A teremben csönd volt, és Montana elővette a következő sárga papírlapot. Villám fénye világította be a szobát, akár fényszóró egy hollywoodi premieren, mire mindenki mocorogni kezdett a székében, és feszengve nézett ki az ablakon.
– Ez a levél Davis Farrellnek szól. Nos, Davis, írta Bob,
gondoltad volna, hogy valaha sor kerül erre – hogy én beszélek hozzád a nagy vízválasztón túlról, ahol talán az a vád nehezedik a válladra, hogy a másvilágra küldtél? Te öltél meg, Davis? Gyerünk, mondd meg az igazat. Már nincs mit vesztened, igaz?
Gyűlöltél azért, amit veled tettem, mert kizártalak az általad teremtett pénzügyi paradicsomból, és kikergettelek a hideg, jéghideg világba, hogy „kezdj valamit magaddal”. Megvolt minden lehetőséged, és Te visszaéltél vele minden módon. Csaltál, hazudtál, loptál, még a barátaidnak is nekitámadtál… csak mert imádtad a fáradt, öreg zsarnokot – a pénzt.
A pénz uralkodott az életed fölött, és bizonyos értelemben az enyém fölött is, bár engem csak a pénzcsinálás társasjátéka izgatott. Soha nem uralta úgy az életemet, ahogyan a tiédet. De nem fordultam ellened, nem hagytam, hogy bíróság elé állj, és börtönbe csukjanak. Még mindig láttam benned valamit, ami arra késztetett, hogy futni hagyjalak, és Te kezdhess valamit az életeddel. Azzal, hogy megfosztottalak a pénztől, azt hittem, megóvlak tenmagadtól. Azt hittem, adok neked egy második esélyt az életben. Milyen szomorú, ha Te vagy az, aki elvette az életemet.
Mégis megillet az ártatlanság vélelme, hacsak Montana be nem bizonyítja az ellenkezőjét. Hallottam a munkádról. Csodálatra méltó munkát végzel, segíted a tudatlanokat és a jogfosztottakat. Megdicsérlek, Davis. Ezért ötvenmillió dollárt hagyok rád, hogy alapítványt létesíts, amely lehetővé teszi, hogy kövesd filantróp álmaidat, és jobb életet teremts másoknak. Azt hiszem, habozás nélkül kijelenthetem, hogy tudom, ezúttal jóra fogod költeni.
A döbbent csöndet követően Davis felállt. Zsebre dugott kézzel, lezseren nézett körül. – Persze, gondoltam rá, hogy megölöm Bobot – mondta. – De én fehérgalléros szélhámos vagyok, nem gyilkos. Nem loptam a szó szoros értelmében, csak okosan ügyeskedtem a pénzzel, hogy végül nálam kössön ki. Azon a hosszú, csúszós, meredek úton haladtam, amely az egyetemes sztárság felé vezet, úton voltam afelé, hogy én is egy legyek a milliárdos cégvezetők közül, akik a saját zsebüket tömik a dolgozók nyugdíjalapjából, és milliódolláros partikat rendeznek a részvényesek pénzéből. Bob elkapott, és kidobott abból a világból, ahová tartoztam. Bob Hardwick megváltoztatta az életemet – és nem jó irányban. Mielőtt Bob meghalt, már elkezdtem csöndben visszaszivárogni a pénzügyi arénába, de azután szabadon folytathattam ott, ahol akkor hagytam abba, amikor ajtót mutatott nekem. Együtt érzek a jogfosztottakkal. De ne feledjék, ez azért van, mert Bob jóvoltából egypár évre én is közéjük tartoztam. De az nem én vagyok, és nem az a célom, hogy emberbarát legyek. Nekem nem kell Bob ötvenmilliója. És nem akarok alapítványt vezetni. Nem, én a következő Bob Hardwick akarok lenni, és higgyék el, gyanúsított társaim… apropó, kíváncsi vagyok, melyikük ölte meg Bobot… el is jutok oda. Felejtsék el Gordon Gekkót. Én nem vagyok gyilkos, de akárcsak ő, én is a Wall Street cápája vagyok, és nap mint nap találkoznak majd a nevemmel a Wall Street Journalben meg a Financial Timesban. És ki fogok használni minden csepp körmönfontságot, hogy biztosan ott is maradjak. Bob ezúttal tévedett, Montana – tette
hozzá. – Megtarthatja az ötvenmillióját. Keressen valaki mást az alapítványa vezetéséhez. És tudja, mit mondok még Bob Hardwicknak? Felejtsd el, Bob, én olyan fickó vagyok, aki megteremti a saját második esélyét. Nincs szükségem a tiédre.
Döbbent csönd volt, amikor leült.
– Harminc napja van, hogy meggondolja magát – mondta Montana. Davis vállat vont.
– Nincs szükségem rá. Tudom, mit akarok, és ezúttal semmi nem állíthat meg. Montana Filomenához fordult.
– Most magán a sor – mondta. Filomena idegesen beharapta az alsó ajkát. – Én nem öltem meg Bobot – kiáltotta. – Soha nem követnék el ilyen gaztettet… – Várjon – mondta Montana. – Hallgassa meg, mit írt magának Bob.
Filomena elhelyezkedett a szék szélén, lehajtotta a fejét, és a bűntudat élő szobraként tördelte a kezét.
Filomena, én kedves Filomenám! Mennyire akartam, hogy szeress. Hogy igazán szeress. A szépséged sugaraiban sütkéreztem, én, szegény, ronda öregember, olyasmit kerestem, amiben soha nem volt részem, és nem is lehetett, mert ehhez nem volt elég az a különleges képességem, hogy rengeteg pénzt keresek.
Természetesen túl sokat akartam. Közöttünk egyszerű üzleti viszony volt. Te megfizetted az árat, és én is. Ez nem jelenti azt, hogy nem szerettelek. Természetesen szerettelek a magam módján. Szerettem a rövid felső ajkadat, a szád görbületét, azt a kis biggyesztést. Tetszettél- észrevehetted, hogy le sem tudtam rólad venni a szemem. De hibát követtem el, Filomena. Fiatal lány voltál, én pedig idősebb, tapasztalt férfi. Hasznot húztam a fiatalságodból, és ezért azóta is szégyellem magam. Megpróbáltalak ezért kárpótolni, de neked soha semmi nem volt elég, és pokollá tetted az életemet.
Ha most végiggondolom, azon tűnődöm, milyen lett volna az életed, ha nem találkozunk. Vajon egyszerűen egy másik gazdag férj mellett kötöttél volna ki? Vagy kiküzdötted volna magad a szépség csapdájából, és kezdtél volna valamit az életeddel?
Kíváncsi vagyok, Te is feltetted-e magadnak ezeket a kérdéseket az utóbbi időben, kedves kis Filomena. Megkérdezted-e magadtól, mi maradt neked az életben? Miért nem azt kérdezed inkább: „mit tartogat még nekem az élet?” Ezt kétféleképpen értheted: mi jöhet még? Vagy: miféle üzletet tartogat?
Vásároltam neked egy butikot itt, Caprin, a legjobb bevásárló utcában. Jár vele egy nagyon szép kis ház – láttam a fényképeket –, ahol végre kialakíthatsz egy megfelelő otthont, mert látod, én hiszek benne, hogy két dologhoz is értesz: igazi kereskedő vagy, és régimódi háziasszony. Már látom is, ahogy tésztát főzöl a saját, tökéletes olasz konyhádban.
Elég pénzed lesz az üzlet beindításához és folytatásához, de hogy biztos lehess benne, egy tízmillió dolláros összeget helyeztem el neked letétbe. Ennek a hozamát évente átutalják a számládra. Te készen állsz az életre, Filomena, és én sok szerencsét kívánok hozzá. És természetesen nem Te öltél meg. Elvégre azzal összepiszkoltad volna a ruhádat.
Elfojtott nevetés hullámzott végig a helyiségen, és Filomena felállt.
– Bobnak igaza van – mondta, miközben még mindig idegesen tördelte a kezét. – A szívem mélyén kereskedő vagyok. A ruhákat és a divatot megértem, és tudom, hogy sikeres lesz a butikom. – Összeütötte a tenyerét, mert rájött, hogy álma valóra vált. – Nem tudom elhinni. Egyszerűen nem tudom elhinni. Bob nemcsak egy boltot adott nekem, de házat is vett hozzá! Nem kell többé nedves albérleti szobákat bérelnem Velence szegényes palotáiban. Van saját otthonom. Meghívhatom a családomat, és büszkék lehetnek rám. Bob ingatlanokat adott nekem, de a méltóságomat is visszaadta. És én nagyon hálás vagyok ezért meg a második esélyért.
Bizonytalanul körülnézett, aztán összeszedte a gondolatait, és folytatta.
– Még soha nem vallottam be, de most, hogy Bob így belém vetette a bizalmát, nekem is vallomást kell tennem. A butikból, ahol dolgozom, elloptam dolgokat, kis dolgokat, olyasmiket, amiket visszahoztak vagy leértékeltek. Hazudtam, és a bolti tolvajokat vádoltam. Tudják, még egy olyan kis boltban is vannak, mint amilyen a miénk. De megígérem, hogy mindent visszafizetek. Nem kezdek neki az üzletnek úgy, hogy ilyesmi nyomja a lelkiismeretem.
A rövid beszédet hatalmas dörrenés szakította félbe. Még nem esett, de a fekete felhők miatt besötétedett, és a kert elnémult: nem énekeltek a madarak, nem ciripeltek a tücskök.
– Charles Clement, maga következik – mondta Montana.
Nos, Charlie, azt hiszem, a Te esetedet kudarcként könyvelhetem el. Megadtam neked a lehetőséget. Felszámoltam a call-girl-hálózatodat, de nem küldtelek börtönbe, ahogy megérdemelted volna. Te mégsem lettél jobb ember. Sőt még rosszabb lettél.
Charlie talpra szökkent.
– Állítsák le ezt az ostobaságot! – kiabálta. – Hagyja abba most rögtön! Hívják ide az ügyvédemet.
– Üljön le – szólt rá Montana fagyosan, és Charlie lecsillapodott, bár tovább motyogott. Én adtam Neked egy lehetőséget, Charlie, még azután is, hogy elhoztad Sneadleybe azt a szegény kislányt „ajándékba”, ami – mint később hallottam – a szokásos üzletszerzési módszered volt. Ezúttal azonban hibát követtél el. Súlyosan tévedtél a jellemem megítélésében. Azzal, hogy felszámoltam az üzletedet, lehetőséget adtam neked, de Te visszaéltél vele. Azt hiszem, egyszerűen külföldre telepítetted a gyerekpornográfiát és a kiskorúak árusítását…
Charlie újra felpattant, arca szederjes volt a dühtől.
– Bob Hardwick hazudik, ő volt a pedofil, azt akarta, hogy kislányokat keressek neki, kilenc-tíz éveseket, néha még fiatalabbakat is… Maguk nem ismerik az igazi Hardwickot, a hazugot, a gyerekmegrontót…
Montana kilépett az íróasztal mögül. Kezét ökölbe szorította, és Charlie elé állt.
– Még egy szó, és én magam szedem apró darabokra az életét, méghozzá nagy élvezettel – mondta csöndes fenyegetéssel a hangjában. – És hadd mondjam el, ha már itt tartunk, az École de Nuit-t… ugyebár, elbűvölő név egy rakás szegény gyereknek, akiket szexrabszolgának adnak el… a párizsi erkölcsrendészet bezáratta. Vége van, Charlie. Magának annyi.
Charlie hátralökte a székét. Megfordult, és futásnak eredt, közben nekiment Regnek, és félrelökte az útjából Ginnyt. Regnek nem voltak gátlásai, mint Montanának; orrba verte Charlie-t, aki megtántorodott, és eleredt az orra vére. Montana megragadta Reget, és visszatartotta attól, hogy még egyet behúzzon Charlie-nak.
– Senki nem beszélhet ilyen ocsmányul Bob Hardwickról – sziszegte Reg. – Különösen nem egy olyan ocsmány alak, mint maga. – Megcélozta Charlie térdét, és elégedetten felmordult, amikor eltalálta. Charlie bicegett, orrából csöpögött a vér, amely összemaszatolta drága ingét, de az ajtó felé lendült. Fejek fordultak felé, miközben azt hallgatták, mit mond Montana.
– Apropó, Charlie, Bob úgy gondolta, lehetséges, hogy maga ölte meg. Azt mondta, az ember egy ilyen alaknál soha nem tudhatja.
Charlie nem vett róla tudomást, óvatosan méregette az ajtónállókat, és felkészült a további problémákra. Legnagyobb meglepetésére az őrök félreálltak, sőt még ki is nyitották előtte az ajtót.
Ő kilépett, és gratulált magának a szabadsághoz. Egyenesen két toronymagas olasz rendőr karjába futott. Közölték vele, hogy letartóztatási parancsuk van az Interpoltól, aztán megbilincselték, felolvasták a jogait, a rendőrautó hátuljába tuszkolták, és elhajtottak.
– Hogy mert így beszélni Bobról? – kérdezte dühösen Ginny. – Mindig is tudtam, hogy szemét alak. –Reg megdörzsölte felhorzsolt öklét, arca elárulta, mit gondol Charlie-ról, a többiek pedig döbbenten összesúgtak.
Montana újra Bob végrendeletére irányította a figyelmüket. Ezúttal Dopplemannon volt a sor, hogy tűkön üljön.
És most maga, Dopplemann. Feltételezem, szólíthatom Mariusnak, bár soha senki nem szólította így. Dopplemann volt, és Dopplemann is marad – alkalmanként a Herr-rel megspékelve, a tisztelet jeleként.
Nagy csodálója voltam, Herr Dopplemann. Én magam olyan ember vagyok, aki csupán ahhoz ért, hogyan kell pénzt csinálni, Maga viszont zseni. Vajon ez mentségül szolgál arra, amit tett? Úgy gondolom, nem. Természetesen hajlandó lettem volna pénzt adni magának, ha szüksége van rá, de nem volt. Egyetlen indítéka volt. Egy nő. És ez az „ indíték „ már maga előtt is igen sok férfit tett tönkre.
Megvoltak a kapcsolataim a hatalom folyosóin, és hallottam bizonyos pletykákat. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni őket, de az ösztönöm azt súgta, hogy igazak. Mégsem tettem semmit, mert nem volt bizonyítékom. Aztán valaki odajött hozzám néhány zavaros történettel: titkos találkozókról szóltak egy georgetowni parkban; üzenetekről szóltak, amelyek félreeső kávézókban cseréltek gazdát… Nem kellett hozzá zseninek lennem, Dopplemann, hogy kitaláljam, arra akarják rávenni, hogy eladja Amerikát, azt az országot, amely megbecsülte, és megosztotta magával a titkait. Ezeket készült átadni egy idegen hatalomnak. És mindezt egy nő miatt.
Most már értem, mekkora feszültségnek volt kitéve, és megértem az érzéseit e nő iránt, de ahogy akkor is mondtam, amikor szembeszálltam magával, azt az országot elárulni, amelyik azzá tette, ami, nem úriemberhez illő cselekedet, s ezért már sok más kém is megfizetett.
Szerencsére megállítottam, mielőtt cselekedhetett volna. Választási lehetőséget ajánlottam. Azonnal távozik, és soha többé nem kopogtat Lady Szabadság ajtaján. Vagy vállalja a következményeket. Valamennyien tudjuk az újságok beszámolóiból, mit jelent, ha egy kémet akció közben kapnak el. Teljes kegyvesztettséget és életfogytiglani börtönt. Csak mert habozott, nem tette meg az utolsó lépést, és nem követte el a bűncselekményt, úgy éreztem, kiutat mutathatok magának. És maga ezt elfogadta; elhagyta Amerikát, és eltűnt, ki tudja, merre.
Megmentettem, Dopplemann. Adtam magának egy esélyt, és mégis biztos vagyok benne, hogy egész életében átkozott engem, amiért megfosztottam mindenétől. Egy tudóst. Egy zsenit. Egy embert, aki a munkájának élt. És egy embert, aki rettenetesen gyenge volt.
Maga ölt meg, Herr Dopplemann? Szerintem lehetséges. Majd Montana megmondja. Kár, ha így van, mert egyébként hajlandó vagyok egy második esélyt biztosítani magának és a zsenialitásának.
A világnak szüksége van a magához hasonló emberekre, az előrelátására, a tehetségére, a hihetetlenül messzire elérő, örökké kutató agyára. Beszéltem magáról olyanokkal, akiket jól ismerek, és úgy gondoltuk, nincs kockázata, ha visszaengedjük a fedélzetre. Magát feladat várja a magánszektorban. Tálcán nyújtom át az életét, Dopplemann, míg az enyém, sajnos véget ért. Gondolkozzon el rajta.
Ezenkívül egymillió dollárt helyezek letétbe magának, amelynek a hozamát évente kapja meg. A fizetésével együtt ez elég lesz a megélhetéséhez. Csak tartsa távol magát a nőktől. És magára hagyom a New York-i borpincém tartalmát is. Azt hiszem, elég jó bordeaux-it talál
benne ahhoz, hogy hosszú-hosszú időre boldoggá tegye. Ha nem maga ölt meg, akkor minden jót kívánok.
Mindenki Dopplemannra nézett, aki felállt. Magasra emelte a fejét, és most először vethettünk egy pillantást arra az emberre, aki valaha lehetett.
– Az elmúlt néhány év során voltak olyan időszakok, amikor úgy gondoltam, jó lenne megölni Bob Hardwickot – mondta Dopplemann különös, sziszegő hangján –, de nem tettem meg. Bevallom, a bosszúvágy addig égett bennem, míg végül már gondolkodni se tudtam. Nem végezhettem a megszokott munkámat, mert az agyam megállt, akár az elromlott óra, azon a napon, amikor Bob szembeszegült velem. Őt hibáztattam a bukásom miatt, pedig a nőt kellett volna hibáztatnom. Bob hagyta, hogy szabadon elvonuljak, és most adott nekem egy második esélyt. Alázatosan tekintek a szellemi nagyságára. Biztosak lehetnek benne, hogy többé nem követem el ugyanazt a hibát.