A LÁTOGATÓ SZEMÉBEN
Valami állandó prédának szánt Parányi állat vagyok
Akárhányszor megsebeznek Hazaküldenek a fészekbe Véresen Én maradok.
A legnagyobb bolond lehetek Hibás csavar az élet gépezetében Nincs más lény aki
Becsülné Az életét Magát Ellenségét
És újra meg újra mégis Az ellenség útjában marad Én maradok. Én már nem becsülöm Az ellenséget A fészket A fát A prédát. Várok Választási lehetőség nélkül is Megtagadom fenyegetését Nem adhatja ezt a babát A Halál kezébe.
1988. január 20. Kedves Naplóm! Jó híreim vannak.
A mai délutánt Johnnyval töltöttem. Különösen jó kedve volt, és úgy döntöttem: túlságosan is tiszta, gyönyörű az idő ahhoz, hogy odabent maradjunk.
Kimentünk a ház előtti gyepre. Ez tulajdonképpen egy hatalmas kert smaragdzöld fűvel és rengeteg virággal, amit egész évben ápolgat a
személyzet, egy csomó zöld kezű, zöld ujjú férfi és nő, meg minden. Ideális hely a szombat délután eltöltésére. Rendszerint hétfőn, szerdán és
pénteken szoktam Johnnyhoz menni, de most kiderült, hogy tegnap
megvizsgálta egy szakorvos, és Benjamin megkért: ha lehet, ma jöjjek át.
Magunk között elárulom, hogy a mai nap még jobb is volt nekem. Tegnap - életemben másodszor - lógtam az iskolából. Az egész napot
rendcsinálással töltöttem a hálószobámban, átszerveztem a dolgokat. A mama és a papa valami egész napos gyűlésre ment, egészen este hat óráig.
Kicsit a bútorokat is átrendeztem, és vettem egy zárat a hálószobám ajtajára. Könnyű volt felszerelni, mert tulajdonképp nem más az egész, csak egy biztonsági lánc. Néhány mozdulat a csavarhúzóval, és végre van magánéletem. Ha minden ilyen egyszerű volna! Nem kérdeztem meg a mamát és a papát, hogy zavarja-e őket a dolog, ezért választottam a biztonsági láncot. Úgy gondoltam, majd azt hiszik, csak azért volt rá szükségem, hogy bezárhassam a szobát, ha itthon vagyok. Nem ez a helyzet, de addig, míg ki nem találok valami jó indokot, amit
kérdezősködés nélkül elfogadnak... addig ez van.
Átlapoztam A hús világa néhány újabb számát. Úgy látom, itt az ideje, hogy beküldjem nekik fantáziálásom eredményét. Versenyt hirdettek, amely összesen egy hónapig tart. - A hónap fantáziája. A győztes kétszáz dollárt kap. Lehet névtelenül is pályázni, de azért kell egy postacím. A bankszéfem bérleti díja magában foglalja egy postafiók hatheti
használatát. Majd délután átmegyek és intézkedem. Szerintem nem lehet veszélyes ez az egész, ha az ember álnevet használ.
Azt hiszem, ma rámfért valami újrakezdésféle. Csodálatosan éreztem magam Johnnyval, azt merném mondani, szinte spirituális élmény volt. Fej-fej mellett, hason feküdtünk a fűben, ő pedig egymás után követelte az új meséket.
Abban a pillanatban, ahogy az egyiket befejeztem, megtapsolt, és azt mondta:
- Mesét!
Nem akarta, hogy fölolvassak. Igaz történeteket kért. Életélményeket. Először az jutott eszembe: hát ez teljesen lehetetlen! Nem mondhatok el neki egyet sem az életem eseményeiből! Végül aztán rájöttem, hogy azért össze tudok szedni néhány egészen elfogadható történetet, és az is
eszembe jutott, hogy tulajdonképpen elfeledkeztem Johnny szellemi színvonaláról is. Elmesélhettem volna neki akár a fűszereshez vitt
bevásárlási listámat is, a megfelelő, mesélő hangsúllyal, a végén akkor is lelkesen fölpattant volna, hogy tapsoljon. Egyszerűen csak részt akart venni valami szemtől-szembeni beszélgetésben, valami emberi
kapcsolatban. Hogy hozzá beszéljenek, ne róla.
Végre képes voltam abbahagyni az önsajnálatot, és elmeséltem neki életem néhány kellemesebb élményét - meg néhány kellemetlenebbet is. Minden egyes történet épp annyit segített rajtam, mint Johnnyn. Kaptam egy esélyt, hogy rádöbbenjek: milyen távol tartottam magamtól a
boldogságot, és hogy mennyire hiányzik.
Képzelheted, hogy mennyire kihasználtam a lehetőséget, hogy locsoghatok valakinek - akár mese, akár nem - anélkül, hogy
félbeszakítanának. Nincs kérdés, nincs megjegyzés, semmiféle értékítélet, hogy ki vagyok, hová jutok, ha meghalok. Johnny egész egyszerűen a világ legjobb közönsége!
Nagyon fölüdített a beszélgetés, és még jól is szórakoztam, hála
Johnnynak, aki közben mindenféle rémes arcokat vágott. Megállás nélkül bólogatott, mint aki érti... Mosolygott, amikor én, elkomorult, amikor én is, és amikor kiejtettem a "vége" szót, minden erejével tapsolt.
Fél három körül Mrs. Horne, aki egészen szokatlan látványt nyújtott úgy, hogy nem volt mindkét hóna alatt egy hatalmas bevásárlószatyor, a
szájából pedig nem lógott ki néhány repülőjegy, behívott bennünket ebédelni. Amikor az órámra néztem, megdöbbenten fedeztem föl, hogy csaknem három és fél óra repült el észrevétlenül.
Mielőtt fölállhattam volna az asztaltól, Johnny megragadta a kezemet, és élete legszebb mosolyát villantotta rám. Behunyta a szemét, majd újra kinyitotta, és kimondta élete első önálló mondatát:
Azt mondta: - Szeretlek, Laura!
Még órákig mesélhetném, milyen csodálatos élmény volt ez, micsoda hihetetlen eredmény a részéről, no meg az enyémről is. Életemben nem kaptam még ekkora bókot.
Ebéd után megnyitottam a postafiókomat. Alaposan végig kell
gondolnom ezt a fantáziát. Talán nem is írom ide, a lapjaidra, mert amíg ki nem nyomtatják, addig valójában nem is történik meg velem. Hát nem?
A közeli viszontlátásra
1988. február 1.
Kedves Naplóm!
Alaposan végiggondoltam eddigi nemi tapasztalataimat, és úgy
döntöttem: fontos volna, hogy legalább mindenki nevének kezdőbetűjét magam előtt láthassam, akivel együtt voltam.
B. B. B. L. J. R. P. J. C. L. T. T. R. D. M. J. C. D. M. M. R. M. D. G. G. N. G. P. D. L. M. R. M. F. R. D. T. T. O. K. M. Y. S. R. A. N. M. D. J. H. M. F. C. S. B. G. D. L. D.
J. H. és még számos láthatatlan, ismeretlen - odakint a kunyhónál. T. P. S. M. T. G. L. J. S. M. V. L. C. S. D. M. J. A. W. N. M. S. R. D. D. S. C. H. P. B. E.
1988. február 9. Kedves Naplóm! Valami nagyon különös történt.
Az éjszaka kilógtam a házból, hogy meglátogassam Leót és Jacques-ot a kunyhóban. Ronnette-nek is ott kellett volna lennie, s nagyon fölizgultam, hogy láthatom. Különben is, időtlen idők óta nem beszélhettem bizonyos dolgokról egy lánnyal. Donna semmit se értene. Iszonyatosan szükségem volt egy kis igazi csajdumálásra.
Gyalog indultam útnak, azután úgy döntöttem, hogy nincs ehhez türelmem (súlyos tévedés volt), és elindultam a 21-es autópálya felé, abban a reményben, hogy a kunyhóig hátralévő egy-két mérföldet stoppal tehetem meg.
Körülbelül negyedóra telt el, amikor észrevettem, hogy egy nagy kamion - pontosan olyan, mint Leóé - közeledik az úton. Fölemeltem a
hüvelykujjamat, és hát persze: a kocsi megállt, ajtaja kinyílt. A
vezetőfülkében négy nagyon részeg, tökéletesen kábult kamionos ült, akik - már amennyire zavaros locsogásukból megértettem - a városban voltak vedelni. Egyikük megkínált sörrel, én pedig elfogadtam. Nem igazán azért, mert kívántam, hanem mert hirtelen félni kezdtem tőle, hogy
fölbosszantom valamelyiket.
Mondtam nekik, hogy hol tegyenek le, s épp mielőtt befejeztem volna a sörömet, már oda is értünk. Idegesen tépdesni kezdtem az üvegről a címkét. Rádöbbentem, hogy nem állunk meg.
Szóltam a sofőrnek, hogy túlmegyünk a helyen, ahol ki kell szállnom, ő meg azt felelte: okosabbat is kitalálhattam volna, mint hogy éjnek évadján autóstoppoljak egy ilyen testtel, amit biztosan alig tudtam bepréselni a szexi-feszes farmeromba meg a trikómba.
Esküszöm neked, kedves Naplóm, hogy nem "préseltem be" magam a ruháimba. Az egyetlen hibám az volt, hogy otthagytam az erdei ösvényt, és nekiindultam egyedül az autópályának. Nagy tévedés volt, de...
valahogy nem gondolkoztam. Keresztülhajtottunk Twin Peaksen valami ócska kis motelba, amely olyan ütött-kopottnak látszott, hogy abban sem lehettem biztos: nyitva van-e, s egyáltalán, van-e tulajdonosa. Mondanom sem kell persze, hogy ezek a fickók már jó előre két szobát foglaltak
maguknak, s a szó szoros értelmében kézben vittek be az egyikbe. Megjegyeztem a szobaszámot (kétszázhetes), ha később segítségre lesz szükségem, tudjam, hol vagyok. Egyáltalán nem lehettem bizonyos abban, hogy egy darabban kerülök ki innét.
A sofőrök hihetetlenül bunkó módon viselkedtek. Teli tüdőből üvöltöztek, mocskos szavakat használtak. Rövid ideig azt hittem: ha sikerül fölállnom
anélkül, hogy észrevennék, bármikor elrohanhatok, mert simán lefutom ezeket a piás balfaszokat. Óvatos voltam, amennyire csak lehetett, de már abban a pillanatban, amikor még csak próbáltam fölállni, három fickó azonnal rámvetette magát.
- Hova lesz a séta, bébi?
- Hé, bébi, miért nem megyünk át a másik szobába egy kis privát táncra?
Ez volt közöttük a leggusztustalanabb.
Tudtam, ha nem csinálok valamit gyorsan, valamit, ami a helyzetet az én javamra változtatja, hamarosan bevadulnak, és a végén megerőszakolnak. Rádöbbentem a szörnyű lehetőségre: elképzelhető, hogy ezt nem úszom meg élve. Halálosan megrémültem.
Magamra erőltettem egy mosolyt.
- Figyeljetek csak ide... mind!
Az egyik fickó rámnézett. Tekintete azt mondta: valószínűleg elment az eszem, hogy ilyesféle "szabadságot" engedek meg magamnak, és
megszólítom őket. Mindenesetre azért érdekelhette, hogy mit akarok mondani, mert az összes többivel befogatta a pofáját, és a székem köré gyűjtötte őket.
Még egy műmosolyt sikerült kipréselnem magamból, mielőtt folytattam volna.
- Figyeljetek! Ha játszani akartok ma este... és gondolom, tudjátok, hogy értem ezt... akkor csináljuk úgy, hogy jó legyen!
Az egyik fickó, akit tetőtől-talpig tetoválások borítottak, odalépett a székhez, és pokoli nagyot rúgott bele. Hatszor vagy hétszer. Igyekeztem nem olyan halálosan rémültnek látszani, mint amilyen voltam. Fölém hajolt, zsíros haja az arcába lógott, a szája szaga, mint a trágyadombé:
- Jobb, ha vigyázol a pofádra, kicsi autóstoppos, mer' ahonnét én gyüvök, egy ilyen picsa, mint te, nem meri aszondani egy férfiembernek, hogy nem úgy csinájja, ahogy rajta kivü' senki más nem csinájja!
- Nem arra céloztam, hogy ne lennétek tapasztaltak! Már a mozgásotokon is látszik, hogy profik vagytok.
Istenem, micsoda nyomorúságos férfiak voltak! A nyelvem rémülten, idegesen reszketett a számban, míg hazudtam nekik. Hogy lehettem ilyen ostoba!
Egy másik fickó, aki különben a törődés néhány kisebb jelét mutatta irányomban, javasolta nekik, hogy legalább hallgassanak meg.
Hátracsusszantam a székben, kiegyenesedtem és gondosan
végigmértem őket. Meg kell próbálnod, gondoltam. Vagy sikerül vagy megerőszakolnak és meggyilkolnak. Nem hagyhatod, hogy ilyen söpredék vegye el az életedet! Tégy úgy, mintha minden az ő terveik szerint menne, Laura!
- Rendben van, nekem igazán nincs ellenemre egy kis pia, egy kis kemény drog, egy kis szex, de csak mértékkel! Nincs ellenemre, hogy kicsit perverz legyek vagy anyás vagy kislányos... még kislányosabb. Sőt, még az sincs ellenemre, hogy kicsit szólistáskodjak, mindegyiktek előtt.
Nagy böffenések hallatszottak. Mindegyik elégedetten bólogatott. Nyolc kitágult szem, ami jól láthatóan még nagyobb lesz.
- Szerintem nagyon fog tetszeni nektek a műsorom. Még néhány újításom is lesz a számotokra, néhány finom kis apróság... és ha bárkinek eszébe jut valami, hogy mit szeretne látni tőlem, mit csináljak neki, csak jöjjön ide és suttogja a fülembe. Én minden játékra hajlandó vagyok. De van egy feltételem: a végén kocsival visszavisztek a városba, méghozzá
ugyanolyan állapotban, ahogy ide beléptem. Csak semmi erőszak!
Az egyik úgy gondolta, ő túlságosan is férfias férfi ahhoz, hogy ezt végighallgassa.
- Akkor váglak pofán, amikor csak tetszik, kis hülye kurva!
Minden bátorságomat összegyűjtve közel hajoltam hozzá, s igyekeztem nagyon magabiztosnak látszani.
- Ha neked úgy tetszik, hogy megüss... hogy pofán vágj, ahogy mondani méltóztattál, akkor nem csináltam jól... a dolgomat - nagyot nyeltem. - Nevezhetsz kis hülye kurvának vagy aminek akarsz, de azért kérlek, próbáljuk meg... rendben?!
Negyven percbe telt, míg meggyőztem őket, és a "műsorom" előtt végre abbahagyták az ordítozást meg az ellenséges viselkedést. A végén
mindegyiknek fölajánlottam egy Valiumot a sörébe, és megparancsoltam nekik, hogy üljenek a szófára, igyák meg a sörüket, és akkor kezdem a műsort.
Életemben nem voltam még ennyire megrémülve. A rémálmok, amikor majdnem elgázolt egy autó a síkos úton, még BOB is, mind semmi volt ezekhez képest. És a négy pasi közül mindegyik elég nagydarab ahhoz, hogy szőröstül-bőröstül befaljon előételnek, még mielőtt megvacsorázik.
Mind leültek a szófára, annak az egynek a kivételével, akit az ajtóhoz állítottam, nehogy bármelyikük azt higgye, szökni készülök. Egy széket a szoba közepére húztam. Ácsolt faszék volt, kellemesen magas
minden villanyt lekapcsoltam.
Lassan vetkőzni kezdtem, és ahányszor ledobtam egy ruhadarabomat, mindig jól megjegyeztem, hová hajítottam, hogy (amikor majd kinyúlnak, ahogy terveztem), könnyen-gyorsan felöltözhessek és eltűnhessek.
Némán beszélni kezdtem magamhoz. Nyugtattam magam, igyekeztem elképzelni, hogy nagyon bekábítóztam. Pokolian féltem, hogy
valamelyikük egyszer csak fölugrik és rám üvölt:
- Na, ebből elég, bébi!
Szerencsére egyik sem tette.
Lassan nekiláttam a megszokott, "elveszett kislány az erdőben"
számomnak... Leónak és Jacques-nak ez a kedvence, mert ebben változok olyan hihetetlen gyorsasággal kislányból "Mamivá".
Megállás nélkül azon imádkoztam, hogy lekössem az érdeklődésüket, míg el nem nehezül a pillájuk. Odasétáltam az ajtónál álló férfihoz (alighanem ez volt közülük a legaljasabb), fölemeltem meglepően ernyedt kezét és a mellemre tettem. Közben halkan suttogtam hozzá.
Vagy negyedórába telt, mire simogatni kezdett, és igazán válaszolt a szövegemre. Éreztem, hogy megadja magát, ahogyan Jacques szokta. A többiek közül egy irigykedni kezdett, és azt üvöltötte:
- Hé, itt meg nem lesz semmi?!
- Ne aggódjatok, fiúk, nem fáradok el egykönnyen! Sosem unom a dolgot, azt pedig lehetetlen volna elfelednem, micsoda férfiakkal vagyok egy
szobában!
Mindegyiket folyamatosan a boldogság állapotában kell tartanom.
Megfordítottam a széket, és szóltam az ajtónál álló pasasnak, aki előtt táncoltam, hogy térdeljen le (halkan kértem meg, hogy a szöveg ne
hangozzék fenyegetően), aztán táncolni kezdtem. Körbejártam a szobát... mindegyikkel foglalkoztam egy kicsit... körbecsodáltam őket, minden porcikájukat... hazudoztam... (Egyik se ájult még álomba!)
Végül visszahátráltam a székhez. Most kezdődött az egész produkció legizgalmasabb része... nagyon perverz, mindent megmutató "ülj le és pörögj" mutatvány. Míg ez folyt, mind előrehajolt, és közelről bámulta, ahogy játszom. Én pedig csak folytattam, kicsit finomítottam,
kimunkáltam... kibővítettem a műsort.
Mindent végigcsináltam, ami csak eszembe jutott, hogy fizikailag és
érzelmileg elkábítsam őket. Mindegyik fáradtnak látszott, de még mindig
Hogy rövid legyek, addig folyt ez az egész mutatvány, míg a négy fickó közül három ájultan kifeküdt, és már csak egyetlen egy maradt.
Nagydarab, hájas seggfej, háromnapos borostával, táskás szemekkel. Közölte velem, hogy teljesen elvarázsoltam.
Megkérdezte, nem akarok-e a másik szobába menni vele. Azt mondta, nála a kulcs. Közel léptem hozzá és megkérdeztem: - Hát a kamionhoz mit szólnál? Ott nem csinálhatnánk?
- Hát persze. Te döntesz, végül is a te seggedről van szó, bébi!
Így hát összemarkoltam, amit a ruhámból sikerült - leszámítva a
harisnyámat és a melltartómat -, és elindultunk az éjszakába. Törtem a fejem, hogyan kerülök ki innét... olyan gyorsan, ahogy csak lehet. Ki kell jutnom. Egy kis kokóval földobni magam. Hazamenni.
Amint lehetett, a vezetőülésbe vetettem magam, és csücsöri ajkakkal hívogatni kezdtem. Gyorsan felém csúszott a műanyag üléseken át. Arcát mélyen a két mellem közé temette, én pedig azt gondoltam: jól van, Laura, tapogasd ki közben a sörösüveget.. itt van! Ne mozogj túl gyorsan, tereld el a figyelmét - és BUMM!
Rettenetesen fejbe csaptam a fickót. Ömleni kezdett a vére. Csak úgy
dőlt. Kiugrottam a kamionból, és rohanni kezdtem, félig pucéran... Na és
aztán? Minél messzebbre akartam kerülni tőlük, mielőtt rájönnek, mit műveltem.
Jacques kunyhójához mentem, mert azt reméltem, hogy ő és Leo még ott lesznek, Ronnette-tel együtt.
Mire odaértem, meglehetősen viharvert és érzelmileg meglehetősen összetört voltam. Az ajtóban könnyekben törtem ki és térdre estem. Ronnette odasietett, fölemelt, a rekamiéra segített. Nem tudtam
abbahagyni a sírást! Még azért is szégyelltem magam, hogy olyan módon másztam ki a bajból, ahogy kimásztam... Úgy éreztem, én vagyok a világ legmocskosabb lénye! BOB-nak igaza volt, jaj, milyen igaza volt!
Megmarkoltam Ronnette karját, és hallottam, ahogy azt mondja a többieknek:
- Jaj, szegény, csupa vér, gyorsan mosdassuk meg! Ha ez a rengeteg vér rajta marad, csak még hisztisebb lesz!
A következő dolog, amire emlékszem, az volt, hogy a saját ágyamban ébredek, a csuklómra kötözött levélkével.
Drága Laura!
Igyekeztünk megnyugtatni, amennyire csak lehetett, de teljesen hisztérikus voltál... és megállás nélkül kérted, hogy vigyünk haza. Azt hiszem, senki se hallott bennünket bemenni hozzátok, de ha valaki mégis elkapna, mondd el neki, mi történt.
Most már minden rendben van. Tudom, mennyire megijedtél... Talán néhány nap múlva látjuk majd egymást, és megbeszélünk valamit, rendben?
Ronnette
Tehát így sikerült az én nagy éjszakám. Gondolhatnád, hogy ebből majd tanulok, de azt hiszem, valami különös okból én erre képtelen vagyok.
Ma reggel, ébredés után még arról is eszembe jutott néhány dolog, hogy miként tehettem volna még jobbá a tegnapi műsort azoknak a
kriptaszökevényeknek! Az agyam újra meg újra végigrohan az este
minden történésén, akár egy karcos lemez, ahol a tű minden alkalommal ugyanott ugrik - azzal a különbséggel, hogy ahányszor magam előtt látom az egész estét, minden alkalommal jobb, ellazultabb a produkcióm...
Okosabbakat mondok nekik. Időnként egyenesen arra gondolok, hogy
visszamegyek és megkeresem őket!
Most már biztos, hogy megbolondulok... minden egyes gondolatom hibás, őrültség. Teljesen hibás vagyok.
Később még beszélünk
1988. március 4.
Kedves Naplóm!
A tegnapi napot Donnával töltöttem, és rádöbbentem, hogy már nincs mit mondanunk egymásnak. Hát persze, dumálgatunk, ő pedig szinte megállás nélkül locsog, de amíg náluk voltam, egész idő alatt csak arra tudtam gondolni, mikor jutok már ki innét. Szinte éreztem, hogy a tiszta, tökéletes falak kezdenek rámcsukódni és összenyomni.
Bevitt a szobájába, becsukta az ajtót, hogy a fülembe suttoghassa: Mike és ő hamarosan végigcsinálják. Még azt is. Megtervezték az eseményt. Kedd este?... Már nem is emlékszem.
Szóval elmeséli ezt az egészet, nekem meg talán azt kellene mondanom: - Tyű!, Donna, biztos vagy benne, hogy meg akarod tenni?
Így hát azt hiszem, Donna hamarosan megkapja Bobby legjobb haverjától, Mike-tól, amit akar. Emlékszel még Mike-ra? Tudod, a
rágógumi-hirdetés?! Most mit mondjak? Remélem, jó lesz Donnához. Bár én mindig úgy gondoltam, hogy egy jó nagy seggfej... Dehát végül is nem nekem kell kefélnem vele, mi?
Jó mulatást, Donna!
1988. március 10.
Kedves Naplóm!
Itt ültem a szobámban és Bobbyra gondoltam. Talán mégse kellett volna elmesélni neki a kamionosokat! Azóta nem telefonált. Elmondtam neki a teljes igazságot, pontosan ugyanúgy, ahogy ő és én szilveszter este beszélgettünk. Őszinték akartunk lenni... Azt mondtuk, szeretjük
egymást... Csak azért tettem, amit tettem, hogy élve kikerüljek onnét.
Benjamin Horne most telefonált. A mama fölkiabált a lépcső aljáról, hogy engem keresnek, és hogy Benjamin Horne hív. Első kérdésem, még
mielőtt akár köszöntem volna, hogy:
- Johnnynak semmi baja? Mi történt?
Azt mondta, üljek le egy pillanatra, helyezkedjek el nyugodtan egy széken. Tudtam, hogy a papa itthon van, a mama itthon van... s hogy Johnnynak sincs semmi baja.
- Mi történt?!
Azt mondta, Troyt ma reggel megtalálták az egyik határmenti hegyi úton. A lába eltört, és három patkója leesett... Arról már nem is szólva, hogy pokolian alultápláltnak látszott. Odafönt nem talált magának ennivalót. Benjamin azt mondta: tökéletesen bizonyos abban, hogy Troyt találták meg, ráismert a rajta lévő, beégetett Tört Karika jelről.
Benjamin azt is elmesélte, hogy nézte Troyt, míg a határőrök
agyonlőtték. Kétszer fejbe. Azt mondta, látszott a pónin, hogy valaki szándékosan engedte ki az istállóból. Megígérte a telefonban, hogy megtalálja ezt a rettenetes valakit, és gondoskodik róla, hogy mindenki megtudja: mit tett egy gyönyörű, fiatal lóval.
Letettem a telefont.
Körülnéztem, és a szobában minden elváltozott. Szürke, majd fekete lett, megint szürke, megint fekete... Olyan rettenetesen rossz vagyok!
Akármerre nézek, valami mindig azt mondja: gonosz, tisztességtelen, rossz lény vagyok... Hogy tehettem ezt Troyjal?!
Ha nem lettem volna ilyen kibaszottul gonosz, most akár ebben a