2000. szeptember (Clare 29 éves)
hosszú koromnyom, amelyet egy, a kéményen keresztül berepülő varjú hagyott ott a bal oldali falon; a lépcsőfokok porosak, és a korláttól szürke lesz a kezem, ahogy fogom; leérek, és bemegyek egy szobába, amelytől kicsi koromban mindig féltem. A szobában széles polcokon megszámlálhatatlan sorokban konzervek állnak, paradicsom és savanyúság, csemegekukorica és cékla. Bebalzsamozva. Az egyik üvegben egy apró kacsaembrió van. Óvatosan kinyitom az üveget, a kezembe öntöm a kiskacsát és a folyadékot. A kacsa levegő után kapkod,
öklendezik.
– Miért hagytál el? – kérdezi, amikor meg tud szólalni. – Vártalak.
Azt álmodom, hogy anyámmal egy csendes, családi házakkal teli utcán megyünk South Havenben. Egy csecsemőt viszek. Ahogy megyünk, a baba egyre nehezebb, már alig bírom. Mamához fordulok és mondom, hogy nem bírom a babát továbbvinni; ő könnyedén átveszi tőlem, és megyünk tovább. Egy házhoz érünk, és a keskeny gyalogösvényen a hátsó kertjébe érünk. A kertben két vetítővászon és egy diavetítő van. Emberek ülnek kerti székeken, és fákról készült diákat néznek. Mindkét vásznon fél-fél fa. Az egyik fele nyári, a másik téli; ugyanaz a fa, más-más évszakban. A baba nevet, és örömében sikongat.
Azt álmodom, hogy a Sedgewick gyorsvasút peronján állok, a barna vonal kocsijára várok. Két bevásárlószatyor van nálam, és amikor megnézem, kiderül, hogy pár doboz sós keksz van bennük meg egy nagyon pici, halva született, vörös hajú csecsemő, papírtörlőbe csavarva. Azt álmodom, hogy otthon vagyok, a régi szobámban. Késő éjszaka van, a szobát alig világítja meg az akvárium. Megrémülve látom, hogy a tartályban egy kis állat úszik körbe- körbe; gyorsan leveszem az akvárium tetejét, és kihalászom az állatot, amelyről kiderül, hogy versenyegér kopoltyúval.
– Sajnálom – mondom. – Rólad megfeledkeztem. – Az egér csak néz rám szemrehányón. Azt álmodom, hogy lépcsőn megyek fel a Réti pipis házban. Nincs sehol bútor, a szobák üresek, por száll a napfényben, amely aranyló foltokat rajzol a fényes tölgyfa padlóra. Végigmegyek a hosszú folyosón, bepillantok a hálószobákba, és az én szobámhoz érek, ahol egy kis fabölcső áll magában. Nagy a csend. Félek belenézni a bölcsőbe. Mama szobájában fehér lepedők borítják a padlót. A lábamnál parányi vércsepp, amely az egyik lepedő sarkához ér, és nézem, ahogy az egész padlót elborítja a vér.
2000. szeptember 23., szombat (Clare 29, Henry 37 éves)
CLARE: Víz alatt élek. Minden lassú és távoli. Tudom, hogy odafenn van egy világ, egy napsütötte, gyors világ, ahol az idő úgy pereg, ahogyan homokórában a száraz homok, de itt lenn, ahol én vagyok, levegő és hang és idő és érzés mind sűrű és vastag. Búvárharangban vagyok ezzel a babával, csak mi kelten próbálunk életben maradni ebben az idegen közegben, de nagyon magányos vagyok. Hello? Ott vagy ? Nincs válasz. Meghalt, mondom Amitnek. Nem, mondja idegesen mosolyogva, nem, Clare, látod, ver a szíve. Nem tudom elmagyarázni. Henry tipródik körülöttem, etetni próbál, masszírozni, felvidítani, amíg rá nem förmedek. Átvágok a kerten, a műtermembe megyek. Olyan, mint egy múzeum, egy mauzóleum, olyan csendes, semmi sem él, nem lélegzik, nincsenek benne gondolatok, csak tárgyak, tárgyak, amelyek vádlón merednek rám. Sajnálom, mondom üres rajzasztalomnak, száraz kádjaimnak és merítőkereteimnek, a félkész szobroknak. Halva született, gondolom, amint a kék papírba csomagolt fémvázra nézek, amely olyan ígéretesnek látszott júniusban. A kezem tiszta, puha és rózsaszín. Gyűlölöm. Gyűlölöm ezt az ürességet. Gyűlölöm ezt a babát. Nem. Nem, nem gyűlölöm. Csak nem találom.
Ülök a rajztáblámnál, a kezemben ceruza, előttem fehér papír. Semmi ötlet. Behunyom a szemem, és semmi másra nem tudok gondolni, csak a vörös színre. Így hát hozok egy tubus vízfestéket, sötét kadmiumvöröset, egy nagy fejű ecsetet, egy üvegbe vizet teszek, és kezdem
vörösre festeni a papírt. Csillog. A papír puha a víztől, száradva egyre sötétebb. Nézem, ahogy szárad. Gumiarábikum-szaga van. A papír közepére fekete tintával rajzolok egy igen picike szívet, nem holmi ostoba Bálint-napit, hanem anatómiailag pontosat, parányit,
babaszerűt, és ereket, erek finom térképét, amelyek elérik a papír széleit, amelyek úgy tartják a pici szívet behálózva, mint pókháló a legyet. Látod, ver a szíve.
Beesteledett. Kiürítem az üveget, elmosom az ecsetet. Bezárom a műterem ajtaját, átvágok a kerten, bemegyek a hátsó ajtón. Henry spagettiszószt főz. Amikor belépek, felnéz.
– Jobban vagy? – kérdezi.
– Jobban – nyugtatom őt és magamat. 2000. szeptember 27., szerda
(Clare 29 éves)
CLARE: Az ágyon fekszik. Itt-ott vérfoltok. A hátán fekszik, lélegezni próbál, parányi
mellkasa reszket, de túlságosan korán jött, rángatózik, és a köldökzsinórból vér tör elő minden egyes szívverésénél. Az ágy mellett térdelek és felkapom, felkapom az én parányi fiam, aki rángatózik, mint a frissen kifogott, apró hal, amely megfullad a levegőn. Fogom, nagyon gyengéden, de nem tudja, hogy itt vagyok, hogy fogom, a teste sikamlós, a bőre szinte csak képzeletbeli, a szeme csukva, és hirtelen szájon keresztüli lélegeztetésre gondolok, a 911-re gondolok és Henryre, jaj, ne menj el, mielőtt Henry láthatná!, de a légzése bugyborékol, kis tengeri lény, vizet lélegző, aztán tágra nyitja a száját, és én teljesen átlátok rajta, és a kezem üres, és elment, elment.
Nem tudom meddig ülök így, az idő múlik. Térdelek. Térdelek, imádkozom. Édes Istenem. Édes Istenem. Édes Istenem. A baba megmozdul a méhemben. Pszt. Bújj el.
A kórházban ébredek. Henry van itt. A baba meghalt. HÉT
2000. december 28., csütörtök (Henry 33 és 37, Clare 29 éves)
HENRY: A hálószobánkban állok, a jövőben. Éjszaka van, de a holdfény szürreális, monokróm körvonalakkal rajzolja át a szobát. Cseng a fülem, ahogyan szokott néha, a jövőben. Lenézek Clare-re és magamra, ahogy alszunk. Olyan érzés, mint a halál. Szorosan összegömbölyödve alszom, térdem a mellemnél, takaróba burkolózva, kissé nyitott szájjal. Meg szeretném érinteni magam. Szeretném átölelni magam, a szemembe nézni. De mégsem; hosszú percekig állok, és nézem alvó jövendőbeli énemet. Aztán Clare oldalához megyek, letérdelek. Egészen olyan érzés, mint a mostani. Kényszerítem magam, hogy elfeledjem a másik testet az ágyban, hogy Clare-re koncentráljak.
Megmozdul, kinyitja a szemét. Nem tudja, hol vagyunk. Én sem.
Megrohan a vágy, szeretnék minél jobban Clare-hez kötődni, itt lenni, most. Könnyedén megcsókolom, hosszan, nem gondolva semmire. Álomittas, kezét az arcomhoz emeli és megébred, amint megérzi szilárd mivoltomat. Most jelen van; kezét végighúzza a karomon, simogat. Óvatosan lefejtem róla a takarót, hogy ne zavarjam a másik énemet, akiről Clare még mindig nem vesz tudomást. Nem tudom, ez a másik én valamiképpen nem ellenálló-e az ébredéssel szemben, de úgy döntök, nem próbálom ki. Ráfekszem Clare-re, teljesen betakarom a testemmel. Szeretném megakadályozni, hogy elfordítsa a fejét, de most már bármelyik pillanatban el fogja fordítani. Amint belehatolok, Clare rám néz, és azt gondolom, nem létezem, és egy pillanat múlva elfordítja a fejét, és meglát engem. Felkiált, nem túl hangosan, és visszanéz rám, aki fölötte vagyok, benne vagyok. Aztán már emlékszik,
elfogadja, ez eléggé fura, de oké, és ebben a pillanatban jobban szeretem az életnél. 2001. február 12., hétfő
(Henry 37, Clare 29 éves)
HENRY: Clare furcsa hangulatban volt egész héten. Szórakozott. Mintha lekötné valami a figyelmét, amit csak ő hall, mintha Isten árulna el neki titkokat, vagy mintha valamiféle orosz titkosírást próbálna fejben megfejteni. Amikor kérdezem, csak mosolyog és vállat von. Ez annyira nem jellemző Clare-re, hogy megijedek, és nyomban felhagyok a próbálkozással. Az egyik este hazajövök a munkából, Clare-re pillantok, és látom, hogy valami szörnyűség történt. Rémült és esengő az arca. Odaáll elém, és nem szól semmit. Meghalt valaki, gondolom. Ki halt meg? Apa? Kimy? Philip?
– Mondj már valamit – mondom. – Mi történt? – Terhes vagyok.
– Hogyan lehetnél… – Amint kimondom, már pontosan tudom. – Semmi baj, emlékszem. – Számomra az az éjszaka évekkel ezelőtt volt, de Clare-nek csupán néhány hete. Én 1996-ból jöttem, amikor elkeseredetten igyekeztünk gyereket nemzeni, és Clare félálomban volt. Átkozom magam, gondatlan bolondot. Clare várja, hogy mondjak valamit. Mosolyt erőltetek az arcomra.
– Nagy meglepetés.
– Az. – Kicsit sírós. Megölelem, magához szorít. – Félsz? – mormolom Clare hajába.
– Aha.
– Azelőtt sosem féltél.
– Bolond voltam, régen. Most már tudom… – Mit.
– Mi történhet. – Állunk és arra gondolunk, mi történhet. Habozom.
– Nem lehetne… – Nem fejezem be.
– Nem. Nem tehetem. – Ez igaz. Clare nem teheti. Katolikus. – Talán minden rendben lesz – mondom. – Vannak véletlenek.
Clare mosolyog, és rájövök, hogy tulajdonképpen akarja, hogy lényegében abban bízik, hogy a hetes lesz a szerencseszámunk. Összeszorul a torkom, el kell fordulnom.
2001. február 20., kedd (Clare 29, Henry 37 éves)
CLARE: Az órás rádió 7.46-kor bekapcsol, és a Nemzeti Közrádió szomorúan közli velem, hogy valahol lezuhant egy repülőgép, és nyolcvanhat ember meghalt. Szinte biztos vagyok benne, hogy én vagyok az egyik. Henry oldalán üres az ágy. Becsukom a szemem, és egy kis fekhelyen fekszem egy óceánjáró kabinjában, és a hajót vihar dobálja. Sóhajtok, óvatosan kimászom az ágyból, nyomás a fürdőszobába. Még tíz perc múlva is hányok, amikor Henry bedugja a fejét, és megkérdezi, jól vagyok-e.
– Remekül. Soha jobban.
A kád szélére támaszkodik. Nem kéne nekem ehhez közönség. – Nem lesz baj? Azelőtt sosem hánytál.
– Amit azt mondja, ez jó. Ilyenkor szokás hányni. – A testem felismeri, hogy a baba az én részem, nem idegen test. Amit olyan gyógyszert adott, amilyet a szervátültetésen áteső betegek kapnak.
vércsoportba tartozunk. Bólintok és hányok. Lelkes véradók vagyunk; Henrynek kétszer volt szüksége transzfúzióra, nekem háromszor, az egyiknél hatalmas mennyiséget kaptam. Egy percig ülök, aztán nagy nehezen felállók. Henry támogat. Megtorlóm a szám, fogat mosok. Henry lemegy reggelit készíteni. Hirtelen rettenetesen megkívánom a zabpelyhet.
– Zabpelyhet! – kiáltom le a lépcsőn. – Oké!
Fésülködni kezdek. A tükörképem rózsás és püffedt. Azt hittem, a terhes nők valamiképpen ragyognak belülről. Én nem ragyogok. No jó. Akkor is terhes vagyok, és csak ez a fontos. 2001. április 19., csütörtök
(Henry 37, Clare 29 éves)
HENRY: Amit Montague rendelőjében vagyunk ultrahangos vizsgálaton. Clare és én
egyaránt kíváncsian várjuk az ultrahangot, tartunk is tőle. A magzatvízvételt azért utasítottuk el, mert biztosak vagyunk benne, hogy ha egy hosszú tűvel behatolnának a burokba, biztosan elveszítenénk a babát. Clare tizennyolc hetes terhes. Félúton van; ha félbehajthatnánk az időt, mint a Rorschach-tesztet, pontosan a közepén lennénk. Visszatartott lélegzettel élünk, a levegőt is félünk kifújni, hátha a gyereket is kifújjuk vele ideje előtt.
Ülünk a váróban más, babát váró párokkal meg olyan mamákkal együtt, akik már
babakocsival jöttek vagy szaladgáló, mindennek nekiütköző apróságokkal. Dr. Montague rendelője mindig lehangol, mert annyi időt töltöttünk itt aggódva, rossz híreket hallva. De ma más. Ma minden oké lesz.
Egy nővér a nevünket mondja. Belépünk egy vizsgálóba. Clare levetkőzik, felfekszik az asztalra, bekenik, vizsgálják. Egy technikus figyeli a monitort. A magas, királyi, francia- marokkói Amit Montague a monitort nézi. Clare fogja a kezem. Mi is nézzük a monitort. Lassan, apránként áll össze a kép.
A képernyőn az időjárás világtérképe. Vagy egy galaktika, csillagok halmaza. Vagy egy baba. – Bienjoué, une fille – mondja dr. Montague. – Szopja az ujját. Gyönyörű kislány. És nagyon nagy.
Clare meg én kifújjuk a levegőt. A képernyőn egy gyönyörű galaktika szopja az ujját. Amíg nézzük, elveszi a szájától a kezét, és dr. Montague megszólal.
– Mosolyog.
És mi is mosolygunk. 2001. augusztus 20., hétfő (Clare 30, Henry 38 éves)
CLARE: Két hét múlva jön a baba, és még mindig nem választottunk neki nevet. Valójában alig beszéltünk róla; babonásan kerültük a témát, mintha a nevet a fúriák észrevennék, és meggyötörnék a babát. Végül Henry hazahoz egy Keresztnevek gyűjteménye című könyvet. Agyban vagyunk. Még csak este 8.30, de nagyon fáradt vagyok. Az oldalamon fekszem, a hasam félsziget, amely szembenéz Henryvel, aki az oldalán fekszik, felém fordulva, a fejét a karján nyugtatva, kettőnk között az ágyon a könyv. Egymásra nézünk, idegesen mosolyogva. – Van valami ötleted? – lapozgatja a könyvet Henry.
– Jane – felelem. Elhúzza a száját. – Jane?
– Minden babámat és játék állatomat Jane-nek hívtam. Egytől egyig. Henry kikeresi.
– Azt jelenti, „Isten ajándéka”. – Nálam bejön.
– Válasszunk egy nem mindennapit. Mit szólnál az Irette-hez? Vagy a Jodothához? – Lapozgat. – Itt egy jó név: Loololuluah. Arabul gyöngyöt jelent.
– És mit szólnál a Pearlhöz? – Sima, irizáló, fehér gömböcként látom magam előtt a babát. Henry végighúzza az ujját az oszlopokon.
– Oké. (Latin) A perula egyik lehetséges változata, a rendellenességnek erre a legértékesebb formájára utalással.
– Juj. Mi baj ezzel a könyvvel? – Elveszem Henry tői, megnézem. – Henry (teuton): Az otthon ura: a szállás „főnöke”.
Henry nevet.
– Keresd meg a Clare-t.
– A (latin) Clara, kiváló, ragyogó egyik változata. – Ez jó – mondja.
Véletlenszerűen ütöm fel a könyvet. – Philomele?
– Nekem tetszik – mondja Henry. – De milyen rémes gúnynevek járhatnak vele? Philly? Mel? – Pyrene (görög): vörös hajú.
– És ha nem az? – Henry átnyúl a könyv fölött, belemarkol a hajamba, és bekapja a végét. Elhúzom, hátradobom.
– Azt hittem, tudunk már minden tudhatót erről a kölyökről. Kendrick nyilván megvizsgálta a vörös haj szempontjából is – mondom.
Henry visszaveszi tőlem a könyvet.
– Yseult? Zoe? Nekem tetszik a Zoe. Zoénak vannak lehetőségei. – Mi a jelentése?
– Élet.
– Nagyon jó. Jelöld be. – Eliza – ajánlja Henry. – Elizabeth.
Henry rám néz, haboz. – Annette.
– Lucy.
– Nem – mondja határozottan Henry. – Nem – helyeselek.
– Ami nekünk kell – mondja Henry –, az újrakezdés. Tiszta lap. Nevezzük Tabula Rasának. – Fehér Titániumnak.
– Blanche, Blanca, Bianca… – Alba – mondom.
– Mint Alba hercegnője?
– Alba DeTamble. – Szinte simogatja a szám, ahogy kimondom.
– Ez nagyon helyes, csupa kis jambus… – Lapoz a könyvben. – Alba (latin): fehér. (Provencal) hajnal. Hmm. – Nehézkesen kimászik az ágyból. Hallom, hogy matat a nappaliban; pár perc múlva jön vissza az Óangol lexikon első kötetével, a Random House nagylexikonjával, és az én szamárfüles Encyclopedie Americanám első kötetével, A-tól annalesekig. – „Provanszál költők hajnali éneke… úrnőjük tiszteletére. Réveillés, a l'aurire, par le cri du guetteur, deux amants qui viennent de passer la nuit ensemble se séparent en maudissant le jour qui vient trop tot; tel est le theme, non moins invariable que celui de la pastourelle, d'un génre dont le nom est emprunté au mot alba, qui figure parfois au début de la piece. Et régulierement a la fin de chaque couplet, au il forme refrain. „ Milyen szomorú. Nézzük csak, mit mond a Random House. Ez jobb. „Fehér város egy dombon. Erődítmény. „ – Kidobja az ágyból a Random House kötetet, kinyitja az enciklopédiát. – Aiszoposz,
ősi Itáliában. És Alba hercege.
Sóhajtok, és a hátamra fordulok. A baba megmozdul. Eddig bizonyára aludt. Henry visszatér az első könyvhöz.
– Aluszékony. Alvás. Armadillo. Édes Istenem, miket ki nem nyomtatnak manapság lexikonokban. – A kezét a hálóingem alá csúsztatja, lassan végigsimítja feszülő hasam. A baba rúg, jó nagyot, pontosan oda, ahol Henry keze van, és Henry meghökkenten néz rám. A két keze kalandozik, bejár minden ismerős és ismeretlen tájat. – Hány DeTamble-t tudsz odabenn elhelyezni?
– Jaj, még egynek mindig jut hely. – Alba – mondja lágyan.
– Fehér város. Bevehetetlen erősség egy fehér dombon.
– A lányunk szeretni fogja. – Henry lehúzza a bugyimat. Kidobja az ágyból, rám néz. – Óvatosan… – mondom neki.
– Nagyon óvatosan – helyesel, és levetkőzik. Hatalmasnak érzem magam, mint egy földrész párnák és takarók tengerében. Henry hátulról hajol fölém, mozog fölöttem, felfedező, aki a nyelvével térképezi fel a bőröm.
– Lassan, lassan… – Félek.
– Trubadúrok hajnali éneke… – súgja Henry, amikor belém hatol.
– …az úrnőjükhöz – felelem. Csukva a szemem, és Henryt úgy hallom, mintha a másik szobából szólna.
– Csak… így. – És aztán. – Igen. Igen. ALBA. BEMUTATÁS HELYETT 2011. november 16., szerda
(Henry 38, Clare 40 éves)
HENRY: A Chicagói Szépművészeti Intézet szürrealista galériájában vagyok, a jövőben. Az öltözékem eléggé hiányos; csupán egy hosszú, fekete télikabátot tudtam szerezni a ruhatárból, meg egy nadrágot az őrök öltözőjéből. Cipőt is sikerült találnom, pedig azt szerezni a
legnehezebb, így hát azt tervezem, hogy lopok egy pénztárcát, vásárolok egy pólót a múzeum boltjában, megebédelek, nézek néhány képet, aztán kilövöm magam az épületből, bele az üzletek és szállodai szobák világába. Sejtelmem sincs, hol járhatok az időben. Nem lehetek nagyon messze; az öltözködés meg a hajviselet csak kevésben különbözik a 2001-estől. Ez a kis kirándulás egyszerre izgat és zavar, mert a jelenemben Clare bármelyik pillanatban megszülheti Albát, és nagyon ott akarok lenni, ugyanakkor ez szokatlanul kiváló minőségű jövőben tett utazás. Erősnek és igazán jelen lévőnek érzem magam, nagyon jól vagyok. Állok hát csendben egy sötét teremben, amely tele van reflektorokkal megvilágított Joseph Cornell- dobozokkal, egy diákcsoportot nézek, akik egy muzeológusnőt követnek, kis székek vannak náluk, és engedelmesen leülnek, amikor az asszony erre utasítja őket.
Figyelem a csoportot. A nő a szokásos: ápolt ötvenes, lehetetlenül szőke hajjal, feszült arccal. A tanárnő, ez a halványkékkel kirúzsozott, derűs, fiatal nő a diákok mögött áll, készen arra, hogy rászóljon a rendetlenkedőkre. Engem a gyerekek érdekelnek. Mind tíz év körüliek, talán ötödikesek lehetnek. Katolikus iskola, ezért egyenruhában vannak, a lányok zöld kockásban, a fiúk tengerészkékben. Figyelmesek és udvariasak, de nem izgatottak. Kár; az ember azt hinné, Cornell tökéletes a gyerekeknek. A muzeológusnő fiatalabbnak képzeli őket a koruknál; úgy beszél, mintha egészen kicsik volnának. A hátsó sorban van egy lány, akiben nagyobb az érdeklődés, mint a többiekben. Az arcát nem látom. Hosszú, göndör, fekete haja és pávakék ruhája van, ezért különbözik a társaitól. Ahányszor a muzeológusnő kérdést tesz fel, a lány
felemeli a kezét, de a nő sosem szólítja fel. Látom, hogy a kislánynak kezd elege lenni. A nő Cornell Madárház dobozairól beszél. Minden doboz üres, többnek fehérre festett a belseje, ülőrudakkal és olyan lyukakkal, amilyenek madárházakon vannak, némelyiken madarak képe látható. Ezek Cornell legcsupaszabb, legaszkétikusabb darabjai, hiányzik belőlük a Szappanbuborékok szeszélyessége vagy a Hotel dobozok romantikája.
– Szerintetek miért készítette Mr. Cornell ezeket a dobozokat? – A nő barátságosan nézi, ki akar válaszolni, a pávakék lányról nem vesz tudomást, pedig az úgy integet, mintha
vitustáncot járna. Egy elöl ülő fiú szégyenlősen azt mondja, hogy azért, mert a művész szerette a madarakat. Ez már sok a kislánynak. Feltartott kézzel feláll. A muzeológusnő kelletlenül fordul hozzá.
– Igen?
– Azért készítette a dobozokat, mert magányos volt. Nem volt kit szeretnie, és azért készítette a dobozokat, hogy szerethesse őket, hogy az emberek megtudják, hogy a világon van, és mivel a madarak szabadok, a dobozok pedig rejtekhelyek a madarak számára, hogy
biztonságban érezzék magukat: s a művész szabad akart lenni, és biztonságban akart lenni. A dobozokat önmaga számára készítette, hogy madár lehessen. – A lány leül.
Lenyűgöz a válasza. Egy tízéves kislány, aki együtt érez Joseph Cornell-lel. Se a muzeológusnő, se az osztály nemigen tud mit kezdeni mindezzel, de a tanárnő, aki szemlátomást hozzászokott a kislányhoz, megszólal.
– Köszönjük, Alba, rátapintottál a lényegre.
A kislány megfordul, hálásan rámosolyog a tanárnőre, és látom az arcát, és a lányomat látom. A következő teremben állok, néhány lépést teszek előre, hogy lássam őt, és Alba meglát, felragyog az arca, és felugrik, felborítja kis összecsukható székét, és mielőtt észbe kapnék, Alba a karomban van, és ölelem, előtte térdelek, és szorítom magamhoz, ő meg egyre ismételgeti:
– Apa!
Mindenki döbbenten bámul ránk. A tanárnő hozzánk siet. – Alba, ki ez? – kérdezi. – Uram, kicsoda maga?
– Henry DeTamble vagyok, Alba édesapja. – Az apukám!
A tanárnő a kezét tördeli. – Uram, Alba édesapja meghalt.
Nem tudok megszólalni. De Alba, a lányom megoldja a helyzetet. – Meghalt – mondja a tanárnőnek. – De nem folyamatosan halott. Észhez térek.
– Kicsit nehéz elmagyarázni…