(HESTON BLUMENTHALÉRDEME) Az alaphoz:
fél csomag háztartási keksz egy marék sötétbarna cukor 50 g sótlan vaj
vegyes olajos magvak A töltelékhez:
400 g mascarpone 284 ml sűrű tejszín 200 g porcukor
fél citrom leve és héja A citromos feltéthez: 2 és fél citrom leve és héja 220 g porcukor
55 g sótlan vaj 2 tojás
Tegyük a háztartási kekszet és az olajos magvakat (ha használunk) egy zacskóba, és zúzzuk össze sodrófával. A vajat és a barna cukrot olvasszuk össze egy fazékban, majd amikor elolvadtak, keverjük a kekszes-magos keverékhez. Ha úgy találjuk, hogy nem jut egyenletesen mindenhová a vajból, akkor olvasszunk meg még egy kicsit, és adjuk hozzá. Miután sikerült egyenletesen összekeverni az alapot, nyomjuk bele egy mély, 23 centis, kerek tortaformába. Tegyük be a hűtőbe, hogy kihűljön.
tálban verjük fel keményre a tejszínt. Adjuk hozzá a mascarponés keverékhez, és keverjük simára. Öntsük az egészet a tortaalapra, és simítsuk el a felületét. Tegyük be a hűtőbe 1-2 órára.
Ha saját magunk szeretnénk elkészíteni a citromos feltétet, tegyük meg addig, amíg pihentetjük a tortát. Tegyük a vajat és a cukrot egy üvegtálba, amit helyezzünk egy fazéknyi, kis lángon gőzölgő víz fölé. Miután elolvadt a vaj, adjuk hozzá a citrom héját és levét (én szeretem alaposan kifacsarni a citromot). Keverjük el jó alaposan.
Verjük fel a tojásokat, és lassan, folyamatos kevergetés mellett öntsük bele az üvegtálba, de ne túl gyorsan.
Most pedig… kevergessük tovább még 30-40 percig. Végül a keverék be fog sűrűsödni, a kanál pedig nyomot hagy a masszában, és lelátunk az edény aljára. Ha nem vagyunk biztosak a dolgunkban, csináljuk még egy kicsit tovább… ártani nem fog.
Öntsük át egy tálba, és hagyjuk kihűlni. (Ne adjuk hozzá a sajttortához, amíg meleg!)
1-2 óra elteltével rá lehet önteni a feltétet a tortára. Simítsuk el a tetejét, és hagyjuk további 2 órát pihenni, hogy megpuhuljon a sütemény, vagy ha van időnk, akár egész éjszakára is hagyhatjuk. Ilyenkor tegyük be a hűtőszekrénybe. Tegyük be tárolóedényekbe. Szálljunk fel (biztonságosan).
Issy pánikba esve rohangált föl-alá a házban. Helena meglepően készségesen beleegyezett, hogy kiviszi a reptérre, és mormolt valamit arról, hogy legalább kimozdul a házból, de már nem sok ideje maradt. Issynek fogalma sem volt, mit vigyen magával – kisestélyit? nagyestélyit? öt kalapot? –, Darny pedig nem volt hajlandó bepakolni mást, csak a szokásos melegítőfölsőjét és tizenöt Nintendo játékot. Minden sapkát kigúnyolt, amit Issy fölmutatott, mintha egy ötéves sapkái lennének, és látszólag képtelen volt felfogni, hogy másik éghajlatra mennek, ami, mivel eddig egyedül Spanyolországban járt egy társasutazáson, ahol minden nap szakadt az eső, talán nem is meglepő, de nagyon felbosszantotta Issyt.
– Minek megyünk egyáltalán? – morgolódott a fiú. – Austin már vissza se akar jönni többé? Miért nem jön ő haza, hogy lásson minket?
Issy megpróbált kitalálni valami jó magyarázatot. Nem igazán ment neki. – Üdvözlöm!
Kelly-Lee nagyon megörült, amikor viszontlátta a gyűrött képű angolt. Most, hogy a férfi ébren volt, látszott rajta, mennyire jóképű, és kissé szórakozott, ami azt sejtette, hogy fontos dolgok járnak a fejében. Valójában Austin azon töprengett, mit mondjon Mervnek, ha Issy és Darny mégsem érkezik meg. Tudta, bizonyos értelemben az ő hibája, hogy mindent így összegabalyított; egy másik értelemben azonban kissé gyerekes módon igazságtalannak érezte, hogy senkije, igazán senkije sincs, aki azt mondaná: „ejha, Austin, hiszen ez csodálatos!”. Még a titkárnője, Janet is, aki máskor mindig úgy drukkol neki, most felhúzta az orrát, és megjegyezte, milyen csodálatos, hogy egyesek Amerikába mehetnek dolgozni, és manapság már senkinek sincs szüksége kiöregedett titkárnőkre, akiket kirúgnak a munkájukból, Austin pedig megpróbálta tréfának venni a szavait, és megmagyarázni, hogy úgysem marad itt, az asszony azonban tovább dohogott, és Austin rádöbbent, hogy Janet mindig sokkal többet tudott nála a világról, ezért bűntudata támadt.
Így aztán senki sem örült a sikerének, valójában senki. Szeretett arra gondolni, hogy anyja büszke lenne rá. De vajon tényleg az lenne? Utálta a bankárokat; szülei mindketten javíthatatlan szocialisták voltak. Anyja örült, hogy ő tengerbiológiát kezdett tanulni, és egy nap majd utazgatni és búvárkodni fog. És ha nem ütötte volna el anyját egy istenverte tizenkilenc éves sofőr – nos, akkor talán most éppen ezt tenné. Legalább az utazgatás bejött.
Volt néhány fotója a szüleiről, de nem sok; régen sokba került a fényképelőhívás, és a legtöbb képen ő meg Darny szerepelt, amit Austin fölöslegesnek és teljesen szükségtelennek talált. Némelyiken az apjukkal álltak – ő is magasra nőtt, és ugyanolyan kócos, vörösesbarna haja volt, mint
Austinnak –, de nagyon kevés kép készült az anyjáról. Austin sejtette, hogy többnyire nála volt a gép. Megpróbálta felidézni az alakját, de még mindig nehezen tudta elhinni, hogy milyen fiatalon halt meg. Az évek múlásával pedig egyre rosszabb lett. Austin néha elképzelte, amint anyja valami finomságot főz a konyhában, de ez totális tévedés volt; anyja utált főzni, és csak nagy szenvedés árán tudott összedobni hervasztó zöldségragut vagy párolt lencsét. Az, hogy Issy imád a konyhában sürögni, csak még jobban összezavarta; anyja folyton Germaine Greerről és a rabszolgaságról motyogott. Darny sokban hasonlít rá. Annyira hiányzott neki az anyja.
– Úgy fest, mint aki citromba harapott – mondta Kelly-Lee. Austin halványan elmosolyodott.
– Üdv – mondta. – Sajnálom, kissé elkalandoztam. – Á, egy komoly ember!
– Hát, azt azért nem mondanám – felelte Austin, miközben a lány készített neki egy hatalmas csésze, odaégett ízű kávét.
– Szóval – mondta Kelly-Lee összeesküvő hangsúllyal. – Ízlett a barátnőjének a süti?
Austin összevonta a szemöldökét. – Hmm – mondta. – Nem igazán.
Egyre jobb, gondolta magában Kelly-Lee. – Jaj, ne! Milyen kár. Csak nem diétázik?
– Issy? Diétázik? – Austin elvigyorodott. – Dehogy.
Kelly-Lee tizenhárom éves kora óta diétázott, habár mindig azt állította, hogy nem, csak szerencsés, mert azt eszi, amit szeret.
– Akkor mi volt a probléma? – Tudja, ő cukrász, és…
– A mi süteményeink a legjobb minőségűek. – Kelly-Lee fölkapott egy celofánba csomagolt kókuszos sütit. – Tessék, kóstolja meg.
– Valójában – mondta Austin – nem vagyok oda az édességekért.
Nem érdeklik az édességek. Tökéletes, gondolta magában Kelly-Lee. Nem hivatalosan már szakított is a barátnőjével. Ő ideköltözik, a nő pedig nincs
itt, nem tetszett neki az ajándék, a férfi pedig nem szereti a nő süteményeit… Ez már eldőlt.
Kelly-Lee futólag végignézett a tükörképén a süteményes szekrény üvegében. Nagyon jól festett, széles száját kellemes rózsaszínre rúzsozta, fogsora szabályos volt, és hófehér. A padlóra pislogott – régi trükk, de tapasztalatai szerint bevált –, majd a szempillái alól fölpillantott Austinra.
– Hát, ha nem vágyik semmi édesre… – kezdte habozva, megjátszott zavarral – esetleg mit szólna később egy italhoz?
– Öö – Austin zavartan ráncolta a homlokát. – Nem tudom…
– Csak egy baráti találkozóra gondoltam munka után… semmi többre. Sajnálom. Én csak… én is új vagyok a városban. Sajnálom, én csak… úgy értem, néha én is magányosnak érzem magam.
– Maga? – kérdezte Austin őszinte meglepetéssel. – De hisz olyan csinos! Hogy lehet magányos?
– Komolyan mondja?
Austin kezdte úgy érezni, hogy a beszélgetés kicsúszik az irányítása alól. – De ma este különben is ki kell mennem a reptérre. A barátnőm… hát, legalábbis azt hiszem, hogy a barátnőm eljön.
– Ez nagyszerű! – mondta Kelly-Lee. – Majd hozza el, mutassa meg neki a helyet!
– Hát persze – mondta Austin megkönnyebbülten. – De nem biztos benne, hogy eljön?
Austin összerezzent.
– Hát, nehezen szabadul, tudja; vezeti a vállalkozását meg minden… – Ösztönösen a telefonjára pillantott, majd elrakta, miután semmit sem látott rajta.
Túl elfoglalt ahhoz, hogy gondoskodjon a pasijáról, gondolta Kelly-Lee lelkifurdalás nélkül.
– Hát – mondta. – Ha mégsem érkezne meg, jöjjön el értem, és elviszem egy kis manhattani ivóba, ahol Jack Daniel’s-t lehet kapni és dzsesszt játszanak. Tetszeni fog magának.
– Ebben biztos vagyok – mondta Austin, és megivott annyi kávét, amennyit csak bírt, ami vagy egynyolcada volt a hatalmas pohárnak, majd az ajtó felé indult.
– Várjon – szólt utána Kelly-Lee. Tollat meg jegyzettömböt ragadott, és lefirkantotta a telefonszámát. – Hátha szüksége lesz rá – mondta, és beledugta a férfi felső zsebébe.
Hivatalosnak tűnő levél hevert az előszobai asztalon. Habár Helena veszettül dudált odakint a kocsiban, és Issy hatalmas bőröndjéből még kilógott egy harisnya, mintha menekülni próbálna, Issy megállt, hogy fölkapja. Darny rövidnadrágot, felemás zoknit és melegítőfölsőt viselt, semmi mást. Issy hozzávágta Austin egyik kabátját – egy pillanatra megcsapta az orrát Austin kölnijének és nyomtatótintájának megnyugtató illata –, majd nagy csattanással kitárta az ajtót. Helena őrülten hadonászott, Chadani Imelda pedig torkaszakadtából bömbölt a hátsó ülésen. Mögöttük egy hatalmas, fehér furgon szintén dudált, próbált végighaladni a keskeny utcán, amelyet mindkét oldalon parkoló autók szegélyeztek.
– DARNY! – üvöltötte Issy frusztráltan. Darny a lehető leglassabban kisomfordált a házból, és úgy tett, mintha közben az Isteni téveszmét olvasná.
Helena abbahagyta a dudálást, amikor meglátta, mit visel Issy. – Mi a… – Leesett az álla.
– Fogd be. Szívesség egy barátnak – mondta Issy. – Nem, inkább egy ismerősnek, mert azért annyira nem kedvelem. Mindegy.
Megpróbálta a kocsi csomagtartójába hajítani a bőröndjét, de Chadani gigantikusan túlméretezett babakocsija már elfoglalta az egészet, úgyhogy végül dühösen a hátsó ülésre tette, és ráültette Darnyt.
– Le fogjuk késni a gépet – morgolódott.
– Dehogy fogjuk – mondta Helena, és vidáman beintett a háta mögött dühöngő furgonsofőrnek. – Ha mégis, akkor mehettek a következővel, vagy ha nem akartok, eljöhettek hozzám borozni, és megmutatom Chadani új fotóit és rajzait.
Issy felsóhajtott.
– Szia, Chadani – szólt hátra. Döbbenettel látta, hogy Chadani az övéhez hasonló fehér műszőrmét visel, de a kislányé nagyobb volt, és hatalmas pomponok díszítették. A gyereknek kipirult az arca, szemmel láthatóan melege volt, és rosszkedve.
– VÁÁÁ! – mondta, majd ismét üvöltésre nyitotta a száját, és Issy kezdte úgy érezni, hogy talán mégiscsak megérte volna kisebb vagyont fizetnie a Heathrow-expresszért.
– Szia, baba – mondta Darny társalgó hangnemben.
Chadani abban a pillanatban abbahagyta a bömbölést, és hatalmas, csokibarna szemeit Darnyra meresztette.
– Ne sírj – mondta a fiú, és becsatolta a biztonsági övét. – Idegesítő, és itt kell ülnöm melletted.
Chadani kinyújtotta az ujját. Darny megfogta, Chadani pedig megmarkolta, és erősen szorította. Issy és Helena összenézett.
– Ezt meg hogy csinálod? – kérdezte Issy. Darny vállat vont.
– Én nem ítélkezem mindenki fölött, amint megismerkedem vele.
– Először is: én sem – mondta Issy. – Másodszor: Chadani csak egy kisbaba. – Ő egyén – mondta Darny.
Helena elindította az autót.
– Nem tudom elhinni – suttogta Issy Helenának, miután Darny fölvette a fülhallgatóját –, hogy nekem csak a gyerek idegesítő része jutott, semmi cuki meg ölelnivaló.
– Majd adok én neked cukit meg ölelnivalót – mondta Helena. – Chadani Imelda ma reggel a saját fejére kakilt.
– Elküldhetnéd a tehetségkutató műsorba – javasolta Issy. Helena fölhorkant.
– Valóban nagyon tehetséges – mondta lágyan. – De a finom, nőies kakilás nem megy neki. Habár egyik nap…
normálisnak számít, hogy Helena felszabadult lelkesedéssel beszél a kakiról, Issyt azonban zavarta.
Helena befordult a sarkon, és megrázta a fejét.
– Nem értem, miért nem vagy izgatott – mondta. – Én el sem tudom képzelni, hogy egy nap fölébredek, aztán hirtelen ingyen New Yorkba mehetek. Úgy értem, gondoskodnom kell Chadaniról… minden nap… ÖRÖKRE.
– De hiszen szereted ezt csinálni – mondta Issy.
– Te meg szereted a muffint, mégsem eszel minden nap… Hmm, rossz hasonlat – mondta Helena.
Issy felsóhajtott.
– Valójában – mondta – reméltem, hogy te megérted. Mindenki azt hiszi, hogy odáig kellene lennem az örömtől, és már kezdem úgy érezni, hogy én vagyok a leghálátlanabb, legönzőbb ember a földön.
Helena elvigyorodott, közben vadul beintett egy kamionsofőrnek. Issy nem hitte, hogy a férfi bármi rosszat tett; ez csak megszokás volt.
– Mi a baj, nem elég menő a szálloda? Issy elmosolyodott.
– Nem erről van szó. Csak éppen… tudod, a Cupcake kávézó meg az én gyerekem.
– És mennyivel jobb az illata, mint az enyémnek – mondta Helena.
Issy kérdőn nézett Helenára. Máskor mindig lelkesedéssel beszélt az anyaságról.
– Mi a baj? – kérdezte. Helena mélyet sóhajtott.
– Tudod, hány órát dolgozik egy kezdő orvos? – Sokat? – tippelt Issy.
– Az összeset! – mondta Helena. – Egész nap egyedül vagyunk Chadanival abban a szaros kis lakásban…
Issy a nyelvébe harapott.
csak egy kis alvásra vágyik, és szerinte nekem olyan könnyű, pedig mást sem csinálok, csak cserélem a pelenkákat, és sétálni viszem a kicsit, ami, édes istenem, olyan unalmas, csak tolom a babakocsit magam előtt, és senki sem beszélget velem, mert a babakocsi mögött láthatatlan vagyok, a többi anya meg folyton csak a gyerekéről tud beszélni, ami dög unalmas, és hiányzik az életem.
Helena hirtelen elhallgatott, majd mély levegőt vett, mintha meglepték volna saját szavai.
– Szeretem Ashokot, és szeretem Chadani Imeldát – mondta felindultan. – Ne érts félre. Mindennél jobban szeretem őket.
Issy szörnyen elszégyellte magát. Figyelnie kellett volna Helenára, mellette kellett volna állnia. Nem tudta, hogy az anyaság ennyire magányossá teszi – hogyan is lehetséges, amikor valami új csöppen bele az életébe? –, de talán valóban így van.
– Miért nem mondtad? – kérdezte. – Mindig olyan boldognak tűntél.
– Boldog vagyok! – mondta Helena elkeseredetten. – Mindenem megvan, amire valaha vágytam. Csak időre van szüksége a hülye fejemnek, hogy felfogja. És valahányszor látni akarlak, mindig olyan elfoglalt meg hozzáértő meg sikeres vagy, egyszerre kilenc dolgot csinálsz, nekem meg három órába telik elhagynom a házat és letörölnöm a banánt a falról, ezért úgy érzem, nincs is miről beszélgetnünk, amikor a pillanat hevében fogod magad és átruccansz New Yorkba, mint egy modell vagy mi.
– Bármiről beszélgethetsz velem! – mondta Issy. – Kivéve Chadani kakiját, azt nem szeretem.
Egy pillanatra mindketten elhallgattak, majd Helenából kitört a nevetés. – Hiányoztál – mondta. – Komolyan. Már el is felejtettem, hogyan kell beszélgetni veled.
– Te is hiányoztál nekem, nagyon – mondta Issy. – Rengeteg emberrel dolgozom együtt, ott van Austin, már ha éppen nem a föld túloldalán van, de nagyon nagy szükségem van a barátnőmre.
– Szóval nem mész vissza dolgozni? – kérdezte Issy. – Annyira szereted a munkád.
Helena felsóhajtott.
– Hát, Ashokkal úgy gondoltuk, Chadani Imelda első éveiben fontos… Issy figyelmeztetően pillantott rá.
– Már megint azzal jövök, hogy mi a legjobb a babának? Issy élénken bólogatott.
– Bocs. A szülői csoportban verték belém ezt a szokást. Ennyit a női testvériségről. Olyan ott, mint A tanítványban, csak mellszívókkal.
Helena elmerengett.
– Úgy értem, nyilvánvaló, hogy nyerésre állok, de rengeteg erőfeszítésbe telik. Rengeteget kell pépesítenem meg ilyesmi.
– És?
– A pokolba is, persze, amint tudok. Halálra unom magam. És szükségem van egy kis ginre.
Issy bólintott.
– Nekem is. El kell mennünk inni.
– Jó lenne – mondta Helena. – De elhagyod az országot.
– Úgy van – mondta Issy. – És vámmentes ginnel fogok visszatérni.
– Hát, irigyellek – mondta Helena. – De megértem. És csak annyit mondhatok, hogy élvezd ki, amennyire csak tudod. A december New Yorkban… csodálatos! Mással most ne is foglalkozz. Majd megoldjátok a többit Austinnal. Mindketten józan gondolkodású emberek vagytok. A szerelem utat tör magának.
– Hmm – mondta Issy. – Csak el ne feledjem, hogy mi a különbség a kompromisszum és aközött, hogy mindent föladok egy férfi miatt. Anyám kiborulna.
Helena elmosolyodott.
– Pedig ő egy évet töltött egy nudista kolóniában.
– Könyörgöm, csak erre ne emlékeztess többet. Kérlek, kérlek, kérlek, kérlek!
– Imádtam azt a fotót, amit karácsonyi képeslapként küldött. – Elég! Hagyd abba!
Amikor megérkeztek a Heathrow-ra, Helena kiszállt az autóból, és öt teljes másodpercig figyelmen kívül hagyta Chadani nyivákolását, amíg megölelte Issyt; Issy lelkesen viszonozta az ölelését.
– Ne vegyél túl sok ajándékot Chadaninak – mondta szigorúan. – Csitt! – szólt rá Helena. – Még hisz a Télapóban.
Darny kikászálódott az autóból. – Megöleled búcsúzóul Helena nénit? Darny tetőtől talpig végigmérte.
– Kényelmetlenül érezném magam, ha most át kellene ölelnem – mondta. Helena Issyre nézett.
– Sok szerencsét – mondta.
– Köszönöm! – trillázta Issy. – Gyere, Darny, meglátogatjuk Austint. Darny vállat vont.
– Jól ellettem volna a házban egyedül is.
– El tudom képzelni – mondta Issy. – Amíg fel nem gyújtod. Na, gyere! Helena fölemelte Chadani Imelda karját, hogy integessen, amíg Issyék el nem tűnnek az ötös terminál űrhajóra emlékeztető, lila és kék fényekkel kivilágított futurista ragyogásában. Aztán szorosan elegáns, piros kabátjához ölelte a kislányát.
– Annyira szeretlek – mondta. – De anyunak most dolga van.
– MAMA! – kiáltott fel Chadani vidáman, és szeretete jeléül beleharapott Helena fülébe.
Több száz ember állt a sorban. Issy elfáradt, ha csak végignézett rajtuk; reggel fél hat óta ébren volt. Rengeteg üvöltöző gyerek, akik nyilván karácsonyra utaznak el, és irdatlan mennyiségű, bonyolultnak tűnő poggyász, amit kezeltetni kellett. A sor körbe-körbe járt a fémpóznák körül, melyek között szalagokkal jelölték a sort; a gyerekek leszedegették őket, megsértették a kezüket, és vitákat okoztak a sorban. Az egyik elgyötört nő a
poggyászkezelőnél szorosan összeszorította az állkapcsát, amiből látszott, hogy puszta akaraterőből vészeli át ezt a napot, ezért jobb, ha senki sem pimaszkodik vele.
A terminál csarnokában egy rezesbanda játszotta a „Once in Royal David’s City” című dalt olyan hangosan, hogy Issy a saját gondolatait sem hallotta. Ostoba ötlet volt az egész. Nem kellett volna eljönniük. Egy fenyegetőnek tűnő levél lapult a zsebében Darny tanárától, amit át akar adni Austinnak, és amihez hozzá sem akar érni, Darny pedig szünet nélkül sóhajtozott és forgatta a szemét, ami nála azt jelentette, hogy bármikor kifakadhat a világ ellen, Issynek meg pokoli melege volt a fehér kabátban, és hülyén érezte magát; tudta, hogy rákvörös az arca, göndör, fekete haja pedig összekócolódott a párától.
A sor vége felé tuszkolták a csomagjaikat, ahol egy férfi ellenőrizte a beszállókártyákat. Az övék a folyosó padlóján hevert, amikor Issy hazatért – azt hitte, Janet dobta be, de most látta, hogy küldönc hozta őket. Átnyújtotta, és kisebb pánikba esett, hogy rosszak, miközben görcsbe rándult a gyomra a repülés gondolatától; rettegett tőle, habár ezt sosem ismerte volna be.
A férfi átvizsgálta az irataikat, majd röviden Issyre pillantott. Issy még jobban elvörösödött. Teljesen Austinra vallana, hogy rossz dátumot, repülőt vagy időpontot ad meg; egyszer kiruccantak Barcelonába, és Darnyt a hírhedt nagynéniknél hagyták, Austin pedig rossz időpontra foglalt szobát a szállodában. Jellemző. Issy most eltekintett attól a ténytől, hogy béreltek egy robogót, és elindultak fölfedezni a vidéket, és lenyűgöző tájra vetődtek, ahol vízesést láttak, megkóstolták a legízletesebb paellát, és fantasztikusan érezték magukat.
A férfi végül fölnézett rájuk, szélesen elmosolyodott, és azt mondta: – Nem ez a maguk sora.
Issy kis híján könnyekben tört ki. Meg kell fordulniuk, és vissza kell indulniuk a városba a sok holmival, Darny rémálomba illően viselkedik majd, és mindenkinek el kell magyaráznia, hogy miért maradt Londonban, Austin
pedig valószínűleg tovább marad New Yorkban, így egyedül kell majd töltenie a karácsonyt is, mert az anyja most zsidó, és…
A férfi oldalra mutatott. – Menjenek át oda.
Issy arrafelé nézett, amerre a férfi mutatott. Egy lilára festett fal mögé vezető vörös szőnyeg fölött a következő tábla állt: „Üzleti és első osztályú utasok”.
Issynek beletelt némi időbe, mire kapcsolt. Nem hitt a szemének. A jegyekre pillantott, de még mindig nem igazán értette, aztán remegő szájjal elmosolyodott.
– Komolyan?
– Komolyan – felelte a férfi. – Jó utat.
Hirtelen minden megváltozott. Issy később azt mondta Helenának, hogy