Danelle Harmon - A Veszedelmes

A VESZEDELMES

DANELLE HARMON

Ismerje meg Lord Lucient!

A család feje, a sötét és veszélyes Blackheath herceg azzal tölti idejét, hogy beleavatkozik mások életébe, s közben nem gondol arra, hogy feleséget szerezzen saját magának. De azt elismeri, hogy a kivételes Eva de la Mouriére felkelti érdeklődését. Melyik elszánt férfi ne lenne kíváncsi a

lángvörös hajú szépségre, aki megjelenik a hálószobájában, és azt követeli, hogy szeretkezzen vele? Ez a forróvérű asszony szeretőnek nagyszerű lenne - menyasszonynak talán kevésbé. Eva tisztában van vele,

hogy Lucien az oka minden nemrég történt balszerencséjének, de a férfit nem tudja megalázni. Legnagyobb árulója azonban a saját szíve. Lucien csábító hatalmának nem képes ellenállni, s úgy vágyakozik a férfira, mint

addig még senki másra. Ellen kell állnia a gazfickónak, de meddig tudja megtagadni saját szenvedélyét - vagy meddig bír ellenállni Lucien kibontakozó, valódi szerelmének - az áskálódó család ellenében, mely

sikeresen próbálkozik kettejüket házasságra kényszeríteni.

Alexandra © Danelle Harmon

A könyv eredeti címe: The Wicked One Eredetileg kiadta: Avon Books Fordítás: Oberon Bt. - Végh Orsolya

A jelen történetben előforduló szereplők mind a szerző képzeletének szüleményei, valós - élő vagy meghalt - személyekkel való bárminemű

hasonlatosság pusztán a véletlen műve ©Pécsi Direkt Kft.

ISBN: 963 368 267-3

Magyarországon kiadja: Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója 7630 Pécs, Alkotás u. 3.

ELSŐ FEJEZET

Blackheath-kastély Berkshire,

Anglia 1777 tele

Közeledett. A sötét hálószoba baljósan nyugodt volt. A nő odakintről, halványan bár, de hallotta az éjszakai szél süvítését a kastély tornyai körül. A magányos gyertya lángja forgott és kavargott a téli huzatban, melynek sikerült láthatatlanul besurrannia az ólmozott ablakkereteken át. Valamely mély, ősi ösztönnel érezte a férfi jelenlétét. Tudta, hogy megér-kezett,... és most közeledik. Aztán, a szél és saját szívdobogása miatt alig észrevehetően, meghallotta a lépéseket. Az o lépéseit.

Az ősi torony csigalépcsőin jött felfelé.

Érzékei fokozottan működtek. Szívdobogása felgyorsult. Lábát keresztbe vetve ült a hatalmas ágyon a sötétben, súlyos szoknyái a csípője körül mozogtak. Határozott tudattal fogott fel minden érzékelhetőt: a jeges levegőt a bőrén... azt, ahogy a finom vászonlepedő az alsószoknya alatt csupasz lábához ér... ahogy az ágy melletti magányos gyertya az izgatott várakozásban összezsugorodott. A pisztoly markolatát simogatta, élvezve annak vigasztaló súlyát a kezében. Lélegzete, mely vastag ködként ült meg tüdejében, apró, csendes kipárolgásokkal kavargott a levegőben. Feszülten várt. Mint az áldozatára lesújtani készülő tigris.

Most már bármely pillanatban...

Igen, itt volt. Lépéseinek zaja gyanútlanul közeledett szobája felé, már hangosabb volt, mint a kinti szél, mely a társául szegődött, mióta egy kö-tél és saját ügyessége segítségével megmászta a mellvédet és az ablakpárkányt, azokat a falakat, melyek az ágyúgolyóknak - e középkori ostromlóknak - is ellenálltak a polgárháború alatt, de őt, a haragos és elhatározott asszonyt nem voltak képesek kívül tartani.

Egy bizonyos szándék vezette. Egy dolog miatt jött, és anélkül nem fog távozni. Ez a férfi egyszer már bolonddá tette ördögi mesterkedéseivel, s ez majdnem a francia udvarnál betöltött pozíciójába került, de veszélybe sodorta a párizsi amerikai kontingensnél betöltött rangját is, ahol mindnyájan azért dolgoztak, hogy biztosítsák Franciaország támogatását az amerikai szabadságharcban. Keményen megdolgozott azért, hogy kivívja magának a tiszteletet és a megbecsülést a férfiak által uralt politikai színtéren, ez a férfi mindezt veszélybe sodorta - de most eljött a bosszú ideje.

Méltó és veszélyes ellenféllel állt szemben, aki a leggyilkosabb párbajozok egyikének hírében forgott Anglia-szerte. Ravaszságával alapozta meg hírnevét. Már fiatal korában hatalmas támogatást szerzett a vele egyenrangúak között, idősebb embereket irányított céljai elérése érdekében, amikor fiatalsága akadályt jelentett. Baljós személye állt a franciaországi brit kémszervezet mögött, vagy legalábbis kapcsolatban volt vele - azzal a kémszervezettel, mely mindig egy lépéssel lemaradt az amerikaiak jól kigondolt terveinek megakadályozásától. Épeszű ember nem kívánt volna Blackheath hercegének ellensége lenni. Főleg most, hatalma teljében...

A nő szerelmesen szorongatta a pisztolyt. A férfi most nem fog győzedelmeskedni. Ó, nem. Meg fogja lepni.

És ő - lassú, macskaszerű mosolyra görbültek ajkai - nemének ravasz felsőbbségével rendelkezik.

A férfi most megállt a zárt ajtó előtt. A nő szemei összeszűkültek, kiegyensúlyozta a kis fegyvert. A kilincs megemelkedett. Egyszer-kétszer végighúzta nyelvét az ajkain, vére morajlani kezdett, mosolya várakozóvá vált. Mereven figyelte a felemelkedő vékony fémdarabot. Szemét le nem véve róla, szabad kezét kinyújtotta és megmarkolta az üveget, amit ellopott. Aztán felemelte a fegyvert, lepillantott a karjára, és a pisztolyt pontosan oda irányította, ahol a férfi szívének kell majd lennie, amikor belép az ajtón.

Lassú sóhajtással nyílt ki az ajtó, halvány fényt szórva a hideg, homályos szobába. Odakint a szél morgása és fütyülése hirtelen hangosabb lett. Veszélyérzet járta át a nő csontjait, minden idegszálában az sikított. Ott állt a férfi, viaszgyertyával a kezében, magas alakját hátulról megvilágította egy falon levő fáklya.

Ujjai reszkettek a ravaszon, lélegzete elállt a férfi pompás látványától: Mosolytalan, sátáni arca ragyogott a gyertya pislákoló fényében, a narancssárga láng kiemelte büszke arccsontjait, a finom metszésű szájat a kemény, szoborszerű ajkakkal, a lenyűgöző arcélet a nemes homlokkal és a borotvaegyenes orrot. Haja sötétje beleolvadt az őt körülvevő sötétségbe, nem rizsporozta és hajkenőcsözte, a vastag, fekete hullámokat hátrafésülte a homlokából, és tarkójánál egy bársonyszalaggal kötötte meg.

Most a nőt figyelte. Pillantása nyugodt és halálos volt, mint a támadásra készülő kobráé. A gyertya pislákolt a kezében. A halvány fény hiába pró-bált meg lágyságot keresni az arcon, mely olyan rideg és könyörtelen volt, mint a kőfalak, melyeket a nő megmászott. A kis fénynyaláb hamarosan feladta a küzdelmet, és ijedt rettegéssel zsugorodott össze, a viasz könnyként folyt végig a hosszú gyertyán. A nő mosolya fenyegetővé vált.

- Ó, kegyelmes uram! Már vártam önre. Látja -mondta természetellenesen nyugodt hangon, és felemelte a bájitalt. - Találtam a páncélszekrényében egy kis üvegcsét, és mivel még egy hibát nem engedhetek meg magamnak, ön - akár tetszik, akár nem - meg fogja kóstolni a távozásom előtt.

Egy hosszú pillanatig a férfi tökéletesen nyugodt maradt, arckifejezése semmit sem árult el abból, mi zajlik a kifürkészhetetlen fekete pillantás mögött. Aztán ajkai halvány mosolyra húzódtak, amint a gyertyát letéve, az ágy felé indult. Őfelé.

Az ajtó lassan magától bezáródott mögötte. A nő egyensúlyba hozta, és lövésre készen tartotta a pisztolyt. Még a baljós csattanás sem késleltette a férfi közeledését, a félelemnek a szikrája sem jelent meg az éjsötét szemekben. Alakján az egyedüli világos rész a nyakkendője volt, mely az álla alatt kibuggyanó gyöngyöző fehér forrásként kihangsúlyozta annak sötét színét, gőgös önteltségét, az állát keretező tintaszerű, halvány borostafoltot. Mellénye klasszikus formájú felsőtestet takart, hosszú, egyenes lábai, nyeregben megkeményedett combjai, a sártól foltos lovaglócsizmával borított lábikrái parancsoló külsőt és a született vezér fensőbbségét kölcsönözték neki.

Látta, hogy a férfi ujjai a mellény gombjaival babrálnak, egymás után gombolta ki őket, ahogy közeledett. A pisztoly verejtékes lett a kezében. A férfi már csak nyolclábnyira volt... már csak hat...

A nő szemei összeszűkültek, alig várta, hogy meghúzhassa a ravaszt, és egy golyót küldhessen a férfi testébe, mely úgy zúzza szét szöveteit, mint ahogy amaz zúzta szét ravaszságával és csalárdságával az ő életét. De az nem törődött a fegyverrel, megállt az ágy előtt, levette a mellényét, és óvatosan az egyik szék támlájára terítette.

- Eva de la Mouriére - szólalt meg végül, konyakra, fekete bársonyra és a kinti éjszakára emlékeztető hangon. - Reméltem, hogy nem akkor látom önt utoljára.

- Biztosíthatom róla, Blackheath, hogy nem akkor látott utoljára.

- Most majd teljes egészében láthatom, nemde? Minden apró porcikáját. Ó, micsoda örömöket ígér az éjszaka!

A nő mosolya elhalványult, szempilláit leeresztette a veszélyesen csillogó szemekre, mert a másik most szándékosan el akarta csábítani, és ő nem szerette, ha elcsábítják. A férfi megfordult, és az ember nagyságú tükör elé állt, a nő tükörképét és a reakcióit figyelte a válla felett átpillantva, ahogy lassan kioldozta a nyakkendőjét.

Eva a tükörbe nézett, és pillantása találkozott az érzéketlen tekintettel. - Nos, Blackheath - mormolta -, megnehezíti a dolgom, vagy megadja magát? A döntés az ön kezében van.

A másik felemelte a fejét, hogy álla alatt az utolsó csomót is ki tudja oldani.

- Drága hölgyem, azt hiszem, a döntésem egyértelmű.

A sötét pillantás a tükörben a nő mellét pásztázta, majd a felsőtestét, csípője csábító ívét, mindez Eva vérét akaratlan válaszra tüzelte.

- Főleg, ha azt vesszük figyelembe, mit kínál most az élet.

- Amit az élet kínál, az választás ez - felemelte az üvegcsét -, és ez között - billentette meg a fegyvert, de nem fordította el céljától. - Ha nem állna módomban, hogy kipróbáljam, ez valódi bájital-e, az én választásom az lenne, hogy egy golyót eresztek az ön bűnös, fekete szívébe.

- Ó, dehát önnek nincs választása. Felhívhatom a figyelmét arra, hölgyem, hogy az imént átadta nekem az előnyt?

- Ne játszadozzon velem, Blackheath! A maga körmönfontsága sokba került nekem, és azért vagyok itt, hogy bosszút álljak.

A férfi szórakozottan felvonta a szemöldökét, és a nő majdnem meghúzta a ravaszt és lelőtte ott, ahol állt. Pillantása találkozott a férfi visszatükröződő pillantásával.

- A bátyjai nem az igazi bájitalt vitték magukkal azon az éjjelen, amikor a maidenheadi úton megtámadtam őket, ugye? Ó, nem. Az csak álca volt. Egy másik italt adott nekik, amit velem ellopatott, és ami megbetegítette, sőt majdnem meg is ölte Franciaország királyát - nagyokat nyelt, és ural-kodni próbált a dühén. - Átkozottul közel járt hozzá, hogy tönkretegye az életemet.

A férfi lehúzta a nyakáról a hosszú, fehér selyemszalagot, hüvelyk- és a mutatóujja közt lengetve, szórakozott mosollyal figyelte a másikat.

- Ellopattam magával valamit? Asszonyom, hát önnek nincs szabad

akarata, mint itt mindannyiunknak?

A zöld szemek veszélyes résekké szűkültek.

A férfi megrántotta a vállát:

- Ó, akkor hadd legyen ez lecke az ön számára. Az útonállás tulajdonképpen halállal büntetendő.

- Egy angol főnemes meggyilkolása is, de biztosíthatom, ez engem nem fog elrettenteni. Most pedig folytassa, és vetkőzzön tovább. Még jobb, ha csak kigombolja a nadrágját, mert azt hiszem, az önnek csupán egy pillanatig tart.

A férfi felvonta a szemöldökét. - Parancsol?

- Jól hallotta.

- Drága hölgyem - tükörképe a nőre mosolygott, de a mozdulat leereszkedő és kissé elnéző volt, amitől Évának kedve támadt, hogy a körmeit a férfi arcába mélyessze. - Biztosíthatom, hogy a sietség és az öröm nem megfelelő hálótársak - szemei csillogtak a lassú, erőltetett mosoly felett - ha megbocsátja a kifejezést. - Nem azért vagyok itt, hogy örömöt keressek, vagy szerezzek, és nyugodt lehet afelől, hogy nem szoktam párosodni hullákkal, márpedig ön hamarosan az lesz, ha megpróbál velem önkényeskedni. Ó, nem, Blackheath. Ezúttal azért vagyok itt, hogy megszerezzem a valódi bájitalt, és megbizonyosodjak arról, hogy valóban úgy hat-e, ahogyan kell.

A férfi még mindig őt figyelte a tükörben, a sötét szemek hipnotizáltak, csábítóak és delejezőek voltak a szarkasztikus kis mosoly felett.

- Es kedvesem, hogyan kell hatnia? - El kell önt csábítania.

A férfi mosolya szélesebb lett. Kinyújtotta a karját, és a nyakkendőt, a fehér szalagot a sötétségben lustán ráejtette a mellényre.

- Ó, persze. El akar csábítani.

Ahogy ezeket a szavakat mondta - simogatóan, majdnem bársonyos hangon, és szinte parancshoz hasonló erővel csalogató módon - a nő vérét váratlanul hőség járta át, mely combjai felső részén is ott hagyta a nyomát. Szája kiszáradt. Pulzusa felgyorsult. Azért jött ide, hogy ellopja a bájitalt, és megalázza ezt az embert..., de az elhatározás, hogy elcsábítsa, mi több, uralkodjon felette, most már vad ötletnek tűnt csupán. Számító pillantása egy percre megpihent a férfi torkának csupasz oválisán, aztán elkalandozott a felsőtestén. Úgy mérte fel, ahogy a férfiak szokták méricskélni évek óta a nőket, és úgy találta, hogy mind alakjára, mind pedig arcára nézve megáldotta a sors. De nem lehet. Nem válaszolhat teste érzéki követeléseire. Nem szerzi meg Blackheath-nek ezt az elégtételt; hadd kívánja, hadd sóvárogjon utána, akár gyűlölje is - de soha nem szerezheti meg őt... legalábbis nem az ő módszereivel.

Úgy látszott, a férfinak más ötletei vannak. A nő a tükörben láthatta, amint keze most a torkánál babrál, az ing gallérját gombolja ki, állát felemeli, és szemei - a fekete, ellenállhatatlan, félig lehunyt szemek - még mindig őt figyelik. E szemek ígéreteket tükröztek. A nő teste válaszul lángolni kezdett. Ebben a pillanatban, mint egy férj, aki a felesége előtt vetkőzik le, és nem egy olyan ember előtt, aki meg akarja ölni, a férfi kihúzta ingét az övből, a végét a kezébe fogta, és áthúzta a ruhát a fején.

Hátán fodrozódtak, kidomborodtak az izmok, napbarnítottan csillogtak a halvány gyertyafényben, mely az erőteljes vállakat is megvilágította. Pompás volt. Még mindig a nőt nézte a tükörben, inge közben a mutatóujján lógott.

- És most, kedvesem?

- Forduljon felém, és dobja le a nadrágot! - rivallt rá a nő, azzal a szándékkal, hogy megalázza. - Lássuk, hogy a többi része is vetekszik-e azzal, amit eddig felfedett.

A férfi csak mosolygott. Eva előrébb csúszott az ágyon.

- Azt mondtam, vegye le a nadrágot. Tetszik, vagy sem, Blackheath, inni

fog az italból, és a teste fogja bebizonyítani, hogy ez a valódi bájital vagy sem, mielőtt egy önnél sokkal fontosabb emberen kipróbálnám.

A férfi nagyon is drámaian sóhajtott.

- Ez esetben nem látom, mi a célja ennek a kis...gyakorlatnak - mormolta, és elengedte az inget. Az ráesett a székre, egy pillanatig ott lógott, aztán lecsúszott a padlóra, fehér foltot képezve rajta. Blackheath nem hajolt le, hogy felvegye. Nem is fordult meg, úgy tett, mintha nem érdekelné a nő fenyegetése. Tettetett közönye feltüzelte Eva dühét - ugyanúgy a vágyát is. Milyen bosszantó arrogancia! Milyen hihetetlen önteltség!

Milyen... gyönyörű karok, kemények, erősek, domborodó izmokkal ott, ahol a csodás vállakkal találkoznak.

- Mert, tudja - folytatta a férfi őrjítő logikával -, arra érkezni haza, hogy egy különleges, gyönyörű nő vár az ágyban, maga a megtestesült vágyálom bármely férfi számára. Az ön puszta látványa, asszonyom, és a tudat, hogy hamarosan az enyém lesz, elég ahhoz, hogy felkeltse bennem a vágyat. Mire jó a bájital, és mit ér a próba, ha a férfi már megkívánta a nőt? - A másik kemény, haragos pillantására csak egy feddő mosollyal válaszolt. - Asszonyom, ha valóban arra kíváncsi, milyen reakciókat vált ki a szer, azt mondom, jobban jár, ha az egyik szobornak ad belőle.

Eva mosolya elhalványult, arca kifejezéstelen és kemény lett. Lábát most az ágy szélén lógatta.

- Vagy - folytatta Blackheath ugyanazon a számító, gúnyolódó hangon - igya meg ön az italt. Végül is ön kevésbé látszik lelkesedni azért, hogy átadja magát ma este az élvezeteknek... bár ezt a vonakodást kétségtelenül tudom orvosolni bájital alkalmazása nélkül is.

Ez megtette hatását. Eva lecsúszott az ágyról, a férfi mögé lépett, és a pisztolyt a tarkójához nyomta, szája pár centire volt csak a meleg, halálos fegyvertől, amikor lábujjhegyre emelkedett, és a férfi fülébe suttogta:

- Készen áll már?

- Én már rég. Csak az a kérdés, hölgyem, ön készen áll-e.

Eva fogát csikorgatva préselte a férfi fejéhez a fegyvert. A következő pillanatban már a hátán feküdt, levegő után kapkodott, amint az ágy függönyeit nézte, teste összepréselődött a férfi súlya alatt, kezei a matrachoz szegeződtek, ahová a férfi villámgyors mozdulattal lelökte őt, kipréselve a levegőt tüdejéből. A nő döbbenten, dobogó szívvel nézett fel rá. A férfi fölébe kerekedett. Hihetetlen! Lemosolygott a nőre, de szemei nem örömtől sugároztak; hidegen, gyilkosan csillogtak... és vágyat tükröztek, amit a nő is érzett - de ezt nem akarta beismerni. A férfi ajka egyre közeledett, és Eva elkapta a fejét, hogy elkerülje az arca felé tartó váratlan, csábító suttogást.

- Tudja, mit mondanak azokról a nőkről, akik a tűzzel játszanak? - mormolta a másik.

- Én nem játszom a tűzzel.

- Ez nem játék, Blackheath - préselte ki összeszorított fogai között, és az ablak felé pillantott, ahol vászontáskája már ott feküdt a menekülési útvonal mellett. Menekülni! Megremegett, amikor a férfi ajkai - a meleg, követelőző ajkak - súrolták állkapcsa hajlatát, s nem várt lángokat lobbantottak fel benne, veszélybe sodorva elhatározását.

- Ó, dehogynem, ez egy játék... és biztosíthatom, kedvesem, hogy én fogom megnyerni. Mivel ismeri már a végkifejletet, miért nem engedi el magát, és élvezi a helyzetet?

- Nem tudom élvezni egy olyan gazember figyelmességét, aki majdnem tönkretette az életemet. Miért nem vallja be, hogy kicserélte az italokat, Blackheath?

- Ó, örömmel megteszem. Tudja, fontos volt, hogy biztonságban legyen. Andrew testvérem egy kissé... forrófejű. Nem bízhattam rá egy ilyen érté-kes bájitalt... még akkor sem, ha ő volt az, aki feltalálta. Csak arra akartam rávenni, hogy azt higgye, a valódi italt viszi haza. A tény, hogy önt is becsaptam, és kétségtelenül áruló terveit szabotálták a tetteim, csak egy előre nem látott szerencsés fordulat.

- Amerikai vagyok - sziszegte Eva. - Bár maguk, fensőbbséges angolok,

árulónak nevezik a szándékaimat, a honfitársaim hazafiasnak tartják

azokat.

- Drága hölgyem, maguk, jenkik mikor ismerik el végre, hogy Amerika nem ország, hanem csupán ültetvények egy csoportja?

Eva reszketett a dühtől. De a férfi odaszorította őt a matrachoz, szorosan a lepedőkhöz nyomta. Erezte, hogy kiveszi ujjai közül az üveget, és egy ágy melletti állványra helyezi, úgy hogy a nő ne érje el, és ne tudjon ártani vele. Eva moccanni sem tudott. Még a térdét sem tudta felemelni, hogy a férfi ágyékába rúgjon, és így minden esélyét meg-semmisítse annak, hogy valaha is nemzeni tudjon egy hatodik herceget. A férfi hátrébb húzódott, hogy diadalmasan lenézhessen rá, mint egy raga-dozó, mely megcsodálja áldozatát, mielőtt felfalná. Egyik tenyerével megtámasztotta a nő arcát, és kényszeríttette, hogy belenézzen azokba a delejes fekete szemekbe.

Mellei lángra gyúltak válaszul. Érezte, hogy mellbimbói megkeményednek ingblúza alatt. Érezte, hogy a férfi vágya a medencéjéhez nyomódik, bár a nadrág és a szoknya elválasztotta őket.

Gondolkodj, Eva... gyorsan!

A pisztoly!

Megpróbálta felemelni a karját, de a férfi még mindig egy lépéssel előtte járt, és megelőzte a mozdulatot. Ujjai a kezére kulcsolódtak, finoman visszanyomták a lepedőre. Hüvelykujja ingerelte csuklójának érzékeny belső részét, finoman dörzsölve, cirógatva, kis köröket rajzolva, míg többé nem próbált elfordulni; míg a pisztoly és a vágy, hogy beléeressze a töltényeket, már eszébe sem jutottak. Ujjai ellazultak, és a pisztoly kicsúszott a kezéből.

- Nos, asszonyom - mormolta a férfi, miközben a nő kezét az ajkához vonta, végigcsókolva minden egyes ízületet, miközben az asszonyt figyelte. - Folytassuk a... csábítást, vagy küldjem haza önt, mint egy jó kislányt, és mindketten azon tépelődjünk, mi történhetett volna?

A férfi most a nő ujjainak tövébe süllyesztette a nyelvét, amivel akaratlan remegést keltett annak testében: mellbimbói megkeményedtek a vágytól. .. érzékei elborultak, üvegessé és tompává váltak. Eva

kétségbeesetten kutatott magában a düh után, mely megvédheti - de csak tehetetlenséget talált. Pánikba esett. Felpillantott a férfira, azokba a fekete szemekbe. Tudta, hogy a szem a lélek tükre, de Blackheath lelke olyan mély volt, mint egy feneketlen kút. Nem tudott olvasni a szemeiben. Aztán a férfi az ajkához vonta a kezét, száját a tenyerére tapasztotta, és a nyelve hegyével megérintette.

Eva visszafojtotta a lélegzetét. Mi maradt az elhatározásából! Ne

szakítsd meg vele a szemkontaktust! Ne hagyd, hogy tudja, hogyan válaszol a tested, és az isten szerelmére, ne hagyd, hogy megtudja, mennyire megijeszt téged ez a válasz!

De a férfi tudta. És a nő tisztában volt ezzel, mert amaz diadalmasan mosolygott, ujjait felső ajka hajlatához érintette, simogatta, ki akarta csa-logatni a nőből azt a választ azzal a képességével, mely meggyújtotta a nő testét a ruhái alatt. A férfi győzött, ő volt a ragadozó, a farkas. A csábítás e játékában most a nőt csábították el. O volt, aki megadta magát. Eva küzdött az irányításért, de abban a pillanatban elvesztette, amikor a férfi két ujj-hegyét a nyelvéhez érintette, majd nedvesen a nő ajkához vitte őket, végighúzva azokat ajkának büszke ívén, míg Eva pillantása üveges nem lett a vágytól. A férfi szempillái leereszkedtek, lehajtotta a fejét, és megcsókolta a nőt.

Már nem volt visszaút Eva számára. Karjai körbefonták a férfi nyakát, ajkai édes megadással szétnyíltak a kitartó nyomás hatására. Édes volt a vereség, édes volt a férfi nyelve, amint az ajkain játszadozott, még jobban szétfeszítve azokat, majd közéjük csúszott, hogy szája belsejét is megízlelje. Édes volt az az érzés, ahogy szinte beleolvadt az ágyba, míg teste gőzölgött. Édes volt a bágyasztó melegség, mely emésztette őt, míg a csípője el nem kezdett emelkedni, a férfi ágyékához préselődött, lábai ki nem mondott várakozással csúsztak szét. Hadd legyek a tiéd!

Ajkaik szétváltak, s a férfi a nő nyakát kezdte csókolni. Keze a nő mellén pihent, simogatta azokat, hüvelykujjával a ruha anyagán keresztül érezte a mellbimbók keménységét. A nő érezte, hogy a férfi ujjai a fűző és az ing alá csúsznak, hogy hozzá tudjanak férni a mellbimbókhoz. A hosszú, ügyes ujjak pontosan tudták, mit csinálnak. O, Istenem, segíts! Egy férfi sem gyakorolhat ilyen hatalmat felette! Eva félelme vággyal párosult. Elfordult, nehezen vette a levegőt.

- Meggondoltam magam. Hagyja abba, Blackheath, vagy megbánja. - Ha most abbahagyom, mindketten megbánjuk.

- Figyelmeztetem, Blackheath!

- Hát, persze, kedvesem - de a férfi nem törődött a szűkülő szemekkel, a félelem és elszántság keverékével, mely hideg csillogást kölcsönzött nekik a halvány fényben. Túlságosan is lekötötte hódítása. És a nő mellbimbói, melyek köré ujjával apró köröket rajzolt.

- Blackheath - a férfi felemelte a fejét, és elmosolyodott.

- Ha már a figyelmeztetéseknél tartunk, itt az ideje, hogy én is elmondjam az enyémet.

- Micsoda - gúnyolódott Eva, visszanyerve valamit bátorságából. - Hogy tartsam távol magam a nagy, gonosz, hercegi farkas hálószobájától?

A férfi szemei megint a kobráéhoz lettek hasonlatosak: feketék, veszélyesek, könyörtelenek - és lelketlenek voltak. - Ha egy ujjal is hozzá mer érni valamelyik családtagomhoz, meg fogom találni magát... és töb-bet fogok ártani magának, mint azt el tudja képzelni.

Szavaitól borsódzott a nő háta. A férfira pillantott, s pulzusa a fülében lüktetett, amíg a válaszon gondolkodott.

- Míg a szellemesség csodálattal tölt el, a módot, ahogy a szánalmas kis rablást végrehajtotta, megvetem - folytatta a férfi. - Büszke lehet az eszességére, az elromlott hintóval eljátszott kis cselére, mellyel rávette a bátyáimat arra, hogy megálljanak és segítsenek magának. De hogyan viszonozta a kedvességüket? Leütötte Charles-t, és eszméletlenül otthagyta az úton, mint holmi kegyetlen útonálló. Meg is ölhette volna! - a fekete szemek haragot tükröztek. - Andrew-t is megölhette volna, ha ő nem viselkedik olyan nyugodtan. Talán nem ismer még elég jól, asszonyom, de biztosíthatom róla, hogy nem viselem el azt, aki háborgatja a családomat, vagy kárt okoz neki.

Eva megragadta a férfi kezét, lelökte a melléről, és keményen megszorította.

- Ha a családtagjainak nincs annyi józan esze, hogy sötétedés után ne tartózkodjanak az utakon, akkor azt kapták, amit megérdemeltek.

- És ha önnek, kedvesem, nincs annyi józan esze, hogy távol tartsa magát egy férfi hálószobájától, akkor ön is azt fogja kapni, amit megérde-mel... - pillantását a nő melleire vetette, melyek feszesen álltak a ruha alatt - és hozzátehetem, hogy amit, minden látszat szerint, kíván is.

Eva ingerülten kapott a pisztoly után, de az belegabalyodott a lepedő gubancaiba, s a kemény csomótól a finom vászon, a sok redő és gyűrődés választotta el ujjait.

- Befejezhetjük végre a beszélgetést, és folytathatjuk a... fizikai kapcsolatot?

A nő mosolygott. - Milyen isteni ötlet!

Sikerült felhúznia a térdét. Nem az ágyékán találta el a férfit, ahogy szándékában állt, hanem a bordái hajlatában. A rúgással leterítette, és a levegőt is kipréselte a tüdejéből a fájdalmas meglepetés. Évának épp erre volt szüksége. Kiugrott a férfi alól, a hátára lökte, lovagló ülésben ráült, és hüvelykujjait légcsöve közepébe nyomta. A férfi hitetlen csodálkozással pislantott fel rá.

- Ilyen könnyen az ellenkezőjére tudom fordítani a helyzetet - vicsorgott, és győzedelmesen nézett a férfi szemébe. - Ezt ne felejtse el!

A férfi nyelt egyet - vagyis megpróbált.

- Néhai férjem, le Comte, két évet töltött keleten, mint egy francia előretolt helyőrség kormányzója - tette hozzá halk, fenyegető hangon. - Amikor nem azzal voltam elfoglalva, hogy palástoljam hozzá nem értését, azáltal, hogy én végeztem el politikai kötelességeit, próbáltam mindent megtanulni a bennszülöttektől... többek közt a legjobb módszereket arra, hogyan tegyünk harcképtelenné egy férfit, vagy hogyan védjük meg magunkat szükség esetén. Szálljon szembe velem még egyszer, és megölöm.

- Drága hölgyem, ha ez a szándéka, könyörgöm, a pisztolyt használja! - felelte a férfi bánatos szarkazmussal. - A megfojtás a halál... legalantasabb... módja.

Eva nem mozdította meg a kezét. A férfi teste sem mozdult. Egy hosszú, feszült pillanatig csak bámulták egymást, a nő fent, a férfi lent, egyikük sem szakította meg a szemkontaktust, és egyikük sem hátrált meg. Aztán Eva pillantása, akarata ellenére, a finom metszésű, mosolygó ajkakra té-vedt. Aztán az ujjára, mely a férfi torkát nyomta. Hogy lehet, hogy nem

csodálja őt? A férfi hagyná, hogy megölje, mielőtt megadná neki az örömöt; hogy lássa, ahogy köhög, fuldoklik, és a szemei vizenyőssé válnak.

Elbánt vele. Mindketten nyertek egy játszmát a macska-egér játékban, de végül Eva győzött. Ő nevet a végén. Engedett a szorításon, de ujjai a férfi torkán maradtak, finoman simogatva a piros ujjlenyomatot.

A férfi félig a párnán feküdt, arca nagy részét árnyék takarta - de a nő látta az ördögi fekete szemeket, melyek csillogtak, éberek voltak és elismerően figyeltek...

Diadalmaskodott.

- Asszonyom, ha tudtam volna, hogy maradásra bírja az, hogy ön van felül, akkor már korábban is ezt javasoltam volna.

Eva elvesztette a hidegvérét, fogát csikorgatva próbált meg leugrani az ágyról, de lába belegabalyodott a lepedőbe, és leesett a padlóra. Hadoná-szó kezekkel próbálta megfékezni az esést. A lepedők vele együtt lezuhantak, és - hála istennek - ott volt a pisztolya is, csattogva csúszott a hideg padlón. Éppen akkor kapta fel, amikor Blackheath az ágyról leugorva megpróbálta megkaparintani. Aztán megfordult, és lőtt.

A dördülés átrecsegett a szobán. Eva látta, hogy a bájital, mint egy üveg vér, robban szét, és ezt követően valódi vér, a herceg vére folyt végig a lá-bán, megingott, tett a nő felé két határozott lépést, majd elvágódott, még mindig a nő után vonszolva magát.

- Eva-a-a-a! - üvöltötte.

A játszmának vége volt; nem volt értelme tovább maradni. Eva megragadta a vászonzsákot, az ablakhoz ugrott, szélesre tárta...

MÁSODIK FEJEZET

A férfi lábra állt. Odavetette magát a nyitott ablakhoz, és a párkányt megmarkolva kihajolt, miközben a függönyök fenyegető arcát csapkodták. Semmi; leszámítva a himbálózó kötelet, és ott lenn, távol a füvön valamilyen mozgást. Egy pillanattal később patadobogást hallott, Eva elment. Mögötte kivágódott az ajtó.

- Kegyelmes uram, bocsásson meg, hogy zavarom, de meg mernék esküdni rá, hogy egy lövést hallottam az imént! Minden...

Lucien elfordult az ablaktól. Phelps, az inasa, egy pillantást vetett a herceg lábára - és elsápadva keresett támaszt az ajtófélfán. Ura rövid pillantása után elhagyta a szobát, s lecsörtetett a lépcsőn.

Lucien szótlanul odament egy székhez, leült, majd kihúzott egy közeli fiókot, elővett belőle egy kést, és lyukat vágott vele a nadrágján éppen a térde felett. Egy mutatóujj hosszúságú csorba üvegszilánk fúródott mélyen a combja külső részébe, s állt ki a húsból. Ömlött a vére, folyt lefelé a nad-rágszárán, és elárasztotta a bájital bíbor foltjait a padlón. A férfi előrántotta a zsebkendőjét, megragadta vele a szilánkot és lassan húzni kezdte kifelé. Egyszer sem rándult össze, amikor az üveg az izmaiba vagy a bőrébe hasított, és a szövetek összezáródtak, ahogy fokozatosan kiszabadította a szilánkot.

Most még jobban ömlött a vére. Tüzes fájdalom borította el a lábát, de neki az ágyéka izzott olthatatlan, gyötrő tűzzel.

Lehajolt, hogy felvegye a nyakkendőjét, és éppen a combja köré kötötte, amikor Phelps visszatért egy szobalány kíséretében.

- Kegyelmes uram, elküldtem egy szolgát a doktorért. A főkomornyik is hamarosan itt lesz.

A szobalány rémülten nézte a herceg lábát.

- Kegyelmes uram, az isten szerelmére, mi történt magával?

- Egy betolakodó járt itt - mormolta Lucien, s a fekete négyszögbe bámult, amerre de la Mouriére grófnő eltűnt. Szeme sarkából látta Phelps mozdulatát, mellyel a lányt utasította, hogy szedje össze az üvegcserepeket és törölje fel a kiömlött folyadékot.

- Hagyja csak - tette hozzá a herceg -, és mindketten menjenek vissza aludni.

- Egy betolakodó! - ismételték a szolgák meglepetten.

- De hogy tudta a fickó megmászni... - kezdte Phelps, de ura újabb pillantása félbeszakította. A herceg felállt.

- Nyergeld fel Armageddont.

- De, kegyelmes uram, ön megsérült!

- És a kutyákat is vezesd elő! Azonnal! Phelps éppen tiltakozni akart, de jól tudta, hogy nem kérdőjelezheti meg ura utasításait, főleg akkor nem, ha az olyan dühös, mint ahogy azt most határozott és kemény vonásai mutatták. Az inas meghajolt, lement a földszintre, hogy végrehajtsa az utasításokat, az ijedt szobalány pedig a nyomában loholt. Lucien megvárta, amíg elmennek, aztán kibotorkált a szobából, és elindult a torony lefelé tekergő csigalépcsőjén. Éppen félúton járt, amikor a nővére, Lady Nerissa de Montforte, megrohanta egy csoport szolga élén, nyúlánk alakján lebegett a sietve felhúzott hálóköntös. Meglátta fivére véres lábát, és elfojtott egy sikoltást.

- Menj vissza az ágyba, Nerissa! - Mi történt?

- Azt mondtam, menj vissza aludni.

A nő eredménytelenül próbálta elállni az útját. A szolgák nyüzsögtek körülöttük, néhányan Lucient próbálták támogatni. Ő elhárította ezt, s utasította őket, hogy keressék meg a kalapját és a köpenyét. Hallotta, ahogy továbbadják a parancsot, hallotta Phelps-et, aki rá akarta beszélni, hogy várja meg az orvost, és azt is hallotta, hogy a többiek esküdöznek, hogy megkeresik és elpusztítják a betolakodót: „Hogy nézett ki?”, „Merre ment el?”, „Mit tehetünk, kegyelmes uram?”. De Lucien nem törődött velük, elfehéredő ököllel markolva a korlátot, lebotorkált az utolsó néhány lépcsőfokon, s a zűrzavart, a fájdalmát és nővérét is - aki utána vetette magát, és megragadta a karját - figyelmen kívül hagyta.

- Nem mehetsz azzal az ádáz lóval - jelentette ki, amikor fivére lerázta

magáról, és a combját hasogató mardosó fájdalom ellenére tovább lépke-dett.

- Mondtam neked, Nerissa, hogy menj vissza az ágyadba.

- Orvosra van szükséged! Össze kell varrni a sebed! Pihenned kell!

Már a földszinten jártak, meglehetős sebességgel haladva át a Nagytermen, ahol az ősi páncélok lehúzott sisakrostéllyal, résnyi szemekkel halk rosszallást sugároztak a fáklyák fényében. Nerissa a bátyja után sietett. Kettejüket egy sereg szolga követte, akik elhatározták, hogy visszatartják urukat attól, hogy még több bajt okozzon magának. De Lucien továbbra is a nagy, masszív ajtó felé igyekezett, vérfoltokat hagyva maga után a fényesre sikált márványpadlón. Kinyitotta az ajtót, és elment.

Eva de la Mouriére megeresztette a bérelt ló gyeplőjét, s lefelé vágtatott a szürke kancával a dombokon. Esni kezdett az eső, érezte, hogy a cseppek szurkálják az arcát, átnedvesítik a kanca bőrét. A ló izzadságának és ázott bőrének egymással keveredő szaga áradt felé a vágtató állatból. Tudta, hogy Blackheath nem messze jár tőle. Nem engedné, hogy ilyen könnyen megmeneküljön, és Eva is csalódna benne, ha a férfi harc nélkül engedné eliszkolni. Egyik kezében összefogta a gyeplőt, kiengedte a haját, és élvezte a gondolatot, hogy a férfi üldözi őt, de soha nem fogja elkapni. Ő nyert.

Megrázta a fejét, és nevetett, hagyta, hogy az esős szél belekapjon fürtjeibe. Felvillanyozta, hogy maga alatt érezhette a ló erejét, és az a tudat, hogy legyőzte azt az embert, akinek az általános vélekedés szerint nem lehet túljárni az eszén. És milyen édes volt a bosszú! Nem törődött most azzal, hogy csupasz, hideg lábait a kengyelvas élesen nyomja, nem törődött lehorzsolt térdeivel és repedezett körmeivel. Nem zavarta az sem, hogy elvesztette a csizmáját: a gyors menekülés közben a torony lábánál felejtette, ahol korábban lehúzta, hogy könnyebben megmászhassa a falat. A díj megérte a fáradságot. Ebben a pillanatban ez a díj biztonsá-gosan beburkolva feküdt a nyeregtáskában.

Újabb kacaj tört fel az ajkáról. Vajon mennyi idő telik el, amíg Blackheath észreveszi, hogy ezúttal őrajta fogtak ki? Vajon mikor találja ki, hogy az üveg, amit célpontul használt, egyáltalán nem a bájitalt tartalmazta, hanem azt a folyadékot, amit a férfi készített - azt az italt, ami szegény franciaországi Lajos királyt a nap nagy részében az éjjeli-edényhez láncolta?

Nagyon messziről Eva kutyaugatást hallott. Most már nem érik utol. Az örömtől ujjongva ugratott át lovával egy sekély patakon, és eltűnt az éjszakában.

A kutatás természetesen semmit sem derített ki. Blackheath hercege a dombokon és a ravenscombe-i úton vágtatott Armageddonnal, az izga-tottan ugató kutyákat követve, de az ugatás hamarosan zavart csaholásba és szűkölésbe váltott, amikor elvesztették a szagot egy postakocsifogadó közelében, öt mérföldre, délre Lambourntól.

A férfi itt megállította a csődört, a kutyák zavartan nyüzsögtek körülötte. A felkeltett fogadós rohanva jött elő hálósipkájában, hajlongott és bókolt, a herceg rövid kérdéseire pedig válaszul csak mentegetőzni tudott, mert nem állt módjában segíteni. Lucien összeszorította a száját. Az átkozott boszorkány bizonyára váltott lovakkal menekült, gondolta, de nem engedte, hogy erőszakosságot provokáló dühe elcsúfítsa arckifejezését. Elfordult, és a sötétbe bámult, figyelmen kívül hagyva a fo-gadós kísérleteit, hogy kiengesztelje haragját. Nem maradt szag, amit követhettek volna a kutyák. Eva elment. Eltűnt az éjszakában.

Bár megvetette, csodálta is a nőt. Akarta őt. Teste minden sejtjével őrá vágyott. Ágyéka lüktetett a viszonzatlan vágytól. Kezében még ott égett mellei tapintásának emléke, ajka simulékonysága az övé alatt, azok a hihetetlen, ívelt, zöld szemek, a lángvörös haj, és a végzetesen gyönyörű mosoly. Haragosan fordult vissza a kastély felé. Meg fogja találni, és ha megtalálta, birtokolni fogja.

- Lucien, miért nem engeded, hogy dr. Highworth tegye azt, amihez én nem értek - mérgelődött Nerissa, amint brandyt töltött egy pohárba, és a bátyja mellett állva várta, hogy a férfi az utolsó öltést is áthúzza a lábán. Amikor visszatért, Lucien elküldte az orvost, levágta nadrágja véres részeit, és ő maga kezdte bevarrni a tátongó sebet, rezzenéstelen arccal, egy pisszenés nélkül. Egyedül ő volt képes arra, hogy saját sebét összevarrja, anélkül, hogy ájultan esne össze a padlón. Csak ő tudta megtenni ezt alkohol, ópium, vagy fájdalmas grimaszok nélkül.

- Azt hiszem, megmondtam, hogy menj vissza az ágyadba.

- Lucien, jól tudod, hogy nem tudnék aludni, amikor te kint nyargalászol, és literszámra folyik a véred. - Nem folyt literszámra, és most, hogy visszajöttem, neked is vissza kellene térned a saját szobádba, és nem itt kéne tartózkodnod. Nem helyénvaló.

- Az isten szerelmére, a bátyám vagy, nem a jegyesem.

- Ó, igen - nézett fel Lucien, egyre több haraggal a szemében, sötét és számító tekintettel, ami testvérét óvatosságra intette. - Ha már szóba ke-rült, te és Perry mikor hirdetitek ki az esküvőt?

Nerissa eltátotta a száját, aztán gyorsan elfordult, mert tudta, hogy fivére mindent látó tekintete már észrevette a kitérő mozdulatot.

- Akkor hirdetjük ki, ha megkéri a kezem.

- Belefáradtam, hogy azt várjam, mikor határozza el végre magát.

- Ugyan már, Lucien. Hiszen jól tudod, hogy Perry még fiatal, és még ki kell tombolnia magát.

- Már rég kitombolta magát. Ő Brookhampton grófja, és egyikőtök sem lesz már fiatalabb. Majd én beszélek vele.

- De igen.

Nerissa szemei villámokat szórtak.

- Nem engedem, hogy beleavatkozz az életembe, mint azt a bátyáinkkal tetted, Lucien! Úgy irányítottad Gareth és Juliét ügyeit, hogy végül össze kelljen házasodniuk. Charles-t és Amyt is az oltár elé rángattad. És azt sem tudom megbocsátani, ahogy a házasság csapdájába csaltad Andrew-t és Celsie-t is. Mióta van jogod ahhoz, hogy istent játssz? O, nem. Nem hagyom, hogy úgy rángass engem és Perryt, mint holmi bábukat. Ami köz-tünk van, az a mi dolgunk, és nem a tiéd.

- Mint bátyádnak, és mint családfőnek, a te dolgod az enyém is.

- Megköszönném, ha kimaradnál belőle! - a kifejezés nélküli fekete szemek találkoztak a dühös, porcelán kék tekintettel.

- Azonkívül - tette hozzá Nerissa, idegesen babrálva a csipkét könyökénél -, inkább pártában maradok, minthogy el kelljen szenvednem az egyik... mesterkedésed.

- Csak a saját érdekükben irányítom az embereket. - A saját érdekükben!

- Igen.

A nő arca lángolt a dühtől.

- Ez a legszemtelenebb megjegyzés, amit valaha hallottam! Tudom, hogy mi jó nekem, Lucien, és nem hagyom, hogy úgy mozgass engem és Perryt, mint a gyalogokat a sakktáblán, csak hogy saját érdekeidet szolgáljuk!

A férfi csak mosolygott, amikor végül félretette a tűt, és a brandyért nyúlt, amit nővére még mindig a kezében tartott, s közel állt ahhoz, hogy összeszorított kezében darabokra törjön a pohár.

- Ezt add csak nekem, kedvesem. Még megvágod magad.

Nerissa elengedte a poharat, és figyelte, ahogy fivére egy könnyed mozdulattal felhajtja az italt. Hideg arckifejezése ellenére a nő érezte, hogy harag kavarog a nyugodt felszín alatt, a viharos feszültség rosszat jelentett. Bár Nerissa sejtette, hogy a düh másra - kétséget kizáróan a betolakodóra - irányul, nem mert tovább a fivére közelében maradni, amíg a valódi célpont láthatáron túl tartózkodik. Jobb lenne kiszabadulni ebből a helyzetből, mielőtt tovább romlana.

- Mivel látom, hogy rémes hangulatban vagy, visszamegyek a szobámba - mondta olyan nyugodt hangon, ahogy csak tudta. - De egy dologra figyelmeztetlek, Lucien. Maradj ki az ügyeimből. Hagyj békén engem és Perryt.

A férfi sötéten mosolygott, és a Nerissa által jól ismert számító ragyogás csillogott a szemében.

- Természetesen, drágám. Most menj aludni. Azt hiszem, elég volt ennyi izgalom egy éjszakára.

Felállt, meghajolt, és kikísérte testvérét a szobából. Titokban figyelte, ahogy elmegy. Nővére most már gyanakvó volt; ideges, mint egy kis állat. Természetesen nem fog kimaradni az ügyeiből. És igaza volt Nerissának: pokolian rossz volt a hangulata, cselekvést kívánt, bármiféle cselekvést... miután kijátszották, morogva járkált fel-le, mint egy ketrecbe zárt vadállat, s kielégítést kívánt. Evára vágyott.

Behívta Phelps-et, és hagyta, hogy előkészítse a lefekvéshez. Aztán még egy korty brandyvel csillapította a fájdalmat lábában, becsúszott a hűvös, ropogós lepedők közé, és gondolkodva feküdt a sötétben...

A vörös hajra és az ívelt zöld szemekre gondolt... a mellbimbók koronázta mellekre... a csábítóan kiszélesedő csípőre... egy szűzlány erényéhez hasonlóan hófehér bőrre. Nem jött álom a szemére, de nem is siettette azt, hiszen sejtette, miféle rémálmok várnak rá.

A sötétségbe bámult.

HARMADIK FEJEZET

Nem tudom, ki volt a betolakodó. Lucien nem hajlandó elárulni - mondta Nerissa, és közelebb húzódott udvarlójához, Brookhampton grófhoz, aki hozzáértőén irányította a lovat és a hintót a halvány, jéggel bevont sártócsák között másnap reggel. Alacsonyan száguldó felhők kavarogtak a dombok felett, és a nő látta saját leheletét a párás levegőben. Örült, hogy bebugyolálta magát a gyapjútakaróba és a hermelinbe, és hogy forró kő melegítette a lábát, mert az jéghideg volt.

- Az egyetlen dolog, amit találtunk, az a betolakodó csizmája, és a kötél, aminek segítségével megmászta a torony falát. Még nem láttam Lucient ilyen dühösnek.

- A pasasnak nagyon sok bátorsága lehetett, ha ezt meg merte tenni - szólt Perry, és felnézett a sötétedő égre. - Elég veszélyes megmászni a tornyot, de Luciennel... pont Luciennel, szembeszállni? A betolakodónak valószínűleg halálvágya volt.

- Azt fogja kívánni, bár halott lenne, ha Lucien egyszer elkapja. Mert ráadásul az az átkozott bájital, amit Andrew kevert, az is megsemmisült a betörés során. Lucien most dühöng!

Nerissa Perry vállán pihentette a fejét. A férfi kusza, szőke haja begöndörödött a nyirkosságtól. Arcát pirosra csípte a hideg, szemei olyan hűvösek és szürkék voltak, mint felettük az ég, és még soha nem volt ilyen jóképű. A nő sóhajtott: mennyire szerette volna, ha végre összeházasodnak, mennyire kívánta már, hogy a házasság örömeit élvezhesse a férfi meleg és erős karjainak gyámsága alatt! Szíve kívánságát a szeme is tükrözte, és a következő pillanatban a férfi közelebb hajolt, megfogta a nő állát, és a sajátjához húzta. Nerissa lehunyta a szemét, úgy fogadta az ismerős ízt és érzést a száján, mely erős volt és követelő, míg az övé lágy és simulékony. De a ló továbbra is az úton haladt, így a csók nem tartott hosszú ideig. Egy zökkenés szakította félbe, és ők vonakodva váltak szét, Nerissa végighúzta nyelvét az ajkán, hogy így pecsételje meg Perry csókjának melegét. A férfi figyelmét most újra az útra irányította.

- Ha Lucien nem avatkozott volna bele, a bájital még mindig meglenne. - Hát igen, mindnyájan tudjuk, hogy Lucien mindenbe beleavatkozik, amíg csak teheti. De azt hiszem, ezúttal igaza volt. Az ital túl veszélyes. Nézd csak meg, mennyi bajt okozott Andrew-nak és Celsie-nek.

- Valóban - pillantott Perry az előttük tornyosuló felhőkre, a zsebébe nyúlt, kivett két bonbont, s egyiket Nerissának adta, a másikat pedig ő kapta be. - Szegény Andrew még most is szabad ember lehetne, ha nincs az az átkozott ital.

- Perry... azt hiszem, van valami, amit tudnod kell. - A férfi odafordult, és felvonta a szemöldökét. - Lucien egyre türelmetlenebb. Azzal fenyege-tőzik, hogy a kezébe veszi a dolgokat, ha nem tűzzük ki hamarosan az esküvő napját.

Perry arca elhalványult, s majdnem félrenyelte a cukorkát. Nerissa hátba veregette, ő pedig elfordította a fejét, és a sárba köpte a cukrot.

- A pokolba is! - átkozódott.

- Talán jó lenne, ha kitűznénk az időpontot, különben úgy fog minket is irányítani, mint a bátyáimat... Hát nem lenne nagyszerű, ha én lennék az egyedüli ember a családban, akit nem tudott kényszeríteni a házasságra?

Bár a nő hangja könnyed és hízelgő volt, Perry jeges hideget érzett felkúszni a gerincén. Nem arról van szó, hogy nincs oda Nerissáért, akit már gyerekkora óta ismert; nem arról van szó, hogy nem akarja feleségül venni. Nem most akarja elvenni.

Még csak húszas évei közepén járt, még számos kaland állt előtte, még ki kell tombolnia magát, s korai még arra gondolni, hogy megállapodjon és megnősüljön! És Lucien, ez a főmesterkedő, ez a Machiavelli-szörnyeteg, aki annyi ember életét irányította, most őket szemelte ki újabb áldozatul?

Ó, isten és ördögök, segítsetek!

Egyenesen előre nézett, amikor a lovat visszafordította Blackheath kastélya felé, képtelen volt Nerissa szemébe nézni, mely oly kék, oly sóvár és oly reménykedő volt.

- Nem hiszem, hogy meg kéne tennünk - szólt halkan. - A bátyád semmit nem tehet, hogy kényszerítsen minket. És ezenkívül én nem érzem még, hogy kész vagyok megállapodni... Nem érzem, hogy felkészültem volna a férji és az apai szerepre...

- Nem szeretsz engem? - kérdezte játékosan Nerissa.

- Persze, hogy szeretlek, Nerissa - hajolt oda hozzá, és megcsókolta, közben a gyeplővel gyorsabb iramra ösztönözte a lovat. Éppen egy ilyen beszélgetést akart elkerülni, és úgy gondolta, minél előbb hazaérnek, annál jobb. - De még fiatal vagyok, és te is fiatal vagy. A házasság egy egész életre szól, és nem olyan dolog, amit el kellene kapkodni.

- Fiatal? Én hamarosan húszéves leszek, te pedig nemsokára harminc, és a legutóbbi két évben is ugyanezt a választ adtad - emelte fel Nerissa az állát, s elnézett a dombok irányába, egy csapat birkát figyelve, melyek a távolban legelésztek. - Miért kell egy nőnek elfáradni a várakozásban, amíg te kiszórakozod magad, Perry? Egy nőnek is lehet szüksége

szórakozásra, és elkezdheti azt másutt keresni.

- Mit jelent ez? - érdeklődött a férfi. Nerissa mosolya most távoli volt. - Pontosan azt, amire gondolsz.

A férfi ingerülten állította meg a hintót a kastély főbejárata előtt. Miért van az, hogy a nők addig nem boldogok, amíg nincs az ujjukon a gyűrű? Miért nem elégednek meg az ígérettel?

- Figyelj, Nerissa, ha csupán a gyűrűvel szeretnél dicsekedni a barátaidnak, felmegyek Londonba, és veszek neked egyet.

- Perry, te nem értettél meg engem. Nem akarok ékszereket. Téged akarlak.

- De, Nerissa, én...

A nő lefelé nézett, és úgy tett, mintha a szőrme kézmelegítője érdekelné.

- Nem, nem foglak tovább gyötörni ezzel, hiszen kristálytisztán megmondtad, mik a szándékaid.

- Drágám, csak azért akarsz ilyen buzgón férjhez menni, mert láttad három bátyád házasságát is, és te sem akarsz kimaradni - a nő arca megkeményedett, míg a férfi egyre határozottabb hangon beszélt. - Nem arról van szó, hogy nem szeretlek, Nissa, csupán időre van szükségem, hogy... nos, hogy az összes rám váró kalandot átéljem, mielőtt hozzákezdek az... unalmas családi élethez... O, a pokolba!

Nerissa megmerevedett, és kifejezéstelen tekintettel nézett maga elé. Egy szolga közeledett feléjük, és megfogta a ló fejét. Perry, magában átko-zódva, leugrott a földre, felnyújtotta a kezét, hogy segítsen Nerissának

kiszállni a hintóból. A nő megbántottan fordult el tőle, kihúzta kesztyűs ke-zét a férfi kezéből, és dühösen lépkedett a kastély felé.

- Nerissa! Hadd kísérjelek legalább az ajtóig!

A nő csak annyi időre állt meg, amíg visszaszólt a válla fölött:

- Jó napot, Perry! Gyere vissza akkor, ha már eleged volt a kalandokból. Azzal belépett az ajtón, a férfi pedig a fogát csikorgatta dühében. Nők! Egyikük sem vette észre a könyvtárablak függönyének finom mozgását. - Még több gyertyát, Puddyford! - mormolta Blackheath hercege, aki az ablakban állva figyelte Nerissa és Perry visszatértét. - Egyre sötétebb van itt. - Igenis, kegyelmes uram - válaszolt engedelmesen a szolga, és még több gyertyát gyújtott meg, melyek megvilágították csendes, elfoglalt urát, aztán kifelé menet elsietett Sir Roger Fox úr mellett, aki a kandallóhoz közel ülve egy pohár portóit tartott a kezében.

Fox megvárta, míg a szolga kimegy, aztán felnézett a hercegre, akinek széles hátát körberajzolta a kintről jövő szürke fény.

- Ha jól értem - kezdte -, azt akarja, hogy párizsi összekötőnk függessze fel a megfigyelést a francia udvarban, és összpontosítson inkább ennek - elmosolyodott - a nőnek a tevékenységére?

- Jelenleg ez a legfontosabb számomra - felelt a herceg.

- Ezt értem, de fontos ez Nagy-Britannia számára is? Mindnyájan tudjuk, hogy az amerikaiak csak azért vannak Párizsban, hogy bajt keverjenek, hogy ebben a zavaros háborúban megpróbálják a maguk oldalára állítani a franciákat. Egy lépéssel meg kell előznünk őket, különben nemcsak a jenkikkel, hanem az átkozott békaevőkkel is harcolnunk kell.

A herceg nem fordult el az ablaktól.

- Ez a nő veszélyes, az amerikaiak tevékenységének élvonalában áll, és addig fogom meggátolni a mesterkedéseit, amíg csak élek.

A herceg elengedte a függönyt, és visszament a tűzhöz, arcán diadalmas kifejezéssel.

- Mi történt? - kérdezte Fox, a szemöldökét ráncolva.

- Perry éppen most hozta haza Nerissát, és úgy látszik, az történt, amire számítottam.

- Éspedig? - érdeklődött Fox.

- Ó, csak az előre látott veszekedés a két kis madárka közt - felelt vontatottan Lucien, majd leült a székére, és töltött magának egy pohár portóit. Csapódó ajtó jelezte Nerissa visszatérését, és mindkét férfi hallotta a kavicszörgést, ami Perry öngyilkos tempóban elviharzó hintóját kísérte.

- Nos, kedves Fox, átadta Londonban a levelemet Lord Islingtonnak? - Igen, és megtárgyaltam vele spanyol birtokának eladását egy bizonyos Don Eduardo Mendoza számára... bár, be kell vallanom, Lucien, hogy ez az egész üzlet kétségekkel tölt el. El nem tudom képzelni, mi az ön célja egy spanyol birtokkal, és azt sem értem, miért álnéven vásárolta meg.

Lucien mosolyogva a poharába bámult.

- Ó, az a spanyol birtok nagyon is jól fogja szolgálni az érdekeimet. Most már tényleg segítenem kell a húgom reménytelen... helyzetén.

- Valami ördögi tervet eszelt ki, hogy az utolsó egyedülálló testvérét is megházasítsa?

- Csakis az ő érdekében - válaszolt Lucien.

- Az isten szerelmére, Lucien, egyszer túllő a célon, és a mesterkedései visszaütnek önre.

- Ó, azt nem hiszem - mormolta a herceg. - Különben is, kedves Fox, a hírnevem makulátlan.

Egy héttel később Lucien a dolgozószobájában volt, amikor Nerissa betört hozzá.

- Lucien! - kiáltotta.

A férfi hátrafordult, arca kérdő kifejezést, testvéri törődést öltött magára, s diadalmát olyan helyre rejtette, ahol húga azt soha nem látná meg. A nő olyan zavarodott volt, amilyennek még sohasem látta.

- Tenned kell valamit! - kiáltotta. - Perry Spanyolországba készül, éppen

Spanyolországba, és félek, nem tér vissza azután, ahogy bántam vele!

Lucien vad örömöt érzett: tehát követték a levélben írt utasításait. Nagyszerű.

- Drága gyermekem - szólt, és húga vállát átölelve közelebb húzta őt a tűzhöz. - ülj le, és igyál egy pohárka madeirát velem, aztán meséld el, mi is történt pontosan.

Nerissa túl izgatott volt ahhoz, hogy leüljön, de a bátyja által felé nyújtott poharat gyorsan elfogadta, és olyan könnyedén hajtotta le, hogy az összeráncolta a szemöldökét meglepetésében. A lány haragos könnyeit lenyelve járkált fel-alá.

- Perry tegnap levelet kapott Spanyolországból Don nem-tudom-kitől... egy végrendelet nélkül elhunyt földbirtokos ügyvédjétől. A birtokosnak nem voltak örökösei, és kiderült, hogy a legközelebbi élő rokona Perry! Nem tudtam arról, hogy Perrynek Spanyolországban vannak rokonai. Mi-féle titkai vannak még, miMi-féle meglepetéseket tartogat még számomra? És ez a spanyol most azt akarja, hogy azonnal utazzon oda megtekinteni a birtokot és a házat, és döntse el, mit szándékozik tenni velük. Ó, Lucien, mit tegyek most?

- Mit tegyél? - mosolygott hízelgőén Lucien. - Tényleg akkora katasztrófát jelent neked egy rövid, spanyolországi utazás? Egy csekélység miatt izgattad fel magad ennyire. Csak gondolj azokra az előnyökre, amit egy ilyen hely birtoklása jelent.

Ha már házasok lesztek, ott töltheted a teleket a hideg, nedves Anglia helyett.

- Honnét tudjam, hogy egyáltalán visszatér-e még Angliába? Itt vagyok én, aki a házassággal nyaggatja őt, ott van az a vén boszorkány anyja, aki nem hagyja békén: az utolsó dolog, ami az eszébe fog jutni, az, hogy visszatérjen. Borzalmas haraggal váltunk el...

- Ó, Nerissa, soha nem hallottál még arról, hogy a távolság csak erősíti az érzéseket? Használd az eszed! Ha Perry elutazik egy időre, természetes, hogy hiányozni fogsz neki. Hagyd, hogy elmenjen. Hagyd, hogy hiányozz neki; jót fog tenni neki. Ha visszatér, talán hirtelen úgy dönt, hogy nem tud élni nélküled, és rá tudod venni, hogy kitűzze az esküvő napját.

- Ó, Lucien... tényleg azt hiszed?

- Bizakodó vagyok - válaszolt a bátyja. Nerissa a nyakába ugrott, s ezzel a mozdulattal az egykori kislányra emlékeztetett, aki a bátyjához futott vigasztalásért, ha elesett, és lehorzsolta a térdét, és arra emlékeztette még Lucient, ahogy ugyanebből az ablakból figyelte Charles és Gareth hancúrozását a pónival. Mennyire szeretett volna velük játszani és élvezni a gyerekkor örömeit, mely akkor ért véget számára, amikor apját holtan találta a torony lépcsőin. Mennyire gyűlölte, hogy odabent kell maradnia,

és éretten, fensőbbségesen kell viselkednie, mert új szerepe - a hercegi szerep - ezt kívánta tőle.

- Ó, Lucien... néha meg tudnálak fojtani... máskor pedig annyira szeretlek, mert mindig a megfelelő dolgot a megfelelő időben mondod -húzódott hátra húga, könnyeit letörölve és bátran mosolyogva. - Türelmes leszek hát. Angliában fogom várni, amíg Perry vissza nem tér...

- Talán lesz akkor egy ajánlata számodra - fejezte be Lucien, s bíztatóan nézett húgára.

Nerissa sokkal jobb kedvvel ment ki a szobából, mint amivel belépett, és nem látta bátyja szemében az elégedett diadal kifejezését.

A távolság csak erősíti az érzéseket.

NEGYEDIK FEJEZET

Nem csak Blackheath hercegét kínozta a „mi lett volna, ha...?” kérdése. A valódi bájitallal a birtokában Eva de la Mouriére másnap kora reggel elérte Anglia partjait, a csomagot Franciaországba vitte, és késő délutánra már Párizsban volt.

Nagyszerű volt a kedve, amikor meglátogatta dr. Benjámin Franklin lakhelyét, és az államférfit, tudóst és politikust éppen olyan öregnek látta, mint azt az évei mutatták.

- Mi a helyzet? - kérdezte tőle. Franklin üres tekintettel nézett rá.

- Már tizenkét hónapja vagyok itt, és próbálom meggyőzni a franciákat, hogy hivatalosan is legyenek a szövetségeseink szabadságharcunkban. Ti-zenkét hónapja vitázom, reménykedem, és próbálom egyik oldalt kijátszani a másik ellen. Es még mindig nincs változás. Nem tudunk átjutni a partjainkat övező brit blokádon. A kémeik mindenhol ott vannak, figyelik minden mozdulatunkat. Az elküldött utánpótlás közül még egy sem érkezett meg Washington csapataihoz - levette a szemüvegét, és megdörgölte a szemét. - A francia szövetség és egy hatalmas kölcsön nélkül, attól félek, a függetlenség hamarosan elvesztett ügy lesz.

A férfi olyan kimerült és reménytelen volt, hogy Eva nem tudott ellenállni a kísértésnek, és belenyúlt a táskájába.

- Megszereztem a bájitalt - szólt ravasz diadallal. - A bájitalt?

Szegény Franklin - annyi gondja volt mostanában, nem csoda, hogy megfeledkezett a nehezen megszerezhető bájitalról. De szemei csillogni kezdtek, amikor Eva feléje nyújtotta az üvegcsét.

- Tehát ez az a varázserejű elixír, ami segíteni fog a fiatal Marié Antoinette-nek...

- Valóban ez az. És ezúttal ez a valódi.

Eva megelégedéssel figyelte, ahogy Franklin a bíborszínű folyadékot vizsgálja, ami hamarosan mindent helyre hoz a királyi hálószobában, és a férfi reményei szerint eloszlatja a király impotenciájáról szóló pletykákat. Ha sikerül egy királyi örököst felmutatni, akkor Franciaország egész bizto-san szövetségre lép Amerikával, és segíteni fog, hogy megnyerjék a britek elleni háborút. Franklin visszaadta az üveget Évának.

- Reméljük, hatásos lesz - mosolyodott el a férfi, egyre jobban hasonlítva régi énjéhez. - Nagyon jól csinálta. Nagyon jól.

- Tulajdonképpen nem is volt bonyolult - hencegett a nő, miközben visszacsúsztatta a helyére az üveget, és elmesélte, hogyan szerezte meg az italt. - Blackheath hercege azt hiheti, hogy ő a legravaszabb ember a földön, de még az ő ravaszsága sem mérhető egy nő ravaszságához.

Franklin öreg szemei megcsillantak.

- Csak azt nem értem, Eva, miért nem használta ki a helyzet előnyeit. Az ön helyében bármely asszony megtette volna.

Eva majdnem beszélni kezdett, aztán utálkozó arcot vágott, hogy elrejtse higgadtságának pár pillanatig tartó elvesztését.

- Úgy értem, ott volt a hálószobájában, az ágyában, és önnél volt az ital is. Bármely más asszony pár cseppet csepegtetett volna a borába, hogy megbizonyosodjon, a valódi italt birtokolja-e, és talán magát a herceget is kelepcébe csalta volna.

- Úgy hallottam, a jelenlegi herceg nagyon jóképű... és nagyon gazdag - felelte Franklin.

- Uram, nagyon jól tudja, hogy elegem van a férfiakból.

- Ó, Eva - szólt Franklin, kedvesen a nőre pillantva a szemüvege mögül. - Túl fiatal még ahhoz, hogy ilyen megcsömörlött legyen... túl szeretetre méltó, hogy ennyi harag legyen magában... túl gyönyörű, hogy hátralévő életét a férfigyűlöletnek szentelje - itt elmosolyodott. - Tudja, nem va-gyunk mind gonoszak. Egy napon, azt hiszem, ön is megtalálja a párját.

Eva kacagása ezúttal őszinte volt.

- Nem létezik olyan, aki illene hozzám - nevetett gúnyosan, majd felemelkedett a székről.

Franklin csak a fejét rázta, míg az ajtóhoz kísérte Évát. Az percekkel később már egy bérkocsiban ült, és divatos lakása felé hajtatott, ahol azóta élt, hogy Jacques - a pokol tüzén égjen! - meghalt, és rá hagyta minden pénzét, amit nagyrészt vesztegetés, sikkasztás és kapzsiság útján szerzett. Egyik szolgáját utasította, hogy vigye be a bőröndjét, majd ő is bement a házba, és egy sóhajjal helyet foglalt a díványon. Kezében egy pohár borral mélázott el az elmúlt két nap eseményein. - Lucien de Montforte - ejtette ki a férfi nevét, de az nem öltött testet a semmiből, mint egy kísérteties köd. Még egy korty bor erőt adott neki ahhoz, hogy követni merje képzeletét - és igen: utolsó találkozásuk emléke még frissen élt az emlékezetében. Lakása magányában lelki szemei még egyszer végigsiklottak a férfi csodálatos testén, emlékezett még arra, hogyan festett a férfi, amikor belépett a szobájába - hogy aztán ott találja őt az ágyában fekve, mint egy mérgező skorpiót. A gondolatra még most is megremegett a teste, megborzongott, s azt kívánta, bárcsak elmúlna, mert félt a következményektől.

De nem múlt el az érzés. Elég volt, ha Blackheath hercegére gondolt, és a mellei bizseregni kezdtek, a vére felforrt.

- Az ördögbe is! - el kéne már hessegetni a fejéből a herceg képét, úgy ahogy egy legyet hesseget el lova nyakáról. Mi történt vele? Lehetetlen, hogy egy férfi így lekösse a gondolatait, mi több, az érdeklődését is felkeltse, amikor ő soha nem gondolt egyik férfira sem. Nevetséges módon most már bánta, hogy nem engedett Blackheath csalogatásának. Követelő parancsának... Csábítson el!

Pillanatok alatt forró lett a bőre, szája kiszáradt. Újra maga előtt látta a kegyetlen arcot, a figyelő, delejező szemeket. Újra érezte a kemény, hozzá simuló testet, ahogyan bőr a bőrhöz ért, és a szívük egymás mellett dobogott a csendes, dühös harcban. Eva lehunyta a szemét, s megpróbált uralkodni váratlan remegése felett. Talán igaza volt Franklinnek. Talán el kellett volna csábítania a herceget. … egyáltalán, mikor volt utoljára ilyen férfival?

Egyáltalán, mikor volt utoljára férfival? Azóta nem, hogy Jacques-ot

rajtakaptam a szobalánnyal.

Egyszerre megkeményedtek vonásai. Ujjai a pohárra szorultak, és a bor savanyúvá vált a szájában. Férfiak. Miért is gondolta, hogy Blackheath kivétel? Mind egyformák, minden átkozott férfi ugyanolyan. Ezí már az anyja szoknyája mellett megtanulta, sok évvel ezelőtt... Anyja mellett, aki most jéghidegen és oszlásnak indulva pihent a sírjában.

Ő sokkal erősebb. Mindig is az volt. Kemény arccal hajította a félig üres poharat a tűzbe, hátradőlt, és az ablakon át a kinti sötétségbe bámult.

Lady Nerissa de Montforte az asztalánál ülve éppen egy levélre válaszolt, amikor egy közelítő ló patadobogása ütötte meg a fülét. Letette a tollat, felemelkedett, és az ablakhoz sietett. Szürke reggel volt, és az ég olyan alacsonynak látszott, hogy úgy érezte, ha felnyúlna, megérinthetné kezével a súlyos felhőket. Valóban egy lovas vágtatott a kastély felé. A nő nézte, ahogy a férfi komoly arccal, sártól foltos csizmával leugrik robusztus, fekete lováról, és a bejárat felé lépked.

Fagyosság járta át Nerissa csontjait. Borzongva fűzte össze kezeit a mellén, odament a kandallóhoz, és megpróbálta csitítani hirtelen támadt, megmagyarázhatatlan félelemérzését. Valami történt az egyik

fivéremmel. Szíve hangosan dobogott. Istenem, valami történt. Szoknyáját

felcsippentve kiment a szalonból, és Lucien szobája felé tartott, ügyelve arra, hogy ne kezdjen el eszeveszetten rohanni. A könyvtár ajtaja zárva volt. Hangokat hallott bentről, aztán kinyílt az ajtó, és egy szolga kísérte ki a hírnököt. Nerissa a bátyjára pillantott. Lucien kifejezéstelen arccal ült az asztalánál, szemei sötétek és olyan távolba révedők voltak, amilyennek még sosem látta. Aztán felnézett, és meglátta őt. A szemében bujkáló rettegés azonnal eltűnt, s helyét átvette a szokásos rendíthetetlen nyugalom.

Nerissa előresietett, amikor a bátyja felállt. - Mi volt ez, Lucien?

A férfi ránézett, majd egy mélyet sóhajtott. - Ülj le, kedvesem.

De Nerissa nem akart leülni. Nem, ha olyan emberrel történt valami, akit szeret; nem, ha a hírek, amiket hallani fog, megváltoztathatják az életét. Istenem, állítsd most meg az időt, ebben a pillanatban, amikor

mindenki, akit ismerek és szeretek, életben van, és jól érzi magát. Ne hagyd, hogy tovább múljon az idő, mert nem akarom tudni, mit hoz a következő pillanat.

De legyen vége a siránkozásnak: ő is Montforte volt, bátor és erős. Megrázta a fejét, és egyenesen testvére szemébe nézett. Most vette csak észre, mennyire sápadt Lucien arca. Mint aki kísértetet látott. Bátyja feléje nyújtott egy pohár brandyt.

- Perryről van sző - szólt halkan. Nerissa keze megdermedt, amint átvette a poharat, az kiesett remegő kezei közül, és darabokra törött a padlón. O merev testtel, némán bámult a fivérére.

- A hajót, ami Spanyolországba vitte őt, egy amerikai kalózhajó támadta meg Franciaország partjánál - majd furcsa, monoton hangon folytatta. - A kapitány védekezett, de kilőtték őket. A hajó elsüllyedt, és azt a néhány embert, aki túlélte a támadást, az amerikaiak egy francia kikötőbe szállították.

- Édes Istenem! - borzadt el Nerissa, kezét szája elé kapva. - És Perry? Ő életben van?

- Nem tudják. A nevét nem találták a túlélők listáján.

Nerissa remegő térdekkel lépett hátra. A bátyjára nézett, megrázta a fejét, és képtelen volt megszólalni, gondolkodni, vagy akár csak elfogadni mindazt, amit az imént hallott.

- Sajnálom, kedvesem. Mindent elkövetek, hogy megtudjam, mi történt vele. Ha életben van, biztosítalak arról, hogy megtalálom, és visszahozom őt Angliába. Ha pedig nincs...

Nerissa érezte, hogy a vér kifut az arcából, és apró, fekete pöttyök ezrei táncoltak a szeme előtt, amikor Lucien szavainak értelme elért a tudatáig. Perry! Az ő drága Perryjét, akivel annyit civakodott, darabokra szaggatta egy ágyúgolyó, agyonlőtte egy muskéta... megfulladt...

Lucien kapta el az ájult nőt. Egy hosszú pillanatig kicsi húgát a karjában tartva állt, és a vibráló, narancssárga lángokba bámult. Hallotta, ahogy a hírnök elvágtat. Hallotta az ablaküveget verdeső esőt. És hallotta Fox szavait a fejében visszhangozni: Az isten szerelmére, Lucien, egy napon

túllő a célon, és a mesterkedései visszaütnek önre...

Lucien mélyet sóhajtott, képtelen volt elfogadni, hogy ezúttal túl messzire ment.

Egy dolog biztos: Nerissa soha nem tudhatja meg, hogy neki köszönheti Perry elutazását, hogy ő vásárolta az állítólag Perry által örökölt spanyol-országi birtokot. Lucien becsukta a szemét. Isten és minden ördögök, soha

nem tudhatja meg, mit tettem, mert örökre megfog gyűlölni.

Nem volt veszteni való idő. Húgával a karjában hagyta el a szobát, és a szolgákért kiáltott.

- Phelps, vedd elő az úti ruhámat, és készíttesd elő a hintót. Párizsba utazom.