Kopogtak, és Mrs. Wainwright dugta be a fejét.
– Kész a vacsora, Miss Keane. Épp most vettem ki a kemencéből a yorkshire-i pudingot, úgyhogy ha asztalhoz ülnének…
– Értem. Igen, hogyne, Mrs. Wainwright. – Összeszedtem magam, felkeltem a díványról, és az ebédlőbe sétáltam a férfival, aki úgy gondolta, talán gyilkos vagyok.
Mrs. Wainwright egymással szemben terített meg nekünk, a hosszú ebédlőasztal egyik végében. Montana kihúzta a nehéz széket, én pedig lerogytam, mielőtt a térdem felmondta volna a szolgálatot. Az ezüsttálcán egy palack bordeaux-i várakozott. Montana töltött nekem egy pohárral, és megszólalt:
– Sajnálom, hogy megrémítettem, de ön Bob barátja volt. El kellett mondanom. És ez különben is csak gyanú. Nincs rá bizonyítékom.
Bólintottam.
– Most már értem. Tehát ezért van itt.
Leült velem szemben, amikor Mrs. Wainwright besietett a yorkshire-i pudingos tepsivel. – Mi, uram, errefelé így szolgáljuk fel, tűzforrón és ropogósán – tájékoztatta Montanát, és egy kisebb darabot tett a tányérjára. – Hagyomány, hogy előételként szolgáljuk fel, finom mártással. Vegyen kettőt, uram. Biztos vagyok benne, hogy ízleni fog. Híres vagyok a yorkshire-imról.
– Mrs. Wainwright süti a legfinomabbat – bátorítottam Montanát, és elé toltam a mártásos csészét. Bob kedvelte az egyszerű terítéket, a sima, fehér tányérokat és az ezüst evőeszközt. A gyönyörű, finom kristálypoharak is egyszerűek voltak. Bob utálta vastag falú pohárból inni a jóféle bort. De miért is törődöm a terítékkel? Nyilván elment az eszem.
Rats az asztal alatt odajött, és lerogyott a lábamra. Lehajoltam, hogy megsimogassam, közben a tésztát pusztító Montanát figyeltem.
– Ez fantasztikus – mondta, és felnézett rám. – Eddig csak étteremben ettem ilyesmit, és az olyan volt, mint a rágós, kiszáradt palacsinta.
– Innen származik, úgyhogy most az igazit kapta. Kér még egyet? Montana megrázta a fejét.
– Ennie kéne valamit. Nem vészelheti át az éjszakát egyetlen lekváros piskótával.
Ittam egy kortyot a finom borból. Megnéztem a címkét. Bob mindig ezt szolgálta fel a marhasülthöz. Mrs. Wainwright nem felejtette el. Most a lányával, Brendával jött be, aki velem egykorú lehetett, melírozott szőke haja, a falusiakra jellemző, tiszta, rózsaszín bőre és az anyjától örökölt kék szeme volt. Két tizenéves gyereket nevelt, és a férje a városi szupermarketben dolgozott. Megkérdeztem Brendát, sikerült-e a férjének hazaérnie, mire ő azt válaszolta, hogy nem, az egyik unokatestvérénél tölti az éjszakát, mert lehetetlen közlekedni. Brenda pár háznyira lakott a főkaputól, de azt mondta, a hófúvás ellenére rendben hazajut majd.
Letették a tálakat az asztalra, elvitték az üres tányérokat, újakat tettek ki, aztán otthagytak bennünket. Automatikusan marhasülttel kínáltam Montanát; odanyújtottam a vajas- petrezselymes újkrumplit, a sült paszternákot, a kelbimbót. Épp csak a látvány kedvéért magamnak is szedtem egy kicsit, de képtelen voltam enni belőle. Inkább felhajtottam a bort. Harry Montana töltött még egy kicsit.
– Errefelé mindenki jó ember – mondtam. – És köztük is Bob volt a legjobb. Ezeknek az embereknek van rá okuk, hogy ezt tudják; úgy gondoskodott róluk, mint a régi időkben a földesurak.
Úgy tűnt, Montana nincs meghatva.
– Hadd mondjak valamit, Montana – szólaltam meg a bortól és a félelemtől hajtva. – Talán furcsán hangzik, de Bob Hardwick végtelenül jóságos volt. Kérdezzen meg bárkit errefelé. Mindig adott, nem akadékoskodott, nem várt hálát, nem várt viszonzást. Ha valaki szükséget szenvedett, és ő megtudta, csöndben kisegítette. Mindig azt mondta, hogy ő is volt ilyen helyzetben, volt érzelmi és pénzügyi gödörben. Ezért tudott engem megérteni. Tudta, honnan jöttem, hogy amikor találkoztunk, életem mélypontján voltam, és feltételek nélkül segített. Egyszerűen… megértett. Ilyen volt az igazi Bob Hardwick. – Szúrósan néztem Montanára. – Senki sem akarhatta megölni Bobot – tettem hozzá. – Senki!
– Remélem, igaza van.
Nyílt az ajtó, és Brenda bejött, hogy elvigye a tányérokat. Sajttal, szőlővel és sós keksszel megrakott tálat hozott, aztán elvette a portóis palackot a tálalóról.
– A mama máris hozza a kávét, kisasszony. Én most hazamegyek a lányaimhoz.
– Köszönöm, Brenda. – Láttam, hogy még mindig kavarog a hó az ablaküveg mögött. – Vigyázzon magára. Nem javul a helyzet odakint.
Hallottam, hogy becsukódik mögötte az ajtó. A francia, zománcozott óra, amelyen apró bronznimfák tartották a számlapot, hangosan ketyegett, és Rats testhelyzetet változtatott a lábamon. A meghitt, békés szobában marhasült és finom bor illata szállt. Jó volt itt lenni a viharos téli estén, a szívélyes, tompa megvilágításban, vagy legalábbis jó lett volna, ha Bob töltögeti a bort Montana helyett. Elöntött a méreg. Miért kellett idejönnie ennek az idegennek, és rám öntenie a szörnyű kételyeit Bob halálával kapcsolatban? Miért kell épp most havaznia, hogy itt ragadjak vele? Bármikor rég kiutasítottam volna a házból, de ma éjjel ez nem volt lehetséges.
Visszautasítottam a portóit, inkább reszkető kézzel a másik borból töltöttem magamnak. A harmadik pohárral. Számoltam. Plusz a cosmo. És mindezt éhgyomorra. Gondoltam, ennem kéne valamit, elvettem hát egy kekszet és néhány darabka morzsolódó wensleydale-i sajtot. Nem szóltam, vártam, mi lesz Montana következő lépése. Nem volt kétségem, beengedtem az ellenséget Bob kapuján.
Mrs. Wainwright bejött a kávés tálcával. Jó éjszakát kívánt, aztán magunkra hagyott bennünket.
Magamon éreztem Montana tekintetét. Ujjaim között morzsolgattam a sajtot. Tudtam, hogy fuldokolni kezdenék, ha a számba venném. Rats kimászott az asztal alól. Az ajtó felé indult, és visszanézett rám.
– Ki kell engednem Ratset – mondtam, és felálltam. Montana utánam jött.
– Olyan kicsi, és a hó nagyon nagy – mondta. –Jobb lesz, ha, ellapátolok neki egy részt. Köszönetképpen bólintottam, és azon töprengtem, hogy tud ilyen érzéketlen lenni a belőlem áradó ellenségességgel szemben, ami oly kézzelfogható, mint Charles Schulz Malac nevű alakja körül a koszfelhő. Gondolom, megszokta már a nagymenő magánnyomozó, aki kötelességének érzi, hogy megvédje a milliárdosokat, és nyilván egy vagyont keres rajtuk. Isten tudja, mennyit fizethetett neki Bob. És miért? Tudtommal Bobnak nem voltak előttem titkai sem üzleti, sem más téren. Bob őszinte volt, ha a hibáiról és a tévedéseiről esett szó, és akkor is, ha a sikereiről.
Rats tétovázott, a konyha lépcsőjén didergett, és Montanát figyelte, aki kabát nélkül ásott egy tisztást a hóban. A falnak támasztotta az ásót, felvette a kutyust, és letette a jeges földre.
Rats szánalmasan szimatolt, felállította a leggyorsabb kutyapisilés rekordját, behúzta tömzsi farkát, visszacsúszkált, és felcaplatott a lépcsőn, be a meleg konyhába. Nyomorúságom ellenére nevetnem kellett.
Megálltunk, és néztük, ahogy az eb a megszokott helyére, a tűzhely elé cibálja a régi pulóvert, amit még Bob adott neki, egy darabig a helyét keresve forgolódik, majd letottyan. A tűzhely csodálatos alkotás, tömör, kobaltkék öntöttvas kályha, amelyből finom meleg áradt, és az angol vidéki élet egyik legkellemesebb járuléka volt. Soha nem aludt ki, sőt valahogy mindig olyan hőmérsékletet biztosított, amelyen felfújtat lehet készíteni, ragut lehet párolni vagy húst lehet sütni. Forró sütőlapjának és fényes acélfedőjének nem volt szüksége világításra. A tűzhely egyúttal a kastély vizének egy részét is melegítette, és az egész ház legbarátságosabb helyévé varázsolta a konyhát.
Bob, én és a vendégek gyakran kötöttünk ki itt, körbeültük a nagy, csiszolt fenyőfa konyhaasztalt, amely már az építés óta a ház része volt, és Mrs. Wainwright csodás, ropogós, gyömbéres süteményét majszoltuk. Életem legkellemesebb éjszakáit ennél az asztalnál, kedélyes társaságban töltöttem. A konyha most kifogástalanul tiszta volt. A mosogatógép halkan búgott, a keményfa padló sötéten csillogott a sok fényezéstől. A házvezetőnő büszke lehetett a birodalmára.
– Mrs. Wainwright ma estére végzett – mondtam Montanának, aki még mindig az ajtóban állt, és engem figyelt. Elbátortalanodtam, mintha minden hamis mozdulatot észrevett volna. Egye fene. Én már csak leszedem az étkezőasztalról az utolsó edényeket, aztán elmegyek aludni.
Amikor ezt közöltem vele, Montana azonnal felajánlotta a segítségét. Ügyesen gyűjtötte kazalba a tányérokat, az ezüst evőeszközt odafogta a hüvelykujjával, nehogy leessen.
– Egész jó asztalleszedésben – jegyeztem meg.
– Gyerekkoromban egy galvestoni bisztróban voltam leszedő. – Lehet, hogy ott kellett volna maradnia – gonoszkodtam.
Nem fűzött hozzá megjegyzést, csak utánam jött a konyhába az edényekkel. Vizet engedtem a mosogatóba, mosogatószert nyomtam bele, körbetöröltem, majd leöblögettem és a fából készült szárítóra pakoltam az edényeket. Nem ajánlotta fel, hogy eltörölgeti, és ez valamiért bosszantott. Papírtörlőt vettem elő, tüntetően megszárogattam a poharakat, aztán lassan fényesítettem őket. Az üveges ajtajú konyhaszekrénybe tettem őket, a több tucat pohár mellé. Megfordultam, és némán figyelő vendégemre néztem.
– Ideje aludni – mondtam.
Kiléptem mellette a konyhából az előszobába vezető folyosóra. – Várjon!
Nem kérés volt, hanem parancs. Megpördültem.
– Mire várjak? Hogy részletesen kifejthesse a hülye elméletét Bob meggyilkolásáról? Nos, sajnálom, de nem akarom hallani. – Mellettem állt, de én dühösen elfordultam.
Ezúttal megragadta a vállamat.
– Kérem, Daisy Keane, várjon egy percet. Nem miattam, Bob kedvéért. Átadott nekem valamit, ami a magáé. Kérem, üljön le, amíg idehozom.
Kihúzott egy széket, leültetett, aztán végigsétált a folyosón az előszobába. Mogorván várakoztam. Hamarosan visszajött egy nagy, vastag, barna borítékkal, és átadta.
– Tudja, mi van benne? – kérdeztem. Megrázta a fejét.
– Bob csak megkért, hogy vigyázzak rá. Akkor kell átadnom, ha „a szükség úgy hozza”. Az ő szavait idézem.
Kihúzta velem szemben a széket, leült, az asztalra könyökölt, összekulcsolta a kezét, és rám nézett. Vetettem egy újabb pillantást különös, türkizberakásos karkötőjére, és futólag átcikázott a fejemen, miért viselhet ilyesmit egy ennyire nyilvánvalóan kemény macsó.
Ide-oda forgattam a barna borítékot. Valahogy nem volt kedvem kinyitni. Nem akartam tudni, mi az, amit Bobnak el kell mondania a síron túlról, azt akartam, hogy minden úgy maradjon, ahogy volt. Miért, jaj, miért nem tudom egyszerűen visszapergetni az időt, és újrakezdeni az egészet? Hogy ne kapjam el az influenzát, ne maradjak ágyban, és ne engedjem Bobot vezetni. Aztán eszembe jutott, mit mondott Montana: hogy ha így lett volna, már én is halott lennék.