Jeffrey olyan hatalmasat ásított, hogy majd kiesett az állkapcsa. Hátradőlt a székben, és az irodája ablakából a közös irodahelyiségbe bámult kifelé, közben pedig megpróbált értelmes képet vágni. Brad Stephens, a Grant megyei rendőrkapitányság legfiatalabb járőre elkerekedő szemmel vigyorgott rá. Jeffrey bólintott, mire valami belenyilallt a nyakába. Úgy érezte, mintha legalábbis egy betonlapon aludt volna az éjjel, ami nem is járt messze az igazságtól, hiszen egyetlen dolog volt csak közte és a padló között: egy régi, penészszagú hálózsák, amelyet még a Goodwillnél is udvariasan visszautasítottak. A matracát viszont szívesen bevették, meg egy jobb napokat látott kanapét plusz három doboz konyhafelszerelést, amit Jeffrey a válás idején harcolt ki Sarától. Mivel a dobozokat a papírok aláírása óta sem bontotta ki, úgy sejtette, most kész öngyilkosság lenne visszavinni őket Sarához.
Mialatt az utóbbi pár hétben rendbe tette kis házát, maga is meghökkent azon, hogy a válás óta milyen keveset fejlesztett rajta. Múlt éjjel a bárányok számlálgatása helyett gondolatban számba vette az összes új beszerzését. Tíz doboz könyv, néhány szép lepedő, amelyeket egy nőtől kapott ajándékba, akivel Sara, adja az isten, bárcsak soha az életben ne találkozna össze, ezenkívül egypár új öltöny a munkájához – ez volt minden, amit különélésük ideje alatt fel tudott mutatni. A biciklije, a fűnyírója, a szerszámai – egy akkus csavarhúzót kivéve, amit azért kellett megvennie, mert a régit beleejtette egy nagy doboz festékbe – mind-mind a tulajdonában voltak már azon a napon is, amikor kiköltözött Sara házából. Most pedig minden érték, amit valaha is birtokolt, újra visszakerült Sarához.
És neki a földön kellett aludnia.
Kortyolt egyet a langymeleg kávéból, aztán visszatért ahhoz a feladathoz, amelyről a mai reggel utóbbi harminc perce szólt. Jeffrey nem tartozott azok közé a fickók közé, akik azt hiszik, ha útmutatókat olvasnak, attól kevésbé férfiasak, de amikor már vagy negyedszerre olvasta el a mobilhoz tartozó útmutató minden egyes lépését, és mégsem tudta a számát a gyorshívóba betáplálni, kicsit idiótának érezte magát. Még abban sem volt biztos, hogy Sara egyáltalán elfogadja a telefont. Sara utálta ezeket a dolgokat, de Jeffrey nem
akarta, hogy anélkül utazzon el Maconbe, hogy értesíthesse őt, ha valami történik útközben.
– Első lépés – mormogta maga elé, mintha az utasítások hangos felolvasása észhez téríthetné azt a nyavalyás telefont. Még tizenhat lépést csinált végig, most már ötödszörre, de amikor megnyomta a visszahívás gombot, semmi nem történt.
– A francba! – mondta, és öklével az asztalra csapott. Aztán felüvöltött: – Bassza meg! – mert a sérült bal kezével sikerült odacsapnia. Megtekerte a csuklóját és látta, hogy a vér átszivárog a fehér kötésen, amelyet Sara tegnap este helyezett rá a boncteremben. Az arányosság kedvéért még hozzátette: – Jézusom! – és arra gondolt, hogy az utóbbi tíz perc méltóképpen megkoronázza az amúgy is kifejezetten szarnak ígérkező napot.
Mintha csak parancsra érkezett volna, Brad Stephens jelent meg az ajtóban: – Segítsek?
Jeffrey odalökte neki a telefont. – Táplálja be a számomat a gyorshívóba! Brad megnyomott egy-két gombot, aztán megkérdezte: – A maga számát? – Igen – felelte Jeffrey, és egy öntapadós cetlire ráfirkantotta Cathy és Eddie Linton számát. – És ezt is.
– Okézsoké – mondta Brad, és fejjel lefelé elolvasta a számot, majd újabb billentyűket nyomott meg.
– Kell az útmutató?
Brad oldalvást rápillantott, mintha azt vizsgálná, Jeffrey vajon ugratja-e, aztán folytatta a programozást. Jeffrey hirtelen hatszáz évesnek érezte magát.
– Megvan – jelentette be Brad a telefonra bámulva, és még megnyomott rajta egy-két gombot. – Tessék. Próbálja ki!
Jeffrey megnyomta a telefonkönyv gombját és a számok ott voltak. – Kösz. – Ha másra nincs szüksége…
– Nem, ez így jó lesz – mondta Jeffrey, és felállt a székből. Belebújt a zakójába, és zsebre vágta az uj telefont. – Gondolom, nincs semmi különös újság az eltűnt személyekről szóló hirdetés ügyében.
– Nincs, uram – felelte Brad. – Amint megtudok valamit, szólok.
– A klinikán leszek, aztán visszajövök ide. – Jeffrey Braddel együtt kiment az irodából. Miközben az őrszoba kijárata felé tartott, ide-oda körözött a vállaival, hogy kicsit meglazítsa az izmait, amelyek annyira bemerevedtek, hogy már szinte nem is érezte a karját. A rendőrségi fogadóterem régebben az előcsarnokkal volt egybenyitva, de azóta egy kicsi, ablakos fülkével elválasztották, hogy a látogatók bejelentkezhessenek. Maria Simms, aki már
emberemlékezet óta a kapitányság titkárnője volt, megnyomta a pult alatti gombot, hogy kiengedje Jeffrey-t az ajtón.
– Sara irodájában leszek, ha valaki keres – mondta neki Jeffrey. Maria szélesen vigyorgott. – De most aztán jól viselkedjen! Jeffrey rákacsintott Mariára, aztán kilépett az ajtón.
Jeffrey már fél hat óta bent volt a kapitányságon, miután úgy négy körül feladta a próbálkozást az alvással. Hétköznapokon rendszeresen futott fél órát, de ma elhitette magával, hogy az nem lustaság, ha inkább korábban bemegy dolgozni. Tengernyi papírmunka várt rá, beleértve a kapitányság éves költségvetésének elkészítését, amit hamar be kellett fejeznie, hogy a polgármester még azelőtt megvétózhassa az egészet, hogy két hétre az évente esedékes polgármesteri konferenciára utazzon Miamiba. Jeffrey feltételezte, hogy pusztán a polgármester minibárszámlájából két golyóálló mellény is kitelne, de a politikus sajnos nem így látta a dolgokat.
Heartsdale egyetemi város volt, és Jeffrey sok diákkal találkozott az utcán, miközben éppen órára igyekeztek. Az elsőéveseknek a kollégiumban kellett lakniuk, de minden másodéves, akinek volt egy csöpp esze, azonnal menekült ki a campusból. Jeffrey a lakását pár ilyen ifjoncnak adta ki, és csak remélni tudta, hogy legalább annyira megbízhatók, mint amilyennek tűnnek. A Grant megyei műszaki egyetemre leginkább okostojások jártak, és bár a városban nem voltak egyetemen kívüli diákklubok, se focibajnokságok, azért ezek a fiatalok nagyon jól ismerték a módját, hogyan kell kirúgni a hámból. Jeffrey nagy gonddal válogatta meg leendő bérlőit, de már elég régóta volt zsaru ahhoz, hogy tudja, azt semmiképpen nem tudja elérni, hogy a lakását egy darabban lássa viszont, ha egy csapat fiatalnak adja ki. Ebben a korban ugyanis kicsit mindenki meghibban, és ha sörről vagy szexről van szó – vagy szerencsés esetben mindkettőről –, az agyuk képtelen magasabb szinteken működni. Az a két lány, aki most fog beköltözni hozzá, az olvasást jelölte meg egyetlen hobbiként, de amilyen szerencséje van mostanában, a lányok igazából droglabort akarnak majd működtetni a lakásban, az biztos.
Az egyetem a Main Street elején volt, és Jeffrey egy csoport diák mögött sétált a főbejárat irányába. Mindegyik lány volt, fiatalok és csinosak, és nem is vették észre Jeffrey-t. Volt idő, amikor Jeffrey egóját nagyon is bántotta volna, ha egy csapat fiatal nő tudomást sem vesz róla, de most más miatt aggódott. Így akár követhetné is őket, kihallgathatná a beszélgetésüket, és megtudhatná, később hová mennek. Nem is tudnák, kicsoda.
Mögötte megszólalt egy duda, és Jeffrey csak akkor vette észre az autót, hogy lelépett az úttestre. Miközben átment az úton, odaintett a vezetőnek. Bili
Burgess volt a tisztítóból, és Jeffrey halkan elmormolt egy imát, amiért az öreg a szürke hályogja ellenére észrevette, és még épp idejében lefékezett.
Jeffrey ritkán emlékezett vissza az álmaira, ami nagy ajándék volt, főleg a kellemetlenebbek miatt. De a múlt éjjel végig a koporsóban fekvő lányt látta álmában. Az arca néha megváltozott, és akkor Jeffrey azt a lányt látta helyette, akit egy éve lelőtt. Még szinte gyerek volt, alig múlt tizenhárom, és sokkal több rossz dolog történt vele ez alatt az idő alatt, mint a legtöbb felnőttel egész életében. A lány kétségbeesetten küzdött azért, hogy valaki segítsen rajta, és abban a reményben, hogy a szenvedései így majd véget érnek, azzal fenyegetődzött, hogy megöl egy másik gyereket. Jeffrey-nek muszáj volt lelőnie, hogy a másik gyereket megmentse. De lehet, hogy nem volt muszáj. Talán máshogy is alakulhattak volna a dolgok. A lány talán nem is lőtte volna le azt a másik gyereket. Talán mindketten életben maradtak volna, és akkor az a lány a koporsóban csak egy újabb ügy lenne, és nem egy rémálom.
Jeffrey felsóhajtott, és a járdán sétált tovább. Sokkal több volt a „talán” az életében, mint amennyivel tudott volna mit kezdeni.
A klinika, ahol Sara dolgozott, átellenben volt a kapitánysággal, kicsit odább a másik oldalon, épp a műszaki egyetem bejáratánál. Jeffrey, miközben kinyitotta a bejárati ajtót, az órájára nézett. Hét már elmúlt, Sara ilyenkor már biztosan bent van. A klinika hétfőnként nem fogadott betegeket nyolc óra előtt, de egy fiatal anyuka már ott járkált a váróteremben, és közben egy síró kisgyermeket ringatott.
Jeffrey ráköszönt: – Jó napot!
– Jó napot, parancsnok! – köszönt vissza a nő, és
Jeffrey látta, hogy sötét karikák vannak a szeme alatt. A csípőjébe csimpaszkodó gyerek legalább kétéves volt, és olyan teli tüdőből üvöltött, hogy az ablakok is beleremegtek.
A nő áttolta a gyereket a másik oldalra, és közben felemelte az egyik lábát támasztékul. Ruhástul sem volt több negyvenöt kilónál, és Jeffrey azon tűnődött, hogyan bírja el egyáltalán azt a gyereket.
A nő észrevette, hogy figyeli, és megszólalt: – Linton doktornő mindjárt itt lesz.
Jeffrey azt felelte: – Köszönöm – és levette a zakóját. A váróterem keleti oldala üvegtéglából volt, amelyet a felkelő nap még a leghidegebb téli reggelen is felmelegített, és ettől az ember tisztára szaunában érezte magát.
– Meleg van itt – mondta a nő, és folytatta a járkálást. – Igen.
Jeffrey várt egy kicsit, hátha mond még valamit, de a nő most már csak a gyerekre figyelt, csitítgatta és próbálta lecsendesíteni. Jeffrey elképzelni sem tudta, hogy nem esnek a nők mind kómába, amikor kisgyermekük van. Ilyenkor nagyon is meg tudta érteni, hogy az anyja állandóan egy kis flaskát tartott a táskájában.
Jeffrey a falnak támaszkodott ültében és a sarokban szépen elhelyezett játékokat nézegette. Legalább három olyan falragasz volt a teremben, amin ez állt:
A MOBILTELEFON HASZNÁLATA NEM MEGENGEDETT
Sara ugyanis úgy gondolta, hogy ha egy gyerek eléggé beteg ahhoz, hogy orvoshoz vigyék, a szülőknek arra kell figyelniük, mi történik vele, és nem a szájukat kell jártatniuk a telefonban. Jeffrey elmosolyodott, mert eszébe jutott, amikor először és utoljára Saránál mobiltelefon volt vezetés közben. Valahogy sikerült neki rendre megnyomnia a gyorshívó gombot, mire Jeffrey minduntalan felvette, és azt hallotta, hogy Sara percekig együtt énekel a rádióval. Persze az is csak a harmadik hívásnál derült ki, hogy Sarát hallja, ahogy megpróbál összhangba kerülni Boy George-dzsal, és nem valami beteg suhancot, aki épp agyonver egy macskát.
Sara kinyitotta az iroda melletti ajtót, és az anyukához lépett. Nem vette észre Jeffrey-t, Jeffrey pedig csendben maradt, és csak nézte Sarát. Amikor dolgozott, Sara általában copfba fogta össze hosszú, sötétvörös haját, de ma kiengedve hagyta, és a haja a vállára borult. Fehér, végiggombos blúz és fekete A vonalú szoknya volt rajta, amelyik épp a térde alá ért. Bár a cipője sarka nem volt túl magas, mégis megváltozott a lábikrája vonala, és ettől Jeffrey önkéntelenül is elmosolyodott. Ebben az öltözékben mindenki más úgy nézett volna ki, mint egy külvárosi étterem pincérnője, de Sara magas, vékony alakjához tökéletesen illett ez a viselet.
Az anyuka újra áttolta a gyereket a másik oldalra, és azt mondta: – Még mindig nyugtalan.
Sara a kisfiú arcocskájára tette a kezét, és úgy csitítgatta. A gyerek mintegy varázsütésre azonnal megnyugodott, és Jeffrey hirtelen úgy érezte, hogy gombóc van a torkában. Sara annyira jól tudott bánni a gyerekekkel! Ritkán beszéltek arról, hogy neki nem lehetett. Vannak dolgok, amelyek egyszerűen túl fájdalmasak.
Jeffrey nézte, ahogy Sara gyönyörteli mosollyal az ajkán még pár másodpercig cirógatja a gyerek vékony haját a füle mögött. A pillanat annyira intimnek tűnt, hogy Jeffrey megköszörülte a torkát, mert az a furcsa érzése támadt, mintha betolakodó lenne.
Sara szinte riadtan fordult meg, mint akit váratlanul megzavartak. Odaszólt Jeffrey-nek: – Egy perc. – Aztán visszafordult az anyukához és hivatalos énjét felöltve átadott neki egy fehér papírzacskót. – Ez egy hétig elég kell, hogy legyen. Ha nem javul az állapota csütörtökig, hívjon fel!
A nő az egyik kezével elvette a gyógyszert, míg a másikkal szorosan tartotta a gyereket. Valószínűleg még tinikorában szülte. Jeffrey csak mostanában tudta meg, hogy még az egyetem előtt apa lett. A gyereke nem is volt már gyerek – majdnem teljesen felnőtt.
– Köszönöm, Linton doktornő – mondta a fiatal anyuka. – Nem tudom, hogy fizetem ki magának a…
– Csak legyen jobban a kisfiú – vágott közbe Sara. – És aludjon maga is. Nem tesz jót vele, ha mindig hullafáradt.
Az anyuka alig észrevehető bólintással vette tudomásul az intelmet, és Jeffrey, anélkül, hogy ismerte volna, biztos volt benne, hogy a tanács süket fülekre talált.
Nyilvánvalóan Sara is nagyon jól tudta ezt, mert hozzátette: – Legalább próbálja meg, jó? Még a végén maga is beteg lesz.
A nő habozott, aztán beadta a derekát. – Jó, megpróbálom.
Sara lenézett a saját kezére, és Jeffrey-nek úgy tűnt, észre sem veszi, hogy a tenyerében tartja a kisfiú lábacskáját. Hüvelykujjával a bokáját masszírozta, és újból az a földöntúli mosoly játszadozott az ajkán.
– Köszönöm – mondta az anyuka. – Köszönöm, hogy ilyen korán bejött. – Ugyan! – Sara sosem viselte jól a dicséretet és az elismerést. Odakísérte őket az ajtóhoz, és mialatt kinyitotta, még emlékeztette a nőt: – Hívjon fel, ha nem lesz jobban!
– Igen, doktornő.
Sara becsukta az ajtót mögöttük, és anélkül, hogy Jeffrey-re nézett volna, ráérősen átsétált az előcsarnokon. Jeffrey már éppen meg akart szólalni, de Sara megelőzte a kérdéssel: – Van valami a lányról?
– Nincs – válaszolta Jeffrey. – Talán később, ha majd a nyugati parton is felkelt a nap.
– Nekem nem tűnik szökött kamasznak. – Nekem sem.
Mindketten elhallgattak, és Jeffrey nemigen tudta, mit mondjon.
Mint mindig, most is Sara törte meg a csendet. – Örülök, hogy itt vagy – mondta, és elindult a vizsgálószoba irányába. Jeffrey követte, mert azt hitte, Sarának jó hírei vannak, míg meg nem szólalt: – Vért akarok venni tőled a hepatitis- és májvizsgálathoz.
– Hare már vett!
– Jó, persze – felelte Sara, és ennyiben maradtak. Sara elengedte a lengőajtót, és Jeffrey-nek úgy kellett visszalöknie, nehogy az arcába csapódjon. Sajnos ezt pont a bal kezével tette, és a kemény felület jókorát ütött a bekötözött vágáson. Jeffrey úgy érezte, mintha késsel szúrták volna meg.
Felszisszent: – Jézusom, Sara!
– Ne haragudj! – Sara bocsánatkérése őszintének tűnt, de a szemében valami bosszúféle bujkált. Jeffrey keze után nyúlt, de ő ösztönösen elkapta. Sara olyan ingerülten nézett rá, hogy jobbnak látta, ha megmutatja neki a kötést.
– Mióta vérzik? – kérdezte Sara.
– Nem vérzik – állította Jeffrey, mert attól tartott, ha bevallja, mi történt, Sara komoly fájdalmat fog okozni neki. Ennek ellenére úgy követte Sarát a nővérkék asztalához, mint az áldozati bárány.
– Nem váltottad ki a receptet, ugye? – Sara áthajolt a pulton és az egyik fiókban kezdett kutatni, aztán elővett egy csomó élénk színű csomagocskát. – Vidd el ezeket!
Jeffrey a rózsaszínű és zöld tablettás csomagocskákra nézett. A fóliára tanyasi állatok képe volt nyomtatva. -ez mi?
– Antibiotikum.
– Ez nem gyerekeknek való?
Sara tekintetén látszott, hogy a kínálkozó poént most inkább kihagyja. – Ez a felnőtt adag fele, csak mozifigurák vannak rajta és jóval drágább – közölte. - Vegyél be kettőt reggel és kettőt este.
– Meddig?
– Amíg azt nem mondom, hogy hagyd abba – adta ki a parancsot Sara. – Gyere be ide!
Jeffrey követte a vizsgálószobába, és úgy érezte magát, mint egy gyerek. Az anyja a kórház büféjében dolgozott, és Jeffrey-nek a sok karcolással és kék- zöld folttal soha nem kellett gyerekorvoshoz mennie. Carl Rodgers, az ügyeletes orvos látta el mindig, és Jeffrey arra gyanakodott, hogy néha az anyját is kezelésbe vette. Az anyját akkor hallotta életében először kacagni, araikor Rodgers elmesélt egy hülye viccet a bénáról és az apácáról.
– Ülj le! – utasította Sara, és megfogta Jeffrey könyökét, mintha segítségre volna szüksége ahhoz, hogy felüljön a vizsgálóasztalra.
– Egyedül is menni fog! – vágott vissza Jeffrey, de Sara addigra már a kötés leszedésével foglalatoskodott. A seb úgy tátongott, mint valami nedves száj, és Jeffrey érezte, hogy lüktető fájdalom árad szét a karjában.
– Felszakítottad – rótta meg Sara és egy ezüsttálat tartott a keze alá, míg kimosta a sebet.
Jeffrey próbált nem tudomást venni a fájdalomról, de az igazság az volt, hogy irgalmatlanul fájt neki. Soha nem értette, miért fáj jobban a seb, amikor kezelik, mint amikor az ember szerzi. Alig emlékezett az érzésre, amikor az erdőben megvágta magát, most meg akárhányszor megmozdította az ujjait, mintha rengeteg apró tűt szurkáltak volna a húsába.
– Mit műveltél? – kérdezte Sara, és csupa vád volt a hangja.
Jeffrey nem válaszolt. Viszont eszébe jutott, ahogy Sara arra a kisfiúra mosolygott. Sokféle lelkiállapotban látta már, de ezt a különleges mosolyt még soha nem látta az arcán.
– Jeff? – szólította meg Sara.
Jeffrey megrázta a fejét, mert épp meg akarta simogatni Sara arcát, csak attól félt, hogy amikorra visszahúzza, a keze helyén nem marad más, csak egy vérző csonk.
– Újrakötözöm – mondta Sara –, de most már légy óvatos! Nem volna jó, ha fertőzést kapnál.
– Igenis, doktornő – felelte Jeffrey, és arra várt, hogy Sara felnéz és elmosolyodik.
Ehelyett megkérdezte: – Hol aludtál múlt éjjel? – Nem ott, ahol szerettem volna.
Sara nem kapta be a horgot, hanem kötözni kezdte Jeffrey kezét, és ajka egyetlen vékony, szigorú vonallá vált. Aztán letépett egy darab sebtapaszt a fogával. – Légy nagyon óvatos, és tartsd tisztán.
– Ha később beugrom, megtisztítod?
– Rendben… – Sara nem fejezte be, hanem kihúzott, aztán meg betolt néhány fiókot. Kémcsövet és injekciós tűt vett elő. Jeffrey egy pillanatra nagyon megijedt, mert azt hitte, Sara a kezébe akarja szúrni a tűt, de aztán eszébe jutott, hogy vért akar venni tőle.
Sara kigombolta Jeffrey ingét és feltűrte az ujját. Jeffrey a mennyezetet bámulta, nem szeretett ilyenkor odanézni, és várta az éles tűszúrást. Nem jött. Ehelyett hallotta, hogy Sara hatalmasat sóhajt.
– Mi az? – kérdezte Jeffrey.
Sara az alkarját tapogatta, a vénát keresve. – Az én hibám. – Mi a te hibád?
Sara várt egy kicsit, mielőtt válaszolt, mintha át kellene gondolnia, hogyan is fogalmazza meg a dolgot. – Amikor eljöttem Atlantából, a hepatitis A és B elleni oltások közepénél tartottam. – Érszorítót tekert Jeffrey bicepsze köré, és
erősen meghúzta. – Két injekciót kapsz két hét különbséggel, aztán öt hónap múlva kapod az emlékeztetőt. – Sara újból megállt, és alkohollal dörzsölte be Jeffrey karját. – Megkaptam az elsőt meg a másodikat, de amikor visszajöttem ide, nem foglalkoztam többet a dologgal. Nem tudtam, mit kezdjek az élelemmel, azt meg főleg nem, hogy folytatom-e az orvosi pályát. – Újabb szünet. – Nem gondoltam arra, hogy befejezzem a sorozatot, egészen addig, míg…
– Addig, míg?
Sara a fogával leszedte a kupakot a tűről, aztán válaszolt csak: – Szóval a válásig.
– Ez jó hír – mondta Jeffrey, és próbált nem leugrani az asztalról, amikor Sara belebökte a tűt a vénájába. Sara nagyon finoman csinálta, de Jeffrey utálta a szuri-kat. Néha még az injekció gondolatától is elszédült.
– Ezek csecsemőknek való tűk! – mondta Sara, nem annyira figyelmességből, inkább gúnyosan. – Miért jó hír?
– Mert csak egyszer feküdtem le vele – felelte Jeffrey. – Másnap meg kirúgtál.
– Pontosan. – Sara ráakasztotta a tűre a kémcsövet, aztán kioldotta az érszorítót.
– Szóval addigra, mire újra találkozgatni kezdtünk, már be voltál oltva. Akkor viszont immúnis vagy.
– Elfelejted azt az egy esetet.