1.
- Takarodj! - …?
- Mondtam már, hogy takarodj! Hadd nézzem! - És mit nézel?
- Istenem, micsoda idióta... Hát a napot.
Hatujjú felemelte a tekintetét az ételmaradékkal, fűrészporral és morzsalékos tőzeggel borított talaj fekete felszínéről, és hunyorogva bámult fölfelé.
- Igen, élünk, élünk, de minek? A századok titka. Vagy talán felfogta valaki az égitestek finom, fonálszerű lényegét?
Az ismeretlen felé fordította a fejét, és viszolygó kíváncsisággal nézett rá.
- Hatujjú - mutatkozott be késlekedés nélkül Hatujjú. - Én Remete vagyok - felelte az ismeretlen.
- Ezt maguknál a szociumban így mondják? Hogy finom, fonálszerű lényegét?
- Már nem nálunk - válaszolt Hatujjú, és váratlanul elfüttyentette magát. - Ez igen!
- Mi van? - kérdezte gyanakodva Remete. - Ezt nézd meg! Megjelent egy új! - És akkor mi van?
- A világ középpontjában ilyesmi nem szokott lenni. Hogy egyszerre három égitest...
Remete leereszkedően hümmögött.
- Én annak idején egyszerre tizenegyet láttam. Egy volt középen, és minden epiciklusban öt. Igaz, hogy nem itt történt.
- Hát hol? - kérdezte Hatujjú.
összekapirgált egy kupac ételt, és enni kezdett. Gyenge, meleg szél fújt, két nap tükröződött a távoli szürkészöld láthatár felületén, és ebben a képben annyi nyugalom és bánat volt, hogy Remete, amikor megint észrevette maga mellett Hatujjút, még össze is rezzent.
- Már megint itt vagy. Na mi kell? - Csak úgy. Beszélgetni szeretnék.
- Úgy látom, nincs sok eszed - felelte Remete. - Jobb lenne, ha a szociumba mennél. Mit csámborogsz mindenfelé? Most már tényleg menj...
Kezével a koszos-sárga sáv irányába intett, amely egy kicsit hajladozott és remegett, alig lehetett elhinni, hogy innen ilyennek látszik egy hatalmas, zsivajgó tömeg.
- Mennék én - mondta Hatujjú -, csak elkergettek. - Igen? Miért? Politika?
Hatujjú bólintott, és egyik lábát a másikhoz dörzsölte. Remete Hatujjú lábára pillantott, és megcsóválta a fejét.
- Igazi?
- Mi más lenne? Szóval elkezdik ott nekem, hogy épp most, amikor közeledik a döntő szakasz, épp most neked hat ujj van a lábadon... Na, jól megválasztottad az időt, mondják...
- Miféle „döntő szakasz"?
- Nem tudom. Mindenkinek eltorzult az arca, főleg a Közeli Húszaknak, de semmit se ért az ember. Rohangálnak, ordítoznak.
- Á - mondta Remete -, értem. Óráról órára egyre kivehetőbb lesz, igaz? A kontúrok egyre élesebbek?
- Pontosan - mondta meglepetten Hatujjú. - Honnan tudod? - Én már kábé öt ilyen döntő szakaszt láttam. Csak különbözőképpen hívják őket.
- Tényleg? - mondta Hatujjú. - De hát először történik. - Naná. Érdekes is lenne megnézni, hogyan történik meg másodszor. De nem ugyanarról beszélünk.
felé, hátat fordított neki, és erősen csoszogni kezdett a lábával, annyira, hogy ételből, fűrészporból és koszból álló felhő jelent meg a háta mögött. Közben körbepillantott, lengette a kezét, és valamit mormogott.
- Ezt meg mért csinálod? - kérdezte némi ijedtséggel a hangjában Hatujjú, amikor Remete, kapkodva a levegőt, megfordult.
- Ez egy gesztus - felelte Remete. - Egy művészeti ág. Verset mondasz, és végrehajtod a neki megfelelő cselekvést.
- És milyen verset mondtál most? - Ilyet - mondta Remete.
Néha szomorkodom, Látva, kiket hagytam el.
Néha nevetek, És olyankor közöttünk
Sárga köd emelkedik.
- Ez meg miféle vers? - mondta Hatujjú. - Én, hála istennek, minden verset ismerek. Úgy értem, természetesen nem kívülről, de mind a huszonötöt hallottam már. De ilyen nincs, az biztos.
Remete értetlenül nézett, azután, úgy látszik, megértette. - Legalább egyre emlékszel közülük? - kérdezte. - Gyerünk, mondd el!
- Rögtön. Az ikrek... az ikrek... szóval az van benne, hogy mondunk valamit, és mást értünk alatta. Aztán megint mondunk valamit, megint másképp értjük, de akkor épp fordítva, vagy mi. Nagyon szép ám. Végül a falra emeljük a tekintetünket, ott pedig...
- Elég! - mondta Remete. Csend állt be. - Figyelj, téged is elkergettek?
- Nem. Én voltam az, aki elkergette mindet. - Olyan is van?
pillantott, és olyan hangsúllyal, mint aki a fecsegésről a komoly beszédre vált át, azt mondta: - Hamarosan sötét lesz.
- Hagyjál már - mondta Hatujjú - senki sem tudja, mikor lesz sötét.
- Márpedig én tudom. Ha nyugodtan akarsz aludni, csináld azt, amit én. - És Remete hozzálátott, hogy összekotorja magának egy halomba a különféle, lábai előtt heverő limlomot, fűrészport és tőzegdarabot. Lassacskán épített így egy falat, amely egy kis üres teret vett körül, és elég magas volt, nagyjából akkora, mint ő maga. Remete odébb ment a befejezett építménytől, szeretettel nézett rá, és azt mondta: - Íme. Ezt hívom én a lélek menedékének.
- Miért? - kérdezte Hatujjú.
- Csak úgy. Szépen hangzik. Te is építesz magadnak?
Hatujjú elkezdett kapirgálni. Sehogy se sikerült neki, a fal összeomlott. Az igazat megvallva nem is nagyon törte magát, mert egyáltalán nem hitte el Remetének, hogy beáll a sötét, és amikor az égi tüzek megremegtek, és elkezdtek lassacskán kihunyni, a szocium felől pedig a szélfújta szalma zúgásához hasonló hang, a borzalom össznépi sóhaja szállt, a szívében egyszerre két erős érzés támadt fel: a sötétség beköszöntése előtti szokásos félelem és a korábban ismeretlen hódolat valaki előtt, aki többet tud a világról, mint ő.
- Így ni - mondta Remete -, ugorj be. Hozzáépítek még. - Nem tudok ugrani - felelte halkan Hatujjú.
- Akkor szia - mondta Remete, és hirtelen teljes erejéből elszakadva a földtől felröppent, és eltűnt a fal mögött. Aztán az egész építmény ráomlott, és fűrészpor meg tőzeg egyenletes rétegével takarta be. Az így keletkezett domb egy ideig mocorgott, azután a falán egy kis rés képződött - Hatujjú egy pillanatra még látta benne Remete csillogó szemét -, azután végleg leszállt a sötét.
Magától értetődik, hogy Hatujjú, amióta az eszét tudja, minden nélkülözhetetlen dolgot tudott az éjszakáról. „Ez egy
természetes folyamat" - mondták egyesek. „Foglalkozni kell a dologgal" - gondolták mások, és ők voltak többen. A véleményekben sokféle árnyalat volt, de mindenkivel ugyanaz történt: amikor minden látható ok nélkül kialudt a fény, rövid és reménytelen harc után, a félelem görcseiben mindenki kővé dermedt, amikor pedig magukhoz tértek (mikor az égitestek újra világítottak), nagyon kevésre emlékeztek. Ugyanez történt Hatujjúval is, amíg a szociumban élt, most viszont - bizonyára azért, mert a sötétség beköszöntétől való félelem rárakódott a magánytól való ugyanolyan erős félelemre, következésképp megkétszereződött - nem zuhant a szokásos megváltó kómába. Már elcsitult a nép távoli nyögése, és ő még mindig ott ült összegömbölyödve a domb mellett, és halkan sírt. Körös-körül semmit sem lehetett látni, és amikor a sötétben meghallotta Remete hangját, Hatujjú ijedtében rögtön maga alá piszkított.
- Hé, ne hajtogasd folyton ugyanazt - mondta Remete -, aludni akarok.
- Egy szót sem szólok - válaszolta halkan Hatujjú. - Ez csak a szívem. Legalább beszélgetnél velem!
- Miről? - kérdezte Remete.
- Amiről akarsz, csak jó sokáig tartson. - Mondjuk, a félelem természetéről? - Jaj, arról ne! - nyafogta Hatujjú.
- Csöndesen, hé! - suttogta Remete. - Még idecsődíted a patkányokat!
- Milyen patkányokat? Mik azok? - kérdezte Hatujjú megborzongva.
- Éjszakai lények. Bár valójában nappal is vannak.
- Nincs nekem szerencsém az életben - suttogta Hatujjú. - Bárcsak annyi ujjam lenne, amennyi kell, akkor a többiekkel együtt aludnék. Úristen, ez iszonyatos... patkányok...
- Hé - szólalt meg Remete -, egyre csak ezt hajtogatod, Úristen, Úristen... mi az, ott nálatok hisznek Istenben?
azt senki sem tudja. Miért lesz például sötét? Bár persze lehet természettudományos okokkal is magyarázni. De ha Istenre gondolsz, nem csinálsz semmit az életben...
- Na és ugyan mit lehet csinálni az életben?
- Hogyhogy mit? Ostoba kérdéseket teszel fel. Mintha nem tudnád. Mindenki, ahogy tud, mászik az etetőhöz. Az élet törvénye.
- Értem. És akkor minek ez az egész? - Ez az egész mi?
- Hát a világegyetem, az ég, a föld, az égitestek, általában ez az egész.
- Hogyhogy minek? Így van elrendezve a világ.
- És hogy van elrendezve? - kérdezte érdeklődve Remete. - Így. Mozgunk az időben és a térben. Az élet törvényeinek megfelelően.
- És hová?
- Honnan tudjam? Az évszázadok titka. Tudod, meg lehet bolondulni tőled.
- Tőled lehet megbolondulni. Akármiről beszélsz, nálad minden vagy az élet törvénye, vagy az évszázadok titka.
- Ha nem tetszik, ne beszélgess! - mondta sértődötten Hatujjú.
- Én nem is beszélnék. Te nem bírsz csöndben maradni a sötétben.
Hatujjú valahogy egészen megfeledkezett erről. Ahogy figyelte az érzéseit, hirtelen rájött, hogy nem érzi a legkisebb félelmet sem. Ez olyan mértékben megijesztette, hogy talpra ugrott, és elindult csak úgy vaktában, amíg a nagy rohanásban be nem törte a fejét a Világ Falán, amit a sötétben nem látott.
A távolból felhangzott Remete rekedt nevetése, és Hatujjú, óvatosan rakosgatva a lábát, elindult e felé az egyetlen hang felé a mindenható sötétségben és csöndben. Elvergődött a dombig, amely alatt Remete ült, szótlanul mellé feküdt, és próbált nem törődni a hideggel, miközben igyekezett elaludni.
Észre sem vette a pillanatot, amikor sikerült. 2.
- Ma átmászunk a Világ Falán, megértetted?
Hatujjú éppen a lélek menedékéhez szaladt. Maga az építkezés már majdnem úgy ment neki, mint Remetének, de az ugrás csak hosszú nekifutás után sikerült, most éppen edzett. Az elhangzott szavak értelme pont akkor jutott el hozzá, amikor ugrani kellett volna, ennek köszönhetően belefúródott az omlékony építménybe, úgy, hogy a tőzeg és forgács ahelyett, hogy egyenletes, könnyű rétegként takarta volna be a testét, a fejére dőlt kupaccá változott, lábai pedig elvesztették támaszukat, és erőtlenül lógtak az ürességbe.
Remete segített neki kikászálódni, és megismételte: - Ma elindulunk a Világ Falán túlra.
Az utóbbi napokban Hatujjú sok olyat hallott tőle, hogy nyögött és csikorgott tőle a lelke, a korábbi, szociumi élete pedig megható fantáziálásnak tűnt (vagy ízetlen rémálomnak, még nem döntötte el, pontosan melyik), de ez már túl sok volt.
Remete közben folytatta:
- A döntő szakasz minden hetvenedik elsötétedés után jön el. Tegnap volt a hatvankilencedik. A számok irányítják a világot.
És a szalmaszálak hosszú sorára mutatott, melyek pont a Világ Fala mellett meredeztek ki a földből.
- De hát hogy lehet a Világ Falán túlra mászni, hogyha ez a Világ Fala? Hiszen még a nevében is benne van... nincsen mögötte semmi...
Hatujjú annyira le volt sújtva, hogy oda se figyelt Remete sötét, misztikus magyarázatára, amitől egyébként biztosan elromlott volna a hangulata.
- Na és - felelte Remete -, na és ha nincs ott semmi? Ennek csak örülnünk kell.
- És mit fogunk ott csinálni? - Élni.
- Mitől rossz itt nekünk?
- Attól, te hülye, hogy ez az „itt" hamarosan nem lesz. - De mi lesz?
- Maradj csak itt, akkor megtudod. Semmi nem lesz.
Hatujjú úgy érezte, hogy már egyáltalán nem hisz a történtekben.
- Mért ijesztgetsz állandóan?
- Ne nyavalyogj már - morogta Remete, gondterhelten pillantgatva valamilyen pontra az égen. - Egyáltalán nem rossz a Világ Falán túl. Szerintem sokkal jobb, mint itt.
Odament a lélek menedékének maradványaihoz, melyet Hatujjú épített, és szétrugdosta.
- Ezt mért csinálod?
- Mielőtt elhagyjuk valamelyik világot, össze kell foglalnunk ottlétünk tapasztalatait, és meg kell semmisítenünk minden nyomot. Ez a hagyomány.
- És ki találta ki?
- Számít az? Hát én. Láthatod, itt nincs senki más...
Remete megnézte fáradozása eredményét, az omladozó építmény helyén most ideálisan egyenletes volt a föld, semmiben sem különbözött a pusztaság többi részének felszínétől.
- Kész - mondta -, a nyomokat megsemmisítettem. Most össze kell foglalni a tapasztalatokat. Rajtad a sor. Mássz fel erre a zsombékra, és mesélj!
Hatujjú úgy érezte, hogy túljártak az eszén, és ráhagyták a munka legnehezebb és, ami a fő, legérthetetlenebb részét. De amióta volt az az eset az elsötétedéssel, úgy döntött, engedelmeskedik Remetének. Vállat vont, körülnézett - nem kószál-e arra valaki a szociumból -, és felmászott a zsombékra.
- Mit meséljek?
- Akkor sokáig leszünk még itt - sipította Hatujjú. - Nem hiszem - felelte szárazon Remete.
- Hát akkor... A mi világunk... Hát, hogy neked milyen hülye szertartásaid vannak...
- Körítés nem kell!
- A mi világunk egy szabályos nyolcszög, amely egyenletesen és egyenes vonalban mozog a térben. Itt készülünk fel a döntő szakaszra, amely megkoronázza életünket. Mindenesetre ez a hivatalos megfogalmazás. A világ kerületét a Világ Fala határolja, mely objektív módon jött létre, az élet törvényeinek hatása folytán. A világ középpontjában található a kétszintes etető-itató, mely körül már régóta létezik a mi civilizációnk. A szociumtagok etetőitatóhoz viszonyított helyzetét társadalmi jelentőségük és érdemeik határozzák meg...
- Na, ilyet azelőtt nem is hallottam! - vágott közbe Remete. - Mit jelent az, hogy érdem? És mi az a társadalmi jelentőség?
- No... Hogy is mondjam... Amikor odakerülsz az etető- itatóhoz.
- És ki kerül oda?
- Mondtam már, akinek nagyobbak az érdemei. Vagy a társadalmi jelentősége. Nekem például régebben voltak valamilyen érdemeim, most meg egyáltalán nincsenek. Mi az, nem ismered a világegyetem népi modelljét?
- Nem ismerem - mondta Remete.
- De hát az hogy lehet? Hogyan készülsz fel a döntő szakaszra?
- Később elmondom. Gyerünk tovább!
- De majdnem ez minden. Mi is van még... a szocium területén túl található a nagy pusztaság, és mindez a Világ Falával végződik. Mellette húzzák meg magukat a renegátok, mint mi. Akik kiszakadtak a törzsből.
- Értem. Renegátok. És az a törzs, amiből kiszakadtak, az honnan került oda?
- Hogy te miket... Erre még a Közeli Húszak sem tudnának válaszolni. Évszázadok titka.
- N-n-na jó. Mit jelent az, hogy évszázadok titka?
- Az élet törvénye - mondta Hatujjú, és igyekezett szelíd hangon beszélni. Valami nem tetszett neki Remete hanghordozásában.
- Jól van. És mit jelent az, hogy az élet törvénye? - Az évszázadok titka.
- Az évszázadok titka? - kérdezett vissza Remete különösen gunyoros hangon, és elkezdett lassan, ív alakban közeledni Hatujjúhoz.
- Mi van veled? Fejezd be! - ijedt meg Hatujjú. - Hisz ez a te szertartásod!
De Remete már magától is észbe kapott. - Jól van - mondta -, minden világos. Mássz le!
Hatujjú lemászott a zsombékról, Remete pedig komoly és erős koncentrációt sugárzó arckifejezéssel a helyére mászott. Egy ideig csöndben volt, mintha hallgatózna, azután felvetette a fejét, és beszélni kezdett:
- Egy másik világból jöttem ide - mondta -, azokban a napokban, amikor te még egészen kicsi voltál. Abba a másik világba pedig egy harmadikból jöttem, és így tovább. Összesen öt világban voltam. Azok éppolyanok, mint ez, és gyakorlatilag semmiben sem különböznek egymástól. A világegyetem pedig, amelyben mi vagyunk, egy óriási, zárt tér. Az istenek nyelvén úgy hívják: „Lunacsarszkij Brojlercsirke Kombinát", de hogy ez mit jelent, nem tudjuk.
- Ismered az istenek nyelvét? - kérdezte meglepetten Hatujjú. - Kicsit. Ne szakíts félbe! A világegyetemben összesen hetven világ van. Jelenleg ezek egyikében vagyunk. Ezek a világok egy mérhetetlen nagy, fekete szalaghoz vannak rögzítve, mely lassan körbejár. Fölötte pedig, az ég felszínén, több száz egyforma égitest található. így hát nem ők úsznak fölöttünk, hanem mi úszunk el alattuk. Próbáld meg ezt
elképzelni!
Hatujjú lehunyta a szemét. Feszültség tükröződött az arcán. - Nem, nem bírom - mondta végül.
- Jól van - mondta Remete -, hallgasd tovább. A hetven világot, amely a világegyetemben van, úgy hívják: Világok Lánca. Mindenesetre nyugodtan nevezhetjük így. Közülük mindegyiken van élet, de nem állandóan, hanem ciklikusan keletkezik és eltűnik. A döntő szakasz a világegyetem középpontjában megy végbe, amelyen sorra áthaladnak a világok. Az istenek nyelvén úgy hívják: Egyes Számú Üzemegység. A mi világunk éppen ennek a küszöbén van. Amikor véget ér a döntő szakasz, a megújult világ kijön az Egyes Számú Üzemegység másik oldalán, és minden kezdődik elölről. Megjelenik az élet, végigmegy a meghatározott ciklusokon, és a meghatározott időpontban az Egyes Számú Üzemegységbe kerül.
- Honnan tudod mindezt? - kérdezte halkan Hatujjú.
- Sokat utaztam - mondta Remete -, és szemenként gyűjtögettem a titkos tudást. Az egyik világban ezt tudták, a másikban amazt.
- Talán azt is tudod, honnan jövünk?
- Tudom. És mit mondanak erről a ti világotokban? - Hogy objektív adottság. Az élet törvénye, vagy mi.
- Értem. Te most a világmindenség legnagyobb titkáról kérdezel, és én nem is tudom, rád lehet-e bízni. De mivel rajtad kívül úgysincs itt senki, hát tessék, elmondom. Fehér gömbökből jövünk a világra. Valójában nem egészen gömbök, egy kicsit nyújtottak, az egyik végük másmilyen, mint a másik, de ez most nem fontos.
- Gömbök, fehér gömbök - ismételgette Hatujjú, és a földre zuhant. Az új ismeretek súlya fizikai teherként szakadt a nyakába, és egy pillanatig azt hitte, meghal. Remete odaszaladt, és teljes erejéből rázni kezdte. Hatujjú fokozatosan eszméletre tért.
- Mi van veled? - kérdezte ijedten Remete.
- Jaj, eszembe jutott. Pontosan. Régebben fehér gömbök voltunk, és hosszú polcokon feküdtünk. Ezen a helyen nagyon meleg és nedves volt a levegő. Azután elkezdtük belülről törni a gömböket, és... Valahonnan alulról idegurult a mi világunk, utána már benne voltunk. .. De mért nem emlékszik erre senki?
- Vannak világok, amelyekben emlékeznek rá - mondta Remete. - Nagy dolog, ötödik és hatodik perinatális mátrix. Nincs az annyira mélyen, ráadásul csak egy része az igazságnak. De mindegy, azok, akik emlékeznek rá, elrejtőznek, hogy ne zavarják a döntő szakaszra való felkészülést, vagy ahogyan ott nevezik. Mindenhol másképpen van. Nálunk például úgy hívták, az építkezés befejezése, bár senki semmit nem épített.
A saját világára való emlékezés láthatóan elszomorította Remetét. Elhallgatott.
- Figyelj csak - mondta kis idő múlva Hatujjú -, de honnan kerülnek elő ezek a fehér gömbök?
Remete helyeslően ránézett.
- Jóval több időre lenne szükségem, hogy a lelkemben megérjen a válasz - szólt. - De ezen a ponton minden sokkal bonyolultabb. Az egyik ősi legenda úgy tartja, hogy ezek a tojások belőlünk jelennek meg, de lehet, hogy ez csak egy metafora...
- Belőlünk? Érthetetlen. Hol hallottad ezt?
- Én magam költöttem. Hát hallhatsz itt bármi mást? - mondta Remete váratlanul feltörő szomorúsággal a hangjában.
- De hát azt mondtad, egy ősi legenda...
- Így igaz. Egyszerűen azért, mert ősi legendának írtam meg. - Hogyhogy? Miért?
- Értsd meg, az egyik régi bölcs, úgy is mondhatjuk, próféta (ezúttal Hatujjú kitalálta, kiről van szó) mondta, hogy nem annyira az a fontos, amit mondanak, mint inkább az, hogy ki mondja. Annak, amit ki akartam fejezni, részben abban rejlik
az értelme, hogy a szavaim régi legenda formáját öltik. Különben meg hogyan is érthetnéd...
Remete felnézett az égre, és félbeszakította a gondolatait: - Kész. Ideje mennünk.
- Hová? - A szociumba.
Hatujjúnak elkerekedett a szeme.
- Arra készültünk, hogy átmásszunk a Világ Falán! Minek nekünk a szocium?
- Legalább azt tudod, mi az a szocium? - kérdezte Remete. - A Világ Falán való átjutás eszköze.
3.
Annak ellenére, hogy a pusztaságban teljességgel hiányoztak a tárgyak, amik mögé el lehetett volna rejtőzni, Hatujjú lopakodva haladt, és minél közelebb került a szociumhoz, annál bűnösebbnek tűnt a járása. A hatalmas tömeg, amely messziről mocorgó, gigászi lénynek tűnt, fokozatosan különböző testekre esett szét, és már látni lehetett azoknak a csodálkozó grimaszait is, akik észrevették a közeledőket.
- A lényeg - ismételte meg suttogva Remete a legutolsó instrukciót -, hogy viselkedj pimaszul. De ne vidd túlzásba. Okvetlenül fel kell dühítenünk őket, de nem olyan mértékben, hogy cafatokra tépjenek. Egyszóval végig figyeld, mit csinálok én.
- Hatujjú visszajött! - kiáltotta valaki vidáman valaki. - Adj'jisten, szemétláda! Hé, Hatujjú, ki az ott melletted?
Ez az értelmetlen kiáltás váratlanul - és egyáltalán nem tudni, miért - egy egész raj nosztalgikus emléket idézett fel Hatujjúban a gyermekkoráról. Remete, aki kicsit lemaradozott, mintha megérezte volna ezt, hátulról bökdöste Hatujjút.
nyomorékok és megfigyelők, akik nem szerették a tolongást -, nem volt nehéz megkerülni őket. De minél tovább mentek, annál szorosabban állt a tömeg, és nagyon hamar elviselhetetlenül beszorították Remetét és Hatujjút. Előre még