Lucien bevágtatott a házba, a jég leolvadt a hajáéról és végigfolyt a tarkóján, miközben a dolgozószobája felé lépkedett.
Olyan dühös volt, hogy alig tudott gondolkodni. Soha - azóta, hogy apját kitört nyakkal holtan találta azokon a hideg kőlépcsőkön - nem érezte, hogy így elvesztette volna az irányítást, ilyen közel állt volna a... könnyekhez. Megragadta a brandys üveget, felvett egy másik poharat, és azonnal felhajtotta, nem törődve azzal, hogy bőrig ázott és remeg a hidegtől. Túl zavarodott volt ahhoz, hogy a kandalló melegét keresse. Pillantása e helyett saját magától az ablakra tévedt, amit lángoló szeme elől a vastag, elhúzott függönyök rejtettek el.
Csak hatalmas akaraterő tartotta vissza attól, hogy felálljon, széthúzza a függönyöket, és egy utolsó pillantást vessen az istállóból kilépő és a hintóba beszálló Evára. Tulajdonképpen maga előtt látta az egészet: Eva, a felesége, a hercegné, fel-alá járkál, míg arra vár, hogy elkészüljön a hin- tó, szeme két smaragd, a lovaglópálca még mindig a kezében, kétségtelenül türelmetlenül csapkodja a combját vele. Lucien csak ennyire volt képes. Nem akart odamenni, és tovább bosszantani őt ügyetlen próbálkozásaival, hogy megakadályozza ezt a képtelenséget, hogy megpróbálja elérni a nő megértését és megnyugvását. Egyszer megkísérelte, és nem sikerült neki; annyit ért csak el, hogy Eva még jobban meggyűlölte.
A pokolba vele! Majdnem harminc évig tudott nélküle élni, most is sikerülni fog neki. Sikerülni fog. A fenébe is, ő Blackheath hercege, és nincs szüksége rá, hogy egy nőt hajkurásszon, hogy bolondot csináljon magából és önbecsülését is elveszítse közben! Atyaisten, ha most látnák a barátai... hogy nevetnének rajta!
Lehajtotta a brandyt, hátat fordított az ablaknak, hogy ne is essen kísértésbe. De a brandy nem tompította a kínzó gyötrelmet, amitől képtelen volt nyugodtan ülni, gondolatait a rendezettség látszatába rendezni, bármit is tenni azonkívül, hogy fel-alá sétált, és átkozta Évát makacsságáért és belátása hiányáért.
Újra a palackért nyúlt, amikor patadobogást és lószerszámok csengését hallotta az ablak alatt. Teste megfeszült; megdermedve, összeszorított állal, bezárt szemmel állt - mert félt attól, hogy az érzelmei felemésztik -, míg a kocsi el nem haladt az ablak alatt. A zaj erősödött, majd halkult, s végül elveszett a szél üvöltésében. Lucien kiitta a brandyt, majd nyugodt és hideg arccal az ablakhoz lépett, és elhúzta a függönyt.
Odalent friss keréknyomok törték fel a jeget a földön, és az út felé vezettek. Lucien lenyelte a torkában keletkezett gombócot. Hallotta, hogy szíve a fülében visszhangzik.
Semmi nem volt odakint, csak zuhogó havas eső és végtelen, üres sötétség.
Eva elment.
Jéghideg volt a hintóban.
Eva olyan mereven ült benne, mint egy holttest, szerette volna, ha nem reszket, előremeredt, és megpróbálta elfelejteni az utolsó képet Lucienról: dühös, mogorva farkasként megy vissza a házba.
Sírni szeretett volna. Kiengedni a könnyeket, melyek szúrták a szemhéját, fel akartak törni torkában, és azzal fenyegettek, hogy megvetendő, érzelgős gyengeségre kárhoztatják őt. A saját hibája volt, természetesen: megbízott egy férfiban. Amint elkezdett bízni benne, elárulta őt. Úgy látszik, ő sem tanul.
Ő sem jobb Luciennél.
Hátradőlt az ülésben, kezét súlyos köpenyébe rejtette, és a sötét ablakot csapkodó esőt nézte. Hallotta, hogy a kerekek nyikorognak a recsegő jégen, ami a talajt borítja. Már elhagyták a bekötő utat, és a falu felé vezető úton voltak. Vajon Blackheath üldözi őket? Ellenállt vágyának, hogy kinézzen az ablakon. Remélte, hogy üldözi őket... szüksége volt rá, mint haragja célpontjára. Szüksége volt a dühére, hogy elűzze a gondolatot, hogy talán, de csak talán, azért jön utánuk, hogy valóban a biztonságáról gondoskodjon, és ne irányítani akarja őt.
Hogy a házasságukról gondoskodjon. Hogy róla gondoskodjon.
Ugyan már! Egy percig sem aggódik miatta; egyedül az értékes hercegségéért aggódik, és a hatalomért, amit úgy visel, mint egy ruhadarabot; a hatalomért, melyet arisztokratikus arroganciájában mindenkire ki akar terjeszteni, akinek az élete érinti az övét. Irányítás. Minden erről szól, nem?
Az átkozott! Elege van belőle!
Hallotta, hogy Rothwell utasításokat kiált a lovaknak, a hintó balra fordul, a kerekek egy ijesztő pillanatra megcsúsznak, miközben áthaladnak a fagyott öblöt átszelő hídon. Egy perccel később délnek fordultak, a parti utat követték. A szél erősödött, ahogy közeledtek a tengerhez. Eva érezte, hogy mozgatja a hintót, érezte, hogy a lovak egyre nehezebben tudják megtartani egyensúlyukat az eső borította jégen. Nyugtalanság kúszott fel a gerincén, de sietve űzte el magától. Biztonságban és szárazon van a hintóban; legalább azt megköszönheti Blackheathnek, hogy ragaszkodott ehhez.
Nekidőlt az ülésnek és kibámult a sötétségbe.
Menj vissza.
Becsukta a szemét, hozzászorította az ujjhegyét, és megpróbált nem figyelni a kitartó kis hangra.
Menj vissza, beszélj vele, próbáld meg az ő szemszögéből nézni a dolgokat...
Nem! Nem fog így megalázkodni előtte, nem adja meg a lehetőséget, hogy lekezelje őt, a gúnyos diadalt, hogy visszasomfordál hozzá behúzott farokkal. A fogadóba megy, alszik egyet a gondjaira, és talán reggel, hűvösebb fejjel, amikor már gondolkodni is tud, nem csak érezni, megfon- tolja, mit is tegyen. Most csak menekülni akart.
A kerekek újra megcsúsztak a jégen, Eva kinyújtotta a kezét, s dobogó szívvel támasztotta meg magát az ajtó kilincsében. Kinézett az ablakon. Nagyon közel voltak a tengerhez; látta annak sötét, ijesztő kiterjedését a földcsík széle alatt, érezte a szelet, ami könyörtelenül söpörte a part felé a végtelen hullámokat, melyek már a kocsi tengelyét csapkodták. Eva nyugtalansága egyre nőtt. Tenyere már nedves volt a hintó belsejében uralkodó hideg ellenére. Talán szólnia kellene Rothwell-nek, hogy forduljanak meg, és a hosszabbik úton menjenek a faluba.
Sikított, amikor a hintó először a bal, majd a jobb oldalra csúszott. Hallotta Rothwell kétségbeesett kiáltásait, az egyik ló ijedt nyerítését, aztán lassú, émelyítő mozgással a feje tetejére állt minden, amikor a továbbra is mozgó hintó az oldalára dőlt. Eva nekiesett a kocsi oldalának. Összetört körülötte az üveg, és iszonyú fémcsikorgást hallott. Térde remegett, amikor felállt, és kezét kinyújtva megtalálta az ajtót ott, ahol előbb a plafon volt.
A hintó az oldalán feküdt.
Reszkető lábakkal nyitotta ki az ajtót. A szél azonnal elkapta, kifordította, s majdnem összezúzta a kezét, közben pedig havas esőt fújt az arcába. Rothwell, aki bizonyára leesett az ülésből, próbálta megnyugtatni a lovakat, melyek közül az egyik a földön feküdt, a másik vadul forgó szemekkel közel állt ahhoz, hogy megbokrosodjon. Eva meg- könnyebbülése mérges csalódottságba váltott. Erre számíthatott volna. Ezt előre megjósolhatta volna, azok után, hogy megfogadta Blackheath tanácsát, és hagyta, hogy Rothwell hajtson, amikor ő sokkal jobban boldogult volna lóháton. Férfiak. Ostoba, lehetetlen férfiak!
A pokolba ezzel! Gyalog megy a faluba, mielőtt még egy percet szenvednie kellene egy férfi társaságában. Kezét az ablakpárkányba akasztva áthúzta magát az ajtó résén. A szél abban a pillanatban hátrafújta a csuklyáját, esőt és sós permetet fröcskölt az arcába, és átvágott a kabátján. Kiegyensúlyozta magát a peremen, lába a hintóban kalimpált - és amit látott, rémülettel töltötte el. Alig pár méterre a lábától a szikla szélét vette észre, alatta többmérföldnyi óceánt. És ott volt Rothwell, aki éppen most szabadította ki az álló lovat, és éppen készült megnyugtatni a fekvőt, ami még mindig be volt gabalyodva a szerszámába, és vadul vergődött, hogy fel tudjon állni.
A férfi felnézett, és látta, hogy Eva a hintó tetején egyensúlyoz, arra készülve, hogy leugorjon. Ekkor kinyújtotta a tenyerét, és nyugalomra intette Évát.
- Kegyelmes asszonyom, kérem, ne mozogjon! Segítek lemászni, amint kiszabadítottam ezt a lovat!
De Évának elege volt. Több mint elege. Felhúzta a lábát, és felkészült, hogy leugorjon - éppen akkor, amikor a lónak sikerült, még mindig a jégen vergődve, lábra kapni, és elrohanni. A felfordult hintó előre lendült. Eva alól kicsúszott a lába, és elesett.
Egyenesen a szikla felé.
Az oldalára dőlt, csonttörő recsegéssel ért földet, lába támasz után kutatott, kezét a levegőben lóbálta, ahogy megpróbálta lassítani a zuhanást. De hiába. Zuhanása egyre gyorsult. És a szikla széle felé sodródott.
Eva sikoltott. Körmei meghasadtak, amikor hasán csúszva, a jeges kiszögelléseket akarta megmarkolni. A sziklák lazán letörtek, végigcsúsztak mellette lefelé pattogva, a tenger felé zuhanva, mely oly mélyen forrongott alatta. Őrjöngve próbált meg fogódzót keresni a keze számára; rugdosott a lábával, barázdákat karmolt a jégbe megmaradt körmével. A kőtörmelék felhasította a lábát, lehorzsolta a térdét, szoknyáját felgyűrte a dereka köré, miközben a laza kő és jég tömegén lefelé szánkázott a meredeken, egyre gyorsabban zuhanva...
Egy sziklás kiszögellésre esett fájdalmas csattanással. A fájdalom a medencéjéből, a rekeszizmából és hasa alsó részéből tört fel, belehasított a tudatába, nehezére esett lélegezni is. Messze alatta az óceán forrongott. Néhány utolsó kavics potyogott le mellette. Ott feküdt, az eső csupasz lába hátsó részét szúrta, és úgy érezte, száz apró sebből vérzik...
Köztük egy ijesztően valóságos helyen.
- Segítség... - emelte fel fejét a széllel szemben, miközben az eső szitáló, kavargó hóvá változott. -Ó, istenem... segítség...
De tudta, hiába kapaszkodik a szikla párkányába, hiába járja át hasát ezernyi késként a fájdalom, már túl késő.
Túl késő számára. A gyermek számára.
És túl késő volt visszafordulni.
A jeges kőnek támasztotta a fejét, és amikor a könnyek feltörtek, sötétség vette körül.