Fordította BRATKA LÁSZLÓ GORETITY JÓZSEF HERCZEG FERENC
VIKTOR PELEVIN
A Sárga Nyíl
A fordítás alapjául szolgáló kiadás: BИKTOP ПELEBИH
ЖEЛTAЯ CTPEЛA BAГPИУC, MOCKBA, 2000
Copyright © Viktor Pelevin, 2000
A kötetben szereplő írások eredeti címe: ЖEЛTAЯ CTPEЛA ЗATBOPHИK И ШECTИПAЛЫЙ
BECTИ ИЗ HEПЛA ДEHЬ БУЛЬДOЗEPИCTA
Hungarian translation © Bratka László jogutóda
G o r e t i t y J ó z s e f H erczeg Feren c, 2007
A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál megjelent: A METAMOR SZENT KÖNYVE
AZ AGYAG GÉPPUSKA GENERATION „P”
A Sárga Nyíl
12.
Andrej a szokásos reggeli zajokra ébredt, a wc előtt sorban állók élénk beszélgetésére, amely már betöltötte az egész folyosót, kétségbeesett gyereksírásra a vékony fal mögül és a közelből hallatszó horkolásra. Néhány percig megpróbált küzdeni a beköszöntő nappal ellen, de akkor megszólalt egy rádió. Zene harsant fel, mintha egy nagy közétkeztetési kondérból öntötték volna egyenesen az éterbe.
- A legfontosabb - szólt a láthatatlan hangszóró pont a feje mellett -, hogy milyen hangulatban lépünk be az új reggelbe. Legyen a mai napjuk könnyű, örömteli, napsütötte. Ezt kívánja önöknek a népszerű észt énekesnő Guna Tamasz.
Andrej leengedte a lábát a padlóra, és kitapogatta a cipőjét. A szomszédos díványon Pjotr Szergejevics horkolt; abból ítélve, milyen energikusan rángatózott a háta és a feneke a kék háromszögekkel tarkított takaró alatt, nyilvánvaló volt, hogy még legalább egy órát készült eltölteni Morpheusz ölelésében. Pjotr Szergejevicsnek láthatólag meg se kottyant Guna Tamasz reggeli üdvözlete, sem a folyosó hangjai, de láthatatlan páncélinge másoknak nem segített, és Andrej számára az új nap menthetetlenül elkezdődött.
Miután felöltözött, és megivott egy fél pohár hideg teát, lerántotta a kampóról a törülközőjét, melyre kétfejű kakast varrtak, magához vette a szatyrot a toalettszerekkel, és kilépett a folyosóra. A sor végén egy Avel nevű szakállas kaukázusi állt, nagy és kerek arcáról valamiért hiányzott a szokásos kedélyesség, és még a fogkeféje is, mely az ökléből kimeredt, rövid tőrnek tűnt.
- Utánad jövök - mondta Andrej -, de addig elszívok egy cigit, jó?
- Csak nyugodtan - mondta komoran Avel.
Amikor Andrej mögött bekattant az összeköpködött ablakú nehéz ajtó, amelyre a „Lokomotív - a bajnokcsapat" szöveget karcolták, eszébe jutott, hogy még tegnap elfogyott a cigarettája. Szerencsére rögtön az ajtó mögött ült egy pirosozó, és néhány ember állt körülötte. Andrej lejmolt egy szálat, és megállt mellettük. A pirosozó öreg és ráncos volt, haldokló majomhoz hasonlított, és egy üres alamizsnagyűjtő sörösdoboz jobban illett volna hozzá, mint a három barna műanyag pohárka, amelyeket lassan húzogatott egy darab kartonlapon. Egyébként pátriárka vagy tanítómester is lehetett - igen szuggesztívek és megtermettek voltak az asszisztensei. Ketten voltak, egyforma vörös zekében, melyet kínai politikai foglyok varrtak ritka vacak bőrből, elég élethűen vitatkoztak, taszigálták egymást, és sorra nyerték a főnöktőla szép új ötezres bankókat, melyeket az szó nélkül adott oda nekik, fel se pillantva közben.
Andrej odébb ment, és a falhoz támaszkodott az ablak mellett. A rádió ráhibázott - tényleg sütött a nap. A ferde sárga sugarak néha megérintették a pirosozó fel-fel emelkedő kopaszságát, ősz hajának maradványai a fején egy pillanatra tündöklő glóriává változtak, és a kartondoboz feletti mesterkedése lassan valamilyen elfeledett vallás szertartásának tűnt.
- Hé - mondta az egyik asszisztens, felemelve a fejét -, mit füstölsz itt? Így is nyomott a levegő.
Andrej nem válaszolt. Lehetne levelet írni az újságoknak, gondolta, hogy aszongya, bátyuskáim, húgocskáim, nálunk még a levegőt is elnyomják.
- Süket vagy? - ismételte meg a segéd most már felegyenesedve. Andrej továbbra is hallgatott. A segédnek nem volt igaza, akárhogy is nézzük, ez másnak a területe volt.
- Kavarom, keverem, a pénzedet elnyerem - recsegte hirtelen a pirosozó.
Nyilván ez volt az egyezményes jel: az asszisztens mindent értett, megrázta a fejét, és folytatta a félbehagyott veszekedést a váltótársával. Andrej letüdőzte az utolsó slukkot, és a lábuk elé dobta a csikket.
A sor közben megfogyatkozott. Avel valahová eltűnt, és Andrej előtt már csak egy nő maradt, karonülő csecsemővel a kezében. Várakozásai ellenére nagyon gyorsan elkészültek.
Miután Andrej becsukta az ajtót, megengedte a vizet, és megpillantotta az arcát a tükörben, arra gondolt, hogy az utóbbi öt évben megnőtt vagy megöregedett, de inkább csak elveszítette az aktualitását, mint ahogy a trapéznadrágja is, a transzcendentális meditáció vagy a Fleetwood Mac együttes. Az utóbbi időben egészen más arcok jöttek divatba, a háború előtti harmincas évek szellemében, amiből számtalan messzire vezető következtetés adódott. Andrej, miután hagyta, hogy ezek a következtetések maguktól menjenek el oda messzire, fogat mosott, gyorsan megmosakodott, és a kupéjába ment.
Pjotr Szergejevics már felébredt, az asztalnál ült, éppen fésülködött, és az Utak egyik régi számát lapozgatta, melyet Andrej tegnap cserélt egy cigánnyal egy doboz sörért, de még nem lapozott bele.
- Szép jó reggelt - mondta Pjotr Szergejevics, és ujjával az újságra bökött. - Azt írja az újság, a havasi ember létezését dokumentumokkal bizonyított ténynek vehetjük.
- Szép jó reggelt - mondta Andrej. - Hülyeség az egész. Ma megint egész éjjel horkolt.
- Hazudsz. Vagy tényleg? - Tényleg.
- És fütyültél?
- Fütyültem, fütyültem. De még hogy. Csak semmit nem ért. Amikor a hátára fordul, rögtön elkezd horkolni, és utána már minden hasztalan. Jobb lenne, ha lekötözné magát, hogy végig
oldalt feküdjön. Emlékszik, tavaly hogy csinálta?
- Emlékszek. De akkor fiatalabb voltam. Most már nem tudok úgy elaludni. Ej, a fene egye meg. Az idegeim. Tudod, Andrjusa, régen, azelőtt az elbaszott reform előtt soha nem horkoltam. Sebaj, majd kitalálunk valamit.
- Még mit írnak? - intett fejével az újság felé Andrej. Más irányt kellett adni Pjotr Szergejevics gondolatainak, mielőtt még elkezdi, hogy mi volt a reform előtt.
Pjotr Szergejevics a zöldes papíron vezetve ujját, egyhangú káromkodások közepette nekifogott, hogy elmesélje a vezércikket, Andrej pedig bólogatott, közbekérdezett, és elkezdte átgondolni aznapi terveit. Először a reggeli volt esedékes, azután be kellett ugrani Kánhoz, akivel volt valami zavaros ügye.
11.
Az étterem, a tíz kényelmetlen székkel berendezett hosszúkás, szűk helyiség még üres volt, de már sültek szaga terjengett, sőt valami odaégett ételé is, ami ráadásul romlott is lehetett. Andrej leült szokott helyére az ablakhoz, háttal a pénztárnak, és a napfénytől hunyorogva megnézte az étlapot. Csak köleskása, tea és azerbajdzsáni konyak volt. Andrej elkapta a pincér pillantását, és bólintott. A pincér mutatott az ujjával valami kicsit, olyan egy deci mennyiséget, és kérdőn mosolygott. Andrej megrázta a fejét.
A meleg napfény a morzsákkal és ragacsos foltokkal tarkított abroszra esett, és Andrej arra gondolt, hogy több millió fénysugár számára ez igazi tragédia, útra kelni a nap felszínén, átszáguldani a világűr végtelen ürességén, áttörni több kilométernyi égen, és mindezt csupán azért, hogy a tegnapi leves undorító maradványain hunyjanak ki. Hiszen elképzelhető, hogy ezek az ablakon ferdén beeső sárga nyilak
tudatos lények, jobbat remélnek, és értik, milyen alaptalan ez a remény, szóval éppúgy, mint az embereknek, birtokukban van a szenvedéshez nélkülözhetetlen összes alkotóelem.
„Lehet, hogy valaki engem is ilyen abroszra eső sárga nyílnak lát. Az élet pedig csak egy mocskos ablaküveg, amin keresztülrepülök. És most csak zuhanok, zuhanok, ördög tudja, hány éve már, zuhanok a tányér elé az asztalra, és valaki az étlapot nézi, és várja a reggelit..."
Andrej a sarokban álló tévére emelte a tekintetét, és észrevette a már máskor is látott arcot, amely hangtalan tátogott a három mikrofonba. Azután megfordult a kamera, és két embert mutatott, akik dühösen lökdösődtek a másik mikrofonnál, és szégyentelen orosz freudizmussal ragadták meg egymás egyenvörös nyakkendőjét.
A pincér az asztalhoz lépett, és letette a reggelit. Andrej megnézte az alumíniumtálkát.
Köleskása volt benne, és egy megolvadt vajdarab, amely kis napra hasonlított. Andrej egyáltalán nem volt éhes, de emlékeztette magát, hogy legközelebb jó esetben is csak este viszi erre az útja, és sztoikus nyugalommal nyelte a meleg kását.
Megjelentek az első látogatók, és az étterem lassan megtelt a hangjukkal, de Andrejnak volt egy olyan érzése, hogy a csendet valójában semmi sem törte meg, csak megjelent mellette még néhány figyelemelterelő inger. A csend olyan volt, mint a köles a tálkában, ugyanolyan sűrű és ragadós, eltorzította a hangokat, melyek ezzel a csönddel a háttérben szaggatottan és hisztérikusan csengtek. A szomszéd asztalnál hangosan beszéltek a havasi emberről, akit mintha látott volna tegnap valami eszement vénasszony. Andrej eleinte fülelt a beszélgetésre, de aztán abbahagyta.
Egy pirospozsgás ősz férfi ült le szemben, szigorú fekete zubbonyban, a hajtókáján kis ezüstkeresztekkel.
- Ugyan, hagyja - mondta Andrej.
- Miért olyan komor? - kérdezte csodálkozva a szomszédja. - Miért olyan vidám?
- Nem vidám vagyok - felelte a szomszéd -, örvendezek. - Na, hát én se komor vagyok - mondta Andrej -, hanem gondolkodom. Ülök és gondolkodom.
Miután megette a kását, közelebb húzta magához a teáspoharat, és nekilátott, hogy elkeverje benne a cukrot. A szomszéd továbbra is mosolygott. Andrej arra gondolt, hogy most mindjárt mond valamit, és egy kicsit gyorsabban kezdte kavarni a teát.
- Gondolkodni, és néha töprengeni - mondta a szomszéd, karmesteri mozdulatot téve a kezével - magától értetődően hasznos, sőt egész gyakran nélkülözhetetlen az életben. De minden attól függ, honnan ered ez az egész folyamat.
- Aztán miért? - kérdezte Andrej. - Különböző helyekről eredhet?
- Ön most ironizál, pedig valóban ez a helyzet. Előfordul, hogy az ember megpróbál megoldani valamilyen problémát, jóllehet azt már ezer éve megoldották. Csak ő nem tud róla. Vagy nem érti, hogy az éppen az ő problémája.
Andrej megitta a teát.
- De lehet - mondta -, hogy valójában nem az ő problémája. - Valójában mindannyiunknak egy és ugyanaz a problémánk. Csak a büszkeség és az ostobaság akadályozza meg, hogy ezt beismerjük. Az ember, még a legkiválóbb is, mindig nagyon gyenge, ha egyedül van. Támaszra van szüksége, valami olyasmire, ami értelmessé teszi a létét. Mindenben, amit csinál, meg kell látnia az égi harmónia visszfényét. Abban, amit nap mint nap lát maga körül.
Ujjával az ablakra mutatott. Andrej odanézett, és meglátta az erdőt, amely mögött messze, a látóhatárnál, az égig emelkedett három hatalmas, rozsdától barnálló kémény, valami erőműé vagy üzemé lehetett, olyan szélesek voltak, hogy jobban
hasonlítottak gigantikus poharakra. Andrej elnevette magát. - Mi lelte? - kérdezte a szomszéd.
- Tudja - mondta Andrej -, elképzeltem egy olyan óriás, részeg muzsikot, égig érőt, aki közben egészen buta és ingatag. Játszik a harmonikáján, és valami ócska kocsisnótát énekel már hosszú-hosszú ideje. A harmonika meg teljesen zsíros és csillog. És amikor ezt lent észreveszik, úgy hívják, az égi harmónia visszfénye.
A szomszéd egy kicsit összeráncolta a homlokát.
- Mindez, tudja, nem újdonság - magyarázta. - A demiurgoszok ranglétrája, a tökéletlen, nyomorék világ és a többi, ha érdeklik a történelmi párhuzamok. Egyszóval a gnoszticizmus. De hiszen ez soha nem teszi önt boldoggá, érti?
- De mennyire - mondta Andrej -, micsoda szörnyű már maga a szó is. Na és mi tesz boldoggá?
- Csak egy út vezet a boldogsághoz - mondta a szomszédja, és villájával belepiszkált a tálkába -, mindebben megtalálni a szépséget, és alárendelni magunkat a nagy elgondolásnak. Csak azután kezdődik el igazán az élet.
Andrej már majdnem vitatkozni kezdett, hogy ugyan már kinek és miféle elgondolásának rendelje alá magát, de eszébe jutott, hogy beszélgetőtársa válaszul feltétlenül rásóz valamilyen brosúrát, és inkább hallgatott.
- Az is lehet, hogy igaza van - mondta, amikor felállt az asztaltól -, köszönöm a beszélgetést. Bocsásson meg, bal lábbal keltem fel. Ön, úgy látom, nagyon művelt ember.
- A munkámmal jár - mondta a szomszéd. - Köszönöm. Vigye ezt el emlékbe.
A szomszéd átnyújtott neki egy színes kis füzetet, a borítóján egy valószínűtlenül rózsaszín fül volt, melybe beröppent egy - nyilván a magasabb rendű harmóniától - csillogó fém hangjegy, két, kábé tizenkét kaliberes szárnyacskával. Andrej megköszönte, a zsebébe csúsztatta, és elindult a kijárat felé.
közepette, időről időre megérintett valakit a sok emberből, akik mint mindig ilyenkor, most is a szűk folyosón sétáltak. Mosolyogva tekintettek az ablakra, arcukon a napfény foltjai reszkettek. Valamiért sok fiatal, de már hízásnak indult, török sportruházatot viselő nő volt ott, körülöttük keringtek a külvilág rendszertelen tanulmányozásával elfoglalt, hallgatag gyermekeik. Néha megjelentek mellettük a férjeik, kigyűrt trikóban, sörrel a kezükben.
Andrej érezte, hogy a beköszöntő új nap már a markába fogta, és arra készteti, hogy egy csomó olyan dologra gondoljon, amely egyáltalán nem érdekli. De nem volt mit tenni, a környező térből a zajok és hangok akadálytalanul hatoltak be az agyába, és odabent elkezdtek dübörögni, mint a lottókerékben a kis golyók, egy időre a saját gondolataivá válva. Kezdetben mindent betöltöttek a láthatatlan hangszórókból szálló pokoli csasztuskák, azután valami Nagyezsdára kellett gondolni, akihez visszatérnek, mikor lefújták az utolsó csatát, aztán meg az időjárás-jelentést kezdték adni, és Andrej lassan az elmosódó ablakra sandított, amely mögött meg kellett erősödnie a déli szélnek. Néhányszor körbejárt egy kisebb csoportot, akik a pirosozók úti oltárja fölé hajoltak; legjobban az hökkentette meg, hogy a pirosozók és a segédeik nagyon hasonlítanak egymásra, és ugyanazt a déli kiejtést használják, mintha ez valami különös nemzetiség lenne, akiket gyermekkoruktól kezdve arra tanítottak, hogyan rejtsék el hüvelykujjuk koszos körme mögé a műanyag kockát, és hogyan mozgassák a kartonon a három felfordított poharat. Eltelt még néhány perc, és Andrej megállt egy sárgás műanyag ajtó előtt, melyen a XV. szám volt látható, és egy felfelé fordított nyílhoz hasonló karcolás.
Kán egyedül volt, az asztalnál ült, teát hörpölgetett, és kinézett az ablakon. Mint rendesen, most is Angels of California feliratú fekete tréningruha volt rajta, amely mindig enyhe kétkedésre késztette Andrejt a kaliforniai angyalokat
illetően. Andrej még azt is észrevette, hogy Kán régóta nem borotválkozott, és a következő jelenetbe belépő Tosziro Mifunéra kezdett hasonlítani, annál is inkább, mert a mongol vérkeveredés miatt ugyanolyan ferde szemei voltak.
- Szia - mondta Andrej. - Szia. Csukd be az ajtót.
- És ha visszajönnek a szomszédok? - Nem jönnek vissza - mondta Kán.
Andrej becsukta az ajtót, és a nikkelzár hangosan csattant. Felötlött benne valami rossz előérzet, a zár csattanása a felhúzott závár kattanására emlékeztette. De ő maga is nevetségesnek tartotta a félelmét.
- Ülj le - mondta Kán, a szemközti ülésre biccentve. Andrej leült.
- Mi újság? - kérdezte Kán.
- Semmi különös - mondta Andrej. - Gondolkodtál már azon, hová tűnt az utóbbi öt év?
- Miért éppen öt?
- A számoknak semmi jelentőségük - mondta Andrej. - Azért mondom, hogy öt, mert én személy szerint úgy emlékszem, hogy öt évvel ezelőtt ugyanolyan voltam, mint most. Ugyanígy támolyogtam mindenfelé, néztem körbe, ugyanezt gondoltam. De hát elmúlik még öt év, és megint ugyanez lesz, érted? Mért nézel rám ilyen furcsán?
- Hé - mondta Kán -, térj magadhoz. - De úgy érzem, magamnál vagyok. Kán megrázta a fejét.
- Mondd meg gyorsan, mit jelent a sárga nyíl! Andrej csodálkozva pillantott fel.
- Látod, ez furcsa - ma az étteremben éppen a sárga nyilakról gondolkodtam. Pontosabban nem a sárga nyilakról, hanem csak úgy... az életről. Tudod, koszos volt az abrosz, és fény esett rá. Arra gondoltam...
- Miért?
- Állj fel, állj fel! - ismételte Kán, és kimászott az asztal mögül. Andrej talpra állt, Kán elég durván megragadta a gallérját, és néhányszor megrázta.
- Emlékezz - mondta -, miért jöttél ide?
- Vidd innen a kezed - mondta Andrej -, mi van veled, becsavarodtál?
- Hol vagyunk most? Mit hallasz most?
Andrej letépte Kán kezét a kabátjáról, zavartan összeráncolta a homlokát, és hirtelen megértette, hogy vas csattan vashoz, ritmikusan ismétlődő kattogást hall, kattogást, amely eddig is hallatszott egész idő alatt, de nem jutott el a tudatáig.
- Mit jelent a sárga nyíl? - ismételte Kán. - Hol vagyunk? - Az ablak felé fordította Andrejt, és az meglátta a fák koronáit, amint veszettül száguldanak az ablak mellett balról jobbra.
- Na?
- Várj egy kicsit - mondta Andrej -, várj egy kicsit.
A fejét fogva leült a díványra. - Eszembe jutott - mondta -, a Sárga Nyíl egy vonat, amely egy leomlott híd felé megy. A vonat, amin ülünk.
10.
- Most emlékszel, mi volt veled? - kérdezte Kán.
- Már elég rosszul. Csak nagy vonalakban. Mintha nem is történt volna semmi különös. Hogy mi a nevem, tudtam, hogy melyik kupéból vagyok, azt is. De mintha egyáltalán nem én lettem volna. Nagyon furcsán éreztem magam, mintha volna különbség aszerint, hogy melyik vagonban utazol. Mintha mindannak, ami történik, több értelme volna, ha az étteremben tiszta az abrosz. Vagy ha a televízióban más pofákat mutatnak, érted?
- Te egyszerűen egy időre utassá változtál.
Andrej elfordult az ablaktól, és az előtér falát nézte, ahol a burkolaton két poros óralap volt, és egy felirat: „ellenőrizni minden..." (utána üres hely).
- Én most is utas vagyok - mondta. - És te is.
- Egy normális utas - magyarázta Kán - soha nem tartja magát utasnak. Ezért, ha tudsz erről, akkor már nem vagy utas. Nekik soha nem jut az eszükbe, hogy erről a vonatról le lehet szállni. Számukra semmi más nem létezik, csak a vonat.
- Számunkra sincs semmi más, csak a vonat - mondta sötéten Andrej. - Persze csak ha nem csapjuk be saját magunkat.
Kán elnevette magát.
- Ha nem csapjuk be saját magunkat - ismételte komótosan. - Ha nem csapjuk be saját magunkat, sürgősen becsapnak minket mások. És egyáltalán, ha sikerül becsapnod azt, amit úgy hívsz, „saját magad", az már egy nagyon szép eredmény, mert rendszerint fordítva van, az csap be minket. Az pedig, hogy létezik-e más a mi vonatunkon kívül vagy nem, egyáltalán nem fontos. A fontos az, hogy lehet úgy élni, mintha ez a másvalami létezne. Mintha tényleg le lehetne szállni a vonatról. Ez a különbség. De ha megpróbálod elmagyarázni ezt a különbséget valamelyik utasnak, aligha értené meg.
- Miért, próbáltad már? - kérdezte Andrej.
- Próbáltam. Még azt sem értik meg, hogy egy vonaton utaznak.
- Olyan ez, mint valami agyrém - mondta Andrej. - Az utasok nem értik, hogy vonaton utaznak. Ha hallana most valaki.
- De hát tényleg nem értik. Hogy érthetnék meg azt, amit úgyis nagyon jól tudnak? Már a kerekek zakatolását sem hallják.
- Igen - mondta Andrej -, pontosan. Magamon is éreztem. Amikor bementem az étterembe, azt gondoltam - milyen csöndes, amikor nincs itt senki.
hozzákoccan a pohárhoz. Jegyezd meg, amikor az ember többé már nem hallja a kerék kattogását, és szívesen megy tovább, utassá változik.
- Minket senki nem kérdez - mondta Andrej -, szívesen utazunk-e vagy sem. Még arra sem emlékszünk, hogy kerültünk ide. Egyszerűen csak utazunk, és kész. Mi mást tehetnénk?
- Azt, ami a legbonyolultabb dolog a világon. Vonaton utazni, és mégsem válni utassá - mondta Kán.
Felpattant a kocsielőtér ajtaja, és bejött a kalauz. Andrej megismerte, egy asztalnál ültek az étteremben, csak most tányérsapkát viselt, és a zubbonya, amelynek gomblyukában valamilyen ezüstös, keresztbe rakott kalapácsok vagy szétnyitható kulcsok csillogtak, ki volt gombolva domborodó hasán, és látszott málnaszínű mellénye, melyet a fekete egyening fölé vett fel. Szórakozottan forgatta tenyere körül a zsinórt, amelyen hivatása jelképei voltak, egy kulcs, egy kis nikkelhenger kereszt alakú karral, melyet boxerként is használt részeg utasokkal való érintkezés során, de sörnyitóként is. A kalauz szintén felismerte Andrejt, szélesen elmosolyodott, és három összeszorított ujját sapkája karimájához emelte.
- Ez meg mit vigyorog? - kérdezte Kán, amikor a kalauz eltűnt a vagon belsejében.
- Csak úgy. Az asztalnál elbeszélgettünk. És mit tegyek, ha ez megint bekövetkezik?
- Micsoda? - kérdezte Kán. - Hogy a kalauzzal...? - Nem. Hogyha megint utassá válok.
- Egyszerűen fel kell hagyni vele, és kész. Néha mindannyiunkkal előfordul.
- Hogy érted, hogy mindannyiunkkal? Olyan sokan vagyunk itt?
- Azt hiszem, igen - mondta Kán. - Sokan kell hogy legyünk, csak nem ismerjük egymást. Az biztos, hogy régen sokan voltunk.
- Mondd, erről az egészről kitől hallottál először? - Nem tudom - felelte Kán -, nem láttam őket.
- Hogyhogy? Hogyan tudhattál meg valamit azoktól, akiket nem láttál?
- Hát csak úgy - mondta Kán, és Andrej megértette, hogy beszélgetőtársának nem áll szándékában kifejteni a témát.
- De hát hol vannak most? - kérdezte.
- Azt hiszem, ott vannak - mondta Kán, és az ablakon túlra intett, ahol a végtelen mező porzott, melyen, mint a vízen, hullámokat borzolt a szél.
- Meghaltak?
- Elmentek. Egyszer éjszaka, amikor a vonat megállt, kinyitották az ajtót, és elmentek.
- Szerintem te valamit összekeversz - mondta Andrej. - A Sárga Nyíl soha nem áll meg. Ezt mindenki tudja.
- Ide hallgass - mondta Kán -, térj észhez! Az utasok nem tudják, hogy hívják a vonatot, amelyen utaznak. Ők még azt se tudják, hogy utasok. Mit tudnak ők egyáltalán?
9.
Andrej, amint kinyitotta az ajtót, megértette, hogy valami történt a vagonjában. Az egyik kupé bejáratánál néhány fekete ruhás ember állt, és egy fekete sálat viselő idős nő sírt. Nem volt bekapcsolva a rádió, viszont a kupéból, ahol Avel lakott, nyomasztó zene szállt: egy kis magnetofon szólt.
Andrej bement a saját kupéjába.
- Mi történt? - kérdezte Pjotr Szergejevicset.
könyvet. - Most van a temetése. - Mikor?
- Tegnap éjjel. Avelhez most beköltöztetik a soron következőt.
- Hát ezért volt olyan komor - mondta Andrej, és a könyvre pillantott, amelyet Pjotr Szergejevics olvasott. Paszternak volt, a Hajnali vonatok.
- Hát - mondta Pjotr Szergejevics -, biztosan. Nem jött össze neki. A bátyját akarta ide átköltöztetni. Te is tudod, ha egy füstös pofájú gyökeret ereszt valahol, maga után rángatja az egész pereputtyát. A brigádvezető meg megnézte a dokumentumokat, és azt mondja, úgyis kupékocsiban utazik, nálunk meg az egylégterűre is, a helyjegyesre is tele a listánk. Bár én nem nagyon hiszem, hogy a helyjegyesek közül költöztet ide valakit. Avel egyszerűen keveset csúsztatott. Vagy rossz helyre - no, aztán megfingatták.
Andrejnek eszébe jutott, hogy mégse vett cigarettát. - Miről szól a könyv? - kérdezte.
- Semmiről - válaszolt Pjotr Szergejevics. - Az életről. Megint belemerült az olvasásba. Andrej kiment a folyosóra. A kupéból már kihozták a testet, és ő megállt az ablaknál, nem volt illendő átfurakodni a gyászolókon. Rendszerint különben sem tartott sokáig a procedúra.
A nyitott ajtóból felbukkant az elhunyt sápadt profilja az iparikarton-lap széle fölött, amelyet két kalauz tartott. A kartonlapnak, melyet kifejezetten ilyen esetekben használtak, mindkét oldala vörös festékkel volt befestve, a szélén fekete szegély futott körbe, legjobban még egy fekete zászlóra hasonlított, úgyhogy rejtély, hogy a nép körében miért volt poháralátét a csúfneve.
A megboldogultat nyakig betakarták egy régi málnaszínű takaróval. A valahonnan előkerülő Avel az ablaknál sürgölődött, ki akarta nyitni, de az nem engedett, és pár férfi a segítségére sietett. Együtt lehúzták a rámát, és olyan negyven
centiméter hosszú fénysugár képződött. A sötét sálas nő azonnal kiabálni kezdett, mire átkarolták, és elvitték a kupéba. A kalauzok óvatosan felemelték a poháralátétet, szélét az ablak felé döntötték, és kituszkolták az elhunytat kívülre, mégpedig nagyon lassan, hogy kapkodásukkal ne okozzanak fájdalmat a jelenlevőknek. Volt egy pillanat, amikor Szoszkin majdnem beragadt, a mellénél felgyűrődött a takaró.
Azon az ablakon keresztül, amely mellett Andrej állt, látni lehetett a halott fejét, a szélben dühödten lobogó haját három méterrel a töltés fölött, és félig csukott szemei az ég felé fordultak, melyet fokozatosan magas, sötétkék felhők borítottak el. A fej ellökődött a vagon sárga falától, néhányszor megrándult, és lassan elkezdett lefele hajolni. Aztán az üveg mögött megvillant a takaró málnaszínű széle, és tompa puffanást lehetett hallani lentről. Még egy másodperc, és az ablak előtt elrepült a párna és a törülköző, a hagyomány szerint az elhunyt után dobták őket.
Mehetett volna cigarettáért, de Andrej egyre csak állt, és nézett ki az ablakon. Eltelt néhány másodperc. Hirtelen megszakadt a zöld lejtő, a kerekek zaja a sín illesztékein hangosabb lett, és az ablak mellett elsuhantak egy híd rozsdás oszlopai, mögöttük látni lehetett egy ismeretlen folyó széles, kék szalagját.
8.
Az étteremben zene szólt, ugyanaz az örök kazetta, melynek a végére a szám közepén megszakadó „Bridge over troubled waters"-t vették fel. Az egyik kis asztalnál Andrej észrevette egyik barátját, Grisa Sztrupint, divatos tweed-öltönyének hajtókájára a Közlekedési Minisztérium szárnyas emblémája volt tűzve, eszméletlen sok pénzbe került, de Grisának tellett rá. Még a kommunisták idején kereskedett a hídláson
cigarettával és sörrel, de most szélesebb körben is kibontakoztatta a tehetségét. Egy rövidre nyírt hajú külföldi ült Grisával szemben, és hajdinakását evett kaviárral. Andrejt látva Grisa hívogatóan integetni kezdett, és néhány perc múlva Andrej benyomakodott melléjük a szabad helyre. Grisa az utóbbi időben puhán telt, vidám és pirospozsgás lett, vagy lehet, hogy csak úgy tűnt, mert már enyhén részeg volt.
- Aggyisten - mondta. - Ismerkedjetek meg. Andrej, veszedelmes gyermekorom barátja. Ivan, az érett évek bajtársa és üzlettárs.
Ezek szerint emigráns a csávó, szögezte le Andrej. Némán kezet nyújtottak. Andrej ismerős arcokat keresve körbenézett. Nem akadt egy se, viszont, mint mindig esténként, rengeteg részeg finn és arab volt.
- Iszunk? - kérdezte Grisa. Andrej bólintott, és Grisa egy butellából kitöltött három nagy kupica Vasutas vodkát.
- A bizniszünkre - mondta Ivan, megemelve a poharát. - Pontosan - mondta Grisa, és Andrejre kacsintott. - Kapisgálod, hogy mit jelent a biznisz?
- Körülbelül - mondta Andrej, és koccintott. - A hangzása alapján. „Basznak", „pénz lesz" és „bűzlesz". Különben is, az utóbbi időben mindenféle szavakat hallok. Biznisz, gnoszticizmus, privatizáció, koprofágia.
- Elég! Megfojtasz az intellektusoddal - mondta Grisa. - Inkább igyál.
- Figyusz, Grigorij - mondta Ivan, miután kiitta a poharát, és sóhajtott egyet -, majd' elfelejtettem. Ezt hallgasd meg! Szaddam Husszeines vécépapírt kínálnak eladásra, nagy tételben. A háború után megmaradt. Csökkent a kereslet. Nagyon olcsó. Nálatok mennyi lehet az ára?
- Lehet, hogy az ára nagy - mondta Grisa. - De én mondom neked, Ivan, nem buli. A vécépapír valódi piaca nagyon kicsi, csak a hálókocsisok. Nem érdemes belevágni.
- Az ülőhelyeseknél egyáltalán nem ment, most meg az infláció miatt a helyjegyesek is átálltak az újságpapírra.
- Na, jó - mondta Ivan -, a helyjegy az érthető. Hát a kupé? Hiszen ott is...
- Egyelőre - válaszolt Grisa. - De nekünk az mindegy. Én mondom, új ember oda nem tud befurakodni...
- Miért nem? - kérdezte Ivan. - És ha olcsóbban adod? - Hogy tehetném, Ványa? Ritkábban kéne a Financial
Times-ot olvasnod. Ha akár egyetlen gurigát is olcsóbban adnék el,
élve dobnának ki az ablakon. Én mondom, nem jön be.
- De nem foglalkozhatsz egész életedben cigivel meg sörrel - mondta Ivan, miközben beleszívott a cigarettájába. - Át kell térni valami nagyobb szabásúra. Az alumíniumot ismered?
- Igen - felelte Grisa -, az úgy néz ki, bejön. - Milyen séma? - kérdezte Ivan.
- Valuta, rubel, valuta, valuta, valuta - mondta Grisa. Ivan egy pillanatra hunyorított, mintha valami távoli, vakító dolgot nézne.
- Aha - mondta, elővett a zsebéből egy számológépet, és belemerült a számolásba.
- Ez meg mi? - kérdezte halkan Grisát Andrej. - Miféle séma? - Miféle, miféle? Fizetsz a főkalauznak, ő meg kiír neked kiskanalat. Komoly ember, csak valutát fogad el. A feltételek a következők: a kanalakat össze kell törni, mert egészben nem engedik át a határvagonnál. És egyébként is problémáid lehetnek vele. Szóval törve kell. Kábé tíz százalékot kapnak minden rubel után, attól függően, mit vesz el a főkalauz. Ezt a részét hívják valuta-rubelnek. Még háromszor kell valutát fizetni, a törzskocsiban, a határkocsiban és a klánnak.
- És hogyan számolja ki? - suttogta Andrej Ivan felé biccentve. - Honnan tudja, kinek mennyit kell fizetni?
- Hát az árfolyamot mindennap kinyomtatják - mondta Grisa. - A vételit meg az eladásit. Tulajdonképpen hol élsz te, hm? Az az érzésem, hogy te valahová kiestél a reális világból.
Állandóan ezzel a Kánnal dumálsz, különben ez becenév vagy igazi?
- Ez a neve - mondta Andrej. - A beceneve pedig, ha érdekel, Vészfék.
- Az meg mit jelent?
- A kazán egy darabja - mondta Andrej. - A gőzt engedi ki. Régen a kazánnál dolgozott, a vizet forralta.
- Istenem - mondta Grisa -, a kazánnál. A végén még a pincérrel is összebarátkozol.
Ivan felkapta a fejét.
- Oké - mondta. - Megcsináljuk. Mennyi a sárgaréz?
- Az nehezebb - felelte Grisa. - Elméletileg ugyanaz, csak minden alátét szám szerint nyilvántartásban van. Mindegyikhez külön okmány kell a menetrend szerint. Ezt a brigádvezető helyettesének kell fizetni, de nekem nincs közvetlen kapcsolatom hozzá. Az egyik titkárával beszéltem, de nagyon óvatos volt. Amint megtudta, hogy alátétekről van szó, egyből lepattant a témáról.
- Az elméletbe bevezetted? - kérdezte Ivan. - Még nem. Ez valami stréber kis köcsög.
- Na, jól van - mondta Ivan. - A kanalakkal kezdjél egyből holnap, a sárgarézről később döntünk.
Felállt, udvariasan elköszönt, és a kijárat felé ment. Grisa a szemével kísérte, és Andrejhez fordult.
- Nemrég voltam nála vendégségben - mondta. - Képzeld, az egész vagonban csak három kupé volt, mindegyikhez külön fürdőszoba. Na persze, életszínvonal...
- Hát az meg mit jelent - kérdezte Andrej -, hogy életszínvonal?
- Ezt hagyd abba, Andrej! - ráncolta a homlokát Grisa. - Nem bírom, ha játszod a hülyét. Gyere, inkább menjünk.
- Menjünk. Ide figyelj, mondd meg nekem, de őszintén, nem félsz alátéttel foglalkozni?
még a szemét is félig lehunyta. Az arca néhány másodpercre mozdulatlanná és halottá vált. Csak göndör haja mozdult meg a nyitott ablakon bejövő légáramlattól.
- Nem, nem félek - mondta végül. - Tudod, Andrjusa, hogy csóró nem leszek soha, az egyszer biztos.
7.
- Kán - mondta Andrej -, mégiscsak magyarázd el. Hogyan tudhattál meg valamit azoktól, akiket sohase láttál?
- Ahhoz, hogy megtudj valamit egy embertől, nem muszáj látnod őt. Kaphatsz tőle levelet is.
- Na és te kaptál olyan levelet? Kán bólintott.
- Meg tudod mutatni nekem? - kérdezte Andrej. - Meg - mondta Kán. - De ehhez messzire kell menni.
Kelet felé a helyjegyes kocsik folyosói egyre elhanyagoltabbak lettek, a fülkéket elválasztó függönyök pedig egyre koszosabbak. Errefelé még reggel sem volt veszélytelen. Néha részegeken kellett átlépni, vagy utat engedni azoknak, akik még nem estek össze és nem aludtak el. Azután jöttek az egylégterű vagonok, akármilyen furcsa, de azokban tisztább volt a levegő, és a szembejövő utasok is valahogy jobban voltak öltözve. A férfiak hétköznapi öltözéke itt a tréningruha volt, a nőké pedig kopott, fakó szarafán, az üléseket házi készítésű spanyolfalakkal választották el egymástól, az újságpapírokon, amiket egyből a padlóra terítettek, kártyalapok voltak, tojáshéj és szalonnadarabok. Az egyik vagonban egyszerre három helyen énekeltek gitárkísérettel, úgy látszik ugyanazt a Grebenscsikov-dalt, az Égő vonat-ot, de különböző részeit: az egyik csoport elkezdte, a másik a végére ért, a harmadik részeg átéléssel énekelte a refrént, csak pontatlanul énekelték: „ez a vonat ég, és nincs hol élnünk", ahelyett, hogy
„nincs hová futnunk".
- Egyébként, ami a levelet illeti - mondta Kán, és elmerült a következő kötélre aggatott fehérneműben -, te magad is sokszor kaptál már. Még azt is mondhatjuk, hogy mindennap kapsz ilyet. És a többiek is.
- Nem értem, miről beszélsz - mondta Andrej. - Én személy szerint semmilyen levelet nem kaptam.
- Gondolkodtál már azon, miért hívják a vonatunkat Sárga Nyílnak?
- Nem - felelte Andrej. - Tudod, én egyszerűen elhittem neked első szóra.
- Gondolkozz!
A hangok a színes függönyök mögött megváltoztak, egyre észrevehetőbbé vált a délies akcentus. A börtönvagon után, ahol a bezárt ajtók előtt felfegyverzett, pufajkás, tányérsapkás kalauz járkált, elkezdődtek a mosókonyhaszerű táborok a valószínűtlenül zsúfolt koszos cigánygyerekektől hemzsegő egylégterű vagonokban, azután átmentek az üres vagonokba, azt beszélik, azelőtt ezekben is utaztak, de mostanra már csak a bicskával összevagdalt csupasz padok maradtak és a megperzselődött, golyó lyuggatta falak. Az ablakok fele kitörve, a lyukakon hideg szél csapott be, a padló teleszórva szeméttel: régi cipő, újság, üvegszilánkok. Andrej már meg akarta kérdezni, sokáig kell-e még menni, amikor Kán megfordult.
- Már majdnem megérkeztünk - mondta. -A következő hídlás. Szóval miért hívják így a vonatunkat?
- Nem tudom - mondta Andrej. - Biztosan valami mitológia. Talán éjszaka, amikor minden ablaka világít, kívülről nézve olyan, mint egy repülő nyíl. De akkor kell lennie valakinek, aki látta kívülről, és utána visszatért a vonatra.
- Nem csak kívülről olyan, mint egy nyíl.
Kimentek az előtérbe. Kán szótlanul balra lépett, és kinyitotta a kis ajtót, amely mögött a rozsdás kemence sötét torka
tátongott meg a manométer elgörbült csöve, amelyen elgémberedett, száraz rongy lógott. A határ előtti utolsó vagonokban nem volt meleg víz, ezt a tűzhelyet pedig, úgy néz ki, már vagy tíz éve nem fűtötték be, az Átkapcsolás kezdete óta.
- A sarokban - mondta Kán -, a falon. Gyújts gyufát!
Andrej befúrta magát a szűk, sötét térbe, és meggyújtott egy gyufát. A falon a festésre karcolt, nagyon régi és alig észrevehető felirat állt. Néhány mondat volt, nagy nyomtatott betűkkel, külön sorokban, mint a versek.
AKI ELHAGYTA E VILÁGOT, ANNAK EZ A VILÁG AKÁR A SÁRGA POR.
A TESTED, AKÁR EGY SEB, TE MAGAD, AKÁR EGY ŐRÜLT.
EZ AZ EGÉSZ VILÁG, AKÁR EGY SÁRGA NYÍL, MELY ELTALÁLT.
A SÁRGA NYÍL EGY VONAT, AMELYEN EGY LEOMLOTT HÍD FELÉ MÉSZ.
- Ki írta ezt? - kérdezte Andrej. - Honnan tudjam - mondta Kán. - De legalább sejtésed van?
- Nincsen - mondta Kán. - De ez nem is fontos. Mondtam már, van itt levél mindenhol, csak lenne, aki elolvassa. Például a „Föld" szó. Ez is egy levél, és ugyanazt jelenti.
- Miért?
- Gondolkodj! Képzeld el, hogy az ablaknál állsz, és nézed, mi van odakinn. Házak, kertek, csontvázak, oszlopok. Szóval, ahogy az entellektüelek mondják: koltóra.
- Kultúra - javította ki Andrej.
keverékéből áll. Néhány réteg, fölötte fű. Ezt is úgy hívják, „föld". Azt is, amiben a csontjaink rohadnak, és azt is, amiben, hogy úgy mondjam, élünk, ugyanazzal a szóval mondják. Mindannyian a Föld lakói vagyunk. Túlvilági lények, érted?
- Értem - mondta Andrej. - Hogyne érteném. Ide figyelj, te gondoltál már valaha arra, honnan jövünk? Honnan jön ez a vonat?
- Nem - mondta Kán. - Ez nem különösebben érdekel. Engem az érdekel, hogy lehet leszállni róla. Kérdezd meg a kalauzokat. Ők majd elmagyarázzák, honnan jön.
- Igen - mondta Andrej elgondolkozva -, ők majd elmagyarázzák, az tuti.
- Visszamegyünk?
- Még álldogálok itt egy kicsit. Kábé öt perc múlva utánad megyek.
Amikor Kán elment, Andrej az ablak felé fordult. Először volt ilyen helyen. Furcsa, de amiatt, hogy nem voltak körülötte emberek, szokatlan gondolatok jutottak az eszébe, amelyek nem látogathatták volna meg valahol az étteremben, bár minden, ami szükséges ahhoz, hogy felbukkanjanak, ott is megvolt.
Mindaz, amit az ablakban látott, amikor hátranézett - a töltés egy darabja, melyet tovafutó bokrok és fák színeztek -, az a pont volt, ahol ő egy másodperccel azelőtt tartózkodott, és ha ez a kocsi az utolsó lenne, csak üresség maradna ott, és ringatózó ágak a sín mellett.
„Ha mindaz, ami egy másodperccel ezelőtt létezett, nem tűnne el - gondolta -, akkor a vonatunk és mi magunk is másképp néznénk ki. Szét lennénk kenődve a levegőben a talpfák fölött. Olyasmik lennénk, mint az egy kupacba összetekeredett kígyók, és ezek körül a kígyók körül végtelen szalagként műanyag, üveg, vas. De minden eltűnik. Minden elmúló pillanat mindazzal együtt, ami benne volt, eltűnik, és egyetlen ember sem tudja, a következő milyen lesz. És lesz-e
egyáltalán. Nem lesz-e elege az Istennek abból, hogy egymás után teremti ezeket a pillanatokat mindazzal együtt, amit tartalmaznak. Hiszen senki, abszolút senki nem garantálhatja, hogy eljön a következő másodperc. Az a pillanat pedig, amelyben valójában létezünk, olyan rövid, hogy képtelenek vagyunk megragadni, és csak emlékezni tudunk az elmúltra. De mi létezik akkor valójában, és kik vagyunk mi?"
Andrej meglátta az üvegen saját áttetsző tükörképét, és megpróbálta elképzelni, hogy a kép eltűnik, a helyén megjelenik egy másik, és így tovább vég nélkül.
„Élve akarok leszállni a vonatról. Tudom, hogy ez lehetetlen, mégis ezt akarom, mert bármi mást akarni egyszerűen őrültség. És tudom, hogy ennek a mondatnak, hogy »élve akarok leszállni a vonatról« van értelme, bár a szavak, amikből áll, értelmetlenek. Azt sem tudom, én magam ki vagyok. Akkor ki fog innen kikerülni? És hová kerül? Hová juthatok el, ha még azt sem tudom, hol vagyok, ott, ahol ezt elkezdtem gondolni, vagy ott, ahol a végére érek? Ha pedig azt mondom magamnak, hogy itt vagyok, hol lesz ez az itt?"
Újra kinézett az ablakon. Már sötétedett. Az út szélén időnként felbukkantak a fehér kilométerkövek, tisztán lehetett látni őket a szürkületben, olyanok voltak, mint kőből készült apró őrszemek.
6.
Andrej kinyitotta az Út legfrissebb számát középen, a „Vonalak és talpfák" rovatnál, amelyben többnyire érdekes cikkek jelentek meg. Végig az oldal felső részén, vastagon szedve ott volt a cím:
Kényelmesen elhelyezkedett, kettéhajtotta az újságot, és olvasásba merült:
„A kerekek kattogása, amely születésünktől halálunkig elkísér, ez természetesen az egyik legmegszokottabb hang. A tudósok összeszámolták, hogy különböző népek nyelvében körülbelül húszezer hangutánzó szó van rá, ezek közül tizennyolcezer holt nyelvekhez tartozik, ezeknek a rég elfeledett hangkapcsolatoknak a többségét még rekonstruálni is lehetetlen a szűkös és gyakran még nem megfejtett írások alapján. Ezek, ahogy Paul Simon mondaná, „songs that voices never share ". De a ma létező utánzások is, melyek minden nyelvben megvannak, meglehetősen változatosak és érdekesek, néhány antropológus már-már a metanyelv szintjén kezeli őket, mint egyfajta kulturális kódrendszert, amelynek alapján a vagontársak megismerik egymást. A leghosszabb az a kifejezés volt, amelyet a pigmeusok használnak a Cannabis-fennsíkon, Közép-Afrikában, így hangzik:
„ u-ku-le-le-u-ku-la-la- o-be-o-be-o-ba-o-ba " A legrövidebb hangutánzó a zöngés P, melyet Felső-Amazónia lakói használnak. És így kattognak a kerekek a világ különböző országaiban:
Amerikában: „ dzsindzserel-dzsindzserel". A balti országokban: „pa-duba-dam ". Lengyelországban: „pan-pan ". Bengáliában: „csuk-csung". Tibetben: „dzog-csen".
Franciaországban: „kliko-kliko".
A türk nyelvű közép-ázsiai köztársaságokban: „bir-szum", „bir-szom" és „bir-manat".
Iránban: „avdal-hallazs". Irakban: „dzsalal-iddi".
Mongóliában: „ulan-dalaj". (Érdekes, hogy Belső-Mongóliában a kerekek másképp kattognak: „un-ger-han-han".)
Afganisztánban: „ naksbandi-naksbandi". Perzsiában: „karnak-zebub".
Ukrajnában: „ trih-tararuh ". Németországban: „ vrill-srapp ". Japánban: „dodeszka-dzen". Az ausztrál őslakosoknál: „ tulup ".
A Kaukázus hegyi népeinél, és, érdekes módon, a baszkoknál úgyszintén: „darlan-bic-seszün ".
Észak-Koreában: „uldu-csu-cshe ". Dél-Koreában: „duldu-kvan-um".
Mexikóban (különösen a Whichitel indiánoknál): „ tonal-nagval". Jakutföldön: „tüdün-tügüdün ". Észak-Kínában: „cao-cao-tan-tien ". Dél-Kínában: „ de-i-csany-csany ". Indiában: „ bhaj-khos ". Grúziában: „koba-cap". Izraelben: „ taki-bac-buber-bum ".
Angliában: „klik-o-klik" (Skóciában: „glük-o-klok"). Írországban: „bla-bla-bla".
Argentínában..."
Andrej végigfuttatta a tekintetét a cikk legaljáig, ahol a felsorolással teli hosszú hasáb egy rövid bekezdéssel véget ért:
„De természetesen a legszebben, legszívhezszólóbban és legfinomabban Oroszországban kattognak a kerekek: „oda-kinn, oda-kinn". Úgy tűnik, a kattogásuk valami alkonyfényben úszó távolba mutat, oda-kinn van, oda-kinn, a kedves..."
Kopogtak az ajtón, Andrej reflexből elkapta a zárókart, és majdnem leesett a vécécsészéről.
- Gyorsan végzel? - kérdezte egy hang a folyosóról.
- Mindjárt - mondta Andrej, és csomóba gyűrte az újságot. „Oda-kinn, oda-kinn - kattogtak a kerekek a nedves, összeköpködött padló alatt -, oda-kinn, oda-kinn, oda-kinn, odakinn, oda-kinn, oda-kinn, oda-kinn..."
A szomszéd kocsiban dugó volt, éppen temettek valakit. Mindenkit átengedtek, de a tömeg nagyon lassan mozgott, sokáig sűrűsödött egy helyen.
- Badaszov meghalt - mondta oldalt valaki. Andrej előtt egy nyugtalan kislány állt, akinek óriási, koszos masni volt a hajában. Ököllel kopogott az üvegen, miközben nézett ki az ablakon, néha anyjához fordult, aki mellette állt, és török tréningruhát viselt.
- Mama - kérdezte hirtelen -, mi van odakinn? - Hol odakinn? - kérdezte a mama.
- Odakinn - mondta a kislány, és öklével az ablakra bökött. - Oda-kinn, oda-kinn - mondta derűs mosollyal az anyja. - Van odakinn élet?
- Van odakinn állat - mondta az anyja. - És még ki van odakinn?
- Odakinn még istenek és szellemek vannak - mondta az anyja -, de őket még senki sem látta.
- Hát emberek élnek odakinn? - kérdezte a kislány.
- Nem - mondta az anyja -, emberek odakinn nem élnek. Az emberek odakinn vonaton utaznak.
- És hol jobb - kérdezte a kislány -, a vonaton vagy odakinn? - Nem tudom - felelte az anyja -, odakinn még nem voltam. - Oda akarok menni - mondta a kislány, és ujjával megkopogtatta az ablaküveget.
- Ne siess - sóhajtott keserűen az anyja -, majd odajutsz te is. A részeg kalauzok végül elboldogultak az alátéttel, a holttest megcsusszant a földön, megugrott, és legurult a lejtőn. Nyomában repült a párna, a takaró, két szép koszorú és egy márvány levélnehezék, az elhunyt, ezek szerint, jelentős ember lehetett.
- Oda akarok menni, odaaaaaaa... - énekelte a kislány egy nem létező dallamra -, oda-kinn, ahol istenek és szellemek vannak, oda-kinn, ahol szabadon élnek...
szörnyű arckifejezéssel a gyászolók felé intett. Amikor észrevette, hogy Andrej a kislányt nézi, ráemelte a tekintet, kicsit felhúzta a szemöldökét, mintha az évek csúcsaira hívná, melyeket Vahtang Kikabidze, a grúz táncdalénekes élt meg, hogy elnézően mosolyogjon az onnan nézve megható gyermeki naivitáson.
- Mért néz így rám? - kérdezte Andrej a nőt. - Lehet, hogy én is oda akarok menni.
- Úgy érti - kérdezte a nő -, a havasi emberekhez, vagy mi? Andrejnek eszébe jutottak az egymást követő lábnyomok, amelyeket egy évvel ezelőtt az étterem ablakából látott, nyilvánvalóan csizma nyomai voltak, tíz-húsz méteren keresztül húzódtak az út mentén, aztán egészen váratlanul megszakadtak, mintha az, akinek a nyomai voltak, elvegyült volna a levegőben.
5.
Az asztalon égett a lámpa, és Pjotr Szergejevics éppen az esti teáját kortyolgatta. Szájához emelte a kockás törülközővel alaposan körbetekert poharat, belefújt, és cuppantott. A teát mindig enyhe viszolygással itta meg, mintha egy olyan nővel csókolózna, akit már rég nem szeret, de nem szeretné figyelmetlenségével megsérteni.
- El kell ítélni őket - mondta váratlanul. - Én mondom, el kell ítélni ezeket a szemeteket!
- Kiket? - kérdezte Andrej. A helyén feküdt, fejét a kezére fektette, és a plafont nézte, amelyen egy élő fekete pont mászott.
- Mindenkit - mondta Pjotr Szergejevics, valamiért most már suttogóra fogva. - Az egész törzskari vagont. A brigádvezetővel kéne kezdeni. Nézd meg, mi folyik itt. Kanál már nincs, megszoktuk. Jól van. Most a poháralátétek. Hol
vannak a poháralátétek, he? Mondd meg nekem, hol vannak az alátétek?
- Azt kell hinnem, ellopták - mondta Andrej.
- És kik a tolvajok? - kiáltotta Pjotr Szergejevics Csackij hangján, aki éppen megint leleplez valamit a Famuszov vagon előterében.
- És már nem csak tolvajok. Azelőtt loptak. Most meg... tudod, minek hívják ezt? Hazaárulásnak, na.
- Ugyan, hagyja már - mondta Andrej. - Nem alátéttel született. És nem kanállal.
- Nem kanállal. Azt hiszed, hogy a kanalaidat sajnálom? A leányainkat sajnálom, a mi tiszta leányainkat, ezeket a kék szemű pacsirtákat, akik a helyjegyes vagonban árulják magukat minden szemétnek, érted?
Andrej elhallgatott.
- Pofátlanul lopnak - mondta Pjotr Szergejevics most már nyugodtabban. - Semmitől sem félnek. Mert övék a hatalom.
- Olyan itt soha nem volt, hogy nem loptak - mondta Andrej. - A mostaniak legalább nem dobnak ki élve az ablakon.
A kupé bezárt ajtaját erősen megkopogtatták. - Ki az? - kérdezte Andrej.
- Andrej, én vagyok az - kiáltotta egy hang az ajtó mögül. - Nyisd már ki gyorsan!
Grisa hangja volt. Andrej talpra ugrott, kinyitotta az ajtót, Grisa pedig bemászott, és rögtön bezárta maga után. Az arca véres volt, és pár helyen a kabátja is. Andrej egyből észrevette, hogy a hajtókáján már nincs ott a Közlekedési Minisztérium emblémája, a helyén szakadt lyuk tátong.
- Mi történt? - kérdezte, és leültette Grisát a díványra.
- Megtámadtak - mondta Grisa. - Megyek, persze az étteremből, egyedül. Már majdnem hazaértem és akkor, el tudod képzelni? A két vagon közti átjáróban. Négyen voltak. Ketten elölről, ketten hátulról. Az egyiknél, a kurva anyját, kiélezett kanál volt.
- Sokat vettek el?
- Sokat - mondta -, ne is kérdezd. Ma Ivánnal elszámoltunk, mindent elvittek. A köcsögök.
Andrej egy borosüveg szájához tartotta a kockás törülközőt, és átnyújtotta Grisának.
- Mi az - kérdezte -, nem fizettél idejében?
- Hogy jön ez ide? - kérdezte az, pofacsontjára szorítva a törülközőt. - Valami kóbor huligánok voltak. Nem tudják, kit kóstoltak meg. De holnap majd megmutatom nekik!
- Lehet, hogy valaki rád küldte őket?
- Ugyan már - mondta Grisa. - Ivánon kívül senki nem tudott erről. Ő meg mért csinálná? Én mondom neked, valami lúzer banda.
Pjotr Szergejevics, aki eddig tapintatosan az újság mögé rejtőzött, kihajolt, és azt mondta:
- Így megy ez, Andrej. így megy ez. Azt mondod, a maiak nem dobnak ki senkit az ablakon? Pedig kellene. Tessék, régen, hogy csinálták, kezét-lábát megkötözni, aztán fejjel lefelé a talpfákra. Nyilvánosan. Akkor a tea is édesebb lesz, és a folyosón is illemtudóbbak lesznek. És a te barátodat sem meri majd senki bántani.
- És ön nem fél, hogy éppen magát fogják kidobni? - kérdezte Andrej.
- Pont engem? Miért? Én egész életemben becsületesen dolgoztam. Menj végig a kupékocsin, az ajtók felét én csináltam, a saját kezemmel. Én minden hatalomnak kellek.
- Ajtók? - élénkült meg Grisa. - Bocsánat, hogy is hívják? Örvendek, Pjotr Szergejevics, én Grigorij Sztrupin vagyok, a Kék Vagon Közhasznú Társaság igazgatója.
Pjotr Szergejevics megszorította a felé nyújtott kezet, elmosolyodott, és megigazította a hajtókáját.
- Elnézést a megjelenésem miatt - mondta Grisa, szétvert szájával szélesen elmosolyodott, és megérintette a hajtókáját. - így hozták a körülmények. Összehozhatnánk egy kisebb
konzultációt az ajtókkal kapcsolatban. Természetesen nem ingyen, aztán majd lefektetjük szerződésben.
- Hát, ha meg tudom csinálni... - mondta Pjotr Szergejevics. - És mondja, a zárak az ajtón tényleg nikkelből készültek? - Nem - felelte Pjotr Szergejevics -, tudja, csak nikkelezettek. De maguk a zárak...
- Hé, Grisa - mondta Andrej -, ti itt beszélgessetek nyugodtan, én addig járok egyet a folyosón. Biztos, ami biztos, megnézem, vár-e kinn valaki vagy sem.
Becsukta maga mögött az ajtót. A folyosó néptelen volt. Andrej elment egészen a végéig, és kinézett a hídlásra. Úgy tűnt, senki nincs ott. A vagon másik felén ugyanaz volt a helyzet. Visszament a kupéja ajtajához, és meghallotta az ajtó mögül Grisa élénk hangját és Pjotr Szergejevics kelletlen hümmögését. Néhány másodpercig állt a küszöbön, továbbment a vagonban, megállt a plexiüveg zseb előtt a falnál, és kihúzott belőle egy brosúrát. A borítón a szerző képe volt látható, bajuszos férfi volt, hasonlított egy erősen lefogyott, megokosodott és kijózanodott Nietzschére, a brosúra címe pedig az volt: „Útikalauz India vasútjaihoz". Körülbelül a fele nem volt meg, tőből kitépték a gemkapcsokkal együtt. Andrej megállt a hídlás előtti világos részen, lábát a háromszög alakú szemetesre helyezte, vállával az ablaknak támaszkodott, és elkezdte olvasni azt az oldalt, amelyen ez állt:
„tanácsolta nekem a főtisztelendő Sri Bavavsenahu, hogy tegyem fel magamnak ezt a kérdést. Szinte rögtön megkaptam a választ - amióta az eszemet tudom, a világon mindennél jobban szerettem sokáig állni a folyosón a nyitott ablaknál, egyik lábamat a szemetes háromszögletű fedelére téve, könyökömet kidugva az ablakon, nézni a mellettünk elrohanó dzsungelt. Néha a vállamat az üveghez kellett nyomni, hogy átengedjem a hídlásra menőket, és akkor eszembe jut, hogy egy Indián keresztülrobogó vonat ablakában állok, és a fennmaradó időben még azt sem teljesen értem, hogy mi történik és kivel.
Nem vette észre, kedves olvasó, hogy amikor hosszan nézed a világot, és elfeledkezel magadról, csak az marad meg, amit látsz: enyhe lejtő, kenderrel benőve (amelyet, amint kicsit lassít a vonat, speciális botokkal tépnek a szomszéd ablakból), liánnal befuttatott pálmák láncolata, mely elválasztja a vasutat a világtól, ritkábban egy-egy folyó vagy gyarmati stílusban épült híd, vagy egy út, melyet sorompók acélkarja véd. Hová tűnök én ilyenkor? És hová tűnnek ezek a fák és sorompók akkor, amikor senki sem nézi őket?
De ugyan mit számít az? Egészen más a fontos. A boldogsághoz a legközelebb - és most nem szándékozom kifejteni, mit is jelent ez - akkor vagyok, amikor elfordulok az ablaktól, és tudatom perifériáján - mert máshogy ez lehetetlen - felmerül a gondolat, hogy pont az előbb megint nem voltam, csak a világ volt az ablakon túl, és valami csodálatos és elérhetetlen, amelynek abszolút nincs is szüksége rá, hogy elérjék, néhány másodpercig ez létezett a gondolatok szokásos raja helyett, melyek közül az egyik, mint a mozdony húzza maga után az összes többit, elborítja, és azzal a szóval jelöli: »én«. Újra hallani harsonaszerű kiáltását egy elefántnak, valószínűleg fehérnek... vajon boldog-e..."
- Hé - Andrej felkapta a fejét. Grisa állt előtte. - Na mi van? Láttál valakit?
- Nem - válaszolta Andrej. - Ülhettél volna még ott egy fél órát, biztos ami biztos.
- Nem - mondta Grisa -, megyek. A szomszédod hasznos csávónak látszik. Holnap reggelre megbeszéltem vele egy találkozót. Na, hello.
- Hello.
Grisa eltűnt a hídlás ajtaja mögött. Andrej becsukta a brosúrát, a zsebébe csúsztatta, és hazament a kupéjába.
Nagyjából öt perccel később, amikor már lekapcsolták a villanyt, és minden igyekezetével próbált elaludni, amíg Pjotr Szergejevics el nem kezd horkolni, az váratlanul
megköszörülte a torkát, és azt mondta:
- Hallod-e, Andrej? Mért hív téged ez a Grigorij misztikusnak? Viccből?
- Persze - mondta Andrej -, persze hogy viccből. Nála súlyosabb misztikus itt nincs.
4.
Andrejt a rádió ébresztette fel, mint mindig, egy végtelen bariton verset olvasott:
Zavaros felhők a pétervári égen, a semmibe ment el a század. Századok, vezérek, se hossza, se vége,
Mind-mind a vagonok mélyébe árad.
Pjotr Szergejevics még horkolt. Andrej az ablakra tekintett. A felhők alacsonyak, szürkék és valóban esőtől homályosak voltak, morzsányi cseppek törődtek össze az ablaküvegen. Kopogtak az ajtón.
- Egeeeeeen.
Bejött a kalauz a teával. Letette az asztalra, fogta a százrubelest, és becsukta maga után a nyikorgó, nikkelezett zárú ajtót.
Ettől a nyikorgástól Pjotr Szergejevics is felébredt. Furcsa, de ahelyett, hogy szokás szerint a másik oldalára fordult és aludt volna még egy vagy két órát, mintha rugó lőtte volna ki, felkönyökölt, és Andrejre nézett egészen értetlen tekintettel.
- Ma megint horkolt - mondta Andrej. - Igen? Fütyültél?
- Fütyültem - felelte Andrej. - És mennyi az idő? - Fél tíz.
Pjotr Szergejevics elkáromkodta magát, talpra ugrott, és sietősen fésülködni kezdett. Kiderült, hogy öltönyben aludt, még nyakkendő is volt rajta.
- Hát maga hová siet? - kérdezte Andrej.
- Dolgom van - mondta Pjotr Szergejevics, és a hóna alá szorította a kopott bőr irattáskát, amelyet Andrej három éve nem látott, és kiugrott a folyosóra. Andrej a fal felé fordult, és lehunyta a szemét. A vers véget ért a rádióban, hirdetések kezdődtek. Andrej letekerte a hangerőt szabályozó kart az óramutató járásával ellentétesen, ütközésig, de a hangokat még mindig tisztán lehetett hallani.
„Mindenki, mindenki hiszi, hogy jobb lesz - énekelte a gyermekkórus -, robog, robog a kék vagon."
„Kék Vagon vállalat - mondta egy feldúlt kontraalt. - A mi vonatunk igazán gyors."
Ez volt Grisa reklámja. A hangszóróban valami cincogott, és egy életörömtói zengő férfihang azt szavalta:
„ Harc " márkájú cigit veszek, Rágyújtok, azt' letiplizek
Azután hosszú csend, és végre bemondták, hogy következik a Reggeli Moziterem.
- Ma a japán filmrendező, Akira Kuroszava Dodeskaden című filmjéről beszélünk - mondta orrhangon a műsorvezető -, mely 1970-ben készült Akutagava Rjúnoszuke „Láthatatlan kerekek kattogása" című novellája alapján. Tulajdonképpen maga a film címe a síneken kattogó kerekek japán hangutánzó szava. És most hunyják le a szemüket, és képzeljék el, milyen egy háború utáni japán kupékocsi kora reggel. Csapkodják az ajtókat, a folyosók tele vannak mindenféle ügyben sürgölődő, siető emberekkel. Az ablaküvegen keresztül, melyet összefüstölt a nem sokkal ezelőtti háború, már ragyog az
ismerős japán nap. És a tömegben hirtelen megjelenik az első hős, akit úgy hívnak: a villamosbolond. Arról van szó, hogy ez a fiatalember egy láthatatlan kis vonat - japánul villamos - vezetőjének képzeli magát, amely fel-le közlekedik a valóságos vagonban. El kell ismerni, nem egyszerű koncepció, és jó felfogóképességet igényel...
Andrej felállt, és sietősen öltözni kezdett. Felvette a kabátot, gondosan begombolta az összes gombot, levette a felső polcról a napszemüveget és egy simléderes sapkát, azután a zsebébe csúsztatta a kesztyűt és egy fából készült éket, amit az ágy alól húzott ki. Amíg öltözködött, a rádiót alig lehetett hallani, de amikor egy másodpercre megtorpant az ajtóban, azon gondolkodva, hogy mindent magával vitt-e, újra hallani lehetett a behízelgő orrhangot:
- Meg kell mondanom, hogy a film hősei olyasmikkel foglalkoznak, amiket teljes joggal nevezhetünk fontos és komoly dolgoknak, mint a kis- és nagykereskedelem, a lassú éhenhalás, lopás, szülés stb. És íme, párhuzamot vonhatunk ezeknek a szereplőknek az élete és a villamosbolond tettei között, aki fel-alá szaladgál a vagonban, és azt kiabálja, „dodeska-den, do-deska-den", imitálva a külön kis vonat kerekének zaját, amely csak az ő tudatában létezik, Kuroszava mintha azt akarná bemutatni, hogy mindegyik társadalmilag adekvát hős lényegében szintén a reális vagonon keresztül a saját, illuzórikus „villamosában" utazik. Kuroszava azonban nem jelöl meg semmiféle kiutat az általa bemutatott hajléktalan világból. Minek ijesztgetni az embereket, tessék...
A folyosón nem működött a rádió. Andrejre elég hamar ráköszöntött a szerencse, kéthídlásnyit ment keletre, és máris egy egészen üres kocsiban találta magát. A szagból ítélve csótányirtás volt, és az utasok jó alaposan bezárkóztak, hogy ne érezzék a DDT bűzét. Miután végigsietett a poros szőnyegösvényen, Andrej megdermedt a szolgálati kupé ajtajánál, ahol egy dudorászó kalauz egy hatalmas fémlavór
fölé hajolva üres sörösüvegeket mosott (a szomszéd vagonban népies motívumokkal kipingálták őket, és eladták Nyugatra). Andrej kivárta a pillanatot, amíg a kalauz elfordul, elsurrant az ajtó előtt, és belépett a vécé ajtaján. Bezárta és betuszkolta az éket az ajtó és a zárókar közé, s néhányszor tenyérrel is megütögette, így a kalauz kulccsal se tudja kinyitni a másik oldalról az ajtót.
Az ablak egyből kinyílt. Andrej kinézett az elömlő fénybe, a szomszéd ablakok mind zárva voltak. Felvette a kesztyűt, a simléderes sapkát és a napszemüveget, hátat fordított az ablaknak, és hátrahúzott kézzel megkapaszkodott az ablakkeret felső szélében. Azután lábát a falon lévő dúralumínium karnak támasztotta, összegörnyedt, és lassan, óvatosan elkezdett kihajolni.
Már régóta csukott szemmel is meg tudott volna ismételni minden szükséges mozdulatot, mégis minden alkalommal egészen összezavarodott néhány másodpercre. Az étterem előterében kapható okkult könyvekben, melyek tömve voltak allegóriákkal, nagyon homályosan írták ezt le - nyilvánvalóan olyan emberek, akik igazából nem értették, miről is írnak. A legegyszerűbb eufemizmus az volt erre, hogy „rituális halál". Bizonyos értelemben az is volt, ugyanez történt a halottal, akit kilöktek az ablakon a töltésre. De természetesen ez volt az egyetlen hasonlóság, bár valóban elég kockázatos volt a procedúra. Ami pedig a tudatalatti sötét félelmet illeti, attól csak a józanság és humorérzék menthetett meg, Andrej emlékeztette magát, hogy egyszerűen csak egy vagon tetejére mászik fel.
Az ablak fölött homorú vízelvezető párkány volt. Andrej megmarkolta a peremét, és feljebb húzta magát. Most már az ablak szélén ült, kilógatva a lábát. Valahol a vonat elejénél bokrok zöld sávja jelent meg, és ő gyorsabban kezdett mászni, nehogy összekarcolják az ágak. Néhány másodperc múlva már fent volt a vagon göröngyös és széles tetején, melyet
foszladozó sárga festék takart, és a szellőző tornyocskák rozsdabarna gombái. Talpra állt és körülnézett.
Messze nyugaton emberek álltak, de innen senkit sem lehetett felismerni. Andrej, miután átugrott néhány vagonillesztéket, megtalálta a horpadást, amelyből tudta, hogy éppen Kán kupéja fölött van, és a lábával megkopogtatta.
Kábé öt perc múlva megjelent Kán, vízhatlan ponyvakabát volt rajta, csuklya és ugyanolyan napszemüveg, mint Andrejen. Nyugatnak mentek, nekifutásból ugrottak át a hídlások feletti illesztékeket.
Gyorsan maguk mögött hagyták az étterem csúszós tetejét, a határőrvagont, és azok, akik elöl álltak, barátságosan integettek a kezükkel. Andrej megismert néhányat közülük, és visszaintegetett. A szó hétköznapi értelmében ő ott senkit sem ismert, azokkal az emberekkel, akikkel fent találkoztak, minden kommunikáció csak barátságos gesztusokra korlátozódott. Elmentek egy vattakabátot és régi katonai usankát viselő mozdulatlan öregember mellett, mint mindig, most is törökülésben ült, a tető közepén, és kicsi, fémszipkás, hosszú pipát szívott (érthetetlen volt, hogyan ügyeskedte ki, hogy ilyen szélben meggyulladjon). Odébb egy hosszú, sötétszürke reverendát viselő társaság ült, ezeknek az embereknek csuklya fedte az arcát, úgyhogy semmit sem lehetett elmondani a nemükről vagy a korukról. Körben helyezkedtek el, és egy érthetetlen mértani ábrát tanulmányoztak, amelyet kőszénnel rajzoltak a vagon tetejére. Az ábra ugyanaz volt, mint régebben, egy kör valamilyen szimmetrikus vonalakkal, amelyek szétfoszló csillaghoz hasonlítottak. Andrej emlékezett rá, hogy tavaly és tavalyelőtt nyáron is ugyanezzel voltak elfoglalva, és egyáltalán nem volt világos, hogy milyen célból nézik ilyen sokáig ezt az egyszerű rajzot.
És egyáltalán, Andrej kételkedett abban, hogy az emberek, akik a tetőre másznak, valamilyen határozott céllal másznak
