Adakozás és vallásalapítás
Már szó volt a díjaidról, de van az elismeréseid közt egy magyarázatra szoruló: 1999-ben te kaptad „Az adakozásban élenjáró magánszemély” díját. Nem emlékszem, hogy bármikor is olvastam volna arról, hogy te jótékonykodni is szoktál. Ezek szerint szoktál.
A kilencvenes évek közepétől egyre több bevételem lett, és anélkül, hogy bármiféle külső hatás ért volna, jött egy olyan érzés, hogy muszáj ebből juttatnom másoknak is. Tudom, hogy furcsán hangzik, ebben a házban élve különösen, de van bennem valamiféle leküzdhetetlen szemérem. Ne nevess, ezt őszintén mondom! Ezen is sokat szoktam gondolkozni, és mindig arra jutok, hogy a mostani környezetemet és az életmódomat előbb-utóbb erőteljesen át kell alakítanom. Nemcsak azért, mert Magyarországon ez a színvonal nem működtethető, egyszerűen nincs hozzá képzett személyzet, hanem azért is, mert folyamatosan az jut eszembe, hogy ami nekem nem probléma, az hány embernek jelent súlyos gondot akár nálunk, akár a világban. Elég korán elkezdtem tehát a jótékonykodást, tulajdonképpen már akkor, amikor a pénzem mennyisége ezt nem okvetlenül indokolta. De 1993-94 óta a keresetemnek meghatározott százalékát időről időre jótékony célokra fordítom. Ma már egészen tudatosan, régebben inkább ötletszerűen, spontán módon.
A kilencvenes évek elején például láttam egy híradást arról, hogy a Szent László Kórház csecsemőosztályán kisbabák azért kerültek életveszélybe, mert nincs elegendő lélegeztetőgépük. Egy ilyen készülék akkor ötmillió forintba került. Belegondoltam, hogy mit jelent nekem manapság ötmillió forint. Nem sokat. Nem azért, mert már akkor is olyan sok pénzem volt, hanem mert számomra a pénz önmagában nem jelent sokat. Pusztán az nem motivál, hogy minél több pénzem legyen. Becsületesen bevallom, szeretek jól élni, ehhez szükség is van sok pénzre, de folyamatosan nem jár az eszem azon, hogyan tudnék még több pénzt csinálni.
Amikor láttam ezt a bizonyos tudósítást a lélegeztetőgép hiányáról a televízióban, arra gondoltam, hogy ha nekem ez az összeg nem jelent különösebb gondot, talán oda kellene adnom azoknak, akiknek az élete múlhat ezen. Lehet, hogy ez úgy hangzik, mint egy szirupos amerikai sztori, de akkor is ez az igazság. Még aznap este felhívtam a Szent László Kórházat, és beszéltem az osztályvezető orvossal, Újhelyi Enikővel. Kifejezetten kértem, hogy személyem mindvégig maradjon titokban. Kiderült, éppen akkor három gyerek várt a gépre, tehát hihetetlenül sürgősen kellett cselekedni. Egy ilyen berendezést beszerezni nem túl egyszerű, a Siemens gyártja, csak három-négy hónapos várakozási idővel vesznek fel megrendelést rá. Mondanom sem kell, másnap a kollégáimmal felhívattam a Siemenst, és azt kértem, mondja meg nekik, hogy ki vagyok: the best reporter of the world, a magyar televíziózás korszakos csillaga. így szoktam, ha valamit gyorsan és hatásosan akarok elintézni. Kértem, hogy a gépet hadd kapjuk meg pár napon belül, mert nagyon sürgős esetekről van szó. Két nappal később visszahívott a Siemens egyik vezetője, és azt mondta, most indul egy szállítmányuk Amerikába, de ha kifizetem a pótdíjat, amelyet rájuk terhel az amerikai vevő, amiért a szállítmányból elhagytak egy gépet – ez, ha jól emlékszem, az ár tizenöt-húsz százaléka volt –, akkor azonnal küldik. Vállaltam a felárat. Meg
kell mondani: a Siemens egyébként hihetetlenül segítőkész és együttműködő volt. Azt is kértem, hogy ne a szokásos módon, azaz postai úton küldjék el – akkor még nem volt gyorsposta meg csomagküldő szolgálat –, én majd megbeszélem a szállítást a Malévval. így is történt, gyorsan megtaláltam a Malév egyik illetékesét, aki engedélyezte, hogy a legközelebbi menetrend szerinti járat pilótája hazahozza a becsomagolt lélegeztetőgépet. Tulajdonképpen az első telefonomat követő egy-másfél héttel később már ott álltunk a kórházban, és a gép alatt pihegett a gyerek, akin már ez a berendezés segített. Amikor minden a helyére került, a kórház rendezett egy kis háziünnepséget. De azon már ott voltak a televíziók és a sajtó képviselői, noha mondtam az előbb, hogy ragaszkodtam az inkognitómhoz.
Csakhogy a következő történt: amikor az egyik alkalommal telefonon egyeztettünk a főorvos asszonnyal, akkor éppen ott forgatott Frei Tamás, aki arra volt kíváncsi, milyen hatása volt a napokkal korábban bemutatott riportjának, jelentkezett-e valaki, aki kifizetné a gép árát. Beszóltak a doktornő szobájába, hogy Friderikusz Sándor van a vonalban, miközben ő éppen Freijel tárgyalt. És Frei fogta magát, kiment a doktornő titkárságára, és se szó, se beszéd, a párhuzamos készülék segítségével rögzítette a beszélgetésünket. Még aznap este leadták az Esti Egyenlegbe, de mert délután megtudtam ezt, kértem, hogy legalább a nevemet hallgassák el, és torzítsák el a hangomat. Végül is úgy jelentem meg a műsorban, mint „az ismert médiaszemélyiség” – a nevemet nem mondták –, aki megvette a lélegeztetőgépet a kórháznak, majd bejátszottak egy részletet az Újhelyi doktornővel folytatott telefonbeszélgetésemből. Nem volt valami tisztességes ez Frei részéről! Mondanom se kell, hogy egy újság ezek után gyorsan megfejtette, hogy rólam lehet szó, és meggyanúsítottak azzal, hogy az egészet csak az önfényezés kedvéért csináltam így.
Te nem tudtál róla, hogy Frei ott van, és felveszi a beszélgetést?
Egyáltalán nem! De a doktornő is csak később tudta meg, hogy Tamás partizánkodott. Mi ketten telefonon beszélgettünk, Frei pedig közben nyilván rádugta a telefonra a magnóját, vagy mellétette a mikrofont, lényeg az, hogy hangban megvolt neki a beszélgetésünk. Mindegy, egy idő után ez nem is érdekelt, illetve azt mondtam, ha már kiderült a dolog, vállalom a nyilvánosságot, hátha más módos ember is csatlakozik.
Ezt hol mondtad?
A gépátadó ünnepségen. Ott volt egy csomó újságíró, és a jelenlétükben kifejezetten olyan nyilatkozatot tettem, hogy érezze magát mindenki megszólítva, akinek van annyi pénze, hogy képes lenne maga is hozzájárulni a gyerekek gyógyulásához. Túl sokan nem csatlakoztak, úgy emlékszem.
Aztán évekkel később rátaláltam egy másik történetre, talán a Népszabadságban. Egy olyan tinédzserről volt szó, aki úgy született, hogy a mellkasa kórosan horpadt volt, és tartottak attól az orvosok, hogy ez idővel veszélyeztetni fogja a lány tüdejének működését. A deformációt orvosi segítséggel helyre lehetett hozni, de csak Németországban. És milyen különös, egy Németországban dolgozó magyar orvos végezte az ilyen beavatkozásokat. A speciális operáció után speciális kezelésre volt szükség, hogy megfelelő súlyokkal visszahúzzák a helyére a lány mellkasát.
Az újságcikkből egyébként kiderült, hogy ez a tizenéves kislány nem adta fel, ambiciózus volt, verseket írt, nagyon szépen rajzolt, noha az állapota már odáig romlott, hogy a hátán kellett hordania egy lélegeztetőkészüléket, hogy ha kihagy a tüdeje, meg ne fulladjon.
Kiderült, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztártól minden további nélkül megkapta a németországi kezelés költségeit. A probléma abból adódott, hogy az OEP arra már nem tudott pénzt juttatni, hogy az anyja elkísérhesse erre a pár hónapos kezelésre Németországba, márpedig ahhoz még elég kicsi volt a lány, hogy egyedül maradjon ennyi ideig. Tulajdonképpen ezt a három-négy hónapos ott tartózkodást fizettem ki a lány édesanyjának.
Velük máig tartom a kapcsolatot, több-kevesebb rendszerességgel. Nemrég kaptam levelet a lánytól, aki időközben egyetemre jár, kitűnő tanuló, megjelent a verseskötete, és egészségileg annyira rendbe jött, hogy szinte észrevehetetlen a korábbi rendellenessége – az orvostudomány tényleg fantasztikus csodákra képes.
Szóval ilyen és ehhez hasonló előzmények után egyszer csak egy nonprofit szervezet engem jelölt „Az adakozásban élenjáró magánszemély” díjára.
Ez volt 1999-ben.
A díjátadó ünnepséget az angol követség aulájában rendezték, és képzeld el, ott volt mindenki, akinek addig segítettem! Nagyon megható ünnepség volt, életem egyik legszebb emléke. Ott volt ez a kislány és édesanyja, de szüleikkel jelen voltak azok a gyerekek is, akiknek a lélegeztetőgép segített. Már nagyobbacskák voltak, négy-öt évesek. Nagyon kedves ajándékot kaptam tőlük: írattak valakivel egy mesét – volt egyszer egy jóságos Friderikusz bácsi, így kezdődött már ez önmagában nagyon megható volt, és ők maguk rajzoltak mellé illusztrációt, az egészet pedig kinyomtatták, mint egy színes mesekönyvet, amiből ez az egy példány készült. De ami még ennél is meghatóbb volt, hogy megvették a korábban kiadott üres könyvemet – tudod, kiadtam az Ez egy tiszta jó könyvet a boldogságról, amelyben csak üres lapok voltak és minden érintett gyerek meg szüleik írtak bele egy-egy mondatot. Mint egy emlékkönyvbe. Hát, ez tényleg nagyon szép volt! Már az is rendkívül jól esett, hogy az ünnepségen felsorakoztak a gyógyult gyerekek és a szüleik. Emlékszem, félrevonultam kibőgni magam. Egy függöny mögött próbáltam észrevétlen lenni, de nyilván úgy rázkódott a függöny, hogy a portás odajött megnézni. Én meg ott álltam kisírt szemmel, csöpögő orral. Mi a baj, Friderikusz úr? Hát, mi lenne, meghatódtam! Láttam anyámat, aki meg a terem másik végében zokogott, úgy, hogy le se lehetett állítani. Nagyon szép napja volt ez az életemnek.
Ki szervezte ezt? Mert valaki nyilván kitalálta, hogy ne csak odajöjjenek, hanem még mesét is írjanak.
Nem tudom, nem derült ki soha. Lehet, hogy az akkori asszisztensem, Dorottya? De lehet, hogy Újhelyi főorvos asszony, mert ő is ott volt... Mindenesetre én az adakozás dolgában tisztán állok Isten színe előtt, mert azóta is rendszeresen jótékony célra fordítom a bevételeim egy részét.
Nem akarok ünneprontó lenni, de ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy természetesen a beteg emberek, különösen a beteg gyerekek a legkiszolgáltatottabbak. De mégiscsak igazságtalan, hogy az egészséges emberekre, noha nyomorognak, noha kiszolgáltatottak, noha tehetetlenek a saját sorsukkal szemben, nem jut még ennyi figyelem sem, pusztán azért, mert
ők egészségesek.
Én például ilyen embereket is sokszor segítettem. Kaptam egyszer egy levelet, gyönyörű, de reszketeg kézírással. Egy kilencvenegy éves, Erdélyben élő bácsika írta. Mint kiderült, Erdélyben is lehetett látni A szólás szabadságát, és a bácsi a műsoraimat elemezte, leírta a
véleményét róluk, értelmesen, okosan. Azt hiszem, aktív éveiben történész-levéltáros volt az illető. Az egyik levele végén elszólta magát, és megírta, oda jutott, hogy már a tüzelőt se tudja kifizetni, fázni fog egész télen. Hangsúlyozom: nem kért pénzt, hiszen még ő magyarázta a levélben, hogy olvasni úgy is lehet, hogy az ember beburkolózik a takaróba. Megkerestem annak az erdélyi kisvárosnak a tüzéptelepét, és megkérdeztem, körülbelül mennyi fára és szénre van szükség egy kis lakás felfűtéséhez, és hogy ezt a mennyiséget kiszállítanák-e erre és erre a címre. Természetesen a dolog nem ment simán, én ugyanis meglepetést akartam szerezni a bácsinak, hogy egyszer csak megjelenik a háza előtt egy autó, rajta a tüzelővel, de a tüzépnél akadékoskodtak, hogy ők úgy el se indulnak, ha nem tudják biztosan, otthon lesz-e az illető. Muszáj volt beavatni a bácsit, aki nagyon szép válaszban köszönte meg a gondoskodásomat.
És hogyan választod ki, kinek adsz?
Kezdetben véletlenszerűen választottam alanyokat, ma már nem. Van három szakember – úgy hívom őket, hogy a kuratóriumom –, akiknek van rálátásuk a világra, jól kiegészítjük egymást. Mivel rengeteg segítséget kérő levelet kapok, bizonyos szempontok szerint választjuk ki, hogy kinek és mennyit juttatunk.
Persze nemcsak segítségért fordulnak hozzám, hanem mindenféle lehetetlenséggel is: vegyem meg a házukat, mert másképpen nem tudnak kikecmeregni az adósságukból, legyek a gyerekük keresztapja, nyilván a nagy hozomány reményében stb. stb. De engem alapvetően az befolyásol, hogy egy adott történetben megfog-e valami, vagy sem. Ami megfog, azokat az ügyeket viszem a kuratóriumunk elé. Muszáj választani, mert annyi pénz a Földön sincs, amennyit kérnek. Ezekkel a szakemberekkel rendszeresen leülünk, és ki-ki a saját szempontja szerint szavaz arról, hogy kinek és mennyit juttassunk. Azt egyébként soha nem ellenőrzőm, hogy jogos-e a kérés, vagy igaz-e, amit leírnak.
Évente egyszer döntötök?
Inkább kétszer. Az adakozásra fordított összeg pedig változó, általában az éves nyereségem nyolc-tíz százalékát fordítom ilyen célokra.
Persze olyan is volt, amikor éveken keresztül a műsoraimat használtam arra, hogy gyűjtsék a rászoruló embereknek. Talán a legsikeresebb ilyen akcióm a „90 forint egy napra” volt. Az RTL-en futott, a Meglepő és mulatságos részeként, és az volt a lényege, hogy a nézőktől kilencven forintot kértünk, annak érdekében, hogy naponta ennyiből egy gyereket megetessünk. Az akciót a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat segítségével szerveztük; két és fél hónap alatt közel harmincmillió forint érkezett be a számlánkra, és ezt a Gyermekmentő olyan településekre juttatta, ahol sok szegény család élt. Ez például nagyon hatásos kezdeményezés volt, ilyen sok pénz, különösen tíz évvel ezelőtt nem gyakran gyűlt össze ilyen rövid idő alatt. Ebből az összegből hónapokig több ezer gyerek evett.
Gyakran jut egyébként az az eszembe, hogy idősebb koromban valami ilyesmivel kellene foglalkoznom. Létrehoznék egy nagy adakozószervezetet, egy alapítványt, és „visszaélnék” az évtizedeken át kialakított kapcsolataimmal, folyamatosan különböző támogatandó célokra mobilizálnám a vagyonos embereket és szervezeteket. Ehhez persze fontos, hogy rendszeresen képernyőn legyek, mert az – ki tudja, miért – nagy felhajtóerő. A mátrakeresztesi gyűjtés során jöttem rá arra, hogy irdatlan energiát igényel egy-egy ilyen akció: meggyőzni embereket, pénzt mozgósítani, igazságosan elosztani. Minden sokkal könnyebben megy, ha ott vagy a képernyőn. De hogy ezt a kettőt hogyan tudom majd összeegyeztetni, az a jövő titka.
Egyébként három vagy négy éve olvastam a „Join me”-ről. Ez is egy alapítvány, ami egy kitűnő ötlet nyomán jött létre. A pasi, aki létrehozta, meg is írta a történetét, olvastam a könyvet. Az illető egy angol reklámszakember, és úgy jutott eszébe a dolog, hogy meghalt a Svájcban élő nagybátyja, aki élete utolsó tíz évében a birtokára telepített egy tucat, hozzá hasonlóan gondolkozó, idős embert. Tízen-tizenketten éltek együtt, és ennek az alkalmilag szerveződött közösségnek a hét minden napjára közös céljaik, jótéteményeik voltak, tulajdonképpen ez tartotta össze őket. Az unokaöcsnek pedig annyira megtetszett a dolog, hogy tovább akarta vinni nagybátyja kezdeményezését. Meghirdette, hogy akinek kedve van, csatlakozzon hozzá. Nem várt sikere lett a felhívásának, mert idővel százak, ezrek jöttek, akik egy idő után már saját himnuszt írtak, volt zászlójuk, alkotmányuk és így tovább. Csak azt nem tudták, hogy mire kéne használni ezt az egyre bővülő szervezetet. Végül is kitalálták a „Jótékony hétfő”-ket, a „Szomszédsegítő kedd”-eket, és így tovább, minden napot hozzárendelve valamilyen nemes célhoz. A végeredmény egy nagyon komoly jótékonysági szervezet lett. Például előírták a tagságuknak, hogy minden kedden segíteniük kell a leginkább rászoruló szomszédjukat. A tagok, akik addig alig ismerték környezetüket, szétnéztek, és ki-ki a lakókörzetében nem is egy ilyen rászoruló emberre akadt. Volt, aki minden kedden bevásárolt a szomszédságában élő öregembernek, a másik gyógyszert váltott ki egy beteg asszonynak, és így tovább. Évek óta annyira jól működik a dolog, hogy amikor utoljára ránéztem a honlapjukra, már tízezres nagyságrendű volt a szervezet tagsága. Nekem ez nagyon tetszik! És ha hiszed, ha nem, a kis füzeteimben már össze van gyűjtve egy csomó ötlet, hogy mit csinálok majd, amikor én is ilyen vagy ehhez hasonló alapítványt igazgatok. Te viszont úgy nézel rám, mint egy komplett elmebetegre! Szegény Fridi, ez van a szemedben.
Nem, nem. Mindenki úgy teszi boldoggá magát, ahogy tudja.
Megmutatom neked a füzeteimet, hogy milyen komolyan készülök erre az időszakra... Meglesz mindjárt, az előbb már megtaláltam! Csak az a baj, hogy mindent tízszer átírok, és a végén már nem tudom, melyik az érvényes... Tessék, itt vannak a tennivalók a külön erre rendszeresített füzetben: 1. Milyen tematikus tévécsatornákat hoznék létre? Ezt részletesen kidolgoztam. 2. Hetente egyszer eljárni vidékre! Annyira nem tudok semmit Magyarországról, hogy komolyan tervbe vettem, ha nagyon ráérek, beülök az autómba, rábökök a térképre, utazom mondjuk, százötven kilométert, kiszállok, és két-három napot eltöltők az ott élők között. 3. Megindítani a saját blogomat! Ez azóta is várat magára. 4. Milyen rádióműsorokat készítenék? 5. A „Join me” alapítvány magyar megfelelőjét létrehozni! 6. Megvenni az ABBA-musical jogait, és bemutatni valamelyik pesti színházban! 7. Vallást alapítani!
Ez érdekes!
Ne röhögj, ez kétcsillagos, azaz nagyon fontos feladat. Tudod, kitől származik a vallásalapítás ötlete? Magától Gerő Andrástól. Ő mondogatja már évek óta: alapítsuk meg a „sanyizmust”! Hidd el, leszel olyan jó, mint Németh Sándor a Hit gyülekezetében, százezrek fognak özönleni hozzád! Tényleg, amikor Németh Sándornak előadást tartottam a televíziózásról, egyszer csak azt látom, hogy Sándor összekulcsolja a kezét, áhítatos arcot vág, és azt mondja: Úristen, itt az új igehirdető! Viccelt, persze.
Látod, mennyi sztorim van, és ez mind az enyém. Legalábbis remélem, mert amióta szóltál, hogy olykor a mások történetét mesélem el sajátomként, már semmiben se vagyok biztos.
Abban biztos vagyok, hogy a Barbie babás történet a tied. Ha már a jótékonykodásnál tartunk.
Persze, mert már ezt is sokszor elmeséltem. Az én mozim stábjával forgattunk Zimbabwéban, egy magyar történet szálait kutatva. Mivel a megérkezésünket követő napon az interjúalanyunk még nem volt fogadókész, azt kértem a kísérőinktől, hadd nézzek meg egy olyan telepet, amilyeneket a dokumentumfilmekben szoktak mutatni, tehát ahol a legszegényebb emberek élnek. Csak a saját felelősségünkre mehetünk, figyelmeztettek.
Tényleg olyan volt minden, mint a filmeken: sárból, nádból és valamiféle növényből épített kunyhók sorakoztak egymás mellett ezerszámra, nagyon feszes rendben. A hely nem úgy nézett ki, mint nálunk egy szegénytelep, ahol koszos és szemetes az egész környék; szépen rendben tartva, zárt sorokban álltak a kis kunyhók, amik az esőtől bizonyára megvédték a bennük lakókat, azonban a sártól és a portól nem. Tízezer számra éltek ott emberek. Körbevittek bennünket, és nézegettem, mivel játszanak a gyerekek. Olyasmivel, amit nálunk kukoricacsuha-babának hívtak, csak éppen az az ottani növényekből készült. Az egyik gyerek rajzolt a porba, a másik meg folytatta. Kreatív módon csinálták, jól kiegészítették egymást.
Emlékeztem rá, hogy Zimbabwe fővárosában, Hararéban láttam egy... hát játékáruháznak nehezen lenne nevezhető, mondjuk úgy, egy méretes játékboltot. Másnap reggel ott kezdtem: akkor én most itt bevásárolok. Nagyjából tízezer dollárt költöttem Barbie babákra meg kis matchboxokra.
Most mit nevetsz, volt köztük olyan játék autó is, ami irányítható volt! Emlékszem, amikor bementem a boltba, és kértem több száz Barbie-t, a nő rám meredt, mint egy elmebetegre. Annyi nincs, mondta. Hány van? Tíz. Egy napon belül valahonnan aztán szerzett még bőven. Még az üzletet is lezárták, amíg átvettem az árut. A játékokat aztán egy mikrobusszal kivittük erre a telepre. A kísérőnk helyi nyelven elmondta az ott élőknek, miért jöttünk, mit hoztunk, és kérte, hogy egyik sorba álljanak a kisfiúk, másikba a kislányok, szülőkkel együtt persze, hiszen kicsi gyerekekről volt szó. Mi meg egyenként kiemeltük a mikrobuszból a dobozokat – a kísérőnk javasolta ezt a módszert, mert ha egyszerre előszedjük az összeset, képtelenség lesz fenntartani a rendet –, és osztogatni kezdtem a játékokat. Az első tizenöt-húsz gyerekig a legnagyobb rendben ment minden. Jöttek, átvették, megköszönték, mentek tovább. Ezt követően viszont, nem lehet tudni, miért, talán mert elkezdtek sustorogni a hátrébbálló szülők, hogy a játékokból esetleg nem jut mindenkinek, fölbomlottak a sorok, és egyre közelebb és közelebb hullámzottak hozzánk, a kísérőink hiába próbálták visszaparancsolni őket. Aztán már csak azt érzékeltük: körbevettek és megrohantak bennünket. A két segítőmmel együtt teljesen odaszorultunk a mikrobusz oldalához. A továbbiakban megkoreografált osztogatásról már szó