LA DISCORDANCIA DEL ALBIENSE SUPERIOR - CENOMANIENSE

1991. december 24., 25., 26., kedd, szerda, csütörtök (Clare 20, Henry 28 éves)

CLARE: Reggel 8.32 van december huszonnegyedikén, és Henryvel a Réti pipis házba tartunk, karácsonyra. Szép, tiszta nap van, itt, Chicagóban nincs hó, de South Havenben több mint tízcentis. Indulás előtt Henry átrámolta a kocsit, megvizsgálta a kerekeket, benézett a vászontető alá. Szerintem sejtelme sincs, hogy mit keres. A kocsim igen takaros, 1990-es fehér Honda Civic, én imádom, de Henry nem szeret autóban utazni, kivált kisautóban. Henry rémes utas, egész idő alatt markolja a kartámaszt, állandóan fékezne. Nyilván kevésbé félne, ha ő vezetne, de kézenfekvő okokból nincs jogosítványa. Suhanunk az Indiana autópályán ezen a szép, téli napon; én nyugodt vagyok, alig várom, hogy lássam a családom, Henry pedig egy idegroncs. Az sem használ, hogy ma reggel nem volt futni; megfigyeltem, hogy Henrynek hihetetlen mennyiségű fizikai tevékenységre van szüksége ahhoz, hogy boldog legyen.

Mintha egy agárral járnék. Egészen más Henryvel a valós időben. Gyerekkoromban Henry jött és ment, és a találkozásaink intenzívek, drámaiak és nyugtalanítóak voltak. Henry sok mindent nem mondott el nekem, és többnyire nem engedett a maga közelébe, ezért mindig erős kielégületlenséget éreztem. Amikor megtaláltam őt a jelenben, azt hittem, így lesz továbbra is. De valójában sokkal jobb, több szempontból. Ami a legfontosabb, régen Henry nem volt hajlandó hozzám érni, most meg állandóan megérint, csókol, szeretkezik velem. Mintha más emberré váltam volna, olyanná, aki a vágy meleg fürdőjében fürdik. És elmond nekem dolgokat! Bármit kérdezzek is róla, az életéről, a családjáról – elmondja, névvel, címmel, időponttal. Olyan dolgok, amelyeket gyerekként teljesen titokzatosnak láttam, ma már tökéletesen logikusnak látszanak. De az a legjobb, hogy hosszú időszakokon át láthatom – órákig, napokig. Tudom, hol találom. Elmegy dolgozni, hazajön. Néha kinyitom a

noteszomat, csak hogy lássam: Henry DeTamble, 714 Dearborn, Ile, Chicago, IL 60610, 312- 431-8313. Egy vezetéknév, egy cím, egy telefonszám. Fel tudom hívni telefonon. Valóságos csoda. Úgy érzem magam, mint Dorothy, amikor a háza lepottyant Óz földjére, és a világ fekete-fehérből színessé változott. Már nem Kansasben vagyunk.

A valóságban éppen most fogunk átérni Michiganbe, és van itt egy pihenőhely. Behajtok a parkolóba, kiszállunk, nyújtózkodunk. Bemegyünk az épületbe, tele van térképekkel és brosúrákkal a turisták számára, meg az étel-ital automatákkal.

– Hűha – mondja Henry. Odamegy, és megnézi az összes ételnek álcázott vacakot, aztán olvasni kezdi a brosúrát. – Hé! Menjünk Frankenmuthba! „Karácsony az év 365 napján!” Istenem, körülbelül egy óra után harakirit követnék el. Van apród?

Találok egy marék aprót a tárcám alján, és vidáman elköltjük két kólára, egy doboz Good & Plentyre meg egy Hershey szeletre. Karonfogva megyünk ki a száraz hidegbe. A kocsiban kinyitjuk a kólákat, cukrot veszünk magunkhoz. Henry az órájára néz.

– Milyen lehangoló! Még csak 9:15 van. – Pár perc múlva 10:15 lesz.

– Hát persze, Michigan egy órával előbbre van. Milyen szürreális. Henryre nézek.

– Minden szürreális. Nem hiszem el, hogy tényleg találkozni fogsz a családommal. Annyi ideig rejtegettelek a családom elől.

– Csak azért teszem ezt, mert eszeveszetten imádlak. Én meg annyi ideig igyekeztem elkerülni a hosszú utazásokat, a lányok családjával való megismerkedést és a karácsonyt. Hogy mindezt egyszerre vagyok hajlandó elviselni, bizonyítja, hogy szeretlek.

– Henry… – Odafordulok; csókolózunk. A csókból már-már több is lenne, amikor a szemem sarkából észreveszem, hogy három kisfiú áll egy nagy kutyával pár méternyire tőlünk, és

érdeklődéssel figyelnek. Henry megfordul, hogy megnézze, mit nézek, a fiúk vigyorognak, és felfelé fordított hüvelykujjukkal kívánnak sok szerencsét. Aztán eltűnnek a szüleik

furgonjában.

– Jut eszembe – hogyan fogunk aludni nálatok?

– Hát igen. Etta telefonált tegnap ebben az ügyben. Én a saját szobámban alszom, te a kék szobában. A folyosó két végén, közöttünk a szüleim és Alicia.

– És ezt mennyire kötelező betartani? Beindítom a kocsit, visszamegyünk a sztrádára.

– Nem tudom, mert még sosem csináltam. Mark az alagsorba viszi a barátnőit, ott dugja meg őket a díványon, a hajnali órákban, és mind úgy teszünk, mintha semmit nem vennénk észre. Ha szorul a hurok, még mindig lemehetünk az olvasószobába; ott bújtattalak.

– Hmm, hát igen. – Henry egy ideig kinéz az ablakon. – Tudod, ez nem is rossz. – Micsoda?

– Utazni. Autóban. A sztrádán.

– Öregem! Legközelebb repülőre szállsz. – Soha.

– Párizs. Kairó. London. Kiotó.

– Szó nem lehet róla. Biztosan időutaznék, és isten tudja, hogy lennék képes visszajutni egy óránként 800 kilométeres sebességgel repülő izére. Végül aláhullnék az égből, mint Ikarosz. – Komolyan?

– Nem akarom kipróbálni. – Oda tudnál jutni időutazással?

– Nézd. Elmondom az elméletem. Ez csak a Henry DeTamble által előadott időutazás speciális elmélete, nem az Időutazás nagy elmélete.

– Oké.

– Először is, azt hiszem, ez valami agyi dolog. Azt hiszem, nagyjából hasonlít az epilepsziához, mert általában akkor fordul elő, ha nyomás nehezedik rám, és fizikai

jelenségek is kiválthatják, például a felvillanó fény. És mert az olyan dolgok, mint a futás és a szex és a meditáció segítenek megmaradnom a jelenben. Másodszor, egyáltalán semmilyen tudatos módon nem tudom befolyásolni, hogy mikor vagy hová megyek, mennyi ideig maradok, vagy mikor jövök vissza. Így hát időutazások a Riviérára eléggé valószínűtlenek. Ezzel szemben, a tudattalanom szemlátomást igen erősen befolyásolja a dolgot, mert rengeteg időt töltök önnön múltamban, számomra érdekes vagy fontos eseményeket keresek fel, és rengeteg időt fogok tölteni a te látogatásoddal is, amit rettenetesen várok. Gyakran megyek olyan helyekre, ahol már jártam a valós időben, bár más, véletlenszerű időkben és helyeken is gyakran találom magam. Gyakrabban megyek a múltba, mint a jövőbe.

– Voltál a jövőben? Nem tudtam, hogy képes vagy rá. Henry elégedettnek látszik magával. – Eddig mintegy ötven évet tudtam megtenni mindkét irányban. De nagyon ritkán megyek a jövőbe, és nem hinném, hogy valaha is sok olyat láttam ott, amit hasznosnak találtam. Mindig nagyon rövid az út. És lehet, hogy egyszerűen nem tudom felfogni, amit látok. A múltnak sokkal nagyobb a vonzóereje. A múltban sokkal tömörebbnek, létezőbbnek érzem magam. Talán maga a jövő kevésbé anyagszerű? Nem tudom. Mintha a jövőben mindig léghiánnyal küszködnék. Erről tudom, hogy a jövőben vagyok: más érzés. Ott nehezebb futni. – Ezt Henry elgondolkodva mondja, és egy pillanatra el tudom képzelni, milyen rettenetes lehet idegen időben és helyen lenni, ruha nélkül, barátok nélkül…

– Ezért olyan a lábad…

– Mint a marhabőr. – Henry sarkán egészen vastag a bőr, mintha cipővé akarna változni. – Patás állat vagyok. Ha valami történne a lábammal, le is lőhetsz.

Egy ideig némán autózunk. Az út emelkedik és alászáll, halott kukoricatövek mellett

megyünk el. Tanyaházak fürdenek a téli napfényben, mindegyik előtt furgonok és lószállítók és hazai kocsik sorakoznak a hosszú felhajtókon. Sóhajtok. Hazamenni annyira vegyes

élmény. Alig várom, hogy lássam Aliciát és Ettát, anyámért aggódom, és nem nagyon

vágyom a találkozást apámmal és Markkal. De kíváncsi vagyok, hogyan reagálnak Henryre, ő meg rájuk. Büszke vagyok, hogy ilyen sokáig titokban tudtam tartani Henryt. Tizennégy évig. Kölyökkorában az ember tizennégy évet egy örökkévalóságnak érez.

Elmegyünk egy Wal-Mart, egy Dairy Queen és egy McDonald's előtt. Újabb kukoricaföldek. Egy gyümölcsös. Szedd magad eper és áfonya. Nyáron ez az út a gyümölcs, a gabona és a kapitalizmus hosszú folyosója. De a földek most halottak és kiszáradtak, és a kocsik úgy száguldanak el a napos, hideg sztrádán, hogy nem vesznek tudomást a hívogató parkolókról. Egyáltalán nem tartottam nagyra South Havent, mielőtt Chicagóba költöztem. A házunk mindig olyan volt, mint egy sziget, hiszen a különálló, déli részen áll, és a Rét, gyümölcsösök, erdők, gazdaságok ölelik körül, és South Haven egyszerűen csak a Város volt, mint hogy például: Gyerünk be a Városba, együnk egy fagylaltot. A Város csemege- és vasboltokból állt meg a Mackenzie's pékségből, és kottákból meg lemezekből a Zenebirodalomban, Alicia kedvenc boltjában. Álltunk Appleyard fotóstúdiójának kirakata előtt, és történeteket találtunk ki a menyasszonyokról meg kisgyerekekről meg családokról, akik förtelmesen vigyorogtak a kirakatban. A könyvtárat nem tartottuk viccesnek álgörög pompájában, a konyhát sem találtuk egyhangúnak és ízetlennek, sem a Michigan filmszínházban vetített filmeket

engesztelhetetlenül amerikainak és ostobának. Ezek a nézeteim csak később alakultak ki, amikor nagyvárosi lakos lettem, kivándorló, aki igyekszik minél jobban eltávolodni mucsai ifjúságának bevett szokásaitól. Egyszeriben elfog a nosztalgia a kislány után, aki voltam, aki szerette a földeket, és hitt Istenben, aki a téli napokon betegen feküdt otthon, Nancy Drew-t olvasott, és mentolos köhögés elleni cukorkát szopogatott, aki tudott titkot tartani. Henryre pillantok, és látom, hogy elaludt.

South Haven, ötven mérföld. Huszonhat, tizenkettő, három, egy. Phoenix Road.

Blue Star Highway.

És aztán: Meagram Lane. Fel akarom ébreszteni Henryt, de már ébren van. Idegesen mosolyog, és kinéz az ablakon a csupasz téli fák véget nem érő alagútjára, és repülünk tovább, és amikor meglátom a kaput, a kesztyűtartóban kutatok a távirányító után, és a kapu kinyílik, és átmegyünk rajta.

Előbukkan a ház, mintha a földből nőtt volna ki hirtelen. Henrynek egy pillanatra elakad a lélegzete, aztán nevetni kezd.

– Mi az? – kérdem védekezőn.

– Nem emlékeztem, hogy ilyen hatalmas. Hány szobája van ennek a monstrumnak? – Huszonnégy – mondom neki. Etta integet az ablakból, amint a ház elé kanyarodom, és megállok a bejárati ajtó előtt. Etta haja őszebb, mini amikor a legutóbb ittjártam, de az arca kipirult az örömtől. Amint kiszállunk a kocsiból, Etta óvatosan jön lefelé a jeges lépcsőn, kabát nélkül, ünneplő tengerészkék, csipkegalléros ruhájában, óvatosan egyensúlyozza

mokány alakját érzékeny cipője fölött, és odaszaladok, hogy megfogjam a karját, de elhessent, amíg a lépcső aljára nem ér, és akkor megölel, megcsókol (boldogan szívom be Etta

Noxzema- és hintőporillatát) , Henry meg csak áll és vár.

– És ő kicsoda? – mondja Etta, mintha Henry kisgyerek volna, akit bejelentés nélkül hoztam magammal.

– Etta Milbauer, Henry DeTamble – mutatom be őket egymásnak. Egy kis „Ó”-t látok Henry arcán, és nem tudom, mit gondolhat Ettáról, hogy ki ő. Etta Henryre mosolyog, és máris megyünk fel a lépcsőn. Etta kinyitja az ajtót. Henry halkan megkérdezi.

– A poggyászunk?

Mondom, hogy Peter majd elintézi.

levehetjük a kabátunkat, kezet moshatunk, aztán mehetünk egyenesen ebédelni. Otthagy minket az előszobában, és visszavonul a konyhába. Megfordulok, leveszem a kabátom, beakasztom az előszobaszekrénybe. Amikor megfordulok, Henry épp integet valakinek. A háta mögé nézek, és látom, hogy Nell dugja ki széles, pisze képét az ebédlőből, vigyorogva, és odafutok hozzá, és nagy, cuppanós puszit nyomok a képére, ő meg nevet és azt mondja nekem.

– Szép férfi, majomlány – és visszahúzódik a másik szobába, mielőtt Henry odaérne hozzánk. – Nell? – kérdezi, mire bólintok.

– Nem szégyenlős, csak sok a dolga – magyarázom. A hátsó lépcsőn felvezetem a második szintre. – Ez a te szobád – nyitom ki előtte a kék hálószoba ajtaját. Bepillant, aztán követ végig a folyosón. – Ez az én szobám –

mondom rossz előérzettél, és Henry besurran mellettem, és csak áll a szőnyeg közepén és bámul, és amikor hozzám fordul, látom, hogy nem ismert fel semmit; a szobában semmi nem jelent neki semmit, és a felismerés kése még mélyebbre vág: múltunknak ebből a kis

múzeumából minden egyes tárgy vagy emlék csupán annyit jelent neki, mint szerelmes levél az analfabétának. Henry megfog egy ökörszemfészket (véletlenül ez volt az első madárfészek a sokból, amelyeket az évek során kaptam tőle), és azt mondja.

– Aranyos. – Bólintok, és nyitnám a szám, hogy elmondjam neki, de ő visszateszi a fészket a polcra és megkérdezi. – Be lehet zárni ezt az ajtót? – és én bezárom, és elkésünk az ebédről. HENRY: Szinte nyugodt vagyok, amint követem Clare-t le a lépcsőn, át a sötét, hideg halion az ebédlőbe. Már mindenki eszik. A szoba alacsony mennyezetű és kényelmes, amolyan William Morrisy módra; a kis kandallóban pattogó tűz meleget áraszt, és az ablakok úgy be vannak fagyva, hogy nem látok ki. Clare odamegy egy vékony, halványvörös hajú nőhöz, aki nyilván az anyja, és aki félrebillenti a fejét, hogy Clare megcsókolhassa, és félig felemelkedve nyújt kezet nekem. Clare bemutatja, „az édesanyáin”, és én „Mrs. Abshire-nek” szólítom, mire nyomban azt mondja, Jaj, szólítson Lucille-nek, ahogyan mindenki”, és kimerülten, de szívélyesen mosolyog, mint egy távoli galaxis ragyogó napja. Leülünk az asztalhoz egymással szemben. Clare Mark meg egy idősebb hölgy között ül, akiről kiderül, hogy Dulcie

nagynagynéni; én Alicia meg egy molett és csinos szőke lány közé ülök, az utóbbit

Sharonként mutatják be, és valószínűleg Markhoz tartozik. Az asztalfőn Clare apja ül, és az az első benyomásom, hogy igencsak felkavarom. A jóképű, erőszakos Mark szintén

elbátortalanodni látszik. Már láttak engem. Eltűnődöm, vajon mit tehettem, amiért észrevettek, emlékeznek rám, amiért ha csak kicsit is, de hátrahőkölnek, amikor Clare bemutat. De Philip Abshire ügyvéd, ura az arcvonásainak, és egy percen belül nyájas és mosolygós, a házigazda, a barátnőm papája, kopaszodó, középkorú férfi pilótaszemüvegben, elpuhult és megpocakosodott, egykor kisportolt testtel, de erős kézzel, teniszezőkézzel, szürke szeme egyfolytában óvakodva néz rám a bizalomkeltő vigyor ellenére. Mark nehezebben titkolja zavarát, és ahányszor el akarom kapni a tekintetét, lesüti a szemét. Alicia nem az, amit vártam; természetes és kedves, de kissé különc, szórakozott. Sötét a haja, mint Philipnek és Marknak, de a vonásai inkább Lucille-re emlékeztetnek; Alicia úgy fest, mintha valaki megpróbálta volna összegyúrni Clare-t és Markot, de feladta volna, és némi Eleanor Roosevelttel pótolta volna a hiányosságokat. Philip mond valamit, és Alicia nevet, és egyszeriben elragadó, és én meglepetten fordulok felé, amint feláll az asztaltól. – A Szent Vazulba kell mennem – mondja. – Próbám van. Eljön a templomba?

Gyors pillantást vetek Clare-re, aki alig észrevehetően bólint, mire azt mondom Aliciának. – Persze – és mindenki sóhajt… hogyan? megkönnyebbülten? Eszembe jut, hogy karácsony van, keresztény ünnep, túl azon, hogy ez az én személyes vezeklésem napja. Alicia távozik. Elképzelem, hogyan nevetne anyám, hogyan húzná fel szépen szedett szemöldökét a félzsidó fia láttán, aki karácsonyra a gojok között rekedt, és gondolatban megfenyegetem az ujjammal. Te beszélsz?, mondom neki. Aki az episzkopális egyház hívéhez mentél feleségül? A

tányéromra nézek, sonka van rajta borsóval meg egy kis megviselt saláta. Nem eszem disznóhúst, és utálom a borsót.

– Clare azt mondta, könyvtáros – próbálkozik Philip, és beismerem, hogy így van. Élénk kis beszélgetést folytatunk a Newberryről meg a Newberry azon igazgatósági tagjairól, akik Philip cégének ügyfelei, amelynek Chicagóban van a központja, és ebben az esetben nem értem, miért él Clare családja Michigan szívében.

– Nyári rezidenciák – mondja Philip, és már emlékszem, hogy Clare azt mondta, az édesapja szakterülete a végrendeletek és a hitelek. Idősebb gazdag embereket képzelek magam elé, amint privát strandjukon napoznak napolajtól lucskosan, és hirtelen eszükbejut, hogy a fiacskájukat kizárják a végrendeletükből, és máris nyúlnak a mobiljukért, hogy hívják Philipet. Eszembe jut, hogy Avi, aki első hegedűs a zenekarban apám második hegedűje mellett, szintén háztulajdonos ezen a környéken. Ezt megemlítem, és mindenki hegyezi a fülét.

– Ismeri? – kérdezi Lucille.

– Persze. Ő meg a papám egymás mellett ülnek. – Egymás mellett?

– Hiszen tudja. Első és második hegedű. – Az édesapja hegedűs?

– Aha. – Clare-re pillantok, aki amolyan ne bosszants arckifejezéssel nézi az anyját. – És a Chicagói Szimfonikusoknál játszik?

– Igen.

Lucille arcát pír önti el; most már tudom, miért pirulós Clare.

– Gondolja, hogy meghallgatná Aliciát? Ha küldenénk egy felvételt?

Csak remélni merem, hogy Alicia nagyon-nagyon jó. Az emberek folyton magnószalagokkal árasztják el apát. Aztán jobb ötletem támad.

– Alicia csellós, nemde? – Igen.

– Tanárt keres? Philip közbeszól.

– Frank Wainwrigthnál tanul Kalamazooban.

– Mert elvihetném a felvételt Yoshi Akawának. Az egyik tanítványa elmegy, mert munkál kapott Párizsban. – Yoshi remek fickó, és első csellista. Tudom, hogy ő legalább

meghallgatná a felvételt; apám, aki nem tanít, egyszerűen kidobná. Lucille úszik a

boldogságban; még Philip is elégedett. Clare szemlátomást megkönnyebbült. Mark zabál. A rózsaszín hajú, aprócska Dulcie nagynagynénit hidegen hagyta az egész beszélgetés. Talán siket? Sharonra pillantok, aki a balomon ül, és eddig még egy szót sem szólt. Látszik, hogy nem érzi jól magát. Philip és Lucille arról tárgyalnak, melyik felvételt adják ide nekem, vagy esetleg készítsen egy újat Alicia? Megkérdezem Sharont, először van-e itt, mire bólint. Amikor egy újabb kérdést szeretnék feltenni neki, Philip megkérdezi, mivel foglalkozik anyám, és összerezzenek; úgy nézek Clare-re, mint aki azt kérdezi, Nem mondtál nekik semmit”?

– Édesanyám énekesnő volt; meghalt.

– Henry édesanyja Annette Lyn Robinson volt – mondja csendesen Clare. Ezzel az erővel azt is mondhatta volna, hogy Szűz Mária volt az anyám; Philip arca felderül. Lucille keze szinte repdes.

– Hihetetlen… fantasztikus! Megvan az összes lemeze… – Und so weiter. De aztán Lucille azt mondja. – Fiatal koromban találkoztam vele. Édesapám elvitt a Pillangókisasszonyra, és ismert valakit, aki előadás után hátravitt minket, és felmentünk az öltözőjébe, és ott volt, és az a sok virág! És volt ott egy kisfiú – maga!

Bólintok, próbálok megszólalni. – Hogy nézett ki? – kérdezi Clare.

– Megyünk délután síelni? – kérdezi Mark. Philip bólint. Lucille mosolyog, az emlékeibe merülten.

– Olyan gyönyörű volt – rajta volt még a paróka, a hosszú, fekete haj, és azzal csiklandozta a kisfiát, aki körülötte táncolt. Szép keze volt, és pont olyan magas volt, mint én, olyan karcsú, és zsidó volt, tudjátok, de szerintem inkább olasznak nézett ki… – Lucille elhallgat, a

szájához kapja a kezét, tekintete a tányéromra villan, amely üres, csak néhány szem borsó van rajta.

– Maga zsidó? – kérdezi barátságosan Mark.

– Azt hiszem, lehetnék, ha akarnék, de soha senki nem foglalkozott ezzel. Anyám meghalt, amikor hatéves voltam, és apám is elhagyta az episzkopális egyházat.

– Nagyon hasonlít rá – mondja Lucille, és megköszönöm neki. Etta elviszi a tányérokat, és megkérdezi tőlem meg Sharontól, iszunk-e kávét. Egyszerre mondunk igent, de olyan szenvedélyesen, hogy Clare egész családja nevet. Etta anyai mosolyt küld felénk, és pár perc múlva gőzölgő kávét tesz elénk, én pedig azt gondolom, Nem is volt annyira rossz. Mindenki a síelésről meg az időről beszél, mind felállunk, és Philip meg Mark együtt mennek ki a hallba; megkérdezem Clare-t, megy-e síelni, ő vállat von és megkérdezi, én akarok-e, mire mondom, hogy nem tudok síelni, és nem is áll szándékomban megtanulni. Ő úgy dönt, hogy mégis elmegy, és Lucille figyelmezteti, hogy valakinek segítenie kell a kötéseknél. Amint felfelé megyünk, hallom, amint Mark azt mondja, ...hihetetlen hasonlóság…”, és mosolygok magamban.

Később, amikor már mindenki elment, és a ház csendes, lemerészkedem hideg szobámból, meleget és kávét keresve. Átvágok az ebédlőn, ki a konyhába, ahol elképesztő mennyiségű üvegholmit, ezüstöt, süteményt, hámozott zöldséget és edényt látok egy olyan konyhában, amilyet négycsillagos vendéglőben látni. Középen Nell áll háttal nekem, a Rudolf, a vörös orrú rénszarvast énekli, vaskos csípőjét riszálja, és egy merőkanállal fenyeget egy fiatal, fekete lányt, aki némán mutat rám. Nell megfordul, széles, fogatlan mosolyt küld felém, és megkérdezi.

– Mit keres a konyhámban, Vőlegényjelölt úr? – Kíváncsi voltam, nem maradt-e még egy kis kávé.