Nem ismeretlen számomra a Mars, hiszen már itt vagyok egy ideje, de a mai nap előtt még sosem voltam a Lak látótávolságán kívül. Azt gondolhatnád, hogy ennek nincs jelentősége, de van.
Ahogy közeledtem az RTG temetési helye felé, belém nyilallt: a Mars egy kopár senkiföldje, és teljesen egyedül vagyok rajta. Ezt persze eddig is tudtam, de van kü- lönbség a tudás és a megtapasztalás között. Semmi más nem volt körülöttem, csak ho- mok, sziklák és a végtelen, üres sivatag mindenfelé. A bolygó híres vörös színe a min- dent beterítő vas-oxidból származik. Vagyis több ez sivatagnál. Ez egy olyan öreg si- vatag, hogy már szó szerint rozsdásodik.
A Lak a civilizáció egyetlen jele, és látni, ahogy eltűnik a távolban, kényelmetle- nebb volt, mint amennyire szeretném beismerni.
Elűztem ezeket a gondolatokat, hogy az előttem lévő feladatra koncentráljak, és meg is találtam az RTG-t, pont ott, ahol lennie kellett: négy kilométerre, délre a Lak- tól.
Nem volt nehéz észrevenni, Lewis parancsnok egy domb tetején temette el. Nyilván biztosra akart menni, hogy a zászló jól látható legyen, és remek munkát végzett! Ki- véve, hogy nem elkerültem, hanem egyenesen odahajtottam, és kiástam az RTG-t. Nem egészen ezt akarta elérni. Az RTG egy nagy henger, rajta hűtőbordákkal. Még a kesztyűmön keresztül is érez- tem a belőle áradó hőt. Ez elég nyugtalanító, főleg ha tudod, hogy a hő fő oka a sugár- zás. Semmi értelme a tetőre tenni, és egyébként is az volt a terv, hogy a vezetőfülkében tartom. Úgyhogy behoztam, kikapcsoltam a fűtést, és visszahajtottam a Lakhoz. A tízperces hazaút alatt a marsjáró belseje még úgy is egy igen kellemetlen 37 °C-ra melegedett, hogy a fűtés ki volt kapcsolva. Az RTG mellett biztosan nem fogok fázni.
Az is bebizonyosodott, hogy a kötélzetem rendben van. A napelemek és a plusz akku szépen a helyén maradtak a nyolc kilométernyi, változatos talajon megtett út so- rán.
A Sirius 2-t ezennel sikeres küldetéssé nyilvánítom!
A nap maradékát a marsjáró belsejének megrongálásával töltöttem. A nyomásfülke szénkompozitból készült, azon belül szigetelés van, amit pedig kemény műanyag bo- rít. Kifinomult módszerrel (kalapács) eltávolítottam a műanyag egyes részeit, aztán óvatosan kiemeltem (ismét kalapács) a szilárd habszigetelést.
Miután kitéptem némi szigetelést, felöltöztem, és kivittem az RTG-t. A marsjáró ha- marosan ismét lehűlt, mire visszavittem, és figyeltem, ahogy a hőmérséklet növeke-
désnek indul, messze nem olyan gyorsan, mint a temetési helyről való visszautam alatt.
Óvatosan eltávolítottam még egy kis szigetelést (kalapács), és újra megnéztem az eredményt. Néhány ilyen kör után már elég szigetelés hiányzott, hogy az RTG alig tudja kompenzálni. Sőt, vesztes csatát folytatott: a hő idővel elszivárog majd. Semmi gond. Kis időkre szükség szerint bekapcsolhatom a fűtést.
Behoztam a szigetelődarabokat a Lakba, és fejlett építészeti technikával (ragasztó- szalag) négyzetalakba rendeztem őket. Ha valaha nagyon fázni fogok, ezt hozzára- gaszthatom a marsjáró egy csupasz részéhez, és az RTG máris nyerésre fog állni a „hőcsatában”.
NAPLÓBEJEGYZÉS, 70. SOL
Ma a marsjáróból írok. Félig megvagyok a Sirius 3-mal, és jól mennek a dolgok. A hajnal első fényével indultam, és körözni kezdtem a Lak körül, próbálva mindig szűz talajon maradni. Az első akku kicsivel kevesebb mint két óráig bírta. Egy gyors kábelcserés EVA után visszatértem a vezetéshez, és végül 81 kilométert tettem meg 3 óra és 27 perc alatt. Az nagyon jó! Persze a Lak körüli talaj nagyon sima, ahogy az egész Acidalia Pla- nitia is. Fogalmam sincs, milyen lesz az út az Ares 4-hez vezető, sokkal durvább tere- pen. A második akkuban még maradt egy kis nafta, de nem meríthetem le teljesen, mi- előtt megállók, elvégre az újratöltés alatt is szükségem van a létfenntartó rendszerek- re. A CO2-t egy kémiai folyamat szívja el, de ha az azt működtető ventilátor leáll, megfulladok, és az oxigénpumpa sem éppen jelentéktelen.Ezután kipakoltam a napelemeket. Kemény munka volt, amiben legutóbb Vogel se- gített. Az elemek nem nehezek, de bajos mozgatni őket. Már a felükkel megvoltam, amikor rájöttem, hogy nem kell cipelnem, vonszolni is tudom őket, ez pedig felgyor- sította a dolgot.
Most várom, hogy újratöltődjenek. Unatkozom, úgyhogy közben frissítem a naplót. Az összes Poirot-könyv itt van a számítógépemen. Jól jönnek majd, elvégre 12 óra kell az újratöltéshez.
Hogy mondod? Hogy a tizenkét óra téves? Múltkor tizenhármat mondtam? Nos, ba- rátom, hadd világosítsalak fel.
Az RTG egy generátor. Jelentéktelen mennyiségű áramot termel ahhoz képest, amennyit a marsjáró felzabál, de azért az is valami. Az a száz watt egy órát nyes le az újratöltési időből. Miért is ne használnám?
Kíváncsi vagyok, mit gondolna a NASA, ha tudná, hogy így baszakodok az RTG- vel. Valószínűleg az asztaluk alá bújnának, és a logarlécüket simogatnák, hogy lenyu- godjanak.