J., VAGY A MEGVALÓSULÁS

Nosza hűséges és jó szolga, eredj be a te urad örömébe. Mert hű voltál a kicsiny dolgokban, minden javamat reád akarom bízni.

Máté 25:23 V. J. tizennyolc éves korában szülei házát elhagyta, de a tékozló fiútól valószínűleg senki sem állott távolabb. A bibliai fiatalember az élet élveit kereste, és az ősi életrend ellen hűtlenséget követett el. Ez itt éppen az ellenkező, a család és a környezet vált hűtlenné, és a fiatalember ezt az életet nem folytathatta. A század elején ez a lázadás nem volt ritka, csak a magatartás, amit V. J. választott. A lázadók többnyire forradalmárok lettek. V. J. úgy gondolta, hogy egy osztállyal leszáll, és földmunkával tartja fenn magát. Ez az egyetlen munka, amely még tiszta maradt. És nincs fontosabb, mint a tiszta életbázis. Ki van zárva, hogy a tisztátalan munkával fenntartott élet sikerülhessen. V. J. a földmunkából akart elindulni, hogy jelentékenyebb életet valósítson meg.

A hagyomány és a vallás között csak aránylag későn tudott különbséget tenni, és ezért abban a hiszemben volt, hogy vallásos ember. A két alapállás között lévő különbség azonban nagy. Vallás sok van, mert történeti képződmény, korok és népek életrendjének alakja, sok esetben mentség és hazugságszisztéma. A vallás természeti produktum. A hagyomány az ember status absolutus-a, minden korban és népben egy és ugyanaz és elmúlhatatlan.

V. J. eleinte azt hitte, hogy fent és lent, kint és bent elárult kereszténységben az eredeti evangéliumi életet kell keresnie és megvalósítania. De már igen korán gnosztikus teóriák foglalkoztatták, érintkezést keresett, talált és tartott fenn a SCHMITT Jenő Henrik szellemében folytatott kepes-féle mozgalommal. A

század húszas éveiben mindenki, akiben komoly becsvágy élt, és akit az akkor uralkodó irányzatok nem elégítettek ki, a gnósztikusok felé mélyebben orientálódott, mint a hivatalos irodalom felé, az egyetemről nem is szólva. A karrieristákat kivéve e nemzedék a Schmitt-féle gnózistól jelentékeny hatást fogadott el. Az okot magyarázni fölösleges. Mindaz, amit az ember, különösen a fiatal tájékozódó ember a huszas években talált, és amit az egyetem, a hivatalos tudomány és irodalom és gondolkozás nyújtani tudott, vagy eszelősen korrupt politika, vagy még eszelősebben szellemtelen szcientifizmus. V. J. ugyanekkor lemondott a húsevésről, egy ideig csak nyers ételekkel táplálkozott, és lélegzési gyakorlatokba kezdett.

Az étkezési és a lélegzési és az egyéb fegyelmező gyakorlatnak jelentősége Európában egészen más, mint Keleten, különösen, mint Keleten régebben volt. Elenyészően csekély kivételtől eltekintve az aszkézis célja itt nem az emberi élet színvonalának emelése és a magasabb létezés értékeinek megvalósítása volt. Az európai emberen uralkodó erő a görögöktől kezdve az életszomjúság. Ez az, amit a hinduk kámának hívnak, ez Buddha trisnája, BÖHME Suchtja és Gierje, és ez az, amit C.G. JUNG libidonak

nevez. Az ember élvezni jött ide. És az európai ember egész élete a libidon belül zajlik le. Szomjúság és mohóság és keresés és hajsza és rablás, és az ember minél többet fal és szerez és emészt, csak annál éhesebb. Az életszomjúság ezer és ezer alakot ölthet és ölt. A görög mítosz Proteusza. De mindig sóvárság és mohóság és éhség. A libido mindig libido marad, mindig Sucht és Gier és trisná és kámá. Bármilyen gyakorlatot folytasson, sohasem lesz más, mint életszomjúság. Ezért Európában az aszkézis nem az a módszer, amely az életnél magasabb erőket megszerzi, és az emberi egzisztenciába a szellem hatalmát bevezeti. Európában sohasem voltak mesterek, legfeljebb misztikusok és filozófusok. Misztika és filozófia merő elmélet, amely nem tudja önmagát realizálni. Többnyire nem is keresztülvihető. Európában az aszkézis az életszomjúság szembefordulása önmagával, más szóval önámítás. Nem aszkézis, hanem önsanyargatás. Nem a szellemi erők megszerzésének módszere, hanem az élet meggyötrése. Ugyanaz az életéhség, amely kifelé a háborúkban és a vérengzésben és az erőszakban és az inkvizícióban, befelé az aszketikus önemésztésben nyilatkozik meg. Ez az életmohóság dühe önmaga ellen. A következmény nem az

ember megtisztulása, hanem az élet értelmetlen megnyomorítása. A libido proteuszi képessége, hogy önmaga ellen forduljon, de akkor is életéhség, csak önmagát senyveszti. Libidoból sohasem lesz spiritualitás. Ha valaki a szomjúságon belül marad, halálra kínozhatja magát bármilyen rafinált módszerekkel, csak a libido gyötri a libidot, és nem lesz belőle semmi. Az emberek nagy számában az életszomjúság úgy él, hogy önmagát óvja és ápolja és dédelgeti és kényezteti, és éveket gyűjt, és biztosítja önmagát, és gyönyörökre vadászik, legfeljebb még a többit ezekből a gyönyörökből – hogy neki több maradjon – iparkodik kizárni. De ha az önmegtagadás útjára lép, az életéhségét önmaga ellen fordítja és gyönyörét leli abban, ha önmagát megkínozza. Amíg az ember az élet körében marad, a libido minden alakot felvehet, és fel is vesz, még az önmagát sorvasztó alakot is, csak azért, hogy életszomjúságát csillapítsa, ha nem a kellemesben, legalább a kínzásban, ha nem a gyönyörben, legalább a fájdalomban, ha nem a jóban, legalább a rosszban, ha nem az örömben, legalább a szenvedésben, ha nem a mást-kínzásban, legalább abban, hogy bevádolja önmagát, ha nem az inkvizícióban és a vérengzésben, legalább abban, hogy önmagát gyötri.

A hagyomány azt mondja, hogy amit szellemnek nevezünk, az életnek nem ellensége, hanem természetes ura. Mint Zarathusztra tanítja, az élet apja, aki az életet nem gyötri, hanem aki az életről gondoskodik, aki az életet neveli és fölemeli és rendezi és megtisztítja és átvilágítja, és aki az életből virágzást fakaszt, minden kínzás nélkül, azzal, hogy áthatja. A hagyomány aszkétikája nem azt írja, hogy az életet meg kell fosztani örömétől, hanem hogy át kell emelni abba a körbe, ahol az életnél nagyobb hatalom fensőbb tudásával az élet szépségéről gondoskodni tud.

V. J. eleinte az önkínzás és a valódi aszkézis között nem tudott különbséget tenni. Ami magától értetődik. Nem volt mestere, aki az életszomjúság és a szellem között lévő küszöbön átsegítette volna. A mesterek (hagyomány) hiánya Európa egész történetére, és minden ember sorsára vonatkozólag végzetes. V. J. önmegtagadó mozdulataiban is mindig volt pervertált fölösleges sanyargatás. Ezért egész életében azt kereste, mi az, ami még élet-szomjúság, és negatív, vérengző és destruktív fegyelem, és mi az, ami már szellemi erő, gondoskodó és átvilágító és fölemelő hatalom. Csaknem negyven évig tartott, amíg azt a tudást megszerezte, hogy az élet megnemesítését a kártékony és önfertőző önkínzástól meg tudta különböztetni. V. J. sokáig azon az úton járt, mint mindenki előtte és vele. A rosszul alkalmazott önfegyelemtől felbőszített életösztönöket végül megfékezte. Beavató mester vezetése nélkül minden bizonnyal az egyetlen realizáló módszert találta meg, éspedig azt, hogy az ember a legkisebb dolgokon kezdi. A legeslegkisebbeken. Ilyen egészen kicsiny dolog az étkezés előtt mondott fohász. Az ember leül, a fohászt magában elmondja, és ezzel a spirituális erőkkel kapcsolatot teremt. Az ilyen kapcsolat pozitív eredménye, hogy a test és a lélek megnyugszik. Az ember megereszkedik, izmai és idegei és szervei feszültségükből fölengednek. Semmi sem fontosabb, mint hogy a gyomor étkezés előtt megnyugodjék. Az ember az ételt nem habzsolja fel, és a gyomrot nem kényszeríti olyan feladatra, amelyet rosszul, vagy egyáltalán nem tud teljesíteni, a savak munkáját megkönnyíti és egyenletessé teszi. A zabálás következménye a rendetlen savkiválasztás. Az ember jól teszi, ha ebéd előtt néhány percig csendesen ül, lábát megpihenteti, gerincét megoldja, vállának feszültségét elengedi, kezét ölébe vagy az asztalra teszi, és néhány mély lélegzetet vesz. Ez az evés előtt való megnyugvás egészen kicsiny dolog, amelyet, ha az ember elmulaszt, annak az emésztésben, s éppen ezért a kedélyben, mint minden sietségnek és elhamarkodottságnak, súlyos következménye lehet és van. Kicsinynél is kisebb dolog, hogy az ember a kapát miképpen fogja, miképpen lép, vagyis munka közben lábával miképpen támasztja meg magát, miképpen öltözködik vagy mosdik, a mosdást hol kezdi, fején, gyomrán, vagy lábán, a fejen hol, nyakán, homlokán, arcán vagy szemén. A mozgásnak nagy jelentősége van. Soha nem sietni. Nincs durvább dolog a sietésnél – mondja EMERSON. Túlzás nélkül. A hevességet mérsékelni. Semmi izgalom. Mindig a

legegyszerűbb dolgokból kiindulni. A tekintet és a fejtartás. Aki a legkisebb dolgok fölött úrrá lett, az a szentség egy nemét valósította meg.

lényegessége. Ugyanekkor a spirituális erők az élet körébe behatolnak, az emberi egzisztenciában a szellemi erőknek a kedélytől és a gondolkozástól, egész a sejtképződésig, folyamatos befolyást biztosítanak, és így az emberben a spirituális értékek megvalósításának lehetőségét megteremtik. V. J. az ilyen egyszeri beavatás megrázkódtatásán nem esett át. Viszont életét egyetlen beavatási folyamattá tudta tenni, mert a legkisebb dolgokban újra meg újra a szellemi erőknek önmagát megnyitotta. Életét a legmagasabb létezési értékek megvalósulási helyének fogta fel. Az egyszerű dolgok. Hogyan és mikor és mit egyek, hogyan és mennyit és hol aludjam, mikor menjek napra, és mikor árnyékba, mennyire fűtsek, milyen vízben mosakodjam, hidegben, állottban, langyosban, melegben. Mindez életem szolgálatában áll. Az életéhség (libido) nem panaszkodhat, mert nem rövidítik meg. De nem az életéhség uralkodik az emberen, hanem az ember az éhségen. Az embernek nincs dühösebb ellenfele, mint a gyomor, amelynek ínségtől kell rettegnie, és nincs mérgesebb ellenfele, mint izma és idege és bele és veséje és kedélye és szexusa és tüdeje, amelynek a helytelenül alkalmazott aszkézis természetellenes rendszabályaitól kell tartania. Ha az ember a szellemi erők számára befolyást biztosított, minden aszkézisről nyugodtan lemondhat. Ha az emberi lény önmagát a spirituális erők protektorátusa alá helyezte, megnyugodhat. Meg is nyugszik.

Az európai aszkézis hallatlan veszélye, hogy csaknem minden esetben individuális üdvkereséssé válik. Az életszomjúság ebben az esetben az üdvszomjúság alakját ölti fel. Mint a vallástól elsötétített értelem gondolja, hogy minden földi lemondás az ember túlvilági pozícióját biztosítja. Mintha kétféle létezés lenne, földi és túlvilági. A hagyomány számára egyetlen létezés van, és ez abban a pillanatban nyílik meg, amikor az ember arra feleszmél. Nem a földi dolgokról kell lemondani, hanem az életnek a szellemi erők által való rendezését kell megvalósítani. A valódi aszkézis nem a túlvilági boldogság megszerzésének módszere, (vallás – Európa), hanem az embernek a szellemi erők számára való megnyitása, itt és most és örökké. Az aszkézisnek az individuális üdvhöz semmi köze. Az egyetlen, ami a fontos, hogy önmagán keresztül a természetet és az életet és a világot spirituális tartalmakkal minél mélyebben áthassa.

V. J. világhelye az a veszélyes és szűk határterület, amely a test és a lélek, a lélek és a szellem közt a hajszál. Mindig a határterületek a fontosak. A helyek, ahol a dolgok átváltanak, ahol transzformálódnak és

inqualálódnak (BÖHME), vagyis ahol egymást közösen áthatják, és ahol a testből lélek lesz, és a lélekből

szellem, és a szellemből lélek és test. Egyetlen szabály van: azt, ami lent van, fölemelni, és azzal, ami fent van, áthatni és átvilágítani. A bázist spiritualizálni, és a szellemet a gyökerekig bevezetni. Ez a tevékenység nem mágia és nem misztika. Egyszerű mesterség, vagyis tudás és gyakorlat (ars – techné). Abban, amit V. J. tesz, nincsen semmi titok, semmi rejtély, mert az, hogy az ember miképpen eszik és alszik és jár és ül és kapál és gyomlál és kaszál és mosdik és pihen és olvas, cseppet sem rejtélyes. A dolgoknak csak akkor van jelentőségük, ha megvalósultak. Vagyis, ha tényleges életgyakorlattá lettek. Azt, ami van, nem az dönti el, hogy morálisan jó vagy rossz, hanem hogy lényeges, – ténylegesen itt van, vagy lényegtelen, – vagyis nincs itt. Lényeges pedig akkor lesz, ha a fensőbbet ide le tudom hozni, és itt alkalmazni tudom, és életet tudok belőle fakasztani, – viszont ahhoz, hogy a magasabbat le tudjam hozni, előbb az alsóbbat föl kell emelnem.

Ehhez vezetett V. J. esetében a növényevés, a lélegzési gyakorlat és az életrend szabályozása. Ebből fakadt a megnyugodott kedély, lemondás a javakról, az életéhség felszámolása, a szelídség, a türelem, a béke, a csend. Ami ebben a nehéz, hogy ne legyen kihívó és korlátolt és agresszív, vagyis ne legyen szekta és prédikáció és hittérítés.

Tele vagyunk mások iránt támasztott teljesíthetetlen követelésekkel. Öröm olyan embert látni és olyan emberrel élni, aki nem mást akar szabályozni, hanem saját dolgait kívánja rendbe szedni.

ORPHEUSZ

1.

Orpheusz, Hésziodosz és Homérosz a hagyomány három lépcsője lefelé, tekintet nélkül arra, hogy a három költő hogyan következett időben egymás után. Ezért MALLARMÉ megjegyzése, hogy Homérosz

Orpheuszhoz képest már eltévelyedés, esetleg történetileg nem egyezik, de lényegben annál inkább. A hindu hagyomány a Mahabharátában a három lépcsőt együtt őrzi. Az első az őskori szellemi kaszt himnusz-költészete, amely a görög orfikus költészetnek felel meg. A második a mítosz, amely a hésziodoszi művek analógiája, a szellemi és a lovagi kaszt átmeneti fokozatából. A harmadik a merő éposz, a lovagi hősköltemény, elsápadt lét-metafizikájával, és az élet dicsőítésével. Az elvilágiasodott lovag a Mahabharátában az olyan részletet, mint a Bhagavadgíta, az Anugíta, vagy a Moksadharma, és mindazt, amit a brahmani őskorból átmenthetett, át is mentett. Görögországban Orpheusz, Hésziodosz és Homérosz között szakadék volt, annyira, hogy az egység felismerhetetlen. Könnyen meglehet, hogy a görögség a Balkánra vándorolva vagy szellemi kaszt nélkül, vagy a brahman kasztnak csupán csökevényével érkezett, és az orfika nem egyéb, mint a görög népnek már a letelepedés után történt kísérlete, hogy szellemi kasztot teremtsen. Egy későbbi feljegyzés Orpheuszt a görögök között az első teológusnak nevezte. Hogy ez a kísérlet miképpen folyt le, aligha deríthető fel. Egyiptomi és főníciai, káldeus és iráni, esetleg még távolabbi hatások valószínűek. ALEXANDRIAI KELEMEN azt állítja, hogy az

egész görög gondolkodás keleti eredetű. Ami körülbelül annyit jelent, hogy a görögség ázsiai befolyás alatt próbált meg szellemi kasztot alapítani. Az orfikát mindenesetre nem a modern értelemben vett költészetnek, hanem hagyománynak kell tekinteni. És minden idegen hatás ellenére az orfika magja, annak ellenére, hogy analógiája csaknem minden hagyományban megvan, tökéletesen eredeti. GUÉNON azt írja,

hogy az orfika az emberiség egyik legrégibb és legmélyebb hagyománya.

A szellemi kaszt megteremtése Orpheusznak nem sikerült. A világidő túlságosan kései volt ahhoz, hogy ilyen vállalkozás – akár számára, akár utódja, Püthagórasz, Empedoklész számára – eredményes lehetett volna. Orpheusz az emberiség egységét a müsztérion-okban akarta megalapítani. Mert az, amit orfikának hívnak, tulajdonképpen brahmani beavatás. Amit Orpheusz neve alatt – és az ő nevéhez fűzve, költeményeket és fragmentumokat – összegyűjtöttek, teljes hagyomány, ezotériával, metafizikával, üdvtannal, kozmogóniával, antropológiával, mítosszal, társadalomtannal, aritmológiával. Számunkra mindez töredékes. Ez a hagyomány univerzális szellemiségként Görögországban sohasem terjedt el. Később Püthagórasz ugyanezt másként kísérelte meg. Empedoklész sok tekintetben visszatért Orpheuszhoz, de a korszak természetéből következett, hogy csak a magas síkokban maradt, az alacsonyabbakig nem ért el, vagyis dicsősége volt, de sikere nem.

Az utolsó kísérlet, Platóné, egészen modern. Már nem alapítani akar, hanem menteni, és nem emberiséget, hanem államot. Platón nem archaikus személyiség, olyan arányokkal, mint amilyenekkel Orpheusz rendelkezett, és nem olyan divinális fénnyel, mint amilyen Empedoklészt övezte. Az utolsó orfikus pedig Plótinosz, Orpheusz világához minden elődjénél szűkebb, de annál mélyebb kapcsolattal. Plótinoszon keresztül került az orfikus koncepció Dionüsziosz Areopagitához, és rajta keresztül a középkori kereszténységbe, Scotus Eriugenához és Cusanus-hoz, – és került a szufiba, vagyis az iszlámba, és a kabbalába, a spanyolországi héberekhez, és e szellemiségeken keresztül az európai újkorba, egészen az orosz Szolovjevig, Bergyájevig, és az angol-amerikai logisztikáig.

2.

Orpheusznak harminchárom művéről tudunk, mindegyikből azonban csak fragmentumokat ismerünk. Ezek a művek költemények, éspedig van, amely a növényekről szól, van fizika és asztronómia, asztrológia, erkölcsi tanítás és eszkatológia. Az egyik a Hadészba való leszállást írja le, a másik a lélek megtisztulását. Orpheuszt magát anaxnak, vagyis megváltónak nevezték. A későbbi nemzedékek szerint költő és muzsikus volt, orvos és csillagász, próféta, gondolkozó, matematikus és vallásalapító. Lénye valószínűleg igen hamar mítosszá vált, más szóval történetiségét elvesztette, és a történetinél magasabb realitásban ontológiai helyet foglalt el. Ez tulajdonképpen az eredet, vagyis a centrum felé való fejlődés jele, amikor az ember az aktuális világból mélyebbre, a virtualitásba, a virtualitásból még mélyebbre, a potenciák világába lép át. Hogy Orpheusz ezt az utat megtette, arról a túlvilágba való leszállása tanúskodik. Minden katabázisz a potenciák világába való leereszkedést írja le.

Az archaikus korban nem ritka, hogy emberek, akik történeti lényükön felülemelkednek, archetipikus alakokká lesznek. Egzisztenciális valóságukat elvesztik, és esszenciális jelképekké válnak. A későbbi generációkban ezért az a gyanú ébred, hogy az ilyen emberek nem történeti, hanem költött alakok, és nem is éltek. Orpheusz történeti létét már Arisztotelész kétségbe vonta, ami azt jelenti, hogy már Arisztotelész sem értette, hogy élő emberből miképpen válhat emberfölötti jelkép. Hogy a modern tudomány ezt nem érti, az természetes.

Ha az ember és műve mítosszá válik, elveszti személyes jellegét, és különös folyamat indul meg. Minden művet, sőt minden tettet és minden gondolatot, amely az emberfölötti jelképpel valami rokonságot tart fenn, a mítosz magához vonzza. Amíg a mítosz él, addig növekszik. Amit magába olvasztott, és ami a mítosz tartalma, annak kritériuma többé nem az, hogy valóban megtörtént, hanem hogy mennyire gazdagítja és bővíti a mítosz egyetlenségét. A mítikus hitelesség más, mint a történeti. A történet számára az egyetlen fontos, hogy megtörtént, vagy sem. A mítikus realitás azt nézi, hogy igaz, vagy sem. Könnyen lehet, hogy a fennmaradt művek egy részének szerzője nem Orpheusz, viszont jellege miatt mindenki orfikusnak tartotta. Mert bizonyos, hogy ha a művet ténylegesen nem is Orpheusz írta, az ihlet és a koncepció orfikus. Hogy ez Lao-ce, Csuang-ce, Mózes, a próféták, Buddha, Zarathusztra esetében így történt, azt mindenki tudja.

3.

Az orfika meghatározása nem azért nehéz, mert megnyilatkozása olyan elképzelhetetlenül gazdag. Orpheusz nem őskori polihisztor, akinek sokszerű ismerete volt. Mindabban, ami orpheuszi, egyöntetűség van. Ez az egyöntetűség az, ami meghatározhatatlan. Ez az, ami azonos a görög építészetben és a költemények versmértékeiben és a szobrokban, de sehol sem kézzelfoghatóbban, mint a geometriában és a tragédiákban és a filozófiában. Egyetlen gondolat ez, amit a görögök megiszté muzikének, vagyis a legmagasabb zenének neveztek el. Ha a görögségben a nagyság csírája minden bizonnyal természettől fogva meg is volt, tudjuk, hogy a tehetség, amit a természet ad, egymagában nem elég. Mindig az a döntő, amit az ember a természetből csinál. És azon, amit a görögség csinált, az egységes bélyeg, az emberbe és a világba épített centrális rend gondolatának fölfedezése, azé a rendé, amit kanónnak hívtak. A pont, ahol művészet és mítosz és tudomány találkozik. De az orfika ezt az egybeesést nem a dolgok mögött látja. Az egység a dolgok középpontjában van, vagyis a dolgok felszínén. Ez a felszín a forma. Ez a metaxü tuton (mindennek közepe), az arché – messzé – telé (kezdet, középpont, végcél). Ez a nomosz, a törvény. Ez a

logosz, – az értelem. Ami a dolgok felszínén van, az bennünk a legmélyebb. Az arc a láthatatlan