatozott, gyűrűk voltak az ujjain, és Dorogi egyszer azt mondta a Misi presszóban, hogy ő szívesen megcsikolná, csak kíváncsiságból is. Aztán azt mondta, úgy két-három hét múlva, emberek, ez a nő süket. Ne mondd már, hüledeztek, süket? Mint az ágyú, mondta Dorogi. Ott kiabáltam a kerítés előtt, hogy küldje már ki Józsit. Ő meg csak teregette a ruhát, háttal, már úgy ordítottam, hogy a környéken mindenki kijött a házból, ez meg nem hallott semmit, csak hányta a ruhát a madzagra. Bizony.

Sudák egyszer azt mondta, hogy ő a Műanyaggyárban művezető, de ezt a kártyások a Misi presszóban kézből kontrázták, eredj már, mondták neki, sok lesz az. Akkor csoportvezető, mondta Sudák, és ebből nem engedett. Hesz Jancsi utánanézett a dolognak, és azt mondta, nem vagy te ott senki, Józsikám, az udvarosoknál vagy mindenes. Sudák erre nem mondott semmit, részéről befejezte a dolgot. Akkor már elhatározta, hogy gyereke lesz, és akkor majd mindenkinek leesik az álla. Azt a régi, öreg házat már bontotta, annak a helyébe épül majd az új. Összerakott egy kis szoba-konyhát az udvar végében, addig megteszi. Gyűlt az udvaron a sóder, tégla, gerendák, és már az sem volt érdekes, hogy az asszony süketnéma, kedvelte mindenki az utcában, pedáns volt, tiszta, Sudák is egészen más lett mellette. Nem ivott a boltban, a Misibe se járt, legfeljebb egy felesre, és már ment is. Inkább Sarkadinétól vitt haza bort, és otthon itták meg az asszonnyal.

Debrecenből jött valamikor, úgy tudták, elvált. Leszállt a buszról, ott van mellette a Misi presszó, bement, kért egy fél deci unikumot, amitől csend lett a helyiségben. Micsodát, kérdezte Esztike, unikumot? Más nem jó? Jó volt. Sudáknak már akkor is vállig ért a haja, bajusza meg az álláig, megitta a fél vegyest, aztán megkérdezte, tud-e valaki itt egy eladó házat? Hát hogyne. A Misiben mindent tudtak már akkor is. Itt van az öreg Kodáé, mondták neki, most halt ki belőle, a fiának pedig nem kell. Azt is tudták, kinél lehet érdeklődni, éppen ott volt, csak kiment a vécébe. Van ott minden, mondták neki, bútor, ágynemű, virág az ablakban, légyfogó. Még a kutya is ott fekszik az ajtó előtt, nem megy el a háztól, míg a csirkéből tart. Aztán megkerült a Koda gyerek is, nagyon be volt rúgva, de azért tartotta magát. Segítettek a többiek, fogták, míg aláírta az adásvételi szerződést, Sudák pedig kifizetett kétszázezer forintot, ott helyben. A házat meg se nézte. Azt mondta, láthatja most már eleget, inkább mulassanak. Majd csak a kulcsot, ha lehetne, mert ő akkor már vissza se megy a városba. Milyen kulcsot? Nem kell ahhoz kulcs, dróttal van bekötve az ajtó, nem lopnak erre a népek.

Sokáig beszéltek róla, jó vásár volt. Sudák fizetett mindenkinek, mert a Koda fiútól Esztike elvette a pénzt. Ne mászkáljon maga ennyi pénzzel ilyen állapotban. Majd holnap érte jön. Addig itt lesz a polcon, a barack mögött, tud róla mindenki. Még az lenne a legjobb, ha hazamenne. Sudák közben elmesélte a többieknek, hogy ő bizony úriember, falun soha nem élt, csak városon. És hogy hogyan süllyedt idáig. Érzelmes történet volt, nem nagyon tetszett senkinek. Aztán kalandok következtek, addigra Misi is előkerült, a tulaj, három láda sörrel. Sudák akkor már tánclépéseket mutatott be, rogyasztani a térdet minden mozdulatnál, magyarázta, rugózni, az a nehéz! A sapkájáról azt mondta, hogy olyan, mint a spanyol önkéntesek sapkája. Ezen se vitatkozott senki, itt az utcában még senki nem látott spanyol önkéntest, Misi mindenesetre azt mondta, ő azt hitte, hogy az ugyanolyan svájcisapka, mint neki van a pincében, csak csáléra áll. Ez az ember úgy hazudik, mintha olvasná, mondta Esztinek, a feleségének, de nem lehet rongy ember, ha pénze van. Később benézett Árva Jolán, aki szintén jártas volt a népi táncban, zárásig Sudák megkérte a kezét, az meg odaadta. Micsoda ünnep volt! Zárás után átmentek egy láda sörrel házat szentelni. Ez nem szarakodik, mondta Misi a feleségének, a fél ötös busszal jött, most tizenegy óra, és háza van, felesége. Dorogi pedig azt mesélte másnap, hogy ő nem emlékszik, hogy ki, kivel aludt abban a kavarodásban, de a kutya reggel Sudák környékéről mászott elő, és morgott.

Sudákot meg lehetett volna szokni, azt, hogy nagyokat mond, másként beszél, öltözik, mint a többiek, csakhogy elfogyott a pénze. Árva Jolán ebben sokat segített, rájött ugyanis, hogy egy ilyen táncos lábú, fess ember mellett viselkedni, öltözködni kell, hirtelen magázni kezdett mindenkit, és állandóan dohányzott. Nem esküdtek meg, mert az olyan régimódi, így is szerethetjük egymást, mondogatta. A városba jártak fogorvoshoz, de csak a húzásokra futotta, ettől Sudák szája arrébb került az arcán, a Joláné pedig megnyúlt. Lehet, hogy ez is közrejátszott abban, hogy megromlott a viszony köztük, de inkább az, hogy Árva Jolán rengeteget ivott, és nem volt hajlandó gyermeket szülni. Pedig akkor már Sudák elhatározta, hogy neki gyerek kell, ha törik, szakad. A minta ott volt: a kis Attila. Egy ilyen szép kis kölyköt akart, csak lányt. Hosszú, göndör hajjal, kökénykék szemekkel.

Addig fel sem tűnt, hogy neki nincs gyereke, egész addigi élete különböző kultúrcsoportokban, táncban, mókában telt el, a munkahelyei is úgy alakultak Barcikától Pestig, aztán Debrecen. Itt már gyanús volt, hogy mégsem lesz belőle táncművész. A volt felesége is megváltozott, öreg lett, gyakran eltört a lába, aztán abba is hagyta a táncot, pedig micsoda számuk volt kettesben arra a dalra, hogy kiskertemben szép tavaszi estén! Palkonyán külön gratulált nekik a rabok parancsnoka, azt mondta, ez már nem is tánc, ez már színiművészet! Szinte látja az ember, hogy virágokból édes illat száll! Árva Jolán ettől nagyon messze állt, és gyereket se akart, ez volt az oka mindennek. Azt mondta, neki nem lehet. Sudák orvoshoz vitte. Elhittem a méhészetre, mesélte a Misiben, ott megvizsgállták ától cettig. Aztán csak nevetgélltek, kérdem, mi a baj, doktor urak? Azt mondják, semmi különös, csak a feleségének hamarosan ki kell venni a fél tüdejét. Tüdejét, kérdezem, és miért? Hogy elférjen a mája. Így nekem. Lehet, hogy nem volt igaz, de mindenkinek tetszett. Akkor már Sudák az új asszonnyal élt, és bőszen tervezgetett házat, kertet, családot. Pálmafák fognak nőni az udvaromon, mondta egyszer, olyat a falu még nem látott, ami itt lesz. Úszómedence! Üvegtető! Meg majmok, tette hozzá valaki, legalább kettő.

Nyolcvankilencben úgy várta a rendszerváltást, mint a májusi esőt. Jönnek a magyar emberek, mondta, végre! Magyar zene, magyar tánc, magyar kenyér! Kilencvenben elküldték, mert majdnem mindig a váltás ébresztette. Őrportás volt, megunták. Hónapokig semmi pénzt nem kapott, apránként eladogatta az udvarról a sódert, téglát, faanyagot. És Katókától se lett gyereke. Néha arra gondol, hogy lehet, hogy most már nem is lesz. Attila meg szépen serdül a szomszédban. Katóka később függönnyel választja el a szobában a saját részét, mert Sudák iszik, és olyankor goromba. Táncol, dalol a tükör előtt, aztán megpofozza Katókát, máskor belerúg a lábába.

mikor jöttek a tévében ezek a jégtáncok, álmában boldog apja volt a kis Attilának és egy gyönyörű kislánynak. Most polgármester szeretne lenni. De erről kevesen tudnak: Hesz Jancsi, Dorogi és Piroska néni. Beszédeket mond a tükörnek. Ötvenöt éves, mindene ősz. Majd meglátják.

A HAZATÉRÉS

Nyurga, fekete ember az öreg Veres fia, és mindenhez ért. Az övé az új soron a legmagasabb ház, merthogy a szemben lévő régi sor magasabban van, és nem akarta, hogy esőben majd ráfolyjon a víz, és különben is. Hesz Jancsi ezen csak nevet, ő hegyvidékről származik, azt hiszik ezek, hogy ott mindenki a hegytetőn lakik, mondogatja, hát nincs abban semmi, hogy az egyik ház fentebb van, ez csak itt nagy dolog, az Alföldön. Csúf, vakolatlan épület, kerítés sincs, a kopár udvar lefut a szántóföldre, szemetet kavar rajta a szél. Vereslacinak ennyire futotta, aztán elfogyott minden pénze, ereje, akarata. A pincében két koszos malac visít naphosszat az éhségtől, fent a konyha már lakható, ott eszik, iszik, alszik a Veres fiú, a lakás többi része abbamaradt, és elment az asszony is a gyerekkel, azt mondta, neki ebből elég. Vereslaci hegesztő volt a gyárban, míg el nem küldték, onnan van, hogy mindenhez ért, mert ott mindenféle munka volt, víz-, gázszerelés, gépjavítás, ami vasas munka, az neki jöhet. De megcsinál minden mást is, csak adjanak anyagot, nem fogna ki rajta semmi, csak hát a pénz. Azt most már a postás hozza neki is. És keveset.

Debrecenbe nősült, városi lányt vett feleségül, de már rég megbánta. Vereslacinak mindene nagy, az orra, füle, lába, a kezei, a lányok inkább elnéztek mellette, ha eléjük állt. Angéla nem. Ő úgy volt vele, hogy meg lehet szokni. Albérletben laktak egy házrészben, vizes volt, hideg, jött a gyerek is, pedig nem akarták még, de ha már így sikerült, csinálni kellett valamit. Vereslaci akkor belépett a pártba, de csak nem történt semmi. Hat hónap után jelentkezett munkásőrnek, ahol örömmel fogadták, alig volt az alegységben fizikai dolgozó, csupa osztályvezető, mérnök, főkönyvelő közé került a szakaszban, tegeződtek, szerbusz, szerbusz, ettek, ittak a gyakorlatokon vagy a tanteremben, nótáztak, aztán a többiek kocsiba ültek, ő pedig vagy három társával megvárta a buszt. Úgy hívták őket: a fizikusok, persze csak a hátuk mögött, de azért megtudták. Nem törődtek vele, csak Vereslaci mondta egyszer a másiknak, hogy majd közéjük ejtem a kézigránátot, és akkor rögtön kiderül, hogy ki a fizikus. Utálom mindet, mint a saját szaromat, mondta otthon a feleségének, de mit csináljak? Hátha. Mikor másnapos volt, vagy valami dolga akadt, szólt a szakaszparancsnoknak telefonon, már küldték is a kikérőt, és otthon maradt. De egyéb semmi.

Aztán brigádszervezéssel próbálkozott a hegesztőknél, ami addig senkinek se sikerült, neki igen. A hegesztők minden gyárban másféle emberek, ő viszont elhitette velük, hogy ez a dolog pénzt jelent, és nem kell csinálni semmit, akkor meg miért ne? Ő lett a brigádvezető, beszélt, hozzászólt, verte a nyálát mindenütt, írta a brigádnaplót, kapták a címeket a vele járó pénzzel, és tényleg nem kellett csinálni semmit. Ez viszont tetszett. Nem is vagy te olyan hülye, mondták neki, mintha még egyszer ilyen hülye lennél, csak csináljad. Hálából megtanították hegeszteni, beállították neki az ampert a trafón, kezébe adták a megfelelő pálcát, a többi már ment magától. A brigád szocialista lett, ami nagy dolog. Vereslaci elkérte a gyári buszt, és elmentek kirándulni, hogy megünnepeljék az eseményt. Induláskor berúgtak a gyár melletti kocsmában, alig kellett később rátölteni, megvolt a hangulat végig, ő pedig beírta a brigádnaplóba: „a táj lenyűgöző szépsége után Tokajba érkeztünk.” Erre ugyan nem emlékezett már senki, de biztos úgy volt. Vereslaci akkor úgy gondolta, hogy most már biztosan nem marad ki a lakáskiutalásból, de rosszul gondolta, kimaradt. Nem baj, mondta a feleségének, még várok egy kicsit, de utána baj lesz. Ültek az ágyon, és már nem tudtak beszélni semmiről.

Otthon úgy aludt a heverőn, hogy a lábát átdugta a gyerek ágyára a járóka pálcái között, ott volt az ágy végénél, a kisfiú fogdosta, harapdálta a lábujjait, nagyon jó volt, rengeteget nevettek. Egyszer rosszat álmodhatott, vagy valami történt vele, mert éjféltájban elrúgta a kiságyat gyerekestől a falig, és azt mondta, neki ebből elege van. Mi bajod, kérdezte tőle százszor is a felesége, de a férje nem válaszolt, csak ült az ágyon háttal, és sört ivott. Később nagy lapátkezével hátranyúlt, és leseperte az asszonyt az ágyról, mint valami bogarat. Reggel Angéla összepakolt, és a gyerekkel hazament az

anyjához, de ez nem volt érdekes, máskor is elment már, és mindig visszajött. Vereslaci most se szólt semmit, ha menni akar, hadd menjen. Délelőtt telefonált a szakaszparancsnoknak, hogy dolga van, írjon egy kikérőt két napra, aztán sört ivott vodkával. A hűtőben talált egy csomag fagyasztott szárnyat, gondolta, megsüti a gázon, de valamit rosszul csinált, mert a hús egyben maradt, kívül megégett, belül pedig fagyos volt, szinte hideg. Evett azért belőle valamit, sózta, borsozta, aztán bevágta a szemétbe. Mindenre pontosan emlékezik, mondja, ha meséli valakinek, arra is, hogy utána felöltözött az egyenruhába, pisztoly, minden, aztán átment az ötödik házba azt a tetű Molnárt megfegyelmezni, mert az mindig részeg, veri a családját, dorbézol. Azt mondta neki, hogy ha nem változtat a dolgon, agyonlövi. Csak néztek rá, nem szólt senki, még a kutya se vakkantott, ő pedig eltette a pisztolyt, és ment tovább. Négy családnál járt akkor délelőtt, és megmondta mindenütt, hogy ezután így lesz. Mindennap. Jönni fog ellenőrizni. Ezt a kocsmában is elmondta, meg a boltban a pénztárosnak, hogy baj lesz, ha becsapnak valakit. És hogy három sör és két deci pálinka, ennyi, többet nem adhatnak senkinek. Maga kicsoda mégis, kérdezte tőle a boltvezető óvatosan. Munkásőr, mondta neki Vereslaci, ha nem vette volna észre, de most már jegyezze meg. Megjegyezte? Meg. Na, azért.

Aztán gondolt egyet, ha már így benne volt, besétált a gyárba is, a párttitkárhoz, kitette a pisztolyát az asztalra, és megkérdezte, ugyan mi mindent kell még neki elkövetni, hogy emberszámba vegyék. Halász, a párttitkár akkor határozta el, hogy az ilyen alkalmak miatt egy rejtett vészcsengőt fog felszereltetni az asztalára, de még otthon is. Mert ez őrület. Mondott valami biztatót, aztán intézkedett, hogy Verest sürgősen szereljék le, mert pisztollyal fenyegetőzik. Az meg bekerült az idegosztályra, onnan az elmére, később az utcára. Lehet, hogy a pártból is kizárták, erre már nem emlékszik. Arra igen, hogy Angéla, a felesége, míg ő a kórházban volt, megint összeszedte a holmiját, felmondta a lakást, és hazaköltözött a gyerekkel az anyjához. Vereslaciért majd az apja ment be, ahol volt, onnan nem engednek ki senkit egyedül.

Csendben mentek hazáig, aztán leszálltak a buszról, beléptek a Misi presszóba, és eldöntöttek mindent. Lacinak haza kell költözni a faluba, nem ér ez így semmit. Itt a helyed, mondták a többiek is. Dorogi pálinkával kínálta, Béres többször is kezet akart vele fogni, de nem sikerült, Sudák pedig azt mondta, itt a helyed köztünk, Sanyikám! Vereslaci zavartan nyelte a sört, pálinkát, hamar berúgott, gyenge volt még, később kezet csókolt Esztikének a pultnál, aztán Árva Jolán is megérkezett, a feleségem ónagysága, mutatta be Sudák, őszintén megmondom, Esztike, nincs igazam? Aztán Misi is előkerült, a tulaj, veregette a hátát Vereslacinak, majd megmutatta neki az egész házat, pince, raktár, garázs, presszó, felette lakás, kert, minden. Az erkélyen a Veres fiú megszédült egy kicsit, de ahogy kiadta a sör, Litium, Noveril és az Andaxin keverékét, meghiggadt, és elhatározta, hogy ilyen házat fog építeni. És ide. Barátok közé. Ezzel a két kezemmel, mondta Árva Jolánnak éjszaka, az ágyban, mert sokáig mulattak, utána meg összekeveredett minden. Sudák eljárt valamilyen népi táncot Hesz Jancsival, aztán Hesz Jancsi nélkül, majd tévedésből Misi pincéjében hált egy régi heverőn. Biztos rám zárták az ajtót, állapította meg, mikor éjszaka felijedt, nem tudok kimenni, mondta ki hangosan, és maga alá vizelt. Reggel már jobban lett, rengeteg láda sört látott a félhomályban, és nem győzött inni a csodálkozástól.

Vereslacit reggel az apja vitte haza, hogy ne lássák, otthon evett valamit, beszélt összevissza, jókedve volt, elmondta, hogy házat fog építeni, nagyobbat, mint itt akárkié, majd ő megmutatja. Pálinkát ivott, a gyógyszereket odaadta az anyjának, hogy jól tegye el, ne is lássa. Aztán lefeküdt, de nem tudott elaludni az izgalomtól, járt az agya, mint a gép. Eszébe jutott még az is, hogy gyerekkorában is ebben az ágyban aludt, itt az ablak alatt, egy nagy dunyhával takarózott a fűtetlen szobában, és gyakran bepisilt. Nem volt neki semmi baja, csak nem volt kedve kimászni a meleg takaró alól, és kimenni az udvar végébe, inkább húzta, halasztotta, aztán meg már késő volt. Reggel volt már, kint mocorogtak az emberek, ha kinézett az ablakon, ugyanazt látta, mint valamikor, a

csapos kutat a házuk előtt, amiből ritkán jött víz, mégis mindenki rángatta sokáig, kolompoltak az üres bádoggal, arrébb egy öreg akácfa meg a nagy döccenő az úton, itthon vagyok, gondolta megkönnyebbülve, és a testét elöntötte valami jól ismert melegség. Ott lent, mint régen.

DOROGINÉ MANCIKA

Ebben az utcában három nemzedék él egymás mellett vagy vegyesen, de mindenki tudja, hogy ha déltájban elmegy egy vonat, akkor fél tizenkettő. Délután három óra tíz vagy negyed hat. Közel a vasút, az állomás is itt van az utca végében, de nemigen jár már vonattal senki, jobb a busz. Doroginé sorsát akkor ismerték meg igazán, mikor egy este hat óra körül valaki meglátta, hogy a sínen fekszik. Szépen fel volt öltözve, óra a karján, nyaklánc, kötött sapka. Papp Terka, Hesz Jancsi anyósa odasettenkedett, hogy hátha alszik, szólt is hozzá, aztán sietett haza, felvett egy másik otthonkát, kis vízzel arcot mosott, leöblítette a gumicsizmát is a lábán, majd átment Sarkadiné Piroska nénihez, ott bort mérnek, és mindig van valaki. Piroska, mondta halkan az ősz hajú öregasszonynak, mert bezzeg most senki más nem volt ott, Mancika meg ott fekszik a sínen, felöltözve, hát hallott már ilyet? Micsoda, kérdezte Piroska néni elhűlve, és mit csinál ott? Nem csinál az semmit, mondta Terka, csak fekszik. Hát nem kérdezte meg tőle, hogy mit keres ott? Nem, mondta Terka, csak szólítottam, hogy Mancika! Mancika! De nem mondott semmit. Gondoltam, szólok valakinek, hogy mi van, hát ott nem lehet! És otthagyta? Nem is húzta el onnan, kérdezte Piroska néni, még elüti a vonat! Az már elment, mondta Terka, azért gondoltam, hogy valami baja van, de nem mertem hozzányúlni, az is lehet, hogy már átment rajta a negyed hatos, nem? Akkor meg szóljon az urának, mondta Piroska néni, vagy valakinek, de hamar, hátha még él! És járnak itt tehervonatok is, ki tudja? Én nem tudok menni, tudhatja! Szóljon a lányának vagy a vejének, hát ott laknak, együtt! Nem beszélünk mi már vagy két hónapja, úgy tessék elképzelni, egy szó nem sok, annyit se. Akkor inkább nem láttam semmit.

Már nem tudja senki, meddig feküdt a sínen Mancika a szép ruhájában. Terka biztosan szólt valakinek, vagy Piroska néni, aztán valahogy eljutott a hír a Misi presszóba, ahol mindenki ráér, és mindenkit meghallgatnak. Véletlenül Dorogi is ott volt, épp a lovát itatta sörrel, üvegből. Meghallgatta a nagy újságot, majd kért még egy felest, aztán azt mondta Hesz Jancsinak, hogy menjen el vele, mert ha egyedül megy, nem áll jót magáért. Esteledett, ilyenkor etetik a jószágot, akinek van, mégis mindenki a járdán volt, vagy a kerítésen át lesett kifelé, mikor Dorogi elnyargalt előttük a vasút irányába. Egy kis csomó zöld széna volt hátul, arra dobták rá az asszonyt, annyira részeg volt. Aztán lassan besötétedett, és mindenki ment a dolgára.

Mancika szépen járt, dicsekedett is fűnek-fának, hogy neki így, neki úgy, új ruhákat vett, de nem a bálástól, hanem szövetet, amit Kiss néni varrt meg, fodrok, csipkék voltak rajta, divatlapokból nézte ki a mintát, akkor cipők, kalap, sapka. Még kesztyű is, nyáron. Piroska néninek azt is elmondta, hogy az ő férje nem olyan ember, mint itt a többi, mert műszerész, orvosi dolgokat csinál a gyárban, és az már ugye csak egy lépés az orvostól. És szép ember, meg jó. Csókolgatja, és van olyan éjszaka, hogy kétszer is ráfordul. Az építkezést is könnyen kezdték, neki is volt egy kis pénze, meg Pistámnak is, hamar álltak a falak, a földszintre már be is költöztek, mikor a többiek még csak az alapot ásták, és egyedül nekik volt betonkeverőjük, azt használja mindenki a mai napig is. Piroska néni örömmel hallgatta, olyan ritka manapság az olyan pár, akik szépen élnek, csak éppen nem hitt el mindent, de hát ez nem számít. Piroska néni kissé maradi, azt szokta nézni például, hogy füstöl-e a kémény? Ahol nem füstöl, pedig otthon vannak, ott nem raktak tüzet aznap. Ha nem raknak tüzet, akkor nem főznek, és így tovább. Persze lehet, hogy gázzal fűtenek, de az utcában nincs gáz, palackot meg sose vesznek Hamar Feritől, aki egy kis teherautóval dudál itt mindennap, egyszer a gázzal, utána a szódavízzel. Nyáron dinnyével is.

Dorogi tényleg nem csúnya ember, piros arcú, mosolygós, jó kedélyű, érettségije van, és soha nem iszik hitelbe Piroska néninél. Itt mindenki a barátja, öreg, fiatal, de főleg a gyerekek, mikor ráért, naphosszat hordta őket a kis Simsonnal, egy az ölében, egy hátul. Disznóvágáskor mindenütt ott van, erős, mint a bivaly, hívják reggel, mikor meg kell fogni a disznót. Béresnek egyszer egyedül ölte meg

a malacát, felkapta a hóna alá, és megszúrta, aztán letette, itt van, a tiétek. Debrecenbe járt dolgozni, ahol betanított csiszoló volt vagy huszadmagával, ott sem volt vele baj, mégis elküldték. De még jó is, mesélte annak idején Mancika, mert már úgyis el akart onnan jönni, így meg kapott hat hónap végkielégítést, amiből tudnak majd venni egy autót, nem is kell sok hozzá. És olyan a szakmája, hogy bármikor el tud helyezkedni, ha akar, de most pihen egypár hónapig, nem vagyunk annyira rászorulva, hogy munka után rohangáljon.

Nem is rohangált. Pistám néhány nap alatt teljesen megváltozott. A végkielégítésből vett egy lovat, lószerszámot, egy stráfot a ló mögé, aztán csizmát, kalapot, pufajkát. Mancika napokig ki se mozdult otthonról, aztán orvoshoz ment, hogy nyugtatót írasson fel, vagy akármit, amitől a férje észhez tér. Az utcán sietett, nem állt meg beszélgetni senkivel, és fel nem ült volna a szekérre semmi pénzért. Akkor eredj gyalog, mondta Dorogi, és az ostorral meg-meglegyintette, mikor nem tartott lépést a lóval. Később a gyeplővel rácsapott a ló farára, nyargaltak, Mancikának futni kellett a szekér mellett, mert csapkodta Pistám a lába szárát. Nem sokan látták, aki látta, az sem hitte el, azt gondolta, bolondoznak, ez a Dorogi minden marhaságot kitalál, aztán majd nevetnek egy jót, mint máskor. A Misi presszónál megálltak, Dorogi pálinkát ivott, azt mondta Mancikának, igyál te is valamit, de Mancika teljesen össze volt törve, azt mondta, nem. Sört se? Azt se. Akkor majd Palkó megissza, mondta Dorogi, kiment, hó, kiáltott rá a lóra, aztán kinyitotta a száját, és beletöltötte a sört.

Sok idő telt már el azóta, hogy Dorogiból megint paraszt lett, Mancika pedig ismét fel-feltűnik az utcán, szépen öltözik még most is, de már nem annyira. Mostanában beszélgetne mindenkivel, de nem szívesen hallgatják, mindenkinek megvan a maga baja. Piroska néni ad neki néha három deci bort, többet nem szabad, és hallgatja, hallgatja. Hogy most már minden másként van. Rengeteget kellene fizetni a törlesztésbe, havonta majdnem húszezer forintot, és nincs miből, már el is vannak maradva. Pistám se hál vele most már, inkább másokat vesz fel a stráfra, kimennek a kertbe, és ott szerelmeskednek. Megy sorba a fiatalasszonyokon, itt az utcában, meg is mondta a Misi presszóban, és ő tudja, hogy sokan alig várják, hogy következzenek. Ő meg közben dolgozik a mosodában, gőzben, melegben, egész nap lepedőket vasalnak, hajtogatnak, sokszor majd leszakad a karja, háta. Máskor azt is bevallja, hogy Pistám el akarja üldözni a lakásból, pedig annak a fele az övé. Mostanában a padláson hál, a kémény mellett, mert ott van egy kis meleg, és csak akkor mer lejönni, ha Dorogi nincs otthon. Az meg kiszedte a lépcsőfokokat, hogy ne tudjon felmenni, de valahogy csak felmászik. Igen. Még szerencse, hogy reggel még alszik, mikor ő dolgozni megy. Ott hörtyög bent a páros ágyon, és sokszor van is mellette valaki. És nem is akar munkát keresni, az érettségi oklevelét az istálló falára rakta fel egy nagy szeggel, pedig kitűnő tanuló volt. Azt akarja, menjek el, vagy haljak meg, fejezi be sírva, a múltkor lefogott, és belém töltött négy deci pálinkát, aztán meg kilökött az utcára, hogy részeg vagyok, lássa mindenki. Így.

Mancika később már szinte házról házra jár, és panaszkodik, azt mondja, attól fél, hogy egyszer majd nem bírja tovább, és öngyilkos lesz, mert a padláson most nagyon meleg van, egy vederbe piszkol, még azt is le kell hozni mindennap, beszéd közben néha elkalandozik, furcsa az arca egypár percig, aztán megkérdezi, hol is tartottam? Piroska néninek elmondja, hogy ilyenkor olyan, mintha elvesztette volna az eszméletét, nem tud róla, hogy mit beszél, nem tudja, mit csináljon. Piroska néni se tadja, hogy mit csináljon, azt mondja, feltétlenül menjen el az orvoshoz, és mondjon el neki mindent. És üljenek le, beszéljék meg a férjével a dolgokat, mondaná, de tudja, hogy hiába, itt már még az isten se segíthet. Gyerekük sincs, nem akartak, míg kész nem lesz a ház, de lehet, hogy akkor se lenne jobb. Vida bácsi azt mondja, hogy ezeket a szerencsétleneket az állam hajszolta bele ebbe az egészbe, mert csak kétszintes házat lehetett építeni, arra adtak engedélyt, ez a mostani meg megbüntette őket a kamattal. Mintha ők tehetnének róla, és nem csoda, hogy szétrothad minden, mindenki.

mentőben, a kórházban tették-vették, adta egyik orvos a másiknak, vizsgálták, szúrták, vágták, aztán kitették a váróba, hogy majd jönnek érte. Nem jöttek, úgy vánszorgott el a buszmegállóig, és haza. Fel, a padlásra. Aztán megáll egy picit, és megkérdezi Piroska nénit, hogy most milyen volt az arcom? Miket mondtam az előbb? Na, ugye!

BÉRES SZOMSZÉD

A mi utcánk alig egy kilométer hosszú földút, a faluba tartó műútból ágazik, valamikor az is földút volt, aztán kikövezték, aszfaltozták, ezt nem. Lehetett volna ez is a falu főutcája, ha nem szegény emberek lakják, akik az utca melletti, egykor belvizes legelőn vertek vályogot, tapasztó földet a házukhoz. Később az egész falu odajárt, a patakból hordták a vizet, gúlákban száradt a vályog, tavasszal, ősszel egy nagy tó lett az egész legelő az esőtől. Ez a feltúrt, gödrös rét választja el a falutól az utcát. Így meséli a helybéli református pap, aki nőtlen, és harminckét éve kutatja a falu eredetét, nyáron a kiszáradt vályoggödrökben mászkál, de nem talál semmit, csak eldobott csikket, papírzsebkendőt, szakadt kotont, csokoládépapírt. A tiszteletes úr pedig biztos benne, hogy itt valahol avar kori sírok vannak, római kori emlékek, szántáskor órákig jár a barázdákban, de soha nem fordít ki az eke semmit, legfeljebb békát, pajort, egérfészket. A tiszteletes úr majdnem kopasz, és sok mindent tud. Azt is tudja, hogy Béres szomszéd hamarosan meg fog halni, mert úgy iszik, mint az állat. Aztán gyorsan elnézést kér a szája elé kapva a kezét, ő nem mondhat ilyet, de ha már kiszaladt, mindegy. Megmondta Sarkadiné Piroska néninek is, aki saját termésű bort mér boldog-boldogtalannak, hogy most már ne adjon hitelbe Béresnek, mert soha nem látja majd az árát. Ennek vagy hat éve, Béres azóta is hitelbe iszik, és havonta fizet, olyankor kap három deci bort ingyen. Kéthavonta pedig beszalad a paphoz a kicsi lány, hogy jöjjön gyorsan, mert haldoklik az apja. Na és, kérdezi a pap, a múltkor is haldoklott, azelőtt is, nem is tudom, hányszor már, tessék inkább az orvoshoz menni, a jóisten a maga apján már nem segít. A templomba se jártok, kiabálja az úton a Trabantban, te se, apád se, anyátok se járt soha, hát akkor? Én mit csináljak? De hát ő mondta, hogy hívjak papot, visítja a kicsi lány, mert meg fog halni! Az biztos, mondja ilyenkor a tiszteletes, de erről én nem tehetek. És a jóisten se. Minek kell annyit inni?

Béres szomszéd portája egyszerű, kerítés már alig van, az utcaajtót éjszakára dróttal köti be a kicsi lány, nappal semmi értelme, az udvaron nincs semmi, csak gaz, dudva. Na, mi van magával már megint, kiáltja a tiszteletes úr már az ajtóban, melegítő van rajta, ez nem templom. A nagy konyhában tűzhely, asztal, székek, két ágy, az egyiken Béres felesége, Magdika ül rózsaszín hálóingben, a másikon az ember fekszik, és jajgat. Sanyikám, szólal meg sokára, gyónni akarok. Mindent meg akarok gyónni. Az öreg tiszteletes általában nyugodt ember, csak néhány dolog tudja felidegesíteni, például az, ha valaki gyónni szeretne. Neki. Akkor katolikus papot tessék hívatni, mondja türelemmel, nálunk ez nem divat. De ő sem Sanyi, hanem Géza. Én pedig Márton vagyok. Akkor most hogy legyen? Nem Sanyi, kérdezi aztán Béres erőlködve, hát Sanyi hol van? A tiszteletes úr kinyitja a kis fekete könyvet, idefigyeljen, imádkozzunk, ha már idejöttem. A tűzhelyen mosatlan edények, középen egy piros lábasból gőz száll fel, balra a falon egy repedt tükör, mellette hímzett, régi falvédő. A kicsi lány az ajtóban áll kissé görnyedten, száznyolcvan centi, huszonnégy éves, és kiköpött apja. A másik ajtó a szobába nyílik, ott bent sötét van. Mondja majd utánam, szól a pap, az asszony halkan nevetgél, lábánál vödör, gyógyszeres dobozok. Miatyánk, ki a mennyekben vagy, morogja a tiszteletes, egyáltalán, milyen vallású maga? Tudja a herém, püspök úr, mondja a sovány ember, hát nem mindegy? Nem egy isten van? Akkor engem becsaptak!

Béres hosszú, csontos, nagy orrú, görbére kopott ember, a napot reggelente két deci pálinkával indítja, hogy meg tudjon borotválkozni, mondja, majd átlép Piroska nénihez, aki tölt neki két és fél liter bort egy műanyag flakonba, valamint kétszer három decit pohárba. Aztán beír három litert a kis fekete füzetbe, ami Béresnek egy deci tiszta haszon. Ha mások is vannak, valaki mindig fizet neki még egy pohárral, és rászól, ne kiabálj, igyál inkább, és menj haza. Béres olyan hangosan beszél, hogy hallja az egész utca, a kutyák ugatnak, otthon a malac bemenekül az ólba, ijedt verebek röppennek fel a fákról, Hesz Jancsi pedig előbb-utóbb átkiabál a szomszédból, hogy fogd már be a pofád, mit

üvöltözöl, süket vagy? Az nagyon jó, hogy Hesz Jancsi a szomszédban lakik, mert Bérest legalább észreveszi, felsegíti a földről, behúzza az utcáról, ha kell, van úgy, hogy többször is egy nap, aztán leereszti a házajtó elé, és otthagyja. Mert a kicsi lány nem bírja azt a nagy, sovány testet. Most már nem is borotválja, mert nem lehet, az apja mindig kiabál közben, mozog az arca, feje, csuklik, olyan is van, hogy hány.

Béres világéletében napszámos volt, kubikolt, vályogot vetett, földet vágott, aztán járta a nagy építkezéseket Palkonyán, Pentelén, Barcikán, dolgozott bányában is, szenet, uránércet vájt, lapátolt, mégse lett semmije. Aztán megnősült, abbahagyta a vonatozást, Debrecenbe ment dolgozni. Attól kezdve ketten jártak műszak után és vasárnap napszámba a feleségével. Kis tarisznyában szalonna, kenyér, egy ötliteres bádogban víz, két kapa. Ha kellett, mindennap. Reggel megittak egy-egy deci pálinkát, aztán elnyelték az öt liter vizet egész nap, ahol borral kínált a gazda, azt is, de többet nem. Napközben falatoztak egy kis szalonnát, főtt étel csak este volt, az se mindig. Magdika egy lányt szült, mikor kellett, aztán abbahagyta, azt mondták, elég ez nekünk, de ezt kitaníttatjuk. Ez nem lesz napszámos. Magdika anyjánál laktak a nádfedelű kis öreg házhoz toldott szoba-konyhában. Ők ketten aludtak egy ágyban, a gyerek a teknőben, később pedig két széket összefordítottak éjszakára, és azon. Mikor még apró volt, és beteg lett, ő feküdt az anyja mellé, Béres olyankor kint hált a színben, nyáron inkább a góréban, ha nagyon hideg volt, arrébb rúgta a malacot, és befeküdt mellé a szalmába. Imádkozunk alvás előtt, kiabálta, ha megkérdezték, hogy mit csinálnak ott ketten. Aztán mit, kérdezte egyszer a tiszteletes úr, hadd halljam! Hogy mit, kérdezte vissza Béres, mondjam? Ne, ne mondja kiáltott rá a pap, szégyellhetné magát! Ezekért veri magát az isten!

Béres egyáltalán nem szégyellte magát, az ilyesmi nem volt szégyen a mi utcánkban, ha a gyerekek oda nőttek, máshol is kiszorult valaki az istállóba, sütőházba, csűrbe, padlásra, kazalba. Én úgy vagyok véle, mondta egyszer Béres, hogy szégyellje magát az úristen, ha hagyja. Majd jóra jön minden, magyarázta később fűnek-fának, ha meghal a vénasszony, akkor a miénk lesz minden, mert mi tartjuk. Akkor mi maradunk hátul, a gyerek meg az utca felől, mint egy grófnő. Csakhogy a vénasszony nem akart meghalni, nyolcvanévesen még seperte az udvart, futott a tyúk után a késsel, vasárnap ebédre húslevest főzött, úszott a tetején a toll, volt abban ecet is, szappan, hajtű, mikor mi, az öregasszony már nem volt normális. Aztán végre leesett a lábáról, akkor már jobb lett, nem kellett rá annyira vigyázni, Béres napjában kétszer megetette, egyszer lemosta, kicserélte alatta a nejlont, és kész. Kezdetben az asszony csinálta, de nem bírt vele, a kicsi lány meg tanult, így aztán Béresre maradt minden. Adjad csak, mondta Magdikának, eredj innen. Felkapta az öregasszonyt, beletette a lavórba, aztán vissza az ágyba, csak úgy nyekkent. Elrendezte hamar, levágta a körmét, kirántotta a műfogsort a szájából, nehogy lenyelje, csak akkor tette neki vissza, mikor evett. Nemsokára a hajából is levágott, nem kell ez a konty már itt magának, kiabálta, úgyse tudja befonni. Ami a szemébe lógott, azt is levágta. Jobb lenne már, ha meghalna, mondogatta a felesége, tegyük ki a színbe, úgyse tud magáról. Béres azt mondta, nem kell, hadd éljen mindenki, ha már megszületett.

Azt mondják itt az utcában, hogy Béres tulajdonképpen akkor kezdett inni, mikor a felesége is beteg lett, egy reggel nem tudott felkelni, visszaesett az ágyba, a feje meg lógott a nyakán, és csak nevetett. Aztán elvitte a mentő. Estére Béres nagyon berúgott, Hesz Jancsi húzta be az útról, eredj, hívjad az orvost, mondta a kicsi lánynak, szaladj! A papot hívjad nekem, kiabálta Béres, nem kell orvos, meg fogok halni! Sírásót! Mindenkit! A kicsi lány kihívta mindkettőt, sírásót nem talált. Béres addigra jobban lett, hozott egy üveg bort Sarkadinétól, azt iszogatta, és régi nótákat énekelt. Két hét múlva meghozták a feleségét, egy hónapra rá meghalt az anyósa. Váltás, mondta Béres, mikor a kihűlt testet meglátta, aztán letette az öregasszonyt a földre, és átment Magdikáért. Te lettél a grófnő, mondta neki, az anyád istenit, nem a kicsi lány itt a szobában! Újat kezdünk! Én szeretem a feleségemet, mondta egyszer a Misi presszóban a többieknek, higgyétek el. Most, hogy beteg, még jobban. Olyan, mint egy gyermek. Viszek neki bort, hadd igyon, aztán danolunk. Éjszaka, ha felébredek, kimegyek az udvarra,

és beszélgetek. Hangosan. Csak nem tudom rendesen elmondani a bánatom. A pap se kíváncsi rá, senki. Pedig még a Duna is kiöntene, ha beleereszteném. Akkor aztán kiabálok, legalább hallja mindenki.

A SZÉL IS CSAK ZÚG

Az a baj, hogy nem tudom kimondani, amit akarok, pedig itt van a mellemben meg a számban, szokta mondani Béres, és ráüt a szakadt, mocskos ingére, a nyelvét is kinyújtja, meg lehet nézni, olvassa le valaki, ha tudja. A hosszú, sovány embert valami miatt Oszinak becézik, lehet, hogy Dorogi nevezte el, lehet, hogy Hesz Jancsi, esetleg más, a rendes neve Bálint, de az csak más, hogy Oszi. Oszkár. Ne nyújtogasd itt a nyelved, mondják neki, mert kiszárad. Nem hiszed el, kérdezi ilyenkor Béres, és roppant kezével megfog valakit, de nem bántja. A feleségét is úgy egyengeti az udvaron a klozet felé, mint egy gyereket, kétoldalt tartja a derekát, az asszony bottal sántikál, egyik lábát húzza a másik után, a lábszárán csorog végig a vizelet, mire odaérnek, azt mondja, már nem kell. Jó, mondja Béres, azért csak ülj rá, hátha. Mindjárt jövök. Aztán megáll a kopár udvaron, és néz a semmibe. Az asszony kiáltani szokott, ha megunja az ülést, úgyse jön belőle semmi, majd bent, a melegben, itt nem jó ülni, csupasz feneke fázik, alulról a lyukból hideg jön, de Béres addigra már Sarkadinénak panaszkodik, és issza a piros bort hitelbe, vagy a Misi presszóban kiabál, aztán majd eszébe jut, fél óra, egy óra múlva, esetleg délután valamikor, este, hogy az asszony a klozeton maradt. Magdika nem indul el egyedül, mert elesik, és nem tud felállni. Vár türelmesen, aztán üti a bottal a bódé falát, valaki majd csak észreveszi. Ha a kicsi lány otthon van, és meghallja a kiabálást, érte megy, de az is olyan szerencsétlen, hogy lépten-nyomon megbotlik, és magával rántja az anyját is. Jobb az apja, várni kell.

Magdikához egy ideig minden héten jött egy kenőasszony, aki aztán nyomkodta, feszítette, gyötörte minden tagját, Magdika meg jajgatott, izzadt, sírt, de már fel tud állni valahogy, és a bottal lépegetni pár lépést, ami ahhoz képest, amilyen volt, nagy dolog. Enni is tud a kezével, ki tudja törölni a fenekét, csak a vizelettel nincs még rendben. Ötszáz forintot fizettek minden héten, amit Béres kiabált ki a tanácstól, míg valaki kitalálta, hogy hozzon az orvostól papírt. Az meg nem adott. Jó, mondta Béres a vita végén, majd fognak maguk másképp is beszélni. Másnap szólt Doroginak, fuvar lesz. Aztán felrakták Magdikát a szekérre, és beszállították a községházba. Az irodák előterében van két bőrfotel, beültették az egyikbe, hiába mondogatta, hogy neki most nem kell, csak üljél itt, kiabálta Béres, hátha. Mindjárt jövök. Magdika ott üldögélt, jobb volt, mint a klozeton, nem volt hideg a fenekének, aztán ahogy jöttek az ügyfelek, mindenkihez volt egy-két kedves szava, árvízről, Tito-partizánokról, a korpáról, ami kinn maradt, pedig ott van a kutya, egy gyereknek azt mondta, hogy hipó, de szereti a borsót is, szüretkor lesz. Aztán megjött a vizelete, és rá akart gyújtani, nevetgélt halkan, csak azt nem értette, mi ez a nagy jövés-menés, most meg hová viszik, autó, nahát. Még meg tudta mutatni, hogy ki tudja törölni a fenekét a hálóinggel, de ezt már otthon, mert ott azért csak jobb. Bérest hamarosan soron kívül nyugdíjazták, és betegápolási díj címén kapott havonta valami pénzt is a nyugdíj mellé, még a fotel is ottmaradt nekik. A kenőasszony viszont nem ment többé.

Béres már harminc felé járt, mikor megismerte Magdikát valahol a cséplőgépnél, az asszony törekes volt, ő kévehányó, hajnaltól késő estig járt a gép, aztán a csapat lemosakodott egy hordóban, ettek, ittak, lefeküdtek a szalmába, a két törekes lány külön. Béres kipróbálta éjszakánként mindkettőt, és úgy gondolta, az a fekete hajú jobban pászol, erősebb is, mire vége lett a cséplésnek valahol Martinkán vagy Aradványban, már megbeszélték, hogy elveszi feleségül. Magdika lelenc volt, egy özvegyasszony vette magához még gyerekként, aztán mikor odáig nőtt, eljárt napszámba, nyáron cséplőcsapatokba szegődött. Szerették, mert bírta a munkát, az iszonyatos port, meleget, zajt a gép mellett, szaladni kellett a dróthálóra rakott törekkel, kazalba rakni, aztán futva vissza, vasvillával húzni el a gép alól, amit addig kiokádott, rakni a hálóra bekötött fejjel, nyakkal, arccal, zárt, átizzadt ruhában, mert a kalász apró zúzaléka minden kis résbe befurakodik, és szúr, viszket kegyetlenül. Ezt a munkát, mióta világ a világ, mindig két nő csinálja a legkevesebb cséplőrészért, a csapat többi tagja férfi. Így alakult.