G
uy egyedül volt a Stanborough-i Koronabíróságon lévő irodájában, és Simont hívta. Egy lány vette fel. Simon, Ted Freeman és Philip Scott recepciós lányok garmadáját alkalmazták, akik éppen annyi ideig maradtak, amíg kialakult valamiféle elképzelésük a cég természetéről és szokásairól, majd a változatosság kedvéért elmentek egy másik, hasonló munkahelyre.– Nicky? – kérdezte Guy.
– Nem – felelte a lány. – Miriam.
– Miriam – mondta Guy –, Guy Stockdale vagyok, Simon apja. Válthatnék vele pár szót? – Tárgyal – közölte lakonikusan Miriam. – És mit gondol, mikor lesz szabad? – Nem mondta. Fél hétig megbeszélései vannak. – Akkor át tudna adni neki egy üzenetet? – Oké – mondta Miriam. Matatás hallatszott, ahogy a lány papírt keresett. – Csak annyit mondjon, hogy az apja kereste, és sürgősen beszélni szeretne vele. Megadom a számomat. – Oké – ismételte Miriam.
Guy letette a telefont, s a mellette heverő jegyzettömbre nézett. A lap tetejére odaírta még reggel: „Simont hívni”, és telefonálás közben körbefirkálta a nevet, fekete kontúrt adva neki. Simon tegnap Stanborough-ban járt. Meglátogatta Laurát. Guy ezt onnan tudta, hogy Laura felhívta, és közölte, többé semmi dolga vele, és teljes egészében Simon fogja intézni az ügyeket.
– Megkérdezted őt? – kérdezte Guy, amilyen gyöngéden csak tudta.
– Arra nincs szükségem – felelte keményen és elszántan Laura, mint aki előre eldöntötte, hogy ezt fogja mondani.
– Gondolod, hogy ez tisztességes Simonnal szemben? – kérdezte Guy.
Kis szünet következett, aztán Laura az előbbi elszánt, mesterkélt hangon így válaszolt:
– Az lesz, amit ő akar – mondta. – Ég veled! – hangsúlyozta ki Laura, és letette a kagylót.
Guy az órájára pillantott. Simon bizonyára éppen vezet, s az autópályán halad. Guy felhívhatta volna a mobilján, mielőtt Hill Cottage-ba ér, és Laura kiadja neki rendkívüli utasításait. Megtehette volna, de nem tette. Ehelyett röviden, de szívből imádkozott, hogy Simon jöjjön el, és keresse meg őt a bíróság épületében, még akkor is, ha csak veszekednének. Azután igyekezett az aktuális üggyel foglalkozni.
Simon nem jött. – Reménykedj! – mondta este Merrion Londonból. – Próbálkozz! – Az előbbi könnyebb, mint az utóbbi. – Azért az utóbbi többnyire hatásosabb. – Annyira puritán vagy… – Jól vagy? – kérdezte Merrion. – Nem – felelte Guy. – Ma este nem.
Mindezek után Guynak nehezére esett koncentrálnia a bíróságon. Kétszer is rendreutasították.
– Bíró úr – mondta szinte fülsértően a vád képviselője. – Bíró úr, a leirat
nyolcadik oldalára utaltam.
Egy órával később egy agyongyötört tanú, akit már tíz perce megmenthetett volna az ügyésztől, kétségbeesetten fordult felé, és szinte kiáltotta:
– Gondolják, hogy azért vártam tizenhárom hónapot erre a tárgyalásra, hogy
hazudjak?
Guy bocsánatot kért. Kétszer is bocsánatot kért. Úgy érezte, meg kell tennie. Az ügyvéd önelégültnek tűnt, a tanú döbbentnek. Guy rátette a kezét a vastag jogi könyvre, amely mindig ott feküdt előtte a tárgyalásokon – Blackstone bűnügyi
praxisa (sötétkékarany) –, hogy összeszedje a gondolatait. Amikor a teremszolga
fél ötkor felszólította a helyiségben tartózkodókat, hogy álljanak fel, mert a bíró úr kivonul, Guy furcsán gyöngének, szinte kábának érezte magát, mintha valami tökéletesen ismeretlenhez próbálna hozzászokni. – Jól van, bíró úr? – kérdezte tőle a bíróság vezetője az előcsarnokban. – Igen, köszönöm, Martin, jól vagyok… – Kissé sápadt… – A kettes tárgyalóban nincs túl sok levegő, már te is tapasztaltad. – Hát nem furcsa? Akik nem képesek megtervezni a biztonsági berendezéseket, a szellőzést sem tudják megtervezni.
A tárgyaláson részt vevő két ügyvéd libegő talárban, lendületesen ment el mellettük. – Jó éjszakát, bíró úr! – Jó éjszakát! – mondta Guy. – Félelmetes szálloda – mondta az egyik ügyvéd. – Félelmetes. Kupleráj volt. – Ma is az. Martin Guyra vigyorgott. – A Harangban szálltak meg… – Kupleráj? – Nem túlzottan sikeres, bíró úr. Hozzak egy kis vizet? – Köszönöm, Martin, semmi baj. Majd kinyitom a szobámban az ablakot. Guy az ügyvédek irodái felé vezető folyosó felé indult. Martin és a teremszolga
is kijöttek a tárgyaló oldalajtaján, s mindketten őt figyelték. – Most nagyon látszik rajta a kor – mondta a teremszolga –, pedig általában nem szokott. – Valami nem stimmel – mondta Martin. Guy bement az ajtón, és gondosan becsukta maga után. A maratott üvegen át látták árnyékát. Árnyékkarja felemelkedett, s levette a parókáját. – Micsoda? – Azt hiszem, nem jár haza éjszakára – mondta Martin. – Akkor hová megy? – Pinns Green felé. És péntekenként úgy iszkol a vasútállomásra, mint a nyúl. – Utána ment?
– Nem – mondta Martin –, de észrevettem. Úgy fest, mint aki valamin folyamatosan gyötrődik, nem? Maga szerint boldog embernek látszik?
Gwen Palmer a vonaton akarta elfogyasztani az otthonról hozott szendvicseket. Merrion bizonyára nevetve mondta volna, hogy olyan, akár egy nyugdíjas, aki kirándulni megy. Pedig még tíz éve van hátra a nyugdíjig. Ám Gwennek éppen elegendő volt az utazás Londonba, nem kívánt még a vasúti büfé kocsi miatt is aggódni, ahol a kiszolgáló nem vesz esetleg tudomást róla, mert inkább röviditalt tölt a tagbaszakadt férfi utasoknak. Szeretett volna kora este Londonba érni, hátha egyedül találja Merriont. Gwennek összeszorult a gyomra, amikor az estére gondolt, nem is szólva a hosszú vonatozásról meg a számára szinte ismeretlen Londonról. Majd fogok egy taxit, gondolta. Jobbnak látta, ha nem nehezíti meg magának a dolgokat a kelleténél jobban, ezért készített otthon szendvicseket, s ezért ül majd taxiba.
A Merrionnal folytatott utolsó telefonbeszélgetés alatt Gwen rájött, hogy gondolatban, szóban és tettben milyen borzasztóan eltávolodtak egymástól. S néha nehezére esett elhinnie, hogy Merrion gyerekkora és kamaszkora úgy zajlott le, ahogy. Gwen persze büszke volt Merrionra. Melyik anya ne lenne büszke a lányára, aki olyan szakmai sikereket ért el, mint Merrion? De Gwennek mégis az a rossz érzése volt, hogy lánya élete minden sikere ellenére rossz irányt vett, s olyan útra tért, amely szinte elkerülhetetlenül távolodik el attól, amit Gwen egész életében a női lét kiteljesedésének tartott. Ha megpróbálta ezt megemlíteni, Merrion azt felelte, hogy nem érti őt, sőt egyszer mérgesen hozzátette, hogy Gwennek fogalma sincs semmiről.
– De van! – felelte egy konyharuhát szorongatva szintén dühösen Gwen. – Igenis van. Kétszer voltam férjnél, anya vagyok, amit viszont te nem mondhatsz el magadról.
– Követem a példád – válaszolta nyugodt hangon Merrion. – Férjhez megyek. Én is férjes asszony leszek.
Gwen elsírta magát, pedig nem akarta, de a könnyei megállíthatatlanul potyogni kezdtek, mielőtt úrrá lehetett volna rajtuk.
– Jaj, Merrion…
– Ne! – mondta Merrion.
– Én mondom neked, hogy ne! – kiáltotta Gwen. – Téged kell leállítani, mielőtt eltékozlod az életed!
Merrion nem szólt semmit. Felállt a konyhaasztal mellől, felvette a kabátját, a kezére akasztotta a ridiküljét meg az aktatáskáját, és kisétált a házból. Rá se pillantott Gwenre, és nem is szólt hozzá. Még csak vissza se nézett. Egyszer sem.
Ez három héttel ezelőtt történt. Gwen sokat gondolkodott a három hét alatt. Gondolatban felsorolta mindazt, amit szerinte Merrion rosszul csinál, mindazt, amitől végül úgy fogja érezni, hogy az élete fabatkát sem ért. Persze minden rossznak az a férfi volt az oka! Az az átkozott férfi a műveltségével, a ranglétrán elfoglalt helyével, a feleségével, a gyerekeivel meg az unokáival. Gwen néha képtelen volt megérteni Merrion makacsságát Guy Stockdale-lel kapcsolatban. Hét év! Hét évet már elpazarolt rá az életéből, és most játszi könnyedséggel dobná el az egészet. Feleségül megy hozzá! Gwennek már azt is nehezére esett megemésztenie, hogy lefekszik vele, no, de a házasság! Hosszú, képzeletbeli beszélgetéseket folytatott Merrionnal útban a munkahelyére. Rájött, hogy amikor Merrion nincs ott testi valójában, a szavak könnyen jönnek – dühösen dőlnek belőle. Ezeken a sétákon Gwen haragosan és némán mindent elmondott Merrionnak: mindent, ami történt vele, azt miként érzett, hogyan birkózott meg a problémákkal, és mindez hogyan tette jogává és kötelességévé, hogy megakadályozza Merriont abban, hogy elpazarolja az életét. Néha annyira átérezte, amit némán előadott, hogy a nyílt utcán sírva fakadt. Lehetetlen volt elhinni, hogy Merrion nem látja, mennyire fontos Gwennek. Aztán fájón tapasztalta, hogy Merrion nem telefonál. Azóta nem telefonált, amióta volt az a kellemetlen szóváltásuk Gwennél. Túl sokan nem hívták Gwent egyébként se, de Merrion hívásai nagyon fontosak voltak számára. Bármit gondolt is Gwen a lánya londoni életével kapcsolatban, izgalommal hallgatta Merrion beszámolóját a nagyvárosban történtekről. Felmerült benne, hogy ha eltökélten nem vesz tudomást lánya magánéletéről, akkor talán meggondolja magát. Ahelyett, hogy elmondana Gwennek bizonyos dolgokat, és végighallgatná kritikáját, nem fog mondani semmit. Ritka látogatásait pedig beszünteti. Sőt a telefonhívásokat is. És ezzel többé „nem fér hozzá” Merrionhoz és – amennyire ő látta – a jövőjéhez. Ha megszakad a kapcsolata Merrionnal, onnantól kezdve csak a falat bámulhatja.
Megfordult a fejében, hogy felhívja. Gwen szerette, ha hívták, de irtózott attól, hogy ő telefonáljon. Eszébe jutott Merrion üzenetrögzítője, s az is, hogy Guy is felveheti. Hirtelen azonban merész ötlete támadt! Egyszerűen elmegy Londonba. Olyan napot választ, amikor másnap nem dolgozik. Egy késő délutáni vonattal
Cardiffból Londonba utazhat, s felkeresheti Merriont a lakásán. Csak úgy. Egyszerűen megteszi. Ha Merrion nincs otthon, ír egy üzenetet, és bedugja az ajtó alatt. Ez majdnem olyan hatásos, mintha találkoznának. Bárhogy lesz is, gondolta Gwen, érdemes nekivágni.
Gond nélkül sikerült taxit fognia a Paddington állomásnál. Esteledett, és a szitáló eső elhomályosította az autók és kirakatok fényeit. Gwen kivette táskájából az esernyőjét. Ha Merrion nincs otthon, és hosszan kell várakoznia az esőben, bizonyára bőrig ázik majd. Kiszámította, hogy két órát van ideje ácsorogni a ház előtt, azután hívnia kell egy másik taxit, és vissza kell mennie a Paddington állomásra a vonathoz.
A taxi egy hatalmas, fehér teraszos házakkal teli, széles utcán állt meg, a házak utcafrontja építészetileg kifejezetten unalmas volt, csak a széles lépcsők fölé emelkedett oszlopos homlokzat. Amennyire Gwen a félhomályban látta, az utca végén mintha fák lettek volna. Kiszállt az autóból, kezében a ridiküljével, a sportszatyrával meg az esernyőjével, és túlságosan sok borravalót adott a taxisnak attól tartva, hogy keveset ad. Te kis csacsi, gondolta. Felment a lépcsőn. A kaputelefon gyenge fényénél alig tudta kiolvasni a neveket. „Palmer M. 6. lakás.”, állt a legfelsőn. Gwen mély levegőt vett, és becsukta a szemét. Aztán kinyitotta, és megnyomta a gombot. Recsegés, zümmögés, újabb recsegés. Egy férfihang szólt bele: – Drágám? Itthon hagytad a kulcsot? Gwen megdermedt. Iszonyodva nézett a kaputelefonra. – Merrion? – kérdezte a férfihang. – Merrion? Gwen egyet hátralépett. – Ki az? – kérdezte a férfi. – Ki van ott?
Gwen hallgatott. Egyre a kaputelefont nézve a lépcső széléig hátrált. Apró sóhajtás hallatszott, aztán határozott kattanás, mint amikor leteszik a telefont, majd csönd. Gwen az egyik hatalmas oszlopnak dőlt. Határozott, nagy, fekete számokkal állt rajta: 43. Gwen ismét a kaputelefont nézte. Biztosan ő az.
Az asszony egyszeriben nagyon furcsán kezdte érezni magát, mintha sokk érte volna. Engedelmesen mélyeket lélegzett, az oszlopnak dőlve, csukott szemmel. Majd újra kinyitotta a szemét.
Odafenn van, mondta magának. Odafenn Merrion lakásában, és Merrion még nincs otthon. Gwen, nem mered. Vagy mégis?
Egy pillanatra kihúzta magát. Elrakta az esernyőjét, a bal kezébe fogta a ridikült és a szatyrot, határozottan a kaputelefonhoz lépett, és újra megnyomta a gombot. Ismét recsegés, majd zümmögés, majd a férfihang:
– Vagy mondja meg, mit akar, vagy menjen el! Gwen közel hajolt a kaputelefonhoz.
Csönd volt, rövid, intenzív csönd, aztán berregés hallatszott, és a férfi azt mondta: – A kapu befelé nyílik. Jöjjön be!
Gwen benyomta a kaput, ami rögtön nyílt, ő pedig belépett a hosszú, magas előcsarnokba. A lépcső korlátjának magasságban végigfutó peremen rengeteg szétszórt levél hevert, a többi pedig szanaszét a kövön. Gwen nem látta helyénvalónak, hogy a leveleken taposson, így óvatosan lépkedett, hogy kikerülje őket. A lépcső aljához ért, kezét a korlátra tette. Valaki gyorsan, futva jött lefelé. Gwen hat lépcsőfoknyit tett meg fölfelé, majdnem az első fordulóig, és egyszerre csak ott állt előtte a férfi.
– Mrs. Palmer…
Gwen nem szólt semmit, csak szorosan markolta a korlátot. A férfi lejjebb jött, így immár ugyanazon a lépcsőfokon álltak. A nő végigmérte: sötét öltönyt viselt, a cipője fényesen csillogott. Guy az asszony csomagjaiért nyúlt.
– Hadd vigyem én! Sajnálom, de rossz a lift. Gyalog kell menjünk.
Gwen szólásra nyitotta a száját, hogy elmondja, nem számít. Jóképű fickó, gondolta. Merrion nem mondta, hogy jóképű, nem mondta, hogy ha az ember nem tudja, hány éves, magától ki nem találná. De hát ő nem engedte, hogy a lánya beszéljen róla, nem igaz? Nem hagyta, hogy Merrion bármit meséljen Guy Stockdale-ről, mintha attól vált volna valósággá holmi kellemetlen, valószínűtlen gondolat helyett, amelyből úgysem lesz soha semmi.
Együtt lépkedtek fölfelé. A férfi félig Gwen felé fordult, akinek csomagját a jobb kezében vitte, a bal kezét pedig félig kinyújtotta, mintha segíteni próbált volna az asszonynak. A férfinak meg sem kottyant a számtalan lépcsőfok, de ő kifulladt. Reménykedett, hogy nem kell megállnia, mielőtt felérnek; nem szerette volna, ha gyengének látják. – Gondolom – mondta a férfi –, azt remélte, Merriont találja itt, nem engem. Gwen bólintott. – Szerdánként nem szoktam feljönni Londonba, de nehéz napom volt, így mégis így döntöttem. Gwen újra bólintott, tekintetével a lépcsőt borító szőnyeg virágmintáját bámulta. – Merrion bármelyik percben megjöhet. Ma Peterborough-ban volt. Nagyon fog örülni önnek. – Nem hiszem – pihegte Gwen. Ez a két szó volt, amit először mondott a férfinak. Guy megfogta a könyökét.
– Még egy forduló. Képzelje el, szegény szállítókat, akik megpróbálnak bútort felhozni az emeletre.
Vagy egy csecsemőt, gondolta Gwen, bár nem akarta. Megpróbálta elhúzni a
karját, de a férfi erősen fogta. Végre felértek, s Gwen egy krémszínű ajtó előtt találta magát, mely mellett terrakotta cserépben egy fügefa díszelgett.
Gwent előreengedje. Az asszony lassan belépett, ide-oda forgatta a fejét, s magába itta a látványt. Minden nagyon világos és színtelen volt. Gwen olyannak látta, amilyenek a képeslapokban lévő lakások, ahol minden gondosan van összeválogatva, hogy kiadjon egy egészet.
Guy lerakta Gwen csomagjait a hosszú, krémszínű kanapé mellé. – Főzhetek egy teát? Vagy esetleg inna egy pohár bort?
– Teát kérnék – mondta Gwen. A férfi a kanapéra mutatott:
– Foglaljon helyet. – Majd habozva hozzátette: – A fürdőszoba a hálószobából nyílik.
A hálószoba! Gwen nyelt egyet. Leült a krémszínű kanapéra. Alacsony, faragott
lábú asztal volt előtte tele könyvekkel, magazinokkal és az újsággal, amelyet Guy olvashatott, amikor Gwen becsöngetett. Az asztalon lévő vázában sötét rozsdavörös perui liliom volt. Praktikus. A lakkozott fapadlót szőnyegek borították, amelyeket csíkok és négyzetek díszítettek – nem virágok. Látszott rajta, hogy Merrion valahonnan külföldről rendelhette. Gwen végignézett a szobában. A liliomokon kívül nem volt más növény a helyiségben. Merrion sosem viselt virágos ruhát. Gwen nem tudott visszaemlékezni olyan alkalomra, amikor bármi virágosban látta volna Merriont, még nyáron sem.
Guy előjött onnan, ahol Gwen szerint a kis konyha lehetett, és egy tálcát tett az asszony elé. Kis, fehér teáskanna volt rajta, fehér teáscsésze, és egy szögletes, kék dobozban kockacukor.
– Elnézést a cukortartóért – mondta Guy. – Tölt magának?
Gwen bólintott. Guy az asztal túloldalára ment, és leült egy alacsony székre az asszonnyal szemben.
– Örülök, hogy megismerhetem – mondta bizonytalanul.
Gwen teát töltött, tejet tett bele és egy szem kockacukrot. Guy a kanálról megfeledkezett. Gwen kissé meglötykölte a teát, hogy a cukor könnyebben feloldódjon. Itt vagyok, gondolta. Eljött Londonba, megtalálta Merrion lakását, becsöngetett, és feljött: ezzel a férfival. Nem szabad elszalasztania a lehetőséget.
– Mondani akarok magának valamit – szólt.
Guy várt. Kissé előredőlt, s a térdén könyökölve nézte az asszonyt. – Tönkreteszi a lányom életét – mondta Gwen.
A férfi lehajtotta a fejét. Gwen felvette a csészéjét – a keze eléggé remegett –, ivott egy kortyot. – Nem arról van szó, hogy nem szereti. Azt tudom, hogy ő szereti magát. De egy maga korabeli férfi mit kezd egy harmincegy éves lánnyal? Guy felnézett Gwenre. A szeme fátyolos volt. Szomorú. – Önzés – mondta Gwen. Letette a csészét. – Nem akartam ezt mondani, elvégre látni sem akartam magát. De most, hogy itt vagyok, muszáj. Nem bocsátanám meg
magamnak, ha nem tenném. Magának megvan mindene, amije neki nem lesz, mert maga túl öreg ahhoz, hogy biztosítsa számára. És ha gyereket szeretne? Guy egy pillanatra eltakarta a szemét. – Ha gyereket szül – folytatta Gwen –, maga halott lesz, mire az a gyerek felnő. Erre gondolt már? – Igen – mondta Guy.
– Ő pedig hosszú éveken át egyedül lesz. Normális családi élete soha nem lesz. Vagy nem úgy, ahogy magának.
– Ezt én is mondtam neki – mondta Guy. – Igazán?
– És az a válasza, hogy tudja, és többre tartja ezt a kapcsolatot velem, mint bármilyen más alternatívát.
Gwen ivott még egy kortyot.
– De nem is ismer mást, csak magát. Volt egy fiúja, amikor először jött Londonba, de az nem számít. Nem volt soha senki, csak maga. Lehetőséget sem adott neki. – Nem tartóztattam az akarata ellenére… – De nem is hagyta el, nem igaz? Nem mondta azt neki, hogy bocsánat, Merrion, de feleségem van és családi kötelezettségeim, és számomra ezek fontosabbak, igaz? Nem tért vissza oda, ahová tartozik, igaz? – Nem, de…
– Összetörte volna a szívét – folytatta Gwen, ámulva, hogy a szavak éppoly könnyedén jönnek, mint azoknál a néma, egyoldalú beszélgetéseknél, amelyeket gondolatban Merrionnal folytatott. – Összetörte volna egy időre, ha elhagyta volna. Ám csak egy időre. De úgyis össze fogja törni előbb-utóbb, nem igaz?
Guy felállt. Nagyon magasnak látszott abban a kis világos szobában. Magasnak és imponálónak.
– Nehogy azt higgye, hogy olyasmit mond, amit én nem gondoltam vagy mondtam volna. Tudom. Mindezt tudom. Bármit mondok is… – elhallgatott.
– Nos?
– Bármit mondok is az emberi szívről, annyira gyöngének, önmagammal szemben elnézőnek, irreálisnak fog hangzani. De ő az ideális társam. Én pedig az övé. Érezzük, hogy összetartozunk. Nem, nem érezzük. Tudjuk. Felismertük. Ez kezdettől fogva így volt. Nem kerestem. Ahogy ő sem.
– Erre bárki képes – mondta élesen Gwen. Guy sóhajtott. Gwen felnézett rá.
– Tudom – mondta Guy. Odament egy palackokkal teli tálcához, amelyet Gwen eddig nem vett észre, és töltött magának egy kis whiskyt. Háttal állt. – Lehet, hogy ez az egész elcsépelten hangzik, de attól nem kevésbé igaz.
– Maga makacs ember.
Guy szokatlanul hangosan válaszolt: – A legkevésbé sem!
Gwen lesütötte a szemét.
– Próbálok türelmes lenni – mondta Guy, miközben a whisky-vel a kezében visszament a helyére. – Elismerem, legalábbis magának, hogy teljességgel igaz, amit állít. Ne feledje, nagyjából Merrionnal egykorú gyerekeim vannak. Fiaim, akiket változatlanul óvni akarok minden bajtól. Tudom, miért mondja ezeket. Hagytam, hogy önzőnek, egoistának és szívtelennek nevezzen. De kikérem magamnak, hogy még nyakasnak is! Nem tűröm, hogy azt állítsa, hogy ostoba makacsságból nem gondolom meg magam.
Gwen picit reszketni kezdett. A lelkesültség, amely eddig vitte, kezdett elszivárogni, és ismét azt érezte – ahogy életében már oly sokszor –, hogy nagyobbat harapott, mint amennyit meg tud rágni. Az anyja mindig figyelmeztette: „Ne kezdj el valamit, Gwen, ha nem tudod befejezni.” Ed más volt. Ed tovább bátorította. Többek között ezért szeretett belé – Ed olyan képességeket látott a feleségében, amelyekről sosem hitte, hogy megvannak benne. – Ne kiabáljon velem – mondta, és a hangja remegett, bár nem akarta. – Merrion anyja vagyok. Guy letette a poharát. – Remélem, nem kiabáltam… – Felemelte a hangját… – Nem lett volna szabad – mondta Guy. – Sajnálom. – Mennem kell – mondta lesütött szemmel Gwen.