Jenny Colgan KaracsonyACupcakeKavezoban

Jenny előszava

Helló! Habár a Találkozzunk a Cupcake kávézóban volt a tizenharmadik regényem, úgy éreztem, nehezebb hátrahagynom, mint a többit. Talán mert ez a leghosszabb könyv, amit valaha írtam, valóban megkedveltem a szereplőket. Miután kiadták, karácsonyi hangulatba kerültem – imádom a karácsonyt –, és miközben nekiláttam a karácsonyi tortának meg pitének, arra gondoltam – tudom, hogy ez komplett hülyeségnek hangzik –, vajon hogyan készítené el őket Issy? Végül úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha leírom. Ráadásul ha tetszenek a receptek, jó dolog összeszedni néhányat erre az ünnepre is. Az előző könyvből ismét belevettem Caked Crusadernek a muffinok világába bevezető zseniális receptjét (ezért ha megtalálják, ne lepődjenek meg!), arra az esetre, ha valaki csak most kezd.

Különös, mert bár szeretek folytatásokat olvasni, még sosem írtam egyet sem. Van azonban néhány dolog, amit néha nem szeretek bennük, ezért megpróbáltam elkerülni az efféle bekezdéseket:

Jane belépett a szobába.

– Helló, Jane! – mondta Peter. – Hogy érzed magad, amióta hajótörést szenvedtél és kénytelen voltál kannibál étrendre váltani, majd egy delfin a hátán hazahozott, és férjhez mentél az igazihoz, akiről végül kiderült, hogy mégsem a bátyád?

– Jól – felelte Jane.

Az ellenkezőjét is megpróbáltam elkerülni, amikor mindenre emlékezni kell (még mit nem, hisz olyan elfoglaltak vagyunk!), például:

– Ez rosszabb, mint a Bermudák – dohogott Jane, miközben átsántikált műlábával a szobán.

Tehát: ahelyett, hogy megpróbálnék mindent belegyömöszölni a történetbe, inkább itt egy gyors összefoglaló (egyébként isten hozta Önöket, ha újak nálunk!).

Issy Randall elvesztette állását az ingatlanirodában, végkielégítéséből pedig megnyitotta a Cupcake kávézót Stoke Newingtonban, mely bohém,

vidékies hangulatú környék Londonban (Issy nagyapja, Joe pék volt Manchesterben, ő pedig mindig is szeretett sütni, és úgy döntött, szerencsét próbál a szakmában).

Fölvette Pearl McGregort, aki szinte teljesen egyedül neveli a fiát, Louist, habár Louis apja, Benjamin Kmbota olykor felbukkan az életében; valamint Caroline-t, aki éppen gazdag férjétől válik. Issy pedig szakított ingatlanos barátjával, Graeme-mel, aki szörnyű volt, és randevúzni kezdett Austin Tylerrel, a helyi bank ügyvezetőjével, aki egyedül neveli az öccsét, Darnyt, amióta meghaltak a szüleik. Austinnak új munkát ajánlottak a tengerentúlon, de egyelőre elhalasztotta a dolgot – a legutóbbi könyv óta már több mint egy év telt el, ha van ennek valami értelme. Mindenesetre Louis most négyéves, Darny tizenegy, és elsős a középiskolában, Issy legjobb barátnőjének, Helenának, az ápolónőnek pedig kisbabája született orvos barátjától, Ashoktól.

Remélhetőleg most már mindannyian képben vannak!

Hálás köszönetem a BBC Booksnak és Delia Smithnek a receptjéért. Valamint köszönet Little Loafnak a tizenötödik fejezet receptjéért. További receptekért látogassanak el a

http://thelittleloaf.wordpress.com webcímre.

Számoljanak be sütési élményeikről a

www.facebook.com/jennycolganbooks oldalon, vagy a twitteren: @jennycolgan. Kívánom Önöknek a legboldogabb karácsonyt!

Sok szeretettel:

Csak karácsonykor, Csak egy fát megmászni, Csak karácsonykor, Ha el tudod olvasni, Csak karácsonykor, Mindent megtalálni. Csak karácsonykor, Csak karácsonykor.

Első fejezet

MÉZESKALÁCS

Ez nem annak a mézeskalács figurának a receptje, amely inkább teasüteménynek számít, mivel keménynek és ropogósnak kell lennie. Nem is mézeskalácsház-recept, hacsak nem áll a rendelkezésünkre végtelen idő, és – tesszük hozzá halkan – nincs feltűnési viszketegségünk, amikor azért sütjük a süteményeinket, hogy megcsodálják, nem pedig azért, hogy elfogyasszák. Nem, ez a hagyományos, puha, ragadós mézeskalács. Nem tart sokáig az elkészítése, de az eredmény örömöt szerez majd mindenkinek.

Ne feledjük olajjal kikenni a sütőformát, mielőtt beleöntjük a masszát. Máskülönben csúnya összetűzésbe keveredhetünk a mosogatógéppel.

50 g fehér cukor 50 g barna cukor 120 g vaj

1 tojás 180 ml méz

300 g sütőporral kevert liszt 1 teáskanál sütőpor

1 evőkanál őrölt fahéj

1 evőkanál őrölt gyömbér (lehet több is)

fél teáskanál őrölt szegfűszeg (én csak beledobtam egypárat) fél teáskanál só

60 ml forró víz

Melegítsük elő a sütőt 175 °C-ra vagy 3-as fokozatra. Vajazzunk ki egy kenyér-vagy sütőformát.

Keverjük krémesre a cukrot és a vajat (mixerrel a legegyszerűbb), majd adjuk hozzá a tojást és a mézet.

Keverjük össze a fűszereket, sütőport, lisztet és sót. Adjuk hozzá a nedves hozzávalókhoz. Adjuk hozzá a vizet, majd öntsük bele a sütőformába, és süssük 45 percig.

A tetejét bevonhatjuk tortabevonóval, vagy készíthetünk hozzá cukormázat, esetleg tálalhatjuk anélkül is a tökéletesen ízletes, ragadós karácsonyi mézeskalácsot. Ne sajnáljuk azoktól, akiket szeretünk!

Fahéj, narancshéj és gyömbér illata töltötte be a levegőt, de még ez sem tudta elnyomni a tömény kávészagot. Odakint verte az eső a Cupcake kávézó halványzöld kirakatának nagy ablakait; a kávézó egy kis zsákutcában állt egy vaskereskedő és egy körbekerített fa mellett, mely fagyottnak és kopárnak tűnt e dermesztő délutánon.

Issy kirakta a parányi zöld levelekkel díszített friss, gesztenyés muffinokat, boldogan beszívta az illatukat, és eltűnődött, vajon korai-e lejátszani a karácsonyi CD-jét. Az időjárás szokatlanul enyhe volt egész novemberben, most viszont megjött a tél.

Vendégek érkeztek; megtépte őket a viharos szél, esernyőiket a bejárati ajtó melletti kosárba pakolták (amennyit ott felejtettek már, jegyezte meg Pearl, ha valaha anyagi gondjaik támadnak, bármikor nyithatnak egy használtesernyő-kereskedést), majd félúton megtorpantak, és a kabátjukkal viaskodtak, amikor a meleg illatok megcsapták az orrukat. Issy látta rajtuk a változást: az esőben behúzott vállak lassan kiegyenesedtek a kávézó otthonos légkörében; a feszült, ideges londoni arcok ellazultak, és mosoly játszott a szájuk szegletében, amikor odaléptek a régimódi, üvegezett pulthoz, mely a finomságok napi kínálatát tartalmazta: muffinok a legjobb vajas mázzal bevonva, minden héten másmilyenek, attól függően, hogy Issy milyen hangulatban volt, hogy a figyelmébe ajánlották-e a legjobb vaníliát vagy egy csipkebogyós különlegességet, esetleg csak szabadjára engedte a képzeletét a mogyorós habcsókkal. A hatalmas, kotyogó narancssárga kávéfőző gép (harsány színe élesen elütött a kávézó sápadt zöldjeitől, szürkéitől és virágmintáitól, de olcsón szerezték, és kifogástalanul

működött) sercegett a háttérben, a tűz vidáman pattogott (Issy fatüzelésű kandallót szeretett volna, de nem lehetett, ezért gázzal fűtöttek); újságok voltak az újságtartókban és könyvek a polcokon; wifi; kényelmes zugok és sarkok, ahová el lehet bújni, valamint egy hosszú asztal, ahová az anyukák ülhetnek a babakocsijukkal anélkül, hogy bárkinek útban lennének.

Az emberek mosolyogtak, beletelt egy kis időbe, mire eldöntötték, mire vágynak. Issy szerette felsorolni a kínálatot, és elmagyarázni, hogy mi minden került a süteményekbe: hogyan törte össze az epret, majd áztatta a szirupba az epres kis gyümölcskosarakhoz, amiket nyáron készítettek; vagy a fekete áfonyákat, amiket a nyári gyümölcstorták közepébe szeretett rakni; vagy mint most is, szerette, ha a vendégei orrát megcsapja a friss szegfűszeg illata. Pearl egyszerűen hagyta, hogy mindenki maga válasszon. Ami pedig Caroline-t illeti, gondoskodniuk kellett arról, hogy kialudja magát, különben elvesztette a türelmét, és megjegyzéseket tett a sütemények kalóriatartalmára. Ez felbosszantotta Issyt.

– A k betűs szót tilos kimondani ebben a boltban – mondta. – Az emberek nem azért járnak hozzánk, hogy bűntudatot keltsünk bennük. Pihenésre vágynak, egy kis nyugalomra, hogy leülhessenek a barátaikkal. Semmi szükség, hogy telített zsírokról beszélj nekik.

– Én csak segíteni szeretnék – mondta Caroline. – Bajban van a gazdaság. Tudom, hogy a volt férjem mennyi adó alól bújik ki. Én csak azt mondom, így nem marad pénz arra, hogy kifizessük a szívbetegek kezelését.

Pearl feljött az alagsori konyhából egy újabb tepsi mézeskaláccsal. Az első adagot pillanatokon belül szétkapkodták a gyerekek, akik iskola után jöttek be, és odavoltak a mézeskalács-emberkék kis csokornyakkendőiért és rettegő arckifejezéséért. Pearl észrevette, hogy Issy elábrándozott, miközben két fahéjas csigát és egy gőzölgő pohár lattét szolgált fel egy potrohos, piros kabátos, fehér szakállas férfinak.

– Még csak ne is gondolj rá – mondta. – Mire? – kérdezte Issy bűntudatosan.

– Hogy belekezdj ebbe az egész karácsonyi hűhóba. Ő nem a Télapó.

– De lehetnék a Télapó – ellenkezett az idős férfi. – Mégis honnan tudhatná?

– Mert akkor most el lenne foglalva – mondta Pearl, és ismét a főnökéhez fordult. – November van! – mondta Pearl. – Csak most adtuk el a Guy Fawkes-muffinokat, emlékszel? Arra pedig hadd ne kelljen emlékeztetnelek, milyen sokáig tartott, mire le bírtam szedni azokat a halloweeni pókhálókat.

– Talán fönt hagyhattuk volna őket műhónak – tűnődött Issy.

– Nem – mondta Pearl. – Ez nevetséges. Olyan sokáig elnyúlnak ezek az ünnepek, és mindenki utálja őket, teljesen túl vannak reagálva és el vannak túlozva.

– Sületlenség – mondta Issy. Pearlt azonban nem lehetett kizökkenteni a rosszkedvéből.

– És az idei év mindenkinek nehéz – mondta Caroline. – Megmondtam Hermiának, elbúcsúzhat a pónijától, ha az apja nem szedi össze magát.

– Mi lesz a pónival? – kérdezte Pearl.

– Megy az örök vadászmezőkre – vágta rá Caroline. – Az apja meg Antiguába. Antiguába! Elvitt engem akár egyszer is Antiguába? Nem. Tudod, milyen Antigua – mondta Pearlnek.

– Honnan tudnám? – kérdezte Pearl.

Issy elérkezettnek látta az időt, hogy közbelépjen. Caroline ügyes, hatékony segéderő volt, de kissé kérges szívűvé vált, amióta elhagyta a férje, aki most a gyerektartás alól próbál kibújni. Caroline mostanáig kényelmes életet élt. Még mindig nevetségesnek tartotta, hogy meg kell dolgoznia a megélhetéséért, és átlagemberekkel kell vegyülnie.

– Hát, már majdnem november utolsó hete van – mondta Issy. – Már mindenki készíti a partipoharakat, Mikulás-sapkákat meg karácsonyi csengőket. És valljuk be, Londonban nem lehet elmenekülni a karácsony elől. Mi tartjuk a legcsodálatosabb karácsonyokat a világon, és szeretném, ha mind részt vennénk benne.

összenéztek.

– Hagyja abba! – mondta Pearl.

– Nem, ne! – mondta Issy. Már alig várta a karácsonyt; annyi mindent kell megünnepelnie. A Cupcake kávézóból nem fognak éppen meggazdagodni, de legalább megélnek belőle. Legjobb barátja, Helena és a partnere, Ashok idén velük ünnepel a ficánkoló (valóban sokat ficánkoló) egyéves Chadani Imeldával, és lehet, hogy Issy anyja is eljön. Amikor Issy legutóbb Marian felől hallott szeptemberben, az anyja egy görög szigeten élt meglehetősen jól abból, hogy jógát oktatott nőknek, akik úgy tettek, mintha a Mamma

Miában lennének. Marian szabad szellemű, ami romantikus dolog, ám nem

mindig megbízható és anyai.

És persze ott van még Austin is, Issy elragadó, bolondos barátja, a felemás zoknijaival meg a komor arckifejezésével. Austin göndör hajú, zöld szemű férfi volt, szarukeretes szemüveget viselt, amit folyamatosan föl-le vett, amikor gondolkozott valamin, és Issynek nagyot dobbant a szíve, valahányszor az eszébe jutott.

Ismét csilingelt az ajtó, és újabb vendégek özönlöttek be: fiatal nők, akik le akartak ülni a korai karácsonyi bevásárlás után. Táskáikat teletömték boákkal és kézzel készített karácsonyi díszekkel, amiket a kis, független boltokban vettek a helyi elbűvölő főutcában, és kipirult arccal, nedves hajjal hozták be magukkal a hideget, miközben lerázták az anorákjukat és letekerték a nyakukról a meleg sálat. Legalább egy sor karácsonyfaégőt a kávégép fölé, gondolta Issy. Karácsony Londonban. A legjobb a világon. Karácsony New Yorkban, gondolta Austin, majd fölpillantott, és meglepetten körülnézett. Valóban elképesztő volt; éppolyan drasztikus, mint az emberek állították. Már esett a korai hó, és minden bolt kirakatában fényárban úszott a kínálat meg a luxusholmi. A Radio City Music Hall előtt több emelet magas karácsonyfa állt, és egy Rockettes nevű zenekar játszott – Austin úgy érezte, mintha visszarepült volna az időben egy ötvenes években játszódó filmbe.

hiába kell most felnőttként itt lennie. Annyira izgalmas. A bankja azért küldte ide, hogy ötleteket cseréljenek, miután az amerikai iroda egy nyugodt és „nem dumagép” munkatársat kért. Úgy tűnt, New Yorknak elege lett a megszállott, kockázatvállaló bankárokból, és most kétségbeesetten szüksége van egy megfontolt emberre, aki összetartja a dolgokat. Austin szétszórt volt, és kissé türelmetlen a papírmunkához, de ritkán ment bele olyan kölcsönökbe, amik aztán balul sültek el, és jó érzéke volt ahhoz, hogy kiszagolja, ki az, aki megéri a kockázatot (Issy például határozottan megérte), és ki az, aki csak ábrándokat kerget, miközben a legújabb üzleti zsargont darálja. Megbízható munkatárs volt egy olyan pénzügyi világban, mely egyre inkább kezdett teljesen összezavarodni.

Issy segített neki összecsomagolni, különben sosem talált volna két összeillő zoknit a lábára. Megcsókolta a férfi homlokát.

– Elképesztő New York-i tudással felvértezve térsz vissza majd, mindenkinek meg kell hajolnia előtted, és te leszel a bank királya.

– Nem hinném, hogy lennének királyaik. Talán vannak. Olyan magasra még nem sikerült felmásznom a szamárlétrán. De ha vannak, én gigantikus koronát akarok.

– Meg egy olyan botizét. Az ütlegeléshez. – Az arra van?

– Különben mi értelme királynak lenni, ha nem ütlegelhetsz? – kérdezte Issy.

– Neked mindenben igazad van – mondta Austin. – És kell egy műszőrme is.

Issy gyengéden megkocogtatta a férfi orrát.

– Milyen bölcs és kegyes király vagy te. Most nézz rám! – mondta. – Nem hiszem el, hogy a zoknijaidat csomagolom. Mintha bentlakásos iskolába küldenélek.

– Leszel az én szigorú nevelőnőm? – incselkedett Austin.

kellett várnom, hogy felfedd előttem a gusztustalan, perverz oldaladat? – Te kezdted, perverzkém.

Issy kivitte a repülőtérre.

– Mire visszajössz, már majdnem karácsony lesz! Austin elmosolyodott.

– Tényleg nem bánod, hogy ugyanúgy lesz, mint tavaly? Komolyan?

– Komolyan? – kérdezte Issy. – Komolyan, eddig a tavalyi karácsony volt a legjobb.

Őszintén mondta. Amikor Issy anyja először ment el – vagy legalábbis amikor ő először emlékezett rá tisztán, anélkül hogy összezavarta volna –, a lány hétéves volt, és levelet írt a Télapónak, gondosan ügyelve a helyesírására.

Anyja a válla fölött leskelődött. Éppen nehéz időszakon ment keresztül, ami többnyire azt jelentette, hogy sokat panaszkodott a manchesteri időjárásra, a sötét estékre meg a hülye falevelekre. Joe, Issy nagyapja összenézett Issyvel, amikor Marian úgy járkált föl-alá, mint egy ketrecbe zárt tigris, majd megállt, hogy belenézzen Issy listájába.

– Egy saját dudát? Miért akarnál egy dudát? Nem vagyunk mi skótok! – Nem – magyarázta Issy türelmesen. Anyját nem érdekelte a sütés, és az étel is alig, hacsak nem mungóbabról vagy tofuról volt szó. Egyiket sem lehetett kapni Manchesterben az 1980-as években. Vagy valami más bolondériáról, amiről egy csúnyán stencilezett, alternatív életstílusról szóló lapból értesült, melyre előfizetett.

– Tortabevonáshoz kell. Nagypapa nem engedi, hogy az övét használjam. – Mert túl nagy neked, és folyton elszakítod – morogta Joe nagypapa, majd Issyre kacsintott, hogy jelezze, valójában egyáltalán nem bosszús. – Hanem az a karamellás máz, amit csináltál, egész jó volt, te lány.

Issy sugárzott a büszkeségtől. Marian ismét lepillantott.

gyártanának ilyet.

– Pedig kellene – mondta Issy.

– Rózsaszín keverőtál… Lányvilág… az meg mi?

– Egy babafej. Ki lehet sminkelni. – Issy a többi lánytól hallott róla az iskolában. Mindenki kapott ilyet. Senkiről sem hallott, aki keverőtálat kért volna. Ezért úgy döntött, jobb lesz, ha ő sem lóg ki a sorból.

– Kisminkelsz egy műanyag fejet? – kérdezte Marian, akinek tökéletes volt a bőre, és soha életében nem sminkelte magát. – Miért, hogy úgy nézzen ki, mint egy trampli?

Issy megrázta a fejét, és egy kicsit elpirult.

– Egy nőnek semmi szüksége a sminkre – mondta Marian. – Csak a férfiak miatt csinálják. Úgy vagy tökéletes, ahogy vagy, érted? Az számít, ami idebent van. – Keményen megkocogtatta Issy halántékát. – Micsoda őrült ország! Sminket árulni kisgyerekeknek.

– Szerintem ártalmatlan – mondta Joe nagypapa békítő hangon. – Ez legalább játék. A többi mind munkaeszköz.

– Uramisten, mennyi kacat! – mondta Marian. – A karácsonynak ez az anyagiassága undorító. Egyszerűen megőrjít. Mindenki addig tömi magát, amíg bele nem betegszik, és próbál úgy tenni, mintha tökéletes családja lenne, holott mindenki tudja, hogy ez csak hazugság, és Thatcher csizmája alatt tengődünk, a bomba meg bármelyik pillanatban robbanhat…

Joe nagypapa figyelmeztetően pillantott Marianre. Issyt mindig nagyon felzaklatta, amikor Marian a bombáról kezdett beszélni, vagy arról, hogy elviszi őt Greenham Commonba, esetleg arra kényszerítette, hogy kitűzze az iskolába az atomellenes jelvényét. Nagypapa nyugodtan tovább vajazta a kenyeret, amit a tarlórépaleveshez ettek. (Marian ragaszkodott az egyszerű zöldségekhez; Joe nagypapa pedig cukorral és szénhidrátokkal járult hozzá az étrendjükhöz. Kiegyensúlyozottan étkeztek, ha mindkét véglet jelen volt.)

Issy végül mégsem küldte el a levelet, alá sem írta a nevét, amit akkoriban hatalmas szívvel díszített az I betű fölött, mint a barátai.

Két nappal később Marian elment, és hátrahagyott egy levelet.

Drágám!

Szükségem van egy kis napfényre, különben nem kapok levegőt. Magammal akartalak vinni, de Joe szerint nagyobb szükséged van az iskolára, mint a napfényre. Mivel én tizennégy évesen otthagytam az iskolát, jómagam nem sok értelmét látom, de egyelőre az lesz a legjobb, ha úgy teszünk, ahogy mondja. Legyen nagyon boldog a karácsonyod, drágám, hamarosan találkozunk.

A lap mellett egy vadonatúj, becsomagolt, fényes dobozos Lányvilág volt. Később Issy rádöbbent, hogy anyja biztosan megfizette az árát az ajándéknak – nem csak pénzzel –, de akkoriban nem így érzett. Nagyapja hiába próbálta felkelteni az érdeklődését a játék iránt, a doboz kibontatlanul kallódott Issy szobájának sarkában, és sosem játszott vele.

Mindketten korán keltek karácsony reggelén, Joe-nak ez régi szokása volt, Issy pedig egyfajta izgatottságot érzett, habár jól tudta, hogy a többi gyerek is fölkel az anyukájával, és talán az apukájuk is. Joe-nak majd megszakadt a szíve, amikor látta, hogy a kislány mennyire igyekszik úgy tenni, mintha nem érdekelné, és amikor Issy kibontotta az új keverőtálat meg a csinos kis habverőt – mindkettő gyerekméret – meg a legapróbb pástétomsütő-formát, amit ő csak fel tudott hajtani, és palacsintát készítettek együtt, majd elsétáltak a templomba, köszöntötték a barátaikat meg a szomszédaikat, aztán ismét beleszakadt a szíve, amikor látta, hogy a kislány egyik énje valóban nem bánja; már kicsi gyerek létére megszokta, hogy cserbenhagyja az, akire a legjobban kellene számítania.

Issy csillogó szemmel fölnézett a nagyapjára, miközben megfordított egy palacsintát.

– Boldog karácsonyt, drágám – mondta a nagyapja, és gyengéd puszit nyomott a fejére. – Boldog karácsonyt!

Austinnak is volt oka utálni a karácsonyt. Azóta nem érdekelték az ünnepek, hogy a szülei meghaltak, amikor a kis Darny nem sírt, nem kiabált, nem

nyöszörgött, csak szótlanul üldögélt, és zavartan meredt a szoba sarkában felhalmozott nevetségesen sok ajándékra. Egyet sem akart kinyitni. Austin nem hibáztatta érte. Végül kihúzták a telefont (miután Austin rengeteg meghívást lemondott, mindenki fölhívta őket, hogy sajnálkozzon, ami elviselhetetlen volt), és visszafeküdtek az ágyba Transformerst nézni a számítógépen és chipset rágcsálni. A nevetségesen nagy robotok látványa, amelyek mindent ripityára törtek, illett a hangulatukhoz, és azóta minden évben valami hasonlót csinálnak.

Tavaly azonban Issyvel még annyira újak voltak egymásnak, annyira belefeledkeztek egymásba, hogy csodálatos volt. Örökkévalóságnak tűnő ideig törte a fejét, hogy mit adjon neki karácsonyra, Issy pedig teljesen odavolt az ajándékától: egy csinos ruhát kapott a kedvenc kis Stoke Newington-i vintage boltjából, és egy pár díszes cipőt, amiben nem tudott járni. Különös módon nem is az számított neki, hogy a férfi megvette őket, hanem az, amit jelképeztek: szórakozással töltött estéket, amik ritkák, ha minden éber órát munkával kell tölteni.

– Azt hittem, kötényt veszel nekem – mondta Issy, és fölpróbálta a kék ruhát, mely kiemelte élénk, kékesszürke szemét, és tökéletesen illett rá. – Vagy egy mixert vagy ilyesmit. Mindenki mástól ilyeneket kapok! Ha kapok még egy muffinos üveget, elkezdhetem árulni őket.

Az ajándék táska alján pedig parányi, de tökéletesen csiszolt gyémánt fülbevaló lapult, amelyet a jutalmából vett – úgy tűnt, ő volt az egyetlen az egész bankban, aki abban az évben jutalmat kapott. Issynek elkerekedett a szeme és elakadt a szava.

Azóta minden áldott nap viseli.

Darnyt pedig szörnyen elkényeztették játékokkal (Austintól) és könyvekkel (Issytől). Pizsamában tévéztek, majd tizenegykor füstölt lazacot ettek, pezsgőt ittak hozzá. Az időjárás túl pocsék volt ahhoz, hogy felvetődjön a séta gondolata, és Issy csodálatos ebédet főzött… Issy… mindent ismét rendbe hozott. Vidámmá tette a karácsonyt; az ő saját karácsonyukká. Nem próbálta túlcicomázni, nem próbálta rávenni őket

társasjátékokra vagy partikalapokra, templomra vagy hosszú sétákra, ahogy a nagynénjei tették volna. Megértette és teljesen tiszteletben tartotta azt a szokásukat, hogy egész nap Transformerst néznek pizsamában, és még csatlakozott is hozzájuk.

– Már alig várom a karácsonyt – mondta Austin a reptéren. – Bárcsak te is velem jöhetnél New Yorkba!

– Majd máskor – mondta Issy, aki mindennél jobban vágyott arra, hogy meglátogathassa a férfit. – Menj, és nyűgözd le őket a nagy eszeddel, aztán siess egyenesen haza.

Most pedig itt van Manhattan közepén, Darny meg Londonban maradt Issyvel. Egy éve még az a gondolat, hogy hátrahagyja makacs, intelligens, agyafúrt tizenegy éves öccsét bárkivel, aki nem állig felfegyverzett katona és nyugtatólövedékkel ellátott állatorvos egy személyben, őrültségnek tűnt volna. A szüleik halálos balesete óta Darny folyamatosan váltogatta az iskoláit, és az őrületbe kergette a bátyját. Austin azonnal félbehagyta a főiskolát, és a bankban kezdett dolgozni, hogy fedél legyen a fejük fölött, és ne vegyék el tőle az öccsét a gyermekvédelmisek vagy a jó szándékú nagynénik. Darny nem mutatott különösebb hálát mindezért.

Miután elviselhetetlenül viselkedett Austin előző barátnőivel – a lányokkal, akik gügyögtek Darnynak, és elaléltak a magas, jóképű Austin láttán, aki rosszul volt ettől az egésztől –, mégis őszintén megkedvelte Issyt. Sőt a puszta tény, hogy Darny úgy megkedvelte, vonzotta Austint Issyhez – a lány nagy szeme, formás szája és könnyed nevetése mellett. Most, hogy maga elé képzelte őket együtt a kis házban, ami az igazat megvallva elég rumlis volt, amikor csak a két fiú élt benne együtt, Issy pártfogása alatt azonban otthonossá és hívogatóvá vált, hirtelen kedve támadt felhívni a lányt. Úton volt egy találkozóra, és mivel nehezen igazodott ki a metró labirintusában, inkább gyalog ment. Az órájára pillantott: tizenegy óra. Londonban délután négy. Érdemes megpróbálni.

– Szia!

etióp kávét. Az emberek sorban álltak a délutáni szíverősítőjükért vagy az iskola utáni nassukért, Issy mégis örült, hogy végre hall Austin felől. – Hogy s mint?

– Csak nem szilvapudingot majszolsz éppen? – incselkedett Austin. – Ne pazarold a jófajtát.

– Nem majszolok! – mondta felháborodottan Issy, és ledobta a kávét a pultra. – Jó napot, miben segíthetek?

– Van már karácsonyi tortájuk?

Issy felvont szemöldökkel Pearlre sandított.

– Még nincs – mondta. – A kis Jézus sírva fakad, ha tíz másodperccel advent előtt kezdjük az ünneplést.

– De kár! – Az bizony.

– Ne gúnyold ki a hitemet! – horkant fel Pearl.

– Mindegy, én itt várakozom egy hihetetlenül drága mobilvonal végén New Yorkban – mondta Austin.

– Ne haragudj, édesem – mondta Issy, és a vásárló kissé csalódottan egy cseresznyés muffinra mutatott. Egyből elmúlik a csalódottsága, gondolta magában Issy, amint beleharap a belsejébe rejtett cukrozott cseresznyébe. – Milyen odaát?

– Csodálatos! – mondta Austin. – Tényleg fantasztikus. Minden ki van világítva, és korcsolyáznak a Rockefeller Centernél… Az egy hatalmas épület, ami előtt van egy korcsolyapálya, és tele van korcsolyázókkal, akik nagyon ügyesek, az utcasarkokon zene szól, és a Central Park is teljesen ki van világítva gyönyörű fényekkel, lehet benne kocsikázni takaróval, meg fagyönggyel, meg… szóval, az egész fantasztikus és lenyűgöző és hű de jó.

– Nahát. Az ördögbe. Jaj, bárcsak ott lehetnék. Ne érezd magad olyan jól nélkülem!

Issynek eszébe jutott valami.

– Tényleg olyan káprázatos? Mindenki őrülten kedves hozzád? Csak nem fognak állást ajánlani neked?

Issy hirtelen pánikba esett, hogy a férfi összecsomagol és elköltözik, amitől Helena kilencven másodpercre abbahagyná a szoptatást, és felhorkanna, hogy ez nevetséges, ami nem is meglepő Helenától, hisz neki ott van Ashok, aki lesi minden kívánságát és sugárzik örömében, amiért megütötte a főnyereményt H.-val, akinek hosszú, vörös haja és diadalmas keble van; végigvonul az életen, miközben mellette csak úgy hullanak az egyszerű halandók. Issy azonban nem volt ilyen magabiztos.

– Á – mondta Austin. – Csak ide-oda taszigálnak, ötleteket cserélünk, blabla.

Úgy döntött, jobb, ha nem árulja el Issynek, hogy a hátsó irodában valaki megkérdezte, tényleg bezárják-e a londoni részleg felét. A banki pletykák sokkal megbízhatatlanabbak, mint a Cupcake kávézó hímzőegyletében.

Issy megpróbálta leállítani magát. Mi lesz, ha szükségük van Austinra? Mit fog csinálni a kávézóval? Nem hagyhatja itt. Nem hagyhat itt csak úgy mindent, amiért olyan keményen megdolgozott. Ám ha Austin szereti a csodálatos, fantasztikus New Yorkot, ő pedig szereti Austint… hát. Ez kemény dió. Nem. Badarság.

Eszébe jutott a reptér. Nagyon izgalmas volt – a Heathrow-t cseppet sem izgatta, hogy mikor kezdődik a karácsony, és a magas mennyezetű terminált hosszan belógó lila boákkal és óriási ezüstfákkal díszítették fel.

– Olyan, mint abban a filmben – súgta Issy Austinnak, aki felettébb csinosan festett az Issytől kapott zöld sálban.

– Egyáltalán nem olyan – mondta Austin. – A filmben minden gyerek cuki. Darny mellettük állt, és mogorván ráncolta a homlokát. A fején ugyanott meredt égnek a haj, ahol Austinnak.

– Ne csináljátok. Undorító.

– Mi? Erre gondolsz? – kérdezte Austin, és addig csókolta Issy nyakát, amíg a nő felsikkantott.

– Igen, arra – mondta Darny. – Szörnyű hatással van a fejlődésemre. Lényegében egész életemre megsebzett.

– Akkor is megéri – mondta, és Issy vidáman rámosolygott. Nézte, amint a férfi magas alakja eltűnik az útlevél-ellenőrzésre váró tömegben, majd az utolsó pillanatban megfordul, hogy vidáman integessen nekik, mielőtt eltűnik. Issy legszívesebben világgá kiabálta volna: „Ő az enyém! Az a férfi ott! Az enyém! Szeret meg minden!”

Darnyhoz fordult.

– Kettesben maradtunk egy hétre – mondta vidáman. Szokatlan dolog beleszeretni egy férfiba, akinek már van valakije az életben, de egész jól összebarátkoztak Darnyval.

– Odavagyok bánatomban – mondta Darny, aki egy cseppet sem tűnt zaklatottnak. – Meghívsz egy muffinra?

– Ennél sokkal jobban szeretlek – mondta Issy. – Nem hagyom, hogy reptéri muffint egyél. Menjünk haza, készítek neked valamit.

– Használhatom a mixered?

– Persze – mondta Issy. Majd némi gondolkodás után: – Úgy érted, süteménysütésre, ugye?

Darny csak rejtélyesen mosolygott.

Issy valamiért arra számított, hogy Austinnak honvágya lesz. New Yorkban különben is mindenki egész nap üvöltözik, rohangál, és azt hajtogatja, hogy „vegyél, vegyél, adj el, adj el”, nem? Ez egyáltalán nem Austin stílusa, ebben biztos volt. A férfi ehhez túlságosan laza. Megnéz ezt-azt, találkozik néhány emberrel, aztán mindenki megy tovább a maga útján. Egy éve már megfenyegették, hogy a tengerentúlra küldik, ám a gazdasági helyzet miatt semmi sem lett belőle, és Issy ezt nem is bánta. Ezért egy kicsit elszomorította, hogy a férfi olyan vidám.

– Nagyszerűen hangzik – mondta lelkesedés nélkül. – London is csodás. Mindenütt fények meg díszek meg kirakatok. Mármint mindenütt, csak itt nem.

Pearl szégyenérzet nélkül köhögött.

ablakaiban piros fények égnek, és havasak az utcák… egyszerűen varázslatos.

Issy fölkapott egy halom csokifoltos tálcát és csészét, amit éppen az imént tettek le mellé a pultra.

– Varázslatos – mondta.

Austin összevont szemöldökkel letette a telefont. Issy szokatlanul kedvetlennek tűnt. Arra gondolt, talán az időeltolódás nehezítette meg a dolgukat. Mindenkit teljesen összezavart. Később ismét telefonálnia kell, hogy Darnyval is beszélhessen, habár Darny a kamaszkor küszöbén valószínűleg vagy csak egy morgással, vagy – ami még rosszabb – egy láthatatlan vállrándítással felel a kérdéseire, esetleg nekilát ostorozni a bátyját, amiért a pénz világában dolgozik, ami Darny részéről azt jelenti, hogy ez a világvége, apokaliptikus katasztrófa és úgy általában minden gonosz együtt. Austin már szívből megbánta, hogy hagyta, öccse elolvassa Az

éhezők viadalát.

Hiába magyarázta, hogy a munkája révén tudja az asztalra tenni azt az irdatlan mennyiségű ételt, amit Darny felfal, és ebből tud új cipőt venni a nagy lábára, semmi sem győzte meg Darnyt. Csak annyit motyogott, hogy Issy is képes Fairtrade kávét venni, amitől a nőt valamiért a jó kapitalisták közé sorolta be. Issy Austinra kacsintott, és megpróbálta elmagyarázni Darnynak, hogy Austin segítsége nélkül nem tudta volna megnyitni az üzletét, Darny viszont erre csak hangosan csettintett a nyelvével, és még görbébben tartotta magát. Austin néha arra gondolt, hogy még kemény hét év áll előttük.

Csilingelt a kávézó csengője, és berohant Louis, Pearl négyéves kisfia a legjobb barátjával, Nagy Louisszal. Nagy Louis jelentősen kisebb volt, mint Louis, de ő járt régebb óta iskolába, aztán jött még egy Louis, kisebb mindkettőjüknél, és így alakultak a dolgok. Egyik este Louis mindezt részletesen elmagyarázta Pearlnek, és ráment majdnem az egész hazaút, míg a 73-as buszon ültek.

Pearl megpróbált a dél-londoni otthonából északra költözni, hogy közelebb lakjanak a munkahelyéhez és Louis kitűnő iskolájához, amibe olyan nehéz volt bekerülni (a kávézó címét adták meg, amiről később bevallotta a papnak, hogy aggodalommal tölti el, a pap viszont csak megveregette a kezét, és közölte, hogy az Úr útjai kifürkészhetetlenek, és úgy hallotta, a William Patten csodálatos iskola), de nem ment könnyen: anyja, aki velük élt, nem akart elköltözni onnan, Ben pedig, Louis apja nem lakott velük, de rendszeresen benézett, és Pearl nem akarta, hogy el legyenek vágva egymástól. Ezért a hosszú ingázás ellenére egyelőre nem tudott jobbat kieszelni.

Nagy Louis anyja minden nap elhozta a fiúkat az iskolából, ami hatalmas szívesség volt, és kávét meg süteményt kapott érte cserébe. Pearl kilépett a pult mögül, és leguggolt, hogy Louis a karjába vethesse magát. Nem tett jót a térdének, de emlékeztette magát, hogy eljön majd a nap, ki tudja, mikor, amikor Louis többé nem akar odarohanni hozzá, megölelni és nagy, nedves puszit nyomni az arcára, majd elmesélni, milyen volt a napja, és úgy általában úgy tenni, mintha Pearlnek örülne a legjobban a világon; ami természetesen igaz. Pearl sosem fáradt bele ebbe.

– Szervusz, édesem – mondta. Habár valószínűleg Nagy Louis anyja is hasonlóként érez a fiával kapcsolatban (sőt nem csak „valószínűleg”), Pearl úgy érezte, hogy Louis sima arca, hosszú, fekete szempillái, puha, göndör fürtjei, kerek kis hasa és őszinte mosolya a legszebbek a világon. Még a közömbös szemlélők is bájos gyereknek találták.

– MAMA! – Louis aggodalmas arckifejezéssel húzott elő egy képet autós hátizsákjából. Ez hatalmas pillangót ábrázolt, festékpacákkal festve, ezüstpapírral és drótcsápokkal a fején. – A PILGÓK BOGARAK! TE TUDTAD?

– Hát igen, gondolom, tudtam. Nem emlékszel a könyvre, hogy milyen éhesek?

– Azok hernyók. A hernyók bogarak lábakkal, de pillangók is. Mint a pirítós – tette hozzá eltöprengve.

– Van kenyér, meg van pirítós. De az egyik kenyér aztán pirítós, és az más. Éhes vagyok – mondta Louis.

– ÉHES VAGYOK! – bődült el Nagy Louis, aki félt, hogy lemarad valamiről. – Itt az uzsonnátok – mondta Issy, aki gyümölcskenyeret és két pohár tejet hozott nekik.

Nem egészséges egy négyévesnek minden nap a cukrászdában ülnie, ezért szemmel tartották a fiúkat, különösen Louist, aki alkatilag az anyjára ütött, és semmit sem szeretett jobban, mint bányászatról beszélgetni a vendégekkel – bárkivel, habár Doti, a postás volt a kedvence – egy jókora maréknyi tortamázzal a kövér kezében.

– Mama – szólalt meg Louis. – Karácsony van már?

– Még nincs – mondta Pearl. – Előbb advent lesz, és elkezdjük kinyitogatni a kis ajtókat, amíg Jézus meg nem érkezik. Akkor lesz karácsony.

– Az iskolában mindenki azt mondja, hogy karácsony van. Van egy nagy fa az osztályban, és Miss Sangita szerint ilyenkor mindenki ünpelhet.

– Ünpelhet? – Igen.

– Igen, ilyenkor valóban mindenki ünnepelhet. Ha eljön az ideje. De még csak november van. Petárdák meg halloween, emlékszel? Ijesztő jelmezek és lárma?

Louis lesütötte a szemét, és az ajkát harapdálta.

– Nem félek a petárdáktól – mondta halkan. Valójában nagyon-nagyon félt tőlük. És habár örült a halloweenkor kapott édességnek, a kísértetek és rémek, különösen a Sikoly-maszkot viselő nagyfiúk, akik üvöltözve száguldoztak a biciklijükkel, elvették a kedvét, ha őszinte akart lenni. Miss Sangita azt mondta Pearlnek, hogy Louis egy kicsit érzékeny, Pearl pedig szipogott, és azt felelte, nyilván úgy érti, hogy nem olyan tuskó, mint a többi gyerek, Miss Sangita meg kedvesen elmosolyodott, és azt mondta, hogy semmi szükség ilyen hozzáállásra, Pearl pedig visszakozott, és emlékeztette magát, hogy ez rendes iskola, és nem kellene annyira aggódnia a fia miatt.

segítőkészen felhívta a figyelmét minden karácsonyfára és díszre, ami mellett elhaladtak – márpedig rengeteg volt belőlük. Amikor beértek a városközpontba, ahol át kellett szállniuk, a kisfiú elkerekedett szemmel bámulta a híres boltok kirakatát: a Hamleyst a varázslatos, mozgó állatokkal az erdei jelenetben; a kivilágított Regent Streetet; a John Lewist, melynek kirakatában minden elképzelhető ajándékot feltornyoztak. Izgatott vásárlók lepték el a járdát, jó vétel után kutattak karácsonyi hangulatban, a díszes girlandokkal feldíszített, pulykát kínáló pubok és éttermek pedig máris megteltek tivornyázókkal. Pearl felsóhajtott. Ő sem tagadhatta. Megállíthatatlanul közeleg a karácsony.

Annyira nehéz évük volt. Nem is neki – az üzlet jól ment, Issy pedig hihetetlenül kedves volt, előléptette ügyvezetőnek, és a lehető legmagasabb fizetést adta neki, ráadásul Louis miatt rugalmas volt az időbeosztása. Pearl életében először még félre is tudott tenni valamicskét, hogy lehetőleg elkezdjen gondolni a jövőre, hogy közelebb költözhessen az üzlethez és Louis iskolájához, el a régi otthonukból. Nem mintha olyan rossz hely lenne, gondolta nagylelkűen. Legalábbis közel sem a legrosszabb. De beköltözni egy kis lakásba, ami nem ugyanolyan, mint mindenki másé, ahol úgy díszíti fel a lakást, ahogy neki tetszik, és az anyjának lehetne külön szobája. Az jó lenne. Tényleg nagyon jó lenne. És egy darabig úgy tűnt, meg is valósulhat.

Ez azonban még azelőtt volt, hogy a gazdasági válság Benjaminra is lesújtott.

Ha Pearlnek lenne Facebook-fiókja – ami nincs, mivel internet-kapcsolata sincs –, a státusza Benjaminnal az lenne, hogy „bonyolult”. Ben csodálatos volt, randevúztak, aztán Pearl teherbe esett, és habár a világért sem cserélné el Louist semmire – a kisfiú a legjobb dolog az életében –, Ben sosem élt velük, és sokkal többet van távol, mint Pearl szeretné. A gond csak az, hogy Louis odavan érte; azt hiszi, hogy magas, jóképű, izmos apja szuperhős, aki időről időre visszatér a családjához két szupertitkos küldetés között. Pearl nem akarta lerombolni a gyerek boldog illúzióit; örömteli sikolyait, amikor

Ben megérkezett, és amikor úgy tűnt, legalábbis egy időre, hogy az ő családjuk is átlagos. Ezért csapdában volt. Nem tudott továbblépni. Igazságtalan lenne Louisszal. Ben dolgai is javultak, egyre több munkája volt… hat hónappal ezelőttig.

Az építőmunkák egyszeriben megszűntek. Volt valami munkája az Olympic Parkban, de mintha minden európai kivitelező erre fente volna a fogát, kemény volt érte a küzdelem. Máshol sem akadt munka. Az emberek elhalasztották a költözést, építkezést és felújítást, amíg nem tudták, mire számítsanak; vajon elveszítik-e a munkájukat, csökken-e a munkaidejük vagy a fizetésük. Pearl is küszködött az egyszobás lakás fenntartásával; néha, amikor kinézett az esőbe, el sem tudta képzelni, hogy egyesek miből tudnak egyáltalán kifűteni nagyobb lakásokat. Még a villanyszámlát is alig bírta befizetni.

Nem Benjamin hibája volt, tényleg nem. Munkát keresett, mindent megpróbált, de egyszerűen semmit sem talált, és a múltban már voltak problémái a segéllyel, ezért alig volt valamije.

Pearl nagyon jól ismerte már a férfit. Könnyű irányítani, de büszke ember. Keményen dolgozik, ha van munkája, de ha nem… Hát. Sok barátja van, akik olyan dolgokkal ügyeskednek, amiktől Louis apjának távol kell tartania magát.

Ezért Pearl segített a férfinak, amiben csak tudott, egyre többet, és nem látta a végét. Benjamin is utálta elfogadni a pénzét, utált egy nőtől kérni, és kutya módjára pitizni neki. Ami azt jelentette, hogy az együtt töltött esték, a ritka vacsorák, a ritka ott alvások – Pearl nem szívesen ismerte be, de még mindig Benjamin volt a legjóképűbb férfi, akit valaha ismert – egyre ritkultak. Nem jó móka vacsorázni vinni az asszonyt, ha a végén ő fizet.

Pearl valóban érezte, hogy megszorultak. De Benjamin annyira jól bánik a fiukkal! Órákig játszik Louisszal, őszintén lenyűgözik az iskolai rajzai és firkái; labdázik vele az üres telken, vagy végtelennek tűnő ideig beszélgetnek bányászokról és darukról. Pearl inkább éhen hal, mint hogy mindettől megfossza a fiát.

Idáig azonban nem fajulnak a dolgok. A karácsony viszont szegényes lesz, és utálta, hogy minden felcicomázott kirakat és várakozásteljes arc erre a tényre emlékezteti.

Második fejezet

Ezt a süteményt nem kell sütni, és mennyei az íze. Löttyinthetünk bele egy kis rumot, ha még ízletesebbé akarjuk varázsolni, de ne feledjük, hogy nem fog elillanni sütés közben.

275 g vaj (én körülbelül 200 g sótlan vajat használtam) 150 ml méz (bő két evőkanál)

225 g jó minőségű étcsokoládé

200 g háztartási keksz (durvára törve) 200 g édes keksz (durvára törve)

125 g vegyes olajos magvak (dió, paradió, mandula) (tetszés szerint) 125 g cukrozott meggy

1 csomag csokigolyó (és ha van otthon bármilyen más nass, az is belemehet) Béleljünk ki egy 15 centis, kerek tortaformát vagy egy kilós kenyérformát dupla réteg alufóliával. (Én szilikonformát használtam. A szilikont nem kell kibélelni.)

Olvasszuk fel a vajat, mézet és csokoládét egy fazékban alacsony lángon. Nekem beletelt némi időbe, mivel a legalacsonyabb hőfokon csináltam. A fazék legyen elég nagy ahhoz, hogy az összes hozzávaló beleférjen. Keverjük el alaposan a hozzávalókat.

Adjuk hozzá a kekszeket, csokigolyókat és gyümölcsöt, valamint az olajos magvakat (ha rakunk bele azt is). Keverjük el jó alaposan. A kekszet ne feledjük elég apróra törni ahhoz, hogy beleférjenek a formába.

Öntsük bele az egészet a formába. Simítsuk el a tetejét, és nyomjuk le, hogy ne maradjanak benne légbuborékok. Hagyjuk, hogy kihűljön és megkeményedjen. Körülbelül két órára lesz szüksége a hűtőben, vagy 45 percre a fagyasztóban. Minél tovább hagyjuk bent, annál jobb. Szombatra már sokkal jobb lett az íze. Csomagoljuk alufóliába, és tároljuk a hűtőben.

Díszítsük magyallal. NE számolgassuk a kalóriákat. Ez az öröm ünnepe.

Helena a karjába vette Chadani Imeldát, és elégedetten elmosolyodott saját teljesítményén. Habár Chadani torkaszakadtából ordított, végre a fodros bugyit és fölsőt viselte tüllszoknyával és pomponos kabáttal, valamint a csipkés harisnyanadrágot apró pomponokkal a hátulján, a babarózsaszín, báránybőr csizmát parányi csillagokkal és a rózsaszín, pomponos sapkát hosszú, lelógó szalagokkal. Tűzpiros haja elütött a sok rózsaszíntől, de Chadani kislány volt, és Helena eltökélte: nem hagyja, hogy ezt bárki eltévessze.

– Hogy te milyen csinos vagy! – gügyögte.

Chadani ádáz tekintettel meredt az anyjára, és lázadozva rángatta a sapkáját. Mindhiába; Helena már rákötötte a fejére, nehogy leessen. Egy egyéves kezei nem kelhetnek versenyre a baleseti nővér kötözési szakértelmével. Helena hamarosan visszatér a munkájához. Amint megtalálja a megfelelő személyt vagy bölcsődét, akire vagy amire rábízhatja Chadani Imeldát. Eddig azonban senki és semmi nem felelt meg az elvárásainak.

Issy először azt hitte, hogy Helena csak tréfál. Helena olyan erős, magabiztos és független; akkor mégis hogyan lehetséges? Talán Helenát is meglepte a dolog. Mindenesetre Chadani Imelda első, Helena lenyűgöző keblén végrehajtott lélegzetvétele óta, a gyors és teljesen zavartalan szülés után, amiről Issy úgy gondolta, hogy nem fogja befolyásolni Helena együttérzését a betegek iránt – ugyanis saját lábán masírozott be a kórházba, és másfél órán belül meg is szülte a babát egyetlen szem aszpirin nélkül –, Helena egész élete a Chadani-projekt körül forgott.

Ashok szerető családja, miután túltette magát az első megrázkódtatáson amiatt, hogy Ashok házasságon kívül gyereket nemzett egy elképesztő és magabiztos vöröskének, nem térítette el Helenát az E-hadművelettől. Ashok volt a legfiatalabb a hat gyerek közül – négy lány, mind nagyhangú (a fiú részben ezért sem félt az erős nőktől) és rendkívül segítőkész, akik

tanácsokkal és ajándékokkal halmozták el az újszülöttet, mivel saját gyerekeik már felnőttek.

Chadani sosem hagyta el a házat néhány extra réteg ruha vagy egy plusz cumisüveg nélkül, nehogy megfázzon vagy megéhezzen; és Issy régi lakásában, amit Helena és Ashok megvett tőle, már minden létező játék fellelhető volt. A néhai otthonos kis lakás most otthonos és kicsi volt, és teljesen elárasztotta a hatalmas mennyiségű műanyag és száradó rugdalózó meg egy jókora „Királykisasszony” felirat a falon.

Issy összevonta a szemöldökét.

– Így nagy lesz az önbizalma – makacskodott Helena. – Nem akarom, hogy bárki a háttérbe szorítsa.

– Téged sem szorít senki a háttérbe – mondta Issy. – Szerintem ezt biztosan örökölte tőled.

– Semmi sem biztos – mondta Helena, és saját régi, piros bársonykanapéjához vezette Issyt, melyen nagy halom parányi kötött gyerekruha tornyosult.

– Helena, ezen itt az áll, hogy „csak vegytisztítás” – mondta Issy szigorúan. – Igaz, hogy nem vagyok szülő, de azért…

Helena kissé elszégyellte magát.

– Tudom, tudom. De olyan jól áll neki. Szinte meglep, hogy még senki sem próbálta elrabolni, komolyan.

Issy úgy ingatta a fejét, mintha Chadani Imeldával beszélne. Senki sem mondta, hogy nem imádni való kisbaba – természetesen az; a legjobb barátja lánya. De nagyon hangos, visítozó meg követelőző, és Issy néha úgy érezte, hogy sokkal jobban érezné magát a sok ruha nélkül; és még akkor is jobban járna Helena nélkül, ha Ashok és legalább négy rokona fölpattan, valahányszor felnyög.

– Tehát – mondta Helena fontoskodón. – Szeretném kikérni a véleményed. Itt vannak a ruhák, amiket karácsonyra készítettem elő. Nézd ezt a tündéri kis rénszarvasos sapkát, hát nem édes? Meg kell zabálni.

– Aztán arra gondoltam, vörös bársonyt viselne a templomban. – Mióta jársz templomba?

– Gondoltam, karácsonykor mindenki szeretne egy bájos kisbabát látni a templomban. Ez az egész ünnep lényege – magyarázta Helena.

– Na igen, a kis Jézus, a fény és a világ reménységének szimbóluma. Nem akárkinek a kisbabája… – Helena arca elkomorult. – Habár Chadani nyilvánvalóan nagyon-nagyon különleges baba. És már különben is egyéves. Még mindig kisbabának számít?

Chadani a tévéhez mászott, lehúzgálta az állványról a Baby Einstein DVD-ket, és a padlóra dobálta őket. Helena oda se bagózott.

– Hát persze!

– Ashok különben is szikh – tette hozzá Issy feleslegesen.

– A díválíra is elmegyünk a templomba – mondta Helena. – Arra aztán tényleg föl kell öltözni.

Issy elmosolyodott. Legszívesebben kibontott volna egy üveg bort, de tudta, hogy nem teheti, mert Helena nem ihat, mivel még mindig szoptat, és ahogy a dolgok állnak, valószínűleg 2025-ig abba se hagyja.

– Na mindegy – mondta Helena. – Chadani… – Azzal nekilátott felsorolni Chadani legújabb teljesítményeit, melyek közé fölkerülhetett volna a „szétszórta az összes Baby Einstein DVD-t”.

Issy késztetése, hogy beavassa a barátnőjét, egyszeriben elpárolgott. Régebben bármit meg tudtak beszélni egymással, ám Chadani születése óta Issy úgy érezte, valamiért eltávolodtak egymástól. Helena egy rakás új, törtető anyukával találkozott az észak-londoni mamahálón keresztül, melynek ő volt a vezéralakja, mivel ő szült a legtermészetesebben, ő szoptatott a leghosszabb ideig, és a végtelenbe nyúló, hajmeresztő „konferenciáik”, amik a babára bízott elválasztásról és az éjszaka átalvásáról szóltak, teljesen hidegen hagyták Issyt. Hiába próbált bekapcsolódni, és igyekezett megemlíteni Darny legújabb kalamajkáját (úgy tűnt, minden gyereknek vagy tökéletesnek, vagy szörnyűnek kell lennie, nincs középút; hasonlóképpen a szülést vagy észre se veszi az ember, vagy

kis híján belehal és hét liter vért kell kapnia), Helena leereszkedően nézett rá, és azt mondta, másképp látja majd, ha saját gyereke lesz. Ha most arról kezd beszélni, mennyire hiányzik a barátja, akkor…

– Hiányzik Austin – mondta Issy hirtelen. Legalább tesz egy próbát. – New Yorkban van. Bárcsak utálná.

Helena Issyre pillantott.

– Ashok ügyel – mondta. – Minden egyes éjszaka négyszer kelek föl, ő meg hazajön, és elvárja, hogy egész nap csöndben maradjon a baba. Ebben a kis szar lakásban! Most mondd meg!

Issy szerette a lakást, és még mindig nagyon kötődött hozzá.

– Jaj, drágám – kezdte puhatolózón, majd belevágott, mivel úgy érezte, félbeszakították erőtlen panaszát. – Nem baj, hogy Chadani még mindig felébred minden éjjel?

– Nem – csattant fel Helena. – Nagyon érzékeny.

Válaszként Chadani odamászott a nagy halom frissen mosott ruhához a kanapéra, és rájuk öntötte a tejet a poharából.

– Nem! – kiáltott fel Helena. – NE! Ne csináld! Én csak… Chadani! Az ilyen viselkedést nem tűröm. Nem téged kritizállak, mint embert és istennőt. Csak ez a viselkedés éppen most…

Chadani csak bámult Helenára a poharat továbbra is fejjel lefelé tartva, mintha tudományos kísérletet végezne.

Issy úgy döntött, fölösleges tovább erőltetni a beszélgetést. – Akkor én megyek is… – mondta.

Kifelé menet még hallotta Helenát:

– Na most nagyon boldog lennék, ha nekem adnád a poharat, Chadani Imelda. Nagyon boldog. Tedd boldoggá anyut, és add ide a poharat. Add ide a poharat, Chadani. Add anyunak a poharat.

Harmadik fejezet

Nem számít, mint mond Pearl, döntötte el Issy odahaza, ideje nekilátni a karácsonyi tortáknak. Több zsák mazsolát, valamint cukrozott meggyet és kandírozott gyümölcshéjat szedett össze. Ha nem kezdi el most, nem marad elég ideje átitatni a tortákat, és nem lesznek időben finomak és erősek.

Darny betrappolt a konyhába, amint hazaért a tanulókörből. Amikor bemasírozott az ajtón, Issy összerezzent; mint egy felnőtt, holott még csak tizenegy éves. És persze hatéves kora óta van saját kulcsa.

– Hé! – kiáltotta a fiú. Többnyire csak fölszaladt Issy mellett a lépcsőn a szobájába, hogy játsszon az Xboxszal – kivéve persze amikor Issy valami finomat főzött.

A ház, amit Austin és Darny a szüleitől örökölt, meglehetősen csinos, vörös téglás sorház volt hatalmas, nyitott földszinti nappalival és hátsó konyhával, a földszinten három kis szobával. Hátul kis kert, ami nem elég nagy ahhoz, hogy ott focizzanak, rögbizzenek, kézizzenek, röplabdázzanak vagy Robin Hood-ost játsszanak, de ez nem tartotta vissza a fiúkat attól, hogy megpróbálják. Öt év alatt a két fiú miatt – az egyik túl kicsi, a másik túlhajszolt és álmodozó – szörnyű állapotba került a hely, hiába járt hozzájuk egy rosszkedvű takarítónő. Issy apránként igyekezett kicsinosítani: egy új réteg festék itt, egy új kőpadló ott. A ház váza újból megerősödött, habár Issy egy darab szegélylécet meghagyott, mert versenyautókat rajzolt rá lemoshatatlan tintával egy ötéves kéz.

– Miért hagytad? – kérdezte Austint.

– Nekem tetszik – felelte a férfi szelíden. – Ügyesen rajzol; nézd, a kerekek is jó helyen vannak, meg minden.

Issy elnézegette, és édesnek találta. Máshol fölszedette a fényezést, az autókat viszont meghagyta. A többit megpróbálta felújíttatni.

Nem tudott mit tenni. Sosem kellett pszichiáterhez mennie ahhoz, hogy tudja, a zaklatott gyermekkora miatt van az egész – anyja nyughatatlan lélek

volt, apja pedig utazó, akit sosem ismert. Egyedül Joe nagypapa volt változatlan az életében, akinek a cukrászdája otthonos és meleg menedékhelyet nyújtott. Issy azóta is ugyanazt az otthonos, kényelmes érzést próbálta visszahozni az életébe, bárhová vetődött is.

Mielőtt megismerkedett Austinnal, Helena egyszer azt mondta, hogy Issy folyton mások kegyeit lesi. Issy megkérdezte, hogy ezzel mi a baj pontosan, és Helena emlékeztette, hogy a fiúi mind szörnyen bántak vele. Issy azonban képtelen volt úgy végigmasírozni az életen, mint Helena, azt tenni, amihez kedve van, és fittyet hányni a következményekre. Austin azonban, aki örült annak, hogy Issy megpróbál a kedvében járni… nos, a fiúk először a házra panaszkodtak – különben is kinek kellenek függönyök, mondta Darny; ők egyszerűen a burzsoá tagjai (nyilvánvalóan fogalma sem volt, mit jelent a szó), ami a szégyenérzetet és a hamis magánszférát illeti, hiszen ez a kormány miatt senkinek sincs –, Issy azonban hajthatatlan volt, és apránként lemosta az ablakokat, aztán új konyhaasztalt vett (Darnynak adta a régit, ami tele volt pöttyözve tintával meg ragasztóval, és egyszer késdobálóst játszottak rajta; ő fölvitte íróasztalnak az emeletre) kényelmes, párnázott paddal, és elhozta a konyhai felszerelését, amit úgy gyűjtögetett, mint más nők a cipőket; lámpák kerültek a szoba sarkába a csupasz villanykörték helyére (Austin panaszkodott, hogy semmit sem lát a fényüknél, Issy viszont közölte, hogy így romantikus, és itt romantikus dolgok fognak történni, ami részben meggyőzte a férfit), sőt párnák is (amiket Darny állandóan fölcsempészett az emeletre, hogy céltáblának használja őket), és a ház kezdett nagyon otthonosan festeni. Végre kezd otthonra hasonlítani, mondta Issy, amiben átlagos emberek élnek, nem pedig zebrakarámra.

Austin vígan morgolódott – végső soron ez volt a dolga, és ugyanezt szajkózták a kotnyeles nagynénjei is már évek óta, hogy a házból hiányzik a női kéz. A múltban számos nő tett ígéreteket és próbált befurakodni az otthonukba. Austin és Darny még el is nevezte őket Szontyoliknak a szomorú arckifejezésük miatt, mert elszontyolodva néztek Darnyra, mintha

egy kivert kiskutya lenne. Austin utálta, amikor valaki elkezdett sajnálkozni a fiú miatt. Ez azt jelentette, hogy Darny valami szörnyűségeset fog tenni vagy mondani.

Issy azonban valahogy más volt. Issy sosem szontyolodott el. Meghallgatta őket. Mellette úgy érezték, hogy esténként egy otthonos és meleg helyre hazatérni valóban nagyon kellemes dolog, még akkor is, ha be kell vetniük a saját ágyukat, ki kell vinniük a szemetet, evőeszközt kell használniuk, és gyümölcsöt kell enniük meg ilyesmi. Igaz, minden pihe-puha volt, és mindenfelé csecsebecsék hevertek, de Austin szerint ez az ára a sok jó dolognak; mindannak, ami közelebb vitte őket a boldogsághoz.

Darny ledobta a télikabátját és a hátizsákját, mindenfelé tankönyveket, sapkákat, sálakat, Moshi Monster-kártyákat és különféle műanyag mütyüröket szórva szerte.

– Szia, Darny! – mondta Issy. A fiú becsörtetett a konyhába. – Mit csinálsz? – kérdezte. – Éhen halok!

– Te mindig éhes vagy – mondta Issy. – Ezt azonban nem eheted meg. A fiú a hatalmas serpenyőkre bámult.

– Mit csinálsz?

– Ez az egyszerűbbik része. Gyümölcsöt marinírozok.

Darny beleszagolt az üvegbe, amiből Issy bőségesen locsolt a gyümölcsre. – Fúj! Mi ez?

– Konyak. – Meg…

– Nem – vágta rá Issy habozás nélkül.

– Na, legalább hadd kóstoljam meg. A franciák hagyják, hogy a gyerekük bort igyon az ebédhez.

– És lóhúst esznek, meg szeretőt tartanak. Majd ha úgy döntünk, hogy franciák leszünk, Darny, szólok neked.

Darny összeráncolta a homlokát. – Akkor mit egyek?

– Egyél banánt, és csináltam neked gyümölcsös pirítóst – mondta Issy. – És van lasagne a sütőben.

– Gyümölcsös pirítós? Nem tudom elhinni, hogy cukrászdád van, és én csak gyümölcsös pirítóst kapok.

– Akkor süss magadnak süteményt.

– Az nem valószínű – mondta Darny. – A sütés lányoknak való. – Berezeltél? – kérdezte Issy.

– Dehogy!

– A nagyapám hetvenéves koráig minden nap több száz habrolót sütött. Darny felhorkant.

– Mi olyan vicces? – Habroló. Durva. Issy eltöprengett.

– Valóban durva egy kicsit – vallotta be végül. – Viszont a férfiak kitűnő cukrászok. Vagy legalábbis lehetnének.

Darny már be is tömte a gyümölcsös pirítóst, és éppen egy banánt hámozott. A telefonra pillantott.

– Mindjárt hívni fog – mondta Issy. – Bármelyik pillanatban.

– Kit érdekel? – vágta rá Darny. – Különben is biztos egy hülye megbeszélésen van.

Kinézett a hátsó franciaablakon, amely a sötét belső udvarra nézett. Látta a tükörképüket az ablaküvegen. A ház otthonos és meleg volt. Sosem vallaná be, de örült Issynek. Jó vele. Nem mintha… az anyja lenne vagy ilyesmi. Az EGYÁLTALÁN nem lehetne. De a többi nyálas, érzelgős csajhoz képest, akiket Austin az évek során hazahozott, Issy egész jó. És most, hogy itt van, hát majdnem olyan, mintha nekik is szép házuk lenne, mint a barátainak, és minden rendbe jött, ami hosszú ideje nem volt rendben. De akkor miért ment el a hülye bátyja abba a hülye Amerikába?

– Ugye, hallottál már az amerikai iskolákról? – kérdezte tettetett hanyagsággal, miközben megpróbált kilopni pár szem mazsolát a keverőtálból. Issy finoman a kezére csapott a fakanállal.

– Igen – felelte a nő, habár még sosem járt Amerikában, ami cseppet sem nyugtatta meg Darnyt.

– Sok… szóval, SOK puska van az iskolákban, meg ilyesmi? – kérdezte végül a fiú.

– Nem – felelte Issy, és azt kívánta, bár meggyőzőbb tudna lenni. – Biztos nincs. Teljesen biztos.

Darny megvetően félrehúzta a száját. – És folyton énekelnek?

– Nem tudom – mondta Issy. – Tényleg nem tudom. Csöngött a telefon.

– Bocs – mondta Austin. – Elhúzódott a megbeszélés. Be akartak mutatni még néhány embernek, és elhívtak a bizottsági ülésre…

– Ejha! – mondta Issy. – Ezek szerint sikerült lenyűgöznöd őket.

– Nem hinném – mondta Austin. – Azt hiszem, csak szeretik hallani a hangom.

– Ne szerénykedj – mondta Issy vidáman, alig hallható tétovázással a hangjában. – Persze hogy odavannak érted. Miért ne lennének? Szuper vagy. Austin kihallotta a nő hangjából az elérzékenyülést, és magában káromkodott. Nem akart belegondolni, még csak fontolóra sem akarta venni, hogy mi lesz, ha munkát ajánlanak neki ideát – pedig egyre inkább úgy tűnt, hogy erre sor fog kerülni. És nem csak munkáról lesz szó: igazi karrierről; soha vissza nem térő alkalomról. A bankszakma jelenlegi állapotát tekintve csoda, hogy még van egyáltalán állása, nemhogy pályafutása. A kilátás, hogy végre rendes keresete lesz, és nem csak tengődni fog… igaz, hogy Issynek ott van a kávézó, de az nem sokat hoz a konyhára, és jó lenne, ha ők ketten végre jól érezhetnék magukat együtt… ha elmehetnének nyaralni… sőt talán… hát. A következő lépésre még nem akart gondolni. Az még a jövő zenéje. De azért mégis. Lenne értelme, győzködte magát. Mindazért, ami még rájuk vár. Lenne értelme egy kis megtakarított összegnek, egy párnának a fenekük alatt. Hogy biztonságban legyenek. Együtt.

– Hát, tényleg nagyon kedvesek… – ismerte el. – Hogy megy Darnynak a suli?

Issy nem akarta azt mondani, hogy látta a fiút a játszótéren, amikor egy tanár gyorsan a kapuhoz kísérte. Megpróbált kimaradni az iskolai ügyekből, habár aggódott Darnyért, az évfolyam legalacsonyabb diákjáért, az egyetlenért, akinek nincsenek szülei. Legalább annyira aggódott, mint Austin.

– Hmm – mondta. – Mit csinálsz?

– Karácsonyi tortát. Mennyei az illata!

– Szörnyen bűzlik – szólt közbe Darny. – És nem hagyja, hogy megkóstoljam.

– Mivel azt mondtad, hogy bűzlik – zárta le a vitát Issy. – Különben is, húszszázalékos alkohol van benne, úgyhogy nem ehetsz belőle.

– Austin megengedné.

– Nem engedném – mondta Austin a telefonba.

– Ha majd arányos lesz a képviselet – mondta Darny –, akkor több beleszólásom lesz itt a dolgokba.

– Ha most a tinédzser választójogról kezdesz beszélni, leteszem a telefont – figyelmeztette Austin.

– Ne, nehogy… – mondta Issy.

Csönd volt, miközben Darny beintett a telefonnak, majd dacosan morgott valamit arról, mekkora változások lennének itt, ha a tinédzserek is szavazhatnának, végül fölkapott egy halom banánt, és fölment az emeletre.

– Elment? – kérdezte végül Austin.

– Aha – felelte Issy. – Valójában ma este egész jó hangulatban van. Talán nem is volt olyan rossz a suliban.

– Az jó – mondta Austin. – Kösz, Issy. Tényleg azt hittem, hogy a pubertás kicsit később kezdődik.

– Á, lesz még ennél rosszabb is – mondta Issy. – Legalább még beszél velünk. De szerintem már ez se tart sokáig. Habár az edzői szerint…

– Tudom – mondta Austin, és elfintorodott. – Én már egész megszoktam a szagot, mielőtt megismerkedtünk.

– Hmm – mondta Issy. Ismét elhallgattak. Ez egyáltalán nem vallott rájuk. Máskor se vége, se hossza a beszélgetésüknek. Austin mesélni szokott a bankról; Issy pedig a vicces vásárlókról, vagy hogy min veszett össze legújabban Pearl és Caroline.

Issy munkája változatlan volt. Austin élete azonban nagyon más.

Issy lázasan kutatott a gondolatai közt valami beszédtéma után, de semmi sem jutott az eszébe – New Yorkhoz képest az ő napja átlagos volt: cukorszállítókkal beszélt, és megpróbálta rávenni Pearlt, hogy engedjen kirakni valami karácsonyi díszt. A fennmaradó időben pedig… de ezt nem mondhatta, mert nem tűnt igazságosnak a férfival szemben, hogy őt hibáztatja, amiért nincs itt, vagy hogy olyan szörnyű, követelőző nőszeméllyé változik, amilyen nem akar lenni, aki folyton a párja fülét rágja. Ezért nem mondhatta el neki, hogy csak arra gondolt, csak az jár a fejében, hogy mennyire hiányzik neki, hogy hazavárja, és mennyire fél, hogy a férfi fenekestül felforgatja az életüket éppen most, amikor évek óta végre először kezdenek jól alakulni a dolgai.

Ezért inkább nem mondott semmit.

– Szóval, mi a helyzet? – kérdezte Austin zavartan. Issy máskor mindig olyan bőbeszédű, hogy sokkal nehezebb leállítani, mint szóra bírni.

– Á, semmi. Csak a szokásos.

Issy elvörösödött a feszengő hallgatás közben. Austin viszont arra várt, hogy átkelhessen egy négysávos úton, pedig nem is tudja biztosan, milyen irányba halad a forgalom, ezért nem tűnt fel neki az apró kis érzelmi nüansz. Azt hitte, Issy haragszik rá, amiért ráhagyta Darnyt.

– Nézd, Jessica néni azt mondta, hogy szívesen gondoskodik Darnyról… – Mi? – kapta fel a fejét Issy. – Semmi bajunk Darnyval. Jól van. Miattunk ne aggódj.

– Nem aggódom – mondta Austin, és egy sárga taxi hangosan rádudált, amiért meg merészelt állni, mielőtt átment az úton. – Csak szóltam. Tudod.

Ez is egy lehetőség.

– Minden este munka után hazajövök, ellenőrzöm a házi feladatát, és vacsorát készítek neki. Szerintem minden rendben. Nem hiszem, hogy lehetőségekre lenne szükségem, hát te?

– Nem, dehogy, remekül csinálod.

Austin eltűnődött, vajon mikor került ki az irányítása alól a beszélgetés. – Sajnálom – mondta. – Nem akartam…

Sípolt a telefonja. Másik hívás.

– Figyelj, mennem kell – mondta. – Később visszahívlak.

– Addigra lefekszem – mondta Issy sértődöttebb hangon, mint szerette volna. – Majd holnap beszélünk.

– Oké… rendben.

Issy riasztóan tehetetlennek érezte magát, amikor letette a telefont. Egyáltalán nem sikerült beszélniük semmiről, és fogalma sem volt, miben sántikál a férfi, vagy hogyan állnak a dolgai azt leszámítva, hogy remekül érzi magát odaát.

Azzal győzködte magát, hogy ez ostobaság; bolhából csinál elefántot. A semmiért húzza fel magát. A régi barátja nagyon rideg volt, és rosszul bánt vele, ezért Issy néha nehezen tudta kezelni ezt az új kapcsolatot. Graeme-mel soha semmit nem tudott megbeszélni, mert a férfi mereven elzárkózott előle; Issy tudta, hogy Austin teljesen más, azt viszont nem, hogy milyen messzire mehet el. A férfiak – nem, nemcsak a férfiak, hanem mindenki – elzárkóznak a követelőzés elől. Ő pedig nem akart követelőzőnek tűnni. Meleg, laza és könnyed akart lenni, arra akarta emlékeztetni a férfit, hogy egy szerető otthont építenek maguknak, nem akart ideges és házsártos lenni.

Felsóhajtott, és visszafordult a gyümölcsökhöz, amiket kevergetett.

– Nem – mondta zavartan, és ostobának érezte magát. – Nem gondolhatsz rossz dolgokra, amikor a karácsonyi tortát készíted. Szerencsétlenséget okoz. DARNY! – kiáltott fel az emeletre. – Nem akarsz lejönni és húszpennyst

rejteni a süteménybe?

– Nem lehetne kétfontos érme? – NEM!

Austin felsóhajtott. Nem akarta felzaklatni Issyt, néha mégis sikerült. Éppen az elutazása előtt hívták be az iskolába. Kirsty Dubose, az igazgatónő eddig mindig elnéző volt Darnyval, tekintve a történteket. Ráadásul, bár ezt Austin nem tudta, titkon szerelmes volt a férfiba. Mrs. Baedeker, Darny új igazgatónője azonban korántsem volt ilyen engedékeny. Darny pedig valóban borzasztóan viselkedett.

– Ez az utolsó esélye a fiúnak – közölte Mrs. Baedeker Austinnal, aki az iskolában néha hajlamos volt elfelejteni, hogy felnőttként kell viselkednie.

– Csak mert feleselt? – ellenkezett Austin.

– Mert rendszeresen megzavarja a tanítást – mondta Mrs. Baedeker. Austin szája mosolyra húzódott.

– Ez egyáltalán nem vicces – tette hozzá a nő. – Akadályozza a többiek tanulását. És hadd mondjak még valamit. Darny Tyler talán okos, eszes, olvasott és a többi, és lehet, hogy végül minden rendben lesz vele. – Az asszony az asztalra csapott a tenyerével, hogy nyomatékot adjon a szavainak. – De sok olyan gyerek jár ebbe az iskolába, akinek nincs meg mindene, ami Darnynak megvan, és nekik szükségük van jó tanításra, rendben folyó órákra és megfelelő fegyelemre, Darny pedig éppen ezt akadályozza, és ez nem helyes, én ezt nem látom szívesen az iskolámban.

Ez nagyon gyorsan elhallgattatta Austint. Aznap este erélyesen továbbította Mrs. Baedeker érveit Darnynak, és Darny ugyanolyan erélyesen feleselt vele, közölte, hogy a vizsgákkal csak pazarolják az idejüket, ezért nem is számítanak, hogy azok a kölykök a szünetben megpróbálták felgyújtani őt, ezért jogos volt a bosszúja, és hogy a szkeptikus gondolkodás nyilvánvalóan fontos része az oktatásnak. Issy elrejtőzött a konyhában, és füstölt tőkehalas quiche-t készített. Austin azonban nem tudott egyszerre Issyért és Darnyért is aggódni, és abban a pillanatban kizárólag az öccsével