Van még egy film, melyben Terence Hill a Colizzi-westernek mellett szerepet vállalt, és az Orghoz hasonlóan nem a maga választotta „normális” kategóriába illeszthető, ez a Barbagia, melynek producere Dino De Laurentiis, rendezője pedig Carlo Lizzani volt. A történet alapja valós esemény: az ötvenes évek közepén egy Barbagiában, vagyis az északkelet-szardíniai hegyekben, egy Istentől elrugaszkodott helyen élő bandita történetét meséli el. Az ötvenes-hatvanas években ez volt a második legnagyobb földközi-tengeri sziget, mely még napjainkban is Európa egyik legritkábban
lakott területe, és mellyel a szárazföld sokáig bűnös módon alig törődött – a Costa Smeralda turisztikai kiaknázásán túl leginkább a virágzó banditizmus, az emberrablások és a véres családi leszámolások kapcsán hallatott magáról. Barbagiában 1956-ban, egyetlen faluban több mint száz embert lőttek le. Ezen a kietlen, leszakadó gránitsziklákkal teli vidéken ekkoriban szinte csak birkapásztorok éltek. A vidék kiterjedt parafaerdőinek, olajfalugasainak és áthághatatlan mézgabozótjainak köszönhetően tökéletes hely volt az illegalitásba vonulásra. A filmben is feldolgozott tragédia helyszíne nem messze található a Costa Smeraldától.
A De Laurentiis és Lizzani által közösen megvalósított projekt kimondottan erősen dokumentarista jellegű. A főhőst, az akkor harmincéves Terence Hill által megformált Graziano Cassittát Olaszország egyik leghírhedtebb banditájának tartott Graziano Mesináról mintázták, aki csupán három esztendővel volt fiatalabb, mint az őt alakító színész. Az 1969-es szardíniai forgatás idején Mesina egy, a forgatási helyszíntől mindössze néhány kilométerre fekvő börtönben töltötte gyilkosságért kiszabott büntetését.
Lizzani addigra nevet szerzett magának társadalomkritikai filmesként, hiszen elkészítette Giuseppe de Santisszal a neorealista klasszikus Keserű rizst, valamint Roberto Rossellini háború utáni drámáját, a Németország a nulladik évbent. Terence Hill-lel Graziano Cassittaként annak a pásztornak a történetét mesélte el, aki többek között gazdag emberek elrablásával zsarolt ki nagy összegű váltságdíjakat, az így szerzett összeget pedig egy szeparatista mozgalom kiépítésére akarta fordítani. A bandita többször is látványosan kiszabadult a börtönből, és azt, hogy újra meg újra összeütközésbe került a törvénnyel, az emberek elnézik neki, mert úgy érzik, Róma, a „gyarmattartó hatalom” cserbenhagyta őket, miközben Graziano népi hőssé válik.
Terence Hill szívesen bújt a szardíniai Robin Hood bőrébe a vele egyidős Don Backy oldalán, aki Olaszországban már jól ismert énekes volt (a mai napig is aktív), később pedig színészként is befutott. A szardíniai forgatás alatt Terence Hill elárulta egy tévés stábnak: „Minden reggel félórás tornával készülök a szerepre, hogy Mesina macskaszerű mozgását imitálni tudjam. Az emberek itt Sassariban gyakran megállítanak az utcán és azt mondják: »Tényleg elképesztően hasonlít Grazianóra, az arca egészen olyan, akár az övé, csak ő kicsit alacsonyabb, mint ön.« Nagyon sokat adunk a külső megjelenésre, igyekszem úgy öltözni, úgy fésülködni, mint Graziano.”{41}
Terence Hill szeretett volna összehozni egy találkozót Graziano Mesinával, erre azonban soha nem került sor, de ez nem a színészen múlt. „A film bemutatását az igazságügy megakadályozta, mivel eljárás folyt ellenem két carabinieri miatt, akik egy lövöldözés során vesztették életüket. Később aztán felmentettek a vád alól. A film nem a valóságnak megfelelően jelenítette meg az életemet, ezért Lizzani nem is kapta meg a hozzájárulásomat, hogy bemutathassa azt. A produkció azonban már az első napokban hárommilliárd lírát hozott a konyhára” – mérgelődik Mesina még ma is. A Barbagia már rég az archívumok mélyén hevert (Németországban 1974-ben A kék szemű bandita címen mutatták be), mikor 1976-ban Graziano Mesina ismét megszökött a börtönből, és visszatért régi módszereihez: a rabláshoz és az emberrabláshoz. Nem egészen egy évvel később azonban újra elfogták. 1992-ben, mikor épp szardíniai otthonában tartózkodott eltávozáson, a hatóságok felkérték, hogy közvetítsen egy, a nemzetközi sajtó figyelmét is felkeltő emberrablási ügyben. Az elkövetők levágták áldozatuk, egy nyolcéves kisfiú fülét, és elküldték a szüleinek. Mesina segítségével a gyerek kiszabadult. 2004 novemberében Carlo Azeglio Ciampi államelnök megkegyelmezett az akkor 62 éves férfinak, aki azidáig összesen 40 évet töltött börtönben. Mesina a mai napig nem nézte meg a Barbagiát, melyben Terence Hill alakította Graziano Cassitta szerepét.
A
F I L M V I L Á G
O
L Ü M P O S Z Á N
(1970-1985)
A klasszikusok és az utópiák világába tett kitérő, valamint a dokumentarista banditafilm után Terence Hill teljes erejével újra a westernek felé fordult. Ez volt a kedvenc műfaja, ráadásul a Bud Spencerrel forgatott, Colizzi-féle Django-trilógia hozta meg számára az első jelentős sikereket is. Az 1970-ben, Spanyolországban készült A szél dühe (La collera del vento) nem volt rendkívüli film, de látásmódjában különlegesnek számított. Az olasz közreműködéssel készült spanyol western a XIX. századi Andalúziába kalauzol, és az ekkor harmincegy éves Terence Hill játszotta a főszereplőt, egy bérgyilkost alakítva. A Sergio Leone által kitalált és Giuseppe Colizzi által továbbfejlesztett, immár kissé poros Django-figuráktól eltérően a fekete öltönyös, fehér inges, valódi caballero nemes eleganciával végzi dolgát, és hadat üzen a kapzsi nagybirtokosoknak. Ahogy a cselekmény kibontakozik, úgy a gonosz alak is megvilágosodik, és egyfajta Zorróvá válik, aki a szegényeken segít. Ennek ellenére a rendező, Mario Camus, aki előzőleg Carlos Saura számára is írt forgatókönyveket (többek között a Carment), a film végén megöli a főhősét.
A szél dühe azonban kezdettől fogva egy másik western árnyékában létezett, amit Terence Hill ugyanebben az évben egy másik rendezővel és Bud Spencerrel forgatott. Az olasz versenytárs olyan sikert aratott a közönség körében, hogy a spanyol westernt forgalmazó néhány cég annak ellenére, hogy a filmet már vetítették a mozik, új változatot készíttetett, mert attól tartottak, a nézők nem bocsátják meg, ha meghal spanyol hősük. A történet végét egyszeriben nem érezték hősiesnek, így egyszerűen kivágták a zárójelenetet, melyben Marco (Terence Hill) a vonatból a vagon mellett lovagló szerelme után néz, és közben két egykori társa hátulról szitává lövi. Ezt követően a spanyol Zorro nyereséget termelően tovább élhetett.{42}
A film, mely Terence Hill számára meghozta pályafutása első kiemelkedő sikerét, 1970 decemberében került az olasz mozikba, csak néhány nappal A szél dühe után. Akárcsak három évvel korábban Giuseppe Colizzi személyében, most is a véletlen sietett az ütőképes Bud Spencer – Terence Hill kettős segítségére. Alkalmas filmprojekt után kutatva akkoriban már épp ott tartottak, hogy az összes Rómában honos produkciós társaságot felkeresik. De szerencséjük volt: a megfelelő időben megtalálták a megfelelő embert Enzo Barboni személyében.
Terence és Bud egyaránt dolgoztak már korábban a rendezővel más filmekben, mikor Barboni még operatőrként tevékenykedett. Ő is végigjárta a producereket, hátha ráharap valaki az új forgatókönyvére, mely Az ördög jobb és bal keze (Lo chiamavono Trinità, szó szerinti fordításban Trinitynek hívták) címet viselte, de nem igazán lelkesedtek érte. Így mesélte Terence Hill: »Egy futó pillantást vetettek a forgatókönyvre és csak annyit kérdeztek: »Minek kell ez a sok párbeszéd? Hol vannak a hullák?«”{43}
Miután Buddal addigra már végigböngésztek jó néhány új forgatókönyvet, és egyik sem nyerte el a tetszésüket, Italo Zingarellinél összetalálkoztak régi ismerősükkel, Enzo Barbonival, aki épp új projektjével házalt. Az eredeti vázlatban azonban csak egy főhős szerepelt, Trinity. A színészpáros pillanatok alatt meggyőzte a rendezőt és a producert is, hogy egészítsék ki a forgatókönyvet még egy főszereppel. Ezután már minden ment, mint a karikacsapás. Így idézi fel Hill: „Rögtön elhatároztuk, hogy megcsináljuk ezt a filmet, bár mindenki kockázatosnak vélte. Egy fura mozi volt sok-sok komikummal. És bár Barboni már kiszemelt két másik színészt a szerepekre, de mivel mi azonnal rendelkezésre álltunk, azt mondta, rendben, velünk forgat.”{44}
Ahogy mondani szokás: kétszer találkozunk az életben, és az egyik szerencséje a másik szerencsétlensége... Peter Martelire gondolok, akinek már Colizzi Django-westernjénél is pechje volt. Most is ő volt az egyik szerep várományosa, és újra Terence Hill ütötte ki a ringből, immár másodszor. „Ilyen az élet, rossz is van benne, de jó is”{45} – kommentálta a történteket a dél-tiroli
színész, aki 2010-ben hunyt el. Ahogy állítja, ő már Colizzinél érezte, hogy valami remek, új dolog van születőben. „És aztán előszedtek egy fiatal fickót, aki csinos volt, szőke, kék szemű és hasonlított Franco Néróra. Ez az ő pillanata volt. Igen, ez volt Terence Hill pillanata.”{46}
Az a pillanat, mikor Barboni és Zingarelli leszerződtették Terence Hillt és Bud Spencert az első Trinity-westernjükhöz, sokkal fontosabb volt, mint a Colizzival való találkozásuk. Ez a film ugyanis új korszakot nyitott a filmtörténetben.