Van némi voyeurizmus abban, amikor kiemelkedően kreatív embe- rek életéről olvasunk – és írunk. Ez kicsit olyan, mint hírességekről szóló show-műsorokat nézni, mint például a Lifestyles of the Rich and Famoust (Gazdagok és híresek életstílusa), ahol valakinek lehetővé teszik, hogy be- kukkantson olyan emberek nappalijába és hálószobájába, akiket addig csak távolból irigyelt. Igaz, minden okunk megvan rá, hogy reflektáljunk a különleges egyéniségekkel kora gyerekkoruktól egészen idős korukig tör- téntekre. Életük ugyanis olyan lehetséges életformákról árulkodik, ame- lyek számos szempontból gazdagabbak és izgalmasabbak a többség által tapasztaltaknál. Életükről olvasva alkalmunk adódik, hogy elgondolkod- junk, mily módon törhetünk ki a megszokottból, a genetikai és a társas fel- tételek adta korlátok közül egy teljesebb létbe. Igaz, hogy e kreatív szemé- lyek által elért eredményeket nagyrészt a puszta szerencse határozta meg – a szerencse, hogy kivételes génekkel születtek, vagy támogató környe- zetbe kerültek, vagy éppen jókor voltak jó helyen. Vagyis „ külső tényező- kön túl, ahol még a szerencse az úr, bizonyos egyének azért tudnak a kul- túra számára valami emlékezeteset alkotni, mert életüket személyes elha- tározásból úgy formálják, hogy az saját céljaikhoz illeszkedjen, és nem en- gedik, hogy sorsuk felett külső erők uralkodjanak. Valójában a legnyilván- valóbb eredmény, amit ezek az emberek elértek, az saját életük megterem- tése volt. Ennek az elérési módját pedig érdemes megismerni, mert az mindannyiunk életére alkalmazható, akár létrehozunk valami kreatívat, akár nem. A következő részek tehát nem a könnyed szórakozást szolgál- ják, hanem annak kiderítésére vállalkoznak, miként tágíthatjuk ki emberi lehetőségeinket.
Gyermek- és fiatalkor
A mi kultúránkban – de talán minden kultúrában – a legnagyobb becsben tartott történetek közül több is különféle hősök gyermekkorával kapcsolatos. Ha egy nőt vagy férfit nagy becsben tartanak, a népi képzelet,
hogy igazolja és megmagyarázza a későbbi sikert, a személy életében a le- hető legkorábban meg akarja találni a nagyság jelét. Íme egy ilyen történet:
Ahogy a köd lassan felszáll, a sötétségből egymás után tűnnek elő a dombok, és ragyognak fel a napfényben. A pásztorfiú belenyúl a zsebébe, kivesz egy száraz kenyérhéjat, és ímmel-ámmal rágcsálni kezdi. A kutyája már egy ideje figyel vala- mit a völgyben, a régi malomnál, mintha valaki állna ott a sötétségben. A birkák nyugtalanul mocorognak. Egy kisbárány – talán a szorongató feszültségtől – ijed- ten bégetni kezd, akárha eltévedt volna.
A fiú ekkor a paták dobogását hallja a kavicsos ösvényen, aztán szinte azonnal szemébe tűnik a sötétből előbukkanó lovas alakja. Ki lehet ez az idegen? Csak egy vékony kard lóg az oldalán, tehát nem harcos; látszólag nincs meg benne az utazó kereskedő óvatossága. Mégis, bizonyosan nem paraszt, gazdagon öltözött, kékbár- sony nadrágot és aranyozott köpenyt visel. Vajon ki lehet az, aki ily könnyedén lo- vagol Toscana magányos dombjai között az úr 1271. évében?
A lovas a nyeregből rámosolyog a fiúra, aztán körbenéz:
– Nos, azt hiszem alaposan eltévedtem. A legrövidebb utat kerestem Firenzéből Luccába, de egy éjszakányi lovaglás után még mindig semmi nyoma emberi tele- pülésnek. Hol vagyunk valójában? – kérdi a fiúhoz fordulva. – És mi a neved?
A birkapásztor a nappal ellentétes irányba mutat, és így szól:
– Lovagoljon tovább a patak mentén, két óra múlva a Mugello-völgyben egy út- elágazáshoz ér, ha balra megy, Firenzébe, ha jobbra, akkor pedig Luccába jut. A ne- vem Angiolo, Bondone fia.
A lovas bólint, majd nagyot ásít. Végignéz a sárgásbarna tengerként hullámzó fennsíkon, aztán mintha álmából rázná fel magát, lecsúszik a nyeregből.
– Édes Istenem, de elfáradtam! Remélem, Angiolotto, van némi friss tejed, mert tegnap dél óta úton vagyok, s egy falatot sem ettem. Ne aggódj, jól megfizetlek érte – mondja, s megcsörgeti övéről lelógó csinos, vörös bőrerszénykéjét.
Angiolo egy gránitkő tömb mögül előszed egy darab sajtot és egy csupor tejet. Szabadkozik, amiért kenyeret nem tud hozzá kínálni, de a férfi friss gesztenyés le- pényt vesz elő a nyeregtáskájából, és megosztja a fiúval.
Egy ideig csendben eszegetnek aztán a fiú nem tudja megállni, és megkérdezi: – Uram, megmondaná, mit keres Luccában? Fogadni mernék, hogy nem e vi- dékről való.
– Valóban, északon születtem, Lombardiában, a Pó folyó partján. Mesteremet, Visconti Teboldót ebben az évben koronázták pápává X. Gergely néven. Két hold- tölte telt el mióta kilovagoltam Róma flaminiai kapuján egy küldetéssel.
Angiolo nem teljesen érti az idegent, így, kíváncsi fiú lévén, tovább kérdez: – És miféle küldetéssel! A lovas elmosolyodik:
– Őszentsége azt akarja, hogy a legjobb mesterek utazzanak Rómába, hogy a neki kijáró szépséggel ajándékozhassák meg az Örök Várost. Az én feladatom, hogy megtaláljam a legjobb építészeket, szobrászokat és festőket, és m eggyőzzem őket, hogy álljanak Őszentsége szolgálatába.
A fiú eltöpreng:
– És honnan ismered fel a legjobb mesterembereket!
– Ó, az ember kérdezősködik, meghallgatja a történeteket, megnézi a templo- mokat, palotákat – itt árnyalatnyi önelégültség jelenik meg a lovas arcán. – De van egy saját tesztem is. Bárkit, akit jónak vélek, megkérem, hogy rajzoljon egy tökéle- tes kört, egy könyöknyi átmérővel, szabad kézzel. Ha valóban nagyon jó, akkor ar- ra kérem, hogy rajzoljon valamit, ami egészen kör alakú. De körző vagy egy közé- pen lefogott kötél nélkül kevesen jutnak a tökéletesnek akárcsak a közelébe is.
Angiolo kotorászni kezd a tegnap esti tűz hamujában, és megragad egy elsze- nesedett botot.
– Úgy érti, így? – és egyetlen finom mozdulattal tökéletes kört rajzol a kőtömb- re, amin ettek.
A pápa követe megvakarja a fejét. A fiúra néz, aztán a körre a kövön, majd a dombokra,
– Nem rossz, egyáltalán nem rossz – mondja. – De hogy állsz a valóságos dol- gokkal? Rajzoltál már valaha embereket, vagy, mondjuk, állatokat?
Most Angiolón a sor, hogy m osolyogjon. Rápillant a napon heverésző kövér ve- zérkosra, és néhány gyors vonással olyannyira élethűen rajzolja meg, hogy már csak az Úr lehelete hiányzik ahhoz, hogy bégetni kezdjen. A római lovas mélyen gondolataiba merül.
Ez annak a történetnek az egyik változata, amely a nagy festő, Giotto felfedezését meséli el. A történetet Olaszország minden iskolás diákja hal- lotta vagy olvasta, valószínűleg többször is életében. A tankönyvekben és szöveggyűjteményekben különféle ábrázolások mutatják Angiolottót, amint a kört rajzolja, valamint a követet, aki megdöbbenten nézi, vagy ahogy Angiolotto a birkát rajzolja, miközben a lovas a fejét tartja csodál- kozva. A történet folytatása elmeséli, hogyan vitte el a pápai követ a fiút a híres Cimabue műhelyébe, hogy ott megtanulja a festészet tudományát. Giotto – ahogy nemsokára a fiút elnevezték – hamarosan egyik ámulatba ejtő képet festette a másik után. Hírneve hamar túlszárnyalta mesteréét, és
Itália vagy talán az egész keresztény világ legnevesebb művészeként vált ismertté. A történetet Európában a legtöbb művelt ember ismeri és nagy becsben tartja.
Sajnos más jó történetekhez hasonlóan a valóság helyett ez a történet is inkább saját lelki szükségleteinket tükrözi. Amikor nemrég anyagokat kerestem Giotto gyermekkoráról az egyik neves egyetemi könyvtárban, 102 kötetet is találtam, ám egyik sem állította, hogy bármi információja lenne Giotto gyermekkoráról vagy akár élete első harminc évéről. A tipi- kus életrajz a kővetkezőképpen kezdődik: „A dokumentumok szerint Giotto 1266-ban született Vespignano di Mugellóban vagy Firenzében, fia-
talkoráról semmi sem ismert, csupán legendák maradtak fenn. Az első adatok
művészi tanulmányainak kezdetétől, Assisiból származnak, azonban ezek is homályosak és nehezen alátámaszthatók” (kiemelés a szerzőtől).
Minden kötet egyetért abban, hogy Giotto stílusa rendkívül újszerű volt, hogy újjáélesztette a festészet halott művészetét, és előkészítette a művészetek egy évszázaddal későbbi reneszánszát. Korán megnyilvánuló zsenialitása azonban a mítosz tárgykörébe tartozik, és az élettörténetét be- lengő legendák rámutatnak, milyen nagy szükségünk van rá, hogy a dol- gok kiismerhetőek és értelmesek legyenek. Ha valakiből kiválóság lesz, azt akarjuk hinni, hogy a zsenialitás tévedhetetlen jelei már kezdettől fogva mindenki számára nyilvánvalóak voltak. Legyen szó Buddháról, Jézusról, Mozartról, Edisonról vagy Einsteinről, a zsenialitásnak már az élet korai szakaszában fel kellett fednie magát.
Korán megjelenő tehetsége alapján tulajdonképpen meg lehet mon- dani, hogy egy gyerek kreatív lesz-e, vagy sem. Néhány gyerek valóban a hihetetlenül korán megnyilvánuló tehetség jeleit mutatja egyik vagy másik tartományban: Mozart már nagyon fiatalon elismert zongoristának és ze- neszerzőnek számított, Picasso igen szép képeket rajzolt már kisfiú korá- ban. Sok nagyhírű tudós osztályt ugrott és gyors észjárásával megdöbben- tette a nálánál idősebbeket. Ám sok olyan gyereket is ismerünk, akiknek korai ígéretessége szép lassan kifújt, és a történelemkönyvekben semmi- lyen nyomot nem hagytak maguk után.
A gyerekek, lehetnek bármilyen tehetségesek, mégsem lesznek krea- tívak, mert a kreativitáshoz hozzátartozik a cselekvés- vagy gondolko-
dásmódok megváltoztatása, ehhez viszont az egyénnek előbb el kell sajátí- tania a régi cselekvés- vagy gondolkodásmódokat. Bármily tehetséges is egy gyerek, erre nem képes. A tizenéves Mozart lehetett ugyanolyan elis- mert, mint bármely akkor élő zenész, amíg a zeneszerzés módszertanát nem vette komolyan, addig nem változtathatta meg a zeneszerzés addigi gyakorlatát. Ehhez pedig az kellett, hogy legalább egy évtizedig tanulmá- nyozza a zeneszerzés tartományát, és ezután jó néhány jól sikerült művet írjon. Ám ha a kreatív személy gyermekkorának valódi eredményei sem- miben sem különböznek sok más gyermekétől, akik soha, semmilyen ki- emelkedőt nem alkotnak majd, az emberi elme minden tőle telhetőt meg- tesz azért, hogy kárpótlandó a valóság fantáziahiányát történeteket szőjön.
Mindannyian ismerjük a mechanizmust, amely ilyen történeteket gyárt, hiszen magunk is ehhez folyamodunk, ha saját vagy gyerekeink éle- tét érdekesebbé és értelmesebbé szeretnénk tenni. Például a kis Jennifernek megjelenik egy verse az általános iskolai irodalmi újságban; szülei hamarosan mesélni kezdik, milyen okos dolgokat mondott egészen kicsi korában, hogy mennyire szerette a gyermekdalokat hallgatni, és hogy milyen korán felismerte a leírt szavakat, és így tovább. Ha ezek után Jennifer valóban író lesz, gyerekkorának történetei minden addiginál job- ban a korán megnyilvánuló tehetségére lesznek kihegyezve. Nem azért, mert bárki is tudatosan meg akarná változtatni az igazságot, hanem azért, mert ahogy egy történetet újra és újra elmesélünk, afelé hajlunk, hogy ki- emeljük az utólag fontosnak érzett részeket, és kivegyük belőle azokat, amelyek ellentmondanak a történet lényegének. Belső konzisztencia- érzésünk követeli ezt, és ettől a hallgatóság is jobban értékeli a történetet. Jennifer története minden egyes elmeséléssel jelentőségteljesebbé válik. Így születnek a legendák.
Csodálatos kíváncsiság
Gyerekkorban nem beszélhetünk kreatív személyiségekről, de min- den kreatív felnőtt volt egyszer gyerek, így van értelme megkérdeznünk, hogy milyenek voltak a kreatív egyének gyermekkorukban, vagy hogy mi- féle események alakították életük korai szakaszát azoknak, akik később valami kreatívat alkottak. Ám ha megvizsgáljuk, mi az, ami ismeri a ki-
emelkedő kreatív személyek gyermekkorából, nem nagyon találunk bár- miféle következetes mintázatot.
Néhány gyerek, aki később lenyűgözte a világot, már a bölcsőben egészen figyelemreméltó volt. Sokukban azonban egy szikrányi szokatlan tehetség sem mutatkozott. A fiatal Einstein nem volt csodagyerek. Winston Churchill államférfiúi adottságai csupán akkor váltak nyilvánvalóvá, ami- kor középkorú lett. Tolsztoj, Kafka és Proust zsenialitásukkal nem nyűgöz- ték le a náluk idősebbeket.
Ugyanez érvényes interjúalanyainkra is. Egyesek, például a fizikus, Manfred Eigen vagy a zenész Ravi Shankar szokatlan tehetsége saját tar- tományukban már tízéves koruk előtt megnyilvánult. Mások, mint például a kémikus Linus Pauling vagy az író Robertson Davies a húszas éveikben nyíltak meg. John Reed, a Citicorp vezérigazgatója negyvenes éveiben fej- tett ki döntő befolyást a bankvilágra; Enrico Randone, az Assicurazioni Generali biztosítási konglomerátumóriás elnöke hetvenes évei végén vál- toztatta meg hosszú időre az általa vezetett vállalatot. John Gardner az öt- venes évei közepén fedezte fel politikai adottságait, amikor Johnson elnök felkérte, hogy legyen az egészségügyi, oktatásügyi, és népjóléti miniszter, Barry Commoner pedig nagyjából ugyanebben a korban döntött úgy, hogy otthagyja az elméleti tudományt, és elindítja saját környezetvédelmi moz- galmát. A késői virágzás mindezen eseteiben a korai évek legjobb esetben is csak ízelítőt adhatnak a végül kiválasztott tartományban megmutatkozó felkészültségünkről.
Ha nem kell is csodagyereknek lenni ahhoz, hogy az ember később kreatívvá váljon, a megszokottnál buzgóbb kíváncsiság a környezet iránt, úgy tűnik, szükséges feltétel. Gyakorlatilag mindenki, aki egy tartomány- ban valami újat hozott létre, emlékszik arra az áhítatra, amit az élet rejté- lyei keltettek benne, és temérdek anekdotával tud szolgálni arról, hogy mi- féle erőfeszítéseket tett ezek megoldására.
A következő, Charles Darwin fiatalkoráról szóló történet jó példa a kreatív személyeknek tulajdonított élénk érdeklődésre és kíváncsiságra. Egy nap, amikor otthona közelében sétált az erdőben, észrevett egy nagy bogarat, amely sietve elrejtőzött a fakéreg alatt. Az ifjú Charles gyűjtötte a bogarakat, és ilyen még nem volt a gyűjteményében, így hát odaszaladt a
fához, lehántotta a kérget, és megfogta a bogarat. Ám eközben észrevette, hogy két másik faj példánya is ott bújt meg. A bogarak olyan nagyok vol- tak, hogy csak egy fért mindegyik kezébe, így a harmadikat egy gyors mozdulattal a szájába tette. Egészen hazáig szaladt velük, miközben a szá- jában lévő bogár a torka felé próbált menekülni.
Vera Rubin kinézett hálószobája ablakán, és hétévesen, családja ek- kor költözött a város peremére, életében először meglátta a csillagos eget. Elsöprő erejű élmény volt. Attól a pillanattól kezdve nem tudta elképzelni, hogy ne a csillagok tanulmányozásával töltse az életét. A fizikus Hans Bethe emlékszik rá, hogy ötéves korától fogva akkor érezte magát a leg- jobban, amikor számokkal játszott. Nyolcéves korában már hosszú táblá- zatokat csinált a kettő és más egész számok hatványaiból. Nem mintha kü- lönlegesen jó lett volna ebben, de ezt minden másnál jobban élvezte. John Bardeen, az egyetlen ember, aki kétszer kapott fizikai Nobel-díjat, jó tanu- ló volt – harmadikból hetedikbe ugrott –, de a matek iránt tízéves koráig nem érdeklődött. Ezután viszont a matek lett kedvenc időtöltése; ha tehet- te, matekfeladatokat oldott meg. Linus Pauling, szintén kettős Nobel-díjas, a kémiával még iskolába kerülése előtt esett szerelembe, miközben apjá- nak segített a patikában gyógyszereket kikeverni. A fizikus John Wheeler így emlékszik: „Három- vagy négyéves lehettem, anyám fürdetett a für- dőkádban, amikor megkérdeztem tőle, hogy milyen nagy lehet az univer- zum… és a világ… és azon túl. Anyám persze megrökönyödött, annyira, amennyire én is megrökönyödöm azóta mindig.”
Robertson Davies folyton írt az iskolában, s díjakat nyert esszéivel. Elisabeth Noelle-Neumann, a közvélemény-kutatás európai nagyasszonya kisgyerekként képzeletbeli közösségeket épített: „Amikor kicsi voltam, kedvenc játékaim nem babák voltak, hanem fadarabok, melyekből, falva- kat építettem – fákat, házakat, kerítéseket, állatokat és sok különféle épüle- tet, például egy városházát. És tízéves koromban két vagy három napot is eltöltöttem azzal, hogy a falu lakóinak életéről történeteket találtam ki.” Jacob Rabinowot, a szabadalmaztatott találmányok számának és sokféle- ségének tekintetében az egyik legtermékenyebb feltalálót apja cipőkészítő gépe nyűgözte le gyermekként Szibériában, és attól fogva minden gépet, amit meglátott, megvizsgált, és megpróbálta megérteni működésüket. A neurofiziológus, Brenda Milner így írja le önmagát:
Az egyik legfontosabb dolog az életemben mindig is a kíváncsiság volt, és való- jában még ma is az. Hihetetlenül érdekel minden, ami körülvesz, legyen az bármi- lyen apróság. Anyám mindig azt gondolta, hogy egyszerűen csak túl sokat kérde- zősködöm más emberek dolgairól. De nemcsak az emberekről volt szó, hanem a körülöttem lévő dolgokról is. Mindent észreveszek.
A szociológus David Riesman azt mondja: „Ha azt kérded, mi moti- vál, talán a kíváncsiságot említeném.” Mégis, az előbb említettek közül senki sem volt csodagyerek, Darwin se, Riesman se, vagy akár csak tehet- séges gyerek, abban az értelemben, ahogy e szavakat ma használjuk. De óriási érdeklődéssel, égető kíváncsisággal közeledtek környezetük leg- alább egy aspektusa felé. Legyen szó hangokról vagy számokról, emberek- ről vagy csillagokról, gépekről vagy rovarokról – az elragadtatás jelen volt, és általában az egyén egész életén át tartott.
Való igaz, hogy ezek a gyerekkori emlékek még inkább utólagos tor- zítások célpontjaivá válhatnak, olyasféle romantizálás áldozatává, amely arra vezetett bennünket, hogy ne bízzunk meg a Giottóéhoz hasonló tör- ténetekben, amelyek csodagyerek szintű korai képességekről számolnak be. Könnyen lehet, hogy ezek a történetek is nagyrészt post hoc keletkeztek, bár én személy szerint azt hiszem, hogy nem. Amikor a nyolcvanas vagy kilencvenes éveiket taposó emberek első elragadtatásaikról mesélnek, olyan konkrétsággal teszik ezt, amely hitelesnek tűnik. Néha tárgyi bizo- nyíték is rendelkezésre áll: egy régi, gyerekkorban épített távcső, egy sza- kadt könyv, ami sok évvel korábban az ihletet adta, egy fiatalkori vers vagy rajz. Vagyis amíg ezek az emberek nem feltétlenül voltak koraérettek eredményeik tekintetében, valószínűleg már nagyon korán elkötelezték magukat a világ valamely részének kutatása és felderítése mellett.
De honnan ez az élénk érdeklődés? Természetesen ez az igazán érde- kes kérdés. Sajnos, amíg a mainál nem tudunk sokkal többet a kreativitás- ról, addig itt is várnunk kell a határozott válasszal. A ma adható meg kö- zelítőleg legjobb válasz talán az, hogy minden gyerek érdeklődni fog bár- milyen olyan tevékenység iránt, amelyben az erőforrásokért folytatott ver- senyben valamilyen előnyre tehet szert – és itt a számukra fontos felnőttek figyelme és csodálata a legfontosabb erőforrás. Noha a kreatív egyének életük során később megtanulják önmagáért szeretni, amit csinálnak, ezt az érdeklődést először gyakran a versenyelőny váltja ki. Az a gyerek, aki
azért kap elismerést, mert ugrál és bukfencezik, valószínűleg a gimnaszti- ka iránt fog érdeklődni. Az a fiú, akinek a rajzai több dicséretet kapnak, mint a barátaié, a művészetek iránt fog érdeklődni.
Nem feltétlenül a tehetség számít önmagában, hanem a konkrét kör- nyezetben meglévő versenyelőny. Egy szerény zenei tehetséggel megáldott lányban élénk zenei érdeklődés alakulhat ki, ha a körülötte lévők még nála is gyengébb zenei képességekkel rendelkeznek. Másfelől egy fiú, aki na- gyon jól bánik a számokkal, valószínűleg nem merül bele a matematiká- ban, ha bátyját már mindenki tehetségesnek tartja matekból, hiszen fiata- labb testvérként az idősebb árnyékában kellene felnőnie. Ehelyett inkább a második legjobb oldalát fejleszti majd, és más iránt fog érdeklődni.
Bizonyos esetekben a versenyelőny a gyerek örökségének része – ami úgymond a vérében van. Különösen a zenében vagy a matematikában te- hetséges gyerekek között a kiemelkedő teljesítmény olyan erővel nyilatko- zik meg, hogy a közönség számára nincs más választás, mint elfogadni azt (feltéve persze, hogy a közönség eléggé ismeri a zenét vagy a matemati- kát). Ilyen esetekben a gyerekek általában elfogadják őseik ajándékát, és egyre inkább érdekelni fogja őket, hogy továbbfejlesszék. Más esetekben – valószínűleg az esetek többségében – a kezdeti kíváncsiságot a környezet valamely eleme lobbantja lángra. Subrahmanyan Chandrasekhar, aki 1983- ban nyerte el a fizikai Nobel-díjat, az unokaöccse volt annak az első indiai tudósnak, aki 1930-ban ugyanezt a díjat kiérdemelte. Gyerekkorában egész családja azt várta tőle, hogy leutánozza kiemelkedő képességű nagybáty- ját. Chandrasekhar tudta, hogy amennyiben el akarja fogadtatni magát ro- konaival, és ki akarja vívni csodálatukat, jobban teszi, ha érdeklődni kezd a tudomány iránt.
Ugyanakkor nem minden tudóst érdekelt a tudomány már gyerekko-