Actividades en la banda ¿cómo participan?

Courtney hív telefonon, de annyira tele van Elavillal, hogy nem tud lejönni vacsorára a Cranesbe, Kitty Oates Sanders új vendéglőjébe, a Gramercy Parkba, ahol Jean, a titkárnőm még a múlt héten asztalt rendelt a számunkra, és én ettől teljesen ki vagyok borulva. Noha a vendéglő nagyon jó kritikákat kapott (a New York magazinban meg a The Nationben is), nem teszek neki szemrehányást, és nem is próbálom rábeszélni, hogy gondolja meg magát, mivel úgyis előttem hever két dosszié, amit át kell még néznem, meg a reggel felvett Patty Winters Show-t se volt még időm megnézni. Hatvan perc hosszú, és olyan nőkről szól, akiknek levették a mellét, és reggel fél nyolckor, reggelizés közben még nekem is sok az ilyesmi, de a nap végére – miután az irodában elromlott a légkondicionáló, végig kellett szenvednem egy pusztítóan unalmas ebédet az Odeonban Cunninghammel, továbbá kiderült, hogy a kurva kínai pucerájos nem bírja kiszedni a vérfoltokat a másik Soprani zakómból se, és négy videót késve vittem vissza a kölcsönzőbe, amiért kisebbfajta vagyont fizettettek velem büntetésképpen, aztán húsz percig kellett sorban állnom, mire végre rám került a sor a lépcsőjárógépnél – már kellőképpen megedződtem; a nap eseményeitől megkérgesedett a lelkem, és most már képes vagyok szembenézni ezzel a témával is.

Kétezer felülés és harmincpercnyi ugrókötelezés a nappaliban, miközben a wurlitzer végig a „Ma este alszik az oroszlán”-t bömböli mindig újra meg újra, pedig a konditeremben is dolgoztam ma már majdnem kerek két óra hosszat. Ezek után felöltözöm, hogy elhozzam a D’Agostinónál megrendelt fűszerárut: Armani farmer, fehér Polo ing, Armani sportzakó, nyakkendő nem kell, a haj lesimítva Thomson-féle zselével; mivel pedig kissé szemerkél az eső, fekete, fűzős Manolo Blahnik-féle, vízhatlan cipő; a fekete, Epi márkájú, tiszta bőr diplomatatáskában, amit a Louis Vuittonnál vásároltam (3200 dollár), három kés és két pisztoly; továbbá, mivel egyrészt hideg van, másrészt pedig nem szeretném tönkretenni a friss manikűrözést, Armani szarvasbőr kesztyű. Végül az öves, fekete bőrtrencskóm (Gianfranco Ferré modellje), ami négyezer dollárba került. Noha a D’Agostino csupán rövid sétányira van tőlem, mindenesetre fölteszem CD-s walkmanomat, és megindítom rajta a Bon Jovi „Elfogni elevenen vagy holtan” című számának hosszabbik verzióját, amelyet ki se vettem belőle, amióta utoljára meghallgattam. Aztán a bejárati ajtó melletti ruhásszekrénybe újonnan beállított esernyőtartóból kihúzom Etro márkájú, fafogantyús, apró mintás esernyőmet, amit a Bergdorf Goodmannál vásároltam kiárusításon háromszáz dollárért.

Munka után lementem az X-kluzívba, és jó nagyot kondiztam, aztán hazamentem, és telefonbetyárkodtam egy kicsit, obszcén hívásokkal zaklatva a Dalton fiatal nőalkalmazottait, akiknek telefonszámát abból a regiszterből néztem ki, amit az igazgatósáról loptam el, amikor csütörtök éjjel betörtem hozzájuk.

– Én vagyok a Wall Street-i fojtogató –, súgtam buja hangon a vezeték nélküli telefon kagylójába. – Vállalatokat szoktam megfojtani. Mit szólsz hozzá, kisanyám? – ami után egy kis szünetet szoktam tartani, majd szörcsögő hangokat meg rémisztő disznóröfögést hallattam, aztán feltettem a kérdést, hogy: – Na, mi van, te kis kurva? – Többnyire a hallgatásukból is meg tudtam állapítani, hogy reszketnek a félelemtől, amiben nagy élvezetemet leltem, és ezáltal sikerült is mindig jó hosszan fenntartani az erekciómat, a telefon- beszélgetés egész tartama alatt, mindaddig, amíg az egyik lány, bizonyos Hilary Wallace, azt nem kérdezte a telefonban, szinte unott hangon, hogy:

– Te vagy az, apa? – amitől egyszerre lelohadt a jókedvem. Tulajdonképpen el is ment a kedvem az egésztől, de azért még feltárcsáztam néhány számot, bár az már nem volt az igazi, nem is nagyon figyeltem oda, és közben a postámat bontogattam, aztán le is tettem a kagylót mondat közben, amikor a kezembe került egy értesítés Cliffordtól, aki az Armaninál dolgozik, és tanácsokkal szokott engem ellátni, hogy zártkörű kiárusítás lesz a Madison Avenue-i butikban… két héttel ezelőtt, és bár mindjárt kitaláltam, hogy nyilván valamelyik portás tarthatta vissza a levelet, hogy kiszúrjon velem, ez mit sem változtat azon, hogy így lemaradtam arról a kurva kiárusításról, majd ahogy e kínos veszteség fölött tűnődve sétálgatok a Central Parkban, valahol a Hetvenhatodik vagy a Hetvenötödik utca magasságában járván, egyszer csak belém hasít a felismerés, hogy lám, többnyire milyen gonosz és kegyetlen is ez a világ, amiben élünk.

Az utcai lámpa alatt elhalad valaki, aki szinte a megszólalásig hasonlít Jason Taylorra – fekete haja lenyalva, és kétsoros, vidragalléros, tengerészkék kasmír felöltőt visel, fekete bőrcsizmával (Morgan Stanley modell) –, odabiccent nekem, mire lehalkítom a walkmant, és még elkapom a köszönését, hogy:

– Szevasz, Kevin – az orromat pedig megüti a Grey Flannel illata, majd mentemben visszafordulva utána pillantok a pasasnak, aki olyan nagyon hasonlít Jason Taylorra, hogy akár maga Jason Taylor is lehet, és az jut az eszembe, hogy vajon még mindig Shelby Phillipsszel jár-e, de közben majd orra bukom egy koldusasszonyban, aki az utamban hever egy bezárt kertvendéglő kapujában – aminek Amnesia a neve, és Tony McManus nyitotta meg két évvel ezelőtt –, a nő egyébként néger, és tiszta bolond, és egyre csak azt darálja, hogy:

– Kérem, mister, egy kis pénzt, kérem, mister, egy kis pénzt – mintha valami buddhista imádság lenne. Megpróbálom elmagyarázni neki, milyen

előnyökkel járna az ő számára is, ha valami állást keresne magának – mondjuk a Cineplex Odeonban, javaslom neki, nem épp udvariatlanul –, miközben magamban azt fontolgatom, kinyissam-e a táskámat, s ha igen, vajon a kést-e avagy inkább a pisztolyt vegyem elő belőle. Aztán belátom, hogy túlságosan is könnyű zsákmány lenne, és ezért valószínűleg nem is okozna semmi néven nevezendő élvezetet a kinyírása, így aztán végül is csak annyit mondok neki, hogy menjen a fenébe, aztán felhangosítom a walkmant, éppen amikor a Bon Jovi azt visítja a fülembe, hogy „Semmi sem változott, csak a nevek…”, és továbbállok, majd megállok egy pénzautomatánál, és minden különösebb cél nélkül felveszek belőle háromszáz dollárt, csupa ropogós, friss húszasban, amiket óvatosan, hogy össze ne gyűrődjenek, elhelyezek a gazellabőr tárcámban. A Columbus Circle sarkán ott áll az a Gumiember nevű artista, ballonban és keménykalapban, aki minden délután itt szokott ácsorogni, és néhány közömbös ember előtt produkálja magát; zsákmányt szimatolok, és bár az artista valóban méltó célpontja is lehetne haragomnak, inkább továbbállok, hogy valami kevésbé lármás zsákmányt keressek magamnak. Pedig ha, mondjuk, pantomimművész lett volna, most már valószínűleg nem lenne az élők sorában.

Még egy bezárt vendéglő, megfakult plakátokkal teleragasztgatva a kirakata, rajtuk Donald Trump ábrázata a Time címlapján, azelőtt ez volt a Palaze, s ettől megint visszatér egy kicsit az önbizalmam. Itt vagyok a D’Agostinónál, éppen előtte állok és bámulok befelé, közben pedig szinte ellenállhatatlan sóvárgás fog el, hogy bemenjek, végigsétáljak a gondolák között, telerakjam a kosaramat balzsamos ecettel, tengeri sóval, átböngésszem a zöldségespultot és szemrevételezzem a piros paprika meg a sárga paprika meg a zöld paprika meg a lila paprika különböző színárnyalatait, alaposan megfontolgassam, vajon milyen ízesítésű és milyen alakú mézespuszedlit vásároljak, közben azonban igazából arra vágyom, hogy előbb még megtegyek valami mélyebbet, valami olyasmit, amiről magam se tudom, hogy micsoda, megindulok hát a sötét, hideg utcákban, melyek a Central Park nyugati oldalához futnak ki, megpillantom az arcom egy autó füstszínű ablakának tükrében, hosszú limuzin, mely a Café des Artistes előtt parkol, és látom, hogy magától mozog a szám, érzem, hogy a nyelvem nedvesebb, mint máskor, és önkéntelenül folyton hunyorgok. Az utcai világítás fényében élesen rajzolódik ki az árnyékom a vizes kövezeten, és csak nézem, hogy mozog kesztyűs kezem, hol ökölbe szorulva, hol meg kinyújtva ujjait, és a Hatvanhetedik utca közepe táján kénytelen vagyok megállni, hogy kissé lehiggadjak, a D’Agostinóról mesélek magamnak suttogva, a Dorsiában lefoglalt asztalról, a Mike and the Mechanics új CD-jéről, de közben irtóztatón nagy erőfeszítéssel tudom csak lebírni magamban a vágyat, hogy fel ne pofozzam magamat.

Vén buzi jön velem szemben az utcán, lassan, magas nyakú kasmír- garbóban, bézsszínű, tiszta gyapjú raglán felöltőben és nyúlszőr kalapban, egy

fehér foltos, barna pincsit vezetve pórázon, mely ökölbe fancsalodott pofájával az aszfalton szimatol. Egyre közelebb érnek, elhaladnak egy lámpa alatt, aztán még egy lámpa alatt, mialatt én is összeszedem magam annyira, hogy lassan levegyem a fülemről a walkmant és észrevétlenül kinyissam a diplomata- táskámat. Ott állok a járda elkeskenyedő sávjának közepén egy fehér BMW 320i mellett, és már csak néhány lépésnyire van tőlem a pincsis buzi, úgyhogy jól megnézem magamnak; hatvan felé járhat, dundi, a bőre obszcénül, rózsásan egészséges, tökéletesen ránctalan, és ráadásul nevetséges kis bajuszt is visel, ami csak annál jobban hangsúlyozza az arc nőiességét. Kérdő mosollyal néz rám, végigmér, a pincsi meg eközben egy fa törzsét szaglássza, aztán egy fekete szemeteszsák körül szimatol, mely a BMW mellett terpeszkedik a járdán.

– Milyen helyes kiskutya – mondom, és lehajolok az ebhez. A pincsi gyanakvón pillant rám, és halk morgást hallat.

– Richard. – A férfi haragosan pillant a kutyára, aztán megint rám néz bocsánatkérő képpel, és látom rajta, mennyire hízeleg neki, hogy nemcsak felfigyeltem a kutyájára, de még szóba is elegyedtem a gazdájával, amibe, esküszöm, szabályosan belepirul a vén gazember, és valószínűleg a farka is elsül ócska, lötyögősen bő kordbársony nadrágjában, ami valószínűleg Ralph Lauren lehet.

– Ugyan, nem számít – mondom, és gyengéden megveregetem a kutyát, miközben diplomatatáskámat a földre fektetem. – Pincsi, ugye?

– Nem. Ez egy palota pin-cí – feleli olyan selypesen ejtve a szót, ahogy még nem hallottam.

– Pin-cí? – kérdezek vissza, és megpróbálom úgy ejteni, ahogyan ő, miközben tovább simogatom az eb bársonyosan púpos nyakát és hátát.

– Nem. – Kacéran felnevet. – Pin-cí. Hangsúly az utolsó szótagon. – Hangszúly asz utolszó szóthagon.

– Hát, akár így, akár úgy – mondom, miközben kedves, fiús mosollyal felegyenesedem –, mindenesetre gyönyörű állat.

Köszönöm – mondja, majd borúsan hozzáteszi még, hogy: – Egy vagyonba kerül.

– Csakugyan? És miért? – kérdezem és újra lehajolok, hogy megsimogassam a kutyát. – Szerbusz, Richard. Szerbusz, kiskutya.

Nem fogja elhinni – mondja. – Látja ezeket a táskákat a

Ezeket orvosilag kell felvarratni neki minden második évben, méghozzá Key Westben, és azért olyan messze, mert ott van az egyetlen olyan állatorvos az egész földkerekségen, akiben megbízom – egy picike kis vágás, egy kis fazonigazítás, és akkor megint tökéletesen lát az én kis Richardom, igaz, kutyuli? – És helyeslőleg bólogat, ahogy tovább simogatom a kutya hátát, hogy magamhoz édesgessem.

Rövid hallgatás következik, mialatt én a kutyát figyelem. A gazdája meg engem bámul, míg már nem bírja tovább magába fojtani a szót.

– Fiatalember – kezdi. – Ne haragudjon, nem szívesen kérdezek ilyesmit. – Tessék csak nyugodtan – biztatom.

– Jaj, olyan ostoba helyzet – mondja kuncogva. Én is felnevetek.

– De miért?

– Nem fotómodell maga véletlenül? – kérdezi és immár nem nevet. – Meg mernék esküdni rá, hogy láttam már magát valami magazinban vagy máshol.

– Nem, nem vagyok fotómodell – mondom, mert úgy döntök, hogy nem fogok hazudni neki. – De azért nagyon hízelgő, hogy ilyeneket mond.

– Maga úgy néz ki, mint egy filmsztár. – Tétován legyint. – Vagy nem is tudom – majd azt selypegi, esküszöm, hogy magában motyogva: – Hagyd már abba, te vén bolond, úgyis csak hülyét csinálsz magadból.

Lehajolok, mintha a diplomatatáskámat akarnám felvenni a földről, mivel azonban épp árnyék hullik rá, a vén buzi nem látja, hogy kést veszek elő belőle, méghozzá a legélesebb késemet, a fogazott élűt, és közben felteszem neki a kérdést, hogy mennyit fizetett Richardért, ami egyrészt lehet termé- szetes érdeklődés a részemről, másrészt azonban persze nagyon is célzatos kérdés. Aztán körül sem pillantva, hogy nem jön-e valami járókelő az utcán, gyors mozdulattal felkapom a kutyát a nyakánál fogva, a bal karommal a lámpavasnak nyomom, az eb felém kapdos a fogával, megpróbál belemarni a kesztyűmbe, én azonban olyan erősen szorítom a nyakát, hogy ugatás már nem jön ki a torkán, viszont a szó szoros értelmében hallom, ahogy megroppan a légcsöve. Ekkor belenyomom a hasába a recézett kést, és hirtelen mozdulattal végigmetszem a szőrtelen hast, amitől egyszerre ömleni kezd belőle a sötétbarna vér, az eb meg kalimpálva kapdos felém a mancsával, míg ki nem fordulnak kék meg piros zsigerei, mire az egészet odavágom a járdára, a vén buzi lába elé, aki csak áll dermedten, kezében a póráz végével, mivel mindez olyan gyorsan játszódott le, hogy a döbbenettől annyit bír mondani csupán elborzadva:

– Jaj, istenem, jaj, istenem – miközben a pincsi körbe-körbe vonszolja magát, a farkát billegtetve és vinnyogva, majd a saját beleit szaglássza és nyalogatja, melyek kis kupacban hevernek a járdaszélen, habár némelyik még nem is egészen szakadt ki a hasából, míg végül is el nem kezdődik a halálos vonaglás, miközben a gazdi még mindig fogja a pórázt, mikor is hátat fordítok az ebnek, és sarkon perdülve véres kesztyűs kezemmel erősen mellbe taszítom a vén buzit, majd vaktában összeszurkálom az arcát meg a fejét, hogy aztán végül két kurta nyisszantással elmetéljem a torkát; nagy ívben szökell ki a vérvörös vér sugara, és összefröcsköli a fehér BMW 320i-t, aminek ettől nyomban megszólal a riasztója; négy löketben lövell ki szökőkútként a vér a buzi tokája alól. Úgy veri a BMW-t, akár a permetező eső. Lerogy a járdára

egész testében reszketve, és még akkor is lüktetve dől belőle a vér, amikor beletörlöm a kést a kabátja elejébe, majd beledobom a táskámba, és már indulnék is tovább, de hogy biztos legyek a dolgomban, nehogy csak színházat játsszék nekem a vén buzi (némelyiktől ez is kitelik), hanem csakugyan kinyiffanjon, mindenesetre beleeresztek kettőt az arcába a hangtompítós pisztolyommal, mielőtt sarkon fordulnék, miközben kis híján elcsúszom a feje mellett fölgyülemlett vértócsában, aztán messze járok már, kilépek a sötétségből, és egyszer csak, mint a moziban, ott állok a D’Agostino előtt, az eladók hívogatón tessékelnek befelé, én meg egy lejárt kuponnal veszek egy doboz zabpelyhet, a lány pedig, aki a pénztárban ül – fekete, buta arcú, lassú –, nem veszi észre, hogy a kuponra nyomott beváltási határidő jócskán lejárt már, holott a zabpelyhen kívül mást nem is vásárolok, és bizsergető kis izgalom fog el, ahogy az utcára kilépve azonnal feltépem a dobozt, és marékkal tömöm magamba a zabpelyhet, miközben egyszersmind fütyülni is próbálok, mégpedig a „Hip to Be Square” dallamát, majd miután kinyitom az esernyőmet, megindulok rohanvást lefelé a Broadwayn, aztán megint vissza, süvöltve, mint egy sziréna, a kabátom pedig széttárva, és úgy röpköd mögöttem, akárha valami köpönyeg volna.

Lányok

Bosszantóan kellemetlen vacsora a Raw Space-ben a megint roppant idegesítő Courtneyval, aki folyton olyan hülye kérdéseket tesz fel, hol a gyógyfürdők étrendjéről, hol George Bushról, hol meg Tofuttiról, hogy rémálmomban se jöjjenek elő. Igyekszem úgy tenni, mintha meg se hallanám, hogy miket mond, de hiába, így a monológja kellős közepén végül is ahhoz a módszerhez folyamodom, hogy odaintem a pincért, és rendelek egy hideg, kukoricás újfundlandi ráklevest citrommal és mogyorós petrezselyemmel, valamint egy adag arugulás cézársalátát és hozzá kardhalpástétomot kiwis mustárral, habár egyszer már megrendeltem ugyanezt az ételsort, és a pincér mindjárt figyelmeztet is. Ráemelem a tekintetemet, még csak nem is teszek úgy, mintha meglepődnék, hanem ádázul rámosolygok.

– Csakugyan, nemdebár? – A floridai konyha látványnak valóban lenyű- göző, az adagok viszont nagyon kicsik, az árak pedig magasak, kiváltképp ilyen helyen, ahol egy tál ceruza is hozzátartozik a terítékhez. (Courtney egy Laura Ashley-mintát rajzol a papíralátétre, én meg Monica Lustgarden hasának és mellkasának a belsejét a magaméra, de amikor Courtney, akit lenyűgöz a rajzom, megkérdezi, hogy mi akar lenni, azt felelem neki: hogy – Izé… egy görögdinnye). A számla, amit a platina American Express hitel- kártyámmal egyenlítek ki, több mint háromszáz dollárra rúg. Courtney egész jól néz ki a Donna Karan blézerében, amihez selyemblúzt és kasmírszoknyát visel. Én szmokingban vagyok, magam se tudom, hogy miért. A ma reggeli Patty Winters Show egy új sportágról szólt, amit úgy hívnak, hogy „törpelökés”.

A sofőrös limuzinban, amit az estére béreltem, közlöm Courtneyval, mielőtt még kitenném a Nell’snél, ahol Meredith Taylorral, Louise Samuelsonnal és Pierce Towersszel van randevúnk, hogy úgy érzem, egy kis kábítószerre van szükségem, de mindjárt meg is ígérem neki, hogy még éjfél előtt megjövök.

– És ne felejtsd el megmondani Nellnek, hogy üdvözlöm – teszem hozzá még, mintegy mellesleg.

– Hát akkor vegyél magadnak egy adagot itt, az utcán, az ég szerelmére – nyafogja Courtney.

– Sajnos megígértem valakinek, hogy hozzájuk is felugrom még ma este. Tiszta paranoia. Érted? – felelem, magam is nyafogva.

– Hogy ki paranoiás? – kérdezi összeszűkült szemmel. – Nem értem. – Drágám, az a kábítószer, amit itt kapni az utcán, rendszerint annyit se

ér, mint egy szem szaharin, ami a hatását illeti – mondom. – És ezt te is nagyon jól tudod.

– Engem ne keverj bele, Patrick – mondja fenyegetőn.

– Te csak menj be szépen, és rendelj nekem is egy Foster sört, oké? – Áruld el, hová mész igazából – mondja kis szünet után, de immár gyanakvás van a hangjában.

– Nojhoz – felelem. – Nojtól szoktam venni a kokaint.

– De hiszen Noj a Nyugágy főszakácsa – mondja még, miközben már tuszkolom kifelé a limuzin ajtaján. – Noj nem is kábítószer-kereskedő! Hanem szakács!

– Uralkodj magadon, Courtney – mondom sóhajtva, miközben a kezem a hátán tartom.

– Akkor meg ne hazudozzál itt nekem összevissza mindenféle hülyeséget Nojról – mondja panaszos hangon, miközben küszködik, hogy ne tudjam kilökni a kocsiból. – Noj igenis a Nyugágy főszakácsa. Hallod? Neked beszélek! Értetlen arccal nézek vissza rá a Nell’s bejárata előtt kifeszített bársonykötelek fölött függő lámpák vakító fényében.

– Igazából Fiddlert akartam mondani, csak nem jött a számra – vallom be töredelmesen. – A Fiddlerhez megyek.

– Lehetetlen alak vagy, Bateman – morogja Courtney, miközben sarkon fordul, és megindul a bejárat felé. – Esküszöm, hogy te nem vagy normális.

– Nemsokára itt leszek – kiáltom utána, aztán bevágom a limuzin ajtaját, és magamban kacarászva megint meggyújtom a szivaromat –, de azért mérget ne vegyél rá.

Utasítom a sofőrt, hogy menjünk át a húsnagykereskedők környékére, ami a Nell’stől nyugatra terül el, a Florent nevű bisztró környékén, mert kellene nekem egy prosti vagy kettő, de miután kétszer is alaposan átfésüljük az utcákat – az az igazság, hogy már hónapok óta járom a városnak ezt a negyedét, hogy megtaláljam az igazit –, végül is a Washington és a Tizen- harmadik sarkán bukkanok rá. Szőke, karcsú és magas, kicsit prolis, de legalább nem úri kurva, ami pedig a legfontosabb, fehér, ez pedig nagy ritkaság errefelé. A seggéig levágott szárú, szűk farmerben van, fehér garbóban, olcsó bőrdzsekiben, és a térde fölötti horzsolástól eltekintve maku- látlanul mészfehér a bőre, még az arca is, csak a szája vörös a vastagon rákent rózsaszín rúzstól. A háta mögött kétméteres, vörös betűkkel egy elhagyott raktár vakolatlan téglaépületének falán az van kiírva, hogy „H Ú S”, és az, ahogy a betűk nem szorosan egymás mellett állnak, hanem nagy közökkel követik egymást, hirtelen felébreszt bennem valamit, a ház fölött pedig, mintegy színpadi háttérként a holdtalan éj függ, melyet korábban, délután még felhők borítottak, estére azonban tovatűntek.

A limuzin odahúz a lány mellé. Füstös ablaküvegén át közelebbről is szemügyre véve azt látom, hogy sápadtabb, mint gondoltam, szőke haját

hidrogénezi, az arcából ítélve viszont még annál is fiatalabb, mint hittem, és valószínűleg mert rajta kívül ma még nem láttam fehér nőt a városnak ezen a részén, nagyon tisztának is látszik – bár egyáltalában nem biztos, hogy